A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Sipos Pál: A vég kezdete (I. rész)

 

 

 

(Békés Pál emlékének)

 

2010 tavaszán, amikor Békés Pál biztatására írni kezdtem az alábbiakat, még ez volt az első mondat: 2009 őszén az ország legnagyobb kulturális intézményét súlyos csapás érte. A magyar országgyűlés – a Bajnai-kormány javaslatára – elvonta a Magyar Televízió 2010-es költségvetésének több mint egyharmadát.

Napjainkban már arról szólnak a hírek, hogy a Magyar Televízióból (és hasonlóképpen a Magyar Rádióból, a Duna Televízióból) egy ötvenfős cég lesz. Szellemi műhelyeit felszámolják, munkatársait szélnek eresztik, több mint ötven év alatt létrehozott archívumát lényegében a Médiahatóság alá rendelik. És ahogy 2009-ben, úgy most sem szólal meg senki.

Az elmúlt húsz évben bármelyik kormány bármit megcsinálhatott minden különösebb ellenállás nélkül a Magyar Televízióval vagy a Magyar Rádióval, gyakorlatilag a nyilvánosság kizárásával és a nyilvánosság csöndjétől övezve.

Hisz nem szólalt meg senki akkor sem, amikor a világon egyedülálló módon másfél év alatt egymást követően hétszer nem sikerült elnököt választani az intézmény élére, pedig volt jó pár jelentkező.

Ahogy néma csend kísérte azt is, amikor 1999-ben, csoportos létszámleépítésnek álcázott politikai tisztogatás keretében ezer ember került minden szakmai racionalitást nélkülöző módon az utcára.

Ahogy 1996-ban senkinek sem tűnt fel, hogy az elfogadott médiatörvény méltatlan versenyhátrányba hozta a köztévét, hisz Európában példátlan módon két országos kereskedelmi televíziót engedett rá az amúgy sem nagy piacra.

Hogyan és miért fordulhat elő az, hogy Európában biztosan, de talán a világban is egyedülálló módon egy köztelevízió ennyire magára marad?

A probléma összetett és bonyolult, az okok szerteágazóak, és a válaszok, a magyarázatok sokak érzékenységét sérthetik.

 

 

1

Induljunk ki abból, amit már fentebb leírtunk: a közszolgálati Magyar Televízió a Magyar Köztársaság legnagyobb kulturális intézménye. És vegyük komolyan ezt a megállapítást – még ha nem is így szoktunk gondolni rá! Nemcsak azért a legnagyobb, mert a legtöbb pénzzel gazdálkodik, hanem azért is, mert a legtöbb emberhez jut el. Jelenleg az ország lakosságának több mint 90 százaléka számára a Magyar Televízió jelenti az egyetlen és legolcsóbb esélyt az ország – és jó esetben a világ – által megtermelt kulturális javak elérésére. Azok számára, akik nem járnak színházba és koncertre, nem vagy alig jutnak el moziba, akik nem rendelkeznek se újság-, se folyóirat-, se internet-előfizetéssel. Akiknek anyagi lehetőségeit meghaladja az áruvá vált kultúra. És a kultúrát most értelmezzük a legtágabban: ide tartozik a komoly- és könnyűzene, a közérthető, de mégis magas színvonalon megvalósított színházi előadás (tragédia és komédia egyaránt) és film, a képzőművészeti és táncművészeti alkotások, az operák, a népszerű-tudományos ismeretterjesztés és a környezetkultúra, a vizuális nevelés, az irodalmi és történelmi ismeretterjesztés és a dokumentumfilm, és persze az operett és a sport. Meg a társadalmi együttélés kultúrája, a problémák felismerésének és megoldásának kultúrája is. És mivel a kulturáltsághoz az is hozzátartozik, hogy az ember tisztában van közvetlen környezete, hazája és a világ történéseivel és legégetőbb kérdéseivel – bizony ide sorolható a tájékozódás és az információ is.

A közszolgálati televízió – egészen bizarr módon – szinte tökéletesen betöltötte a hivatását a rendszerváltásig. A kritikák és időnkénti fanyalgások ellenére nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Magyar Televízió – leszámítva a tájékoztatásban megnyilvánuló, a történeti-politikai helyzetből fakadó deficitet – Európa legjobbjai közé tartozott. Három évtized alatt elnyerte a közönség bizalmát és megbecsülését, munkatársai szenvedélyes szakmaszeretete, a nézők szolgálata érezhető volt a képernyők előtt ülők számára is. A tömegek számára. Nem tíz- és százezrek, hanem milliók, három-négy-öt millió ember számára. Mert a televízió a második világháború után kialakuló és elterjedő tömegkultúra manifeszt megnyilvánulási módja. A tömegkultúráé, amellyel a magyar értelmiség a mai napig nem tudott igazán megbarátkozni, és amelynek igazi fontosságát a mai napig nem volt képes megérteni.

Az úgynevezett véleményformáló értelmiség ugyanis a kezdetektől fogva nem tudott mit kezdeni a Magyar Televízióval: se kiköpni, se lenyelni nem tudta. A kultúra többi, gyakran évszázados múltra visszatekintő ágait a korszak prominens és útitárs értelmisége, természetesen a szocializmushoz igazított módon, jól kezelte, és „hagyományosan” birtokolta. Volt irodalmi, színházi, filmes, zenei, tánc- és képzőművészeti szakmai élet és kritika. A színházi és filmbemutatókon, vernisszázsokon elegyedett egymással a politikai, a művészeti és az értelmiségi elit, jól megnézték a megnéznivalót, közben következtetéseket vontak le abból, ki hányadik sorba kapott jegyet, megbírálták vagy megdicsérték az arra érdemes műveket, majd ezt követően átadták a művelt nagyközönségnek. Megvolt az elit arisztokráciájának kijáró „első éjszaka”.

Az ötvenes évek végén megjelenő és tíz éven belül már szinte minden lakásba beköltöző Magyar Televízió azonban nem illett a képbe. Mindent megváltoztatott, felülírt. Hírszolgáltatásában gyorsabb volt, mint a nyomtatott sajtó, és még a rádióhoz képest is hozzáadott értékkel bírt: képpel, sok esetben mozgóképpel. Ráadásul ezeket a mozgóképeket bizonyos esetekben élőben, tehát a történéssel egy időben varázsolta a képernyőkre. Elsősorban sportot, zenét és a Holdra szállást. A budapesti kevesek színházi élményét megmutatta az egész országnak. Elkezdett maga is filmet készíteni: tévéjátékot, tévéfilmet és egy igazán televíziós műfajt, a tévésorozatot. Amit aztán mindenki nézett, látott. Ismeretet terjesztett: másfél millió lépést tett meg Magyarországon, és adott az országnak Öveges professzort, Gólyavári estéket és Deltát. Már a megjelenés előtt képes volt kinyitni és bemutatni még nyomdában lévő könyveket. Országos vetélkedőket szervezett, felmutatta a tudás és a tehetség értékét, és közben élményt nyújtott. Az első éjszaka joga a tévében mindenkinek megadatott.

A televízió, amely ebben az időben egyet jelentett a közszolgálati Magyar Televízióval, igazi tömegkulturális eszközként rövid időn belül egy szintre hozta a battonyai téesztagot, a diósgyőri kohászt és a budapesti professzort. Tömegmédiumként, ha el nem is mosta, de legalábbis oldotta a társadalmi műveltségi határokat: megismertette az ország minden lakójával a magyar és a világirodalom klasszikusait, a Forsyte Sagát, A fekete várost és a kortársakat, Dürrenmattot, Fejes Endrét vagy Szabó Magdát. Más napokon azonban Battonyán, Diósgyőrben és Budapesten nem a patinás figurák, Soames és Irene, Görgey alispán és az ifjú Fabriczius történetén, hanem Angyal (magyar hangja Láng József) vagy Belphegor (alakítója Juliette Greco), a Tenkes kapitánya vagy Bors Máté kalandjain izgultak – a tömegek. Azaz mindenki.

A magyar értelmiségi elit többsége hiába mondta – és mondja azóta is hipokrita és hazug módon –, hogy „soha nem néz tévét”, ugyanúgy ott ült a képernyő előtt Kántor nyomozása vagy a „Fekete, fehér, igen, nem” vetélkedő alatt, mint ahogy ma is ott ül a Barátok közt, a Jóban-rosszban, az Életképek vagy a Legyen Ön is milliomos! egy-egy epizódjának sugárzásakor. De ezt „sikk” volt akkor és „trendi” ma is letagadni. Mert a tévé a képernyő elé vonzza az embereket, de tovább nem engedi. Nincs bemutató, nincs premier, nincs vernisszázs. Nincs vele kapcsolat. Miközben az irodalmi, a színházi vagy a filmes világ nyitott volt, az írók, színészek, rendezők szívesen keveredtek az irodalmárokkal, esztétákkal, újságírókkal és kritikusokkal, klikkek és társaságok formálódtak, a televízió zárt intézmény maradt. 1956 után „parancsszóra” jött létre, munkatársait az élet legkülönbözőbb területeiről vezényelte új szolgálati helyükre a párt, java részük azt se tudta, mire vállalkozik, eszik vagy isszák a televíziót. Úttörők voltak a szakmájukban, nem is sejtették, hogy a 20. század legnagyobb hatású médiumának álltak a szolgálatába. Többségük vagy az elit számára ismeretlen fiatal volt, vagy a korábbi időszakban politikailag kompromittálódott, de még egy utolsó lehetőséget kapó „elvtárs”.

A televízió sikere minden várakozást felülmúlóan gyors volt. Az emberek előbb vettek tévékészüléket, mint elektromos hűtőszekrényt vagy automata mosógépet, és amíg nem volt, addig közösségi helyeken vagy barátoknál, vendégként, esetleg a szomszédokkal együtt nézték az adást. A hatvanas évek végére már szinte minden háztartásban volt televízió. Elkezdődött a film trónfosztása. Bár továbbra is voltak milliós látogatottságú játékfilmek, a mozi nem tudott versengeni a tévé kínálta műfaji sokszínűséggel és az egyidejűség élményével. A színészek hamar felismerték az új lehetőséget, és lelkesen éltek is vele, a könnyebb műfajokban vagy akár megrendelésre is alkotni képes írók ismertsége pedig hamarosan az eladott könyveik példányszámában is visszaigazolódott. Az a filmrendező, akinek nem volt kedve kivárni a két-három évenkénti egyszeri mozifilmkészítési lehetőséget, noha rangon alulinak érezte, mégis ráfanyalodott egy-egy tévéfilm forgatására. Lehet, hogy kicsit alább adott a művészi autonómiából és mondanivalóból (pl. a Bors első részét Herskó János jegyezte, de ott volt az alkotók között a fiatal Sándor Pál és Simó Sándor is), de a kasszagép már akkor is vonzóan csilingelt, és a filmgyári fizetés nem volt túl magas. A „kirándulásokból” olyan remekművek is fakadtak, mint Hintsch György, Révész György, Jeles András, Kardos Ferenc vagy Rényi Tamás munkái, és a filmgyáriak által lenézett fiatal tévérendezők is idővel beértek: Zsurzs Éva, Hajdufy Miklós, Mihályfi Imre, Nemere László, Szőnyi G. Sándor, Szinetár Miklós, Horváth Ádám, majd később Fehér György, Molnár György, Felvidéki Judit, Sós Mária jóvoltából alig két évtized alatt szinte a teljes klasszikus magyar irodalom közkinccsé vált. Az elit egy része azonban ki- és lemaradt.

A második világháború utáni évtizedek egyik fontos célkitűzése volt az analfabetizmus felszámolása, a minimum nyolc évig kötelező iskoláztatás, a művelt nép, azaz a kulturált tömegek létrehozása. A közszolgálati televízió megjelenésével ha nem is egy csapásra, de mindez elérhető közelségbe került. A kulturált tömegeknek ugyanis tömegkultúrára volt szükségük. Hogy ez a televízió által létrehozott tömegkultúra a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még ráadásul jó színvonalú is volt, az külön szerencse. Azt pedig, hogy a televízió készítette alkotások szétfeszítik a tér és idő jelentette korlátokat – senki sem sejtette előre.

Miközben egy színházi vagy opera-előadás, legyen bármilyen nagyszerű, korának és nézői emlékezetének foglya, és egy film (a kevés remekművet leszámítva) akarva-akaratlan egy-két évtized alatt elavul és elfelejtődik, a televízió képes volt arra a csodára, amelyre addig csak az irodalom és a képzőművészet tűnt képesnek. Az ipari mennyiségben elkészített művek, műsorok sokaságának sugárzásával és rendszeres ismétlésével évtizedeken és generációkon átívelő közös kulturális élményt és értéket hozott létre. Olyat, amilyenre nem volt még példa a magyar kultúra történetében. Időben egymást követő tömegek kulturális élményét. Divatos mai jelzőt használva: nemzeti kulturális élményt.

A Tenkes kapitányát a hatvanas évek elején készítette a Magyar Televízió. A dédszülők, a nagyszülők, a szüleim és az én közös élményem volt. És ahogy elnézem, a gyerekeimé, sőt az unokáimé is lesz. Nem nagyon él ma Magyarországon olyan ember, akinek Eke Máté, Buga Jakab, Siklósi bácsi neve ne csengene ismerősen. Sikeresen csatlakoztak Cecey Évához és Bornemissza Gergelyhez, Bokához és Nemecsekhez, Jókai, Mikszáth, Móra és Móricz hőseihez. Élményt adó kalandjaik mellett – a valóban nagy irodalmi művek hőseihez hasonlóan – meghatározó alakjai lettek hazaszeretetünknek, nemzeti érzésünknek. Ahogy Bors Máté vagy Abigél is többet tett a tömegek hazafiságra neveléséért, mint bármely brosúra, tantárgy, esszé vagy politikai szólam.

A véleményformáló értelmiségi elit azonban mindebből szinte semmit nem észlelt és értett. Döbbenten állt a jelenség előtt, mert nem volt ráhatása, és nem volt felkészülve rá. A húszas évek elején meginduló és hasonlóképpen a tömegekhez eljutó rádiózás kicsit lassabb elterjedése lehetővé tette, hogy az elit kialakítsa a vele kapcsolatos stratégiáját, és a „magáévá” tegye. A Magyar Rádió irodalmi vezetői, munkatársai maguk is koruk jelentős alkotói voltak (Németh László, Cs. Szabó László, Ortutay Gyula vagy akár Németh Antal). Az irodalmi művekből készülő rádiós adaptációk sok író számára sikert és komoly jövedelmet jelentettek. Ismertséget azonban nem csak ez biztosított. Sokan emlékeznek még a gondosan megírt és papírról felolvasott rádió-előadásokra, amelyekben jeles tudósok, írók, költők körmönfontan és/vagy bikkfanyelven megfogalmazott gondolataikat osztották meg a művelt nagyközönséggel. Az írni-olvasni tudó szerző pedig másnap örömmel hallhatta úton-útfélen: „hallottuk tegnap a rádióban!”

A televízióban azonban ez nem működött. Láthatóvá vált a hang tulajdonosa, és a kép oldott személyiséget, kamerákon átsugárzó egyéniséget követelt, ami garantálja a sikert. Olyan embert, aki nemcsak a „sajátjait”, hanem valóban sokakat, akár tömegeket tudott és akart megszólítani. Hiába volt Újfalussy József sokkal kiválóbb zenetudós, mint mások, papírról felolvasott átvezető szövegei egy Fischer Annie-ról szóló tévéműsorban ma éppoly kínosak, mint a keletkezésük idején, a hetvenes években. Ég és föld egy pár évvel később, egy ugyancsak Fischer Annie-ról szóló programban a zongoraművészből televízióssá váló Antal Imre felbukkanása. Vagy a Ki mit tud?-ban Pernye Andrásé, Petrovics Emilé, a Repülj pávában Sárosi Bálinté, Rábai Miklósé. Tudjuk, hogy Marx György korának egyik legjobb fizikusa volt, Öveges tanár úr vagy Sas Elemér azonban pestiesen szólva „lenyomta” a televízióban. Hosszan folytathatnánk a sort: Elbert János, Dersi Tamás, Papp Zsolt, Hegedűs Géza, Ungvári Tamás, Grétsy László, Lőrincze Lajos, Gyürey Vera, Nemeskürty István, Bíró Yvette, Fehér Klára, Szabó Magda. Kiderült, hogy nem mindenki alkalmas a televíziós szereplésre, aki viszont igen, azt közismertség és közszeretet övezi. És persze a sikeres munkájáért járó, a kor viszonyai között jelentősnek számító pluszjövedelem.

A televíziót amúgy is idegenkedve figyelő (gyanakvás), és megérteni nem akaró (restség) elit viszonyát ettől kezdve még két ősi tulajdonság színezte: a sértett hiúság és az irigység. Az emberiség történetéből, valamint a magyar és a világirodalomban megörökített emberi jellemek sokaságából tudjuk, tetteink, reakcióink mélyén mindig a legegyszerűbb érzések húzódnak meg, nem érdemes nagy és fennkölt magyarázat után kutatnunk. A televízióval kapcsolatban nehéz volt belátni és elismerni, hogy valakinek megy, valakinek meg nem. Nehéz volt elismerni, hogy a hatása alól szinte senki sem tudja kivonni magát. Kellemetlen volt bevallani, hogy megjelent egy minden eddigitől eltérő, minden művészeti ágat magába olvasztani tudó, kultúrát közvetíteni és létrehozni egyaránt képes, minden addig ismert információs eszköznél hatékonyabb, nagy tömegeket elérő új kulturális forma, amit meg kellene vizsgálni, meg kellene érteni működési elveit és hatásmechanizmusát, a benne rejlő lehetőségeket. A sértett hiúság és az irigység azonban más irányba terelte a gondolkodást. Sokkal egyszerűbb volt magát az intézményt „nem szeretni”, „méltatlannak”, „komolytalannak” tartani. (Meg persze a benne megjelenőket. Ne feledjük: a ma nagy tisztelettel emlegetett Öveges tanár urat a saját szűkebb szakmája nem sokra tartotta, Lőrincze Lajosnak, Sas Elemérnek vagy Juhász Árpádnak a tudományos karrierjébe került a népszerű-tudományos ismeretterjesztés, történészként Nemeskürty Istvánt, irodalmárként Hegedűs Gézát sem övezte babér.)

A televíziózás és a Magyar Televízió úgy „nőtt fel”, hogy senki sem értett hozzá. Az ott dolgozókat megszállottságuk és tehetségük vitte előre, saját sikereiken és kudarcaikon tanulták meg a televíziózás minden csínját-bínját, a műsorkészítés ügy és szenvedély lett számukra. Talán ez a magyarázata annak is, hogy volt bennük jó értelemben vett büszkeség és szakmai alázat, hit és felelősségérzet. A nézők élmények sorával gazdagodtak: a szó szoros értelmében új világ nyílt meg előttük. Míg a magyar értelmiség egy része azon huhogott, hogy a televízió tönkreteszi a filmgyártást, a nézők pontosan tudták, hogy mi a különbség aközött, hogy az ember otthon, papucsban akár pizsamában néz egy alig negyed négyzetméteres képernyőt, vagy hogy felöltözik, elmegy, jegyet vesz és egy száz négyzetméteres vászonra bámul. Nem a tévétől kellett volna félteni a mozit és a magyar filmgyártást, hanem az egyre arrogánsabb, befelé fordulóbb, a nézőkről tudomást sem vevő filmesektől. A magyar értelmiség másik része azon kesergett, hogy a tévé elvonja az embereket az olvasástól. Az pedig talán fel sem tűnt nekik, hogy egy ország vetette magát az addig szinte ismeretlen Mikszáth-műre, A fekete városra, vagy az addig csak az angol szakosok, illetve a harmincas éveket megélt korosztály ismerte Galsworthy Forsyte Sagájára. Meg se hallották, hogy minden egyes televíziós adaptáció nagyságrendekkel növelte az adott mű könyvesbolti vagy könyvtári forgalmát, olvasottságát. Mert a nézők pontosan tudták, hogy mi a különbség a televíziós változat és az irodalmi mű között, hogy mekkora élmény, mondjuk, heti 50 percben megképesítve látni valamit, és mennyire más egy időre „beköltözni” egy szépirodalmi alkotás világába. De hasonlóképpen volt, aki aggódott a színházakért, a rádióért, az újságokért, a gyerekek és az erőszak, esetleg a magyar nyelv romlása és a trágár beszéd vagy a képernyőn látható szexualitás miatt. Keveseknek jutott eszébe, hogy mindezen ügyekben a televízió csak tükör, és inkább a társadalmi valósággal kellene szembenézni.

A hozzá nem értés igazi csúcsát persze a szakszerű kritika teljes hiánya jelentette. Miközben egyéb területeken a klikkek és érdekcsoportok, valamint a politikai széljárás nagyjából kijelölte a kritika irányvonalát, és ezen belül mégiscsak szükség volt némi szakértelemre, az új médium kritikai megközelítésére nem volt semmilyen tapasztalat. Közprédává vált: kulturális újságírók, pályakezdő publicisták írtak kritikának nem igazán nevezhető cikkeket a televízió műsoráról. Mivel többségük valaha bölcsész volt, epikáról, líráról, drámáról mind tanultak, sőt még tán művek elemzésére is képessé váltak. De a televízióhoz nem értettek. Ha ma beleolvasunk a pályáját tévékritikusként kezdő jeles publicista és szakács egykori írásaiba, remekül szórakozhatunk, és hamar rájövünk, hogy Váncsa szellemes „kritikái” mindenről szólnak, csak a tévé lényegéről nem.

Így – és ennek ellenére – vált a Magyar Televízió harminc év alatt az ország legnagyobb kulturális intézményévé. Írók, költők lettek ismertek a segítségével, egyre többen dolgoztak a készülő tévéfilmek és sorozatok forgatókönyvein. Színészek, énekesek, zenészek, képzőművészek és táncosok százainak ismerte meg az arcát és a tehetségét az egész ország, komolyzenei koncertek és színházi előadások váltak közkinccsé. A televízió az évi ötven-hetven műre szóló megrendelésével működtette az egész filmgyári felépítményt, a rendezőktől az utolsó bühnésig. Létrehozott zenés tévészínházat, készített balettet, rendezett karmesterversenyt és országos tehetségkutató vetélkedőt, műsorokkal gondoskodott a gyerekekről, szociografikus igényű és a múltat feltáró dokumentumfilmeket rendelt meg, és egyre hitelesebben tudósított az ország és a világ dolgairól – azaz tette a dolgát. Felkeltette és kielégítette a nézői igényeket, szórakoztatott, tájékoztatott és közvetve-közvetlenül, a legnagyobb megrendelőként finanszírozta a kultúrát. A maga sajátos eszközeivel képes volt generációkon átívelő, máig élő kulturális tartalmat létrehozni, kulturális közösséggé kovácsolni a nézőit. Akik ráadásul a tévében pontosan láthatták, hogy mire költi az ország a kulturális életre fordított adóforintjaikat. Szó szerint (át)látható módon.

 

 

2

Természetesen hiba lenne úgy tenni, mintha a Magyar Televízió nem a pártállami időszak teremtménye lenne. Az intézmény működését az MSZMP irányította és ellenőrizte, az MTV is része volt a Kádár-korszak mindenkori tájékoztatás- és kultúrpolitikájának. A hangsúly azonban azon van, hogy tájékoztatás- és kultúrpolitika: a nyolcvanas évek végéig ugyanis az „egypárt” a Magyar Televíziót a kultúrpolitika szerves részének is tekintette, és így közvetve-közvetlenül itt is érvényesült Aczél György befolyása. Az intézménynek egyébként is szerencséje volt: egyrészt hosszú ideig a szocialista politikai elit sem értette pontosan a tévé működési mechanizmusát, másrészt a Kádár-rendszer viszonylag mértéktartó volt, és ezért a direkt politika sokkal kevésbé volt jelen a televíziózásban. Ráadásul a politikai vezetés által az intézmény élére helyezett megbízható elvtársak többsége (Tömpe István, Pécsi Ferenc, Nagy Richárd) meglepő módon az általa vezetett intézmény „hatása alá” került, és viszonylag rövid idő alatt a szakmaiságot előbbre valónak tartotta, mint politikai megbízatását. A Magyar Televízió tökéletesen belesimult a szocializmus világába, nem volt bátrabb, mint a könyvkiadás vagy a filmgyártás, nem volt annyira merész, mint néhány vidéki színházi műhely, legtöbbször távol állt tőle a másképp gondolkodás vagy az ellenzékiség. Természetesen itt is voltak, akik feszegették a határokat (és sokszor ez is képernyőre került), de a tévések java – hasonlóan a többséghez – azt csinálta, amit szabad volt.

Azt, hogy a nyolcvanas évek közepén a politikai életben megindult valamifajta változás, többek közt egy személycsere is jelezte a Magyar Televízióban. A TV Híradó közel harminc éven át volt főszerkesztője, Matúz Józsefné helyébe új ember, Aczél Endre lépett. A magyar sajtó- és politikatörténet egyaránt adós e váltás elemzésével, de nem lehet eléggé hangsúlyozni: nemcsak a Kádár-korszak tájékoztatási rendszerében, hanem egész Európában példátlan volt, hogy valaki 1957 májusától 1985. december 31-ig, azaz 28 évig legyen egyhuzamban egy országos sajtóorgánum vezetője. A főszerkesztőváltás jól mutatta: az évtizedes monolit hatalomgyakorlásnak vége. Az MSZMP-ben több irányvonal van jelen, úgyhogy Matúzné ment, Aczél jött, a TV Híradóból Híradó lett.

Az új főszerkesztő támogatója az MSZMP fiatalabb generációjába tartozott, és a megújult hírműsor, valamint a pár évvel később szintén Aczél fennhatósága alá kerülő heti közéleti háttérműsor, A hét egyértelműen kiállt a lassan meginduló – az MSZMP vezette – változások mellett. Az „új fiúk” azonban sokan voltak – hogy csak a legismertebbeket említsük: Grósz Károly, Berecz János, Németh Miklós, Fejti György, Maróthy László, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás –, és mindegyikük más és más túlélési taktikát választott, mindegyikük más és más szövetségest keresett, illetve talált. Ráadásul az „egypárt” vezette modernizáció és átalakulás egyre inkább kicsúszott az „egypárt” kezéből, mások is bele akartak szólni a változásokba. Csak hívószavakat említve: Írószövetség, monori találkozó, Fordulat és reform, Társadalmi szerződés, lakitelki találkozó, az új, ellenzéki szervezetek megalakulása.

A nyilvánosságra hirtelen mindenkinek nagy szüksége lett, hiszen mindenki el akarta juttatni az üzeneteit az emberekhez. És televízió segítségével az egész országot meg lehetett szólítani, hiszen például 1989-ben „a Híradó átlagosan 6 millió, a Panoráma és az Ablak 3 millió nézőt vonzott”. (http://mek.
niif.hu/02100/02185/html/516.html#519) Azt, hogy a régi és a formálódó új politikai elit is fontosnak tartotta az elektronikus tömegtájékoztatást, több dolog is jelzi. Ekkoriban (1987–88) alakul meg a Magyar Televízió úgynevezett művészeti tanácsa, olyan „megbízható”, de nem ortodox tagokkal, mint Bereczky Loránd művészettörténész, Boldizsár Iván író, Czine Mihály irodalomtörténész, Glatz Ferenc történész, Huszár István, az MSZMP KB Párttörténeti Intézetének igazgatója, Kállai Ferenc színművész, Petrovics Emil zeneszerző és Szabó István filmrendező. (A létrejövő testület feltehetően egyszerre volt hivatva szolgálni és védeni: ellenőrzi az egyre önállóbbá váló intézményt, de egyben védőernyőt is jelent a konzervatívabb és hithűbb MSZMP-vezetőkkel szemben.) Az a Pozsgay Imre, aki 1987-ben még egy a Magyar Nemzetben megjelenő interjúban ad hírt (nem kevés konfliktust vállalva elvtársaival) az addig a hivatalos tájékoztatásban elhallgatott lakitelki találkozóról, 1989. január 28-án már a Magyar Rádió sok százezres nyilvánosságát használja annak bejelentésére, hogy 1956 népfelkelés volt, nem ellenforradalom. Az alternatív szervezetek pedig 1989. március 15-én a „nép nevében” jelképesen lefoglalták a Magyar Televíziót. A dolog valóban jelképes volt, hiszen addigra az MTV január elsejétől gazdálkodásában és műsorszerkesztésében is független kettes csatornáján késő esténként jelentkező Napzárta című műsor állandó megszólalási lehetőséget biztosított a létrejövő új politikai szervezetek képviselőinek.

1988–89-ben a békés rendszerváltás gyakorlatilag a nyomtatott és az elektronikus média teljes nyilvánossága előtt és aktív részvételével zajlott le. Fontosak voltak a napilapokban megjelenő írások, fontos – a hírműsorok mellett – a rádió néhány emblematikus műsora, a Vasárnapi újság, a Gondolat-Jel és a 168 óra, vagy éppen néhány tévéműsor, mint a Panoráma, A hét, a Hírháttér, de olyan jelentősége, mint az említett Napzártának, egyiknek sem volt. Nem azért, mert jobb volt, hanem azért, mert a valóban modern televíziózás szabályainak megfelelően ez a műsor – Magyarországon először – naponta jelentkezett. Addig ugyanis csak a hírműsorok és az esti mese volt napi program. A Napzárta minden hétköznap késő este felbukkant a képernyőn, így nem egyhetes késleltetéssel számolhatott be a napi politika eseményeiről, vitáiról. Ráadásul, és ez is nagyon fontos, a „régi” és az „új” rend képviselői mindenféle külső kontroll nélkül, élő adásban vitatkoztak, csaptak össze a képernyők előtt ülő százezrek szeme láttára. Ekkor ismerte meg egy ország az elkövetkező évtized, évtizedek politikai elitjét.

A műsor viszonylag egyszerű patentra épült: a még fennálló rendszer képviselői több-kevesebb elánnal próbálták védeni a szóban forgó témával kapcsolatos reformszocialista elképzeléseket, az új pártok képviselői pedig támadtak és érveltek, és kifejtették nézeteiket. Mindenki a saját pártja elképzelését. Szabadon. Mivel a műsorok többségében a „lúzer” szerepe az MSZMP, majd 1989. október eleje után az MSZP, illetve a kormány képviselőinek jutott, a formálódó új politikai elitet képviselő értelmiségiek – addig túlnyomó részben „egyszerű” jogászok, közgazdászok, társadalomtudósok – „jól érezték” magukat a televízió stúdiójában. A rendszerváltást kívülről, óvatosan – 1989. június 16-áig gyakorlatilag a tévékészülék előtt ülve vagy újságot olvasva – szemlélő, de a politikai aktivitástól tartózkodó tömegek szemében a műsorban szereplő ellenzékiek bátrak voltak, sikeresek, és nagyon gyorsan ismertté váltak. A pozitív élmények és visszajelzések eredményeképpen a politikussá váló, véleményformáló értelmiség számára a televízió egy része fontos lett. Az, amelyet szinte a sajátjának érezhetett: a politikai befolyásolás eszközeként használható televízió. Azok, akik eddig csak nézték, és azok is, akik eddig csak lenézték, most hirtelen ráébredtek a jelentőségére, arra, hogy mivel tömegek érzik a magukénak, valóban ennek a médiumnak van a legnagyobb hatása. És ha ez így van, akkor meg kell szerezni.

Az új keletű érdeklődés első látványos megnyilvánulása nagyon koránra datálható. Az elmúlt két évtized médiatörténetének szakirodalma nem tulajdonít különösebb jelentőséget ennek az eseménynek, pedig a médiaháború első lövései 1989. február 5-én dördültek el a Budapest Kongresszusi Központban. És „nagyágyúk” jelenlétében: a 21. Magyar Filmszemle vasárnapján, a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége által közreadott vitairat alapján a magyar mozgóképkultúra helyzetéről rendezett tanácskozáson megjelent az MSZMP PB két tagja is. A két ellentétes pólust képviselő politikus, Berecz János KB-titkár és Pozsgay Imre államminiszter jelenlétében zajló megbeszélés nagyon hamar eltért a vitairat témájától, és a vita fókuszába egyértelműen a televízió került. De nem a kultúrában, a művészetben és az oktatásban megmutatkozó jelentősége okán, hanem társadalmi szerepe miatt.

A vitaindítót tartó Kéri László, valószínűleg összhangban az eredeti dokumentumot közzétevők szándékaival, a televízió, a televíziózás jövőjére koncentrált, amikor – az MTI korabeli tudósítása szerint – „úgy vélekedett, hogy a televízió nem szolgálhat kizárólag a napi politika eszközeként, s nem is egy szórakoztató intézmény, hanem a társadalmi tudás újraelosztásának legfontosabb eszköze”. De a résztvevők egy része nem azért jelent meg a Kongresszusi Központban, hogy az intézmény hosszú távú szakmai jövőjéről beszélgessen.

Az első bombát Csurka István robbantotta. Az MTI tudósítására hagyatkozva idézzük fel mondandóját: „Csurka István író a televízió irányításával kapcsolatban kifejtette, hogy az nem maradhat egyetlen párt monopóliuma. Véleménye szerint legalább az egyik csatornát át kell engedni a társadalom különböző más erőinek.” Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hisz az azóta eltelt két évtizedben a politikai alapon megosztott köztévé gondolata többször is felmerült, hogy milyen jelentősége volt 1989 februárjában ennek az akkor először elhangzó véleménynek.

Míg Csurka az „egypárt” felügyelete alól éppen – sok szempontból sikeresen – kiszabadulni igyekvő Magyar Televízió újabb, immáron több párt általi felügyeletéről szólt, és politikai szinten támadott, mások szakmainak álcázott bírálatokat fogalmaztak meg. A pár évvel korábban a televízióból a KISZ KB lapja, a Magyar Ifjúság főszerkesztő-helyettesi székébe távozni kényszerült Pálfy G. István volt az első. Az MTI szerint „úgy vélekedett, hogy haladéktalanul ki kell dolgozni a televízió nemzeti stratégiáját. Egy »Kárpát-medencei televízió« tervét vázolta fel, egy olyan televízióét, amely műholdas sugárzással közvetít hiteles információkat az országról, nem csak a határon túli magyarságnak. Kétségbe vonta azonban, hogy a mostani tévés műhelyekben meglenne ehhez a szellemi erőforrás.”

Az MTI pár soros összefoglalója már a maga idejében is csak fő vonalaiban és nagyon tompítottan adta vissza Pálfy G. felszólalásának a lényegét. Ha valaki nem ismeri a nyolcvanas évekbeli sorok között olvasás trükkjét, nehéz valódi értékén kezelnie a hozzászólást. Az MTV akkoriban önállóvá vált egyes csatornájának vezetője, Wisinger István ott volt a Kongresszusi Központban, és így emlékezett vissza az MTI-tudósítás utolsó mondatában foglaltakra: „Pálfy G. István pedig a Filmszemlén (…) nekirontott az egész korábbi vezetésnek, elsősorban a művészeti és kulturális műsorokat bírálva. Különösen a »Szinetár-féle televíziónak«, mondván, hogy azon milyen lyukak tátonganak a nemzeti kultúra mellőzése miatt, és még mi minden egyéb nagy bűnöket követett el.” (http://www.mediakutato.hu/cikk/2004_02_nyar/06_rendszervaltas_mediaja/03.html)

Az úgynevezett „népi” oldalhoz családi szállal is kötődő, a TV Híradó párttitkárából a reformszocializmuson át az MDF felé irányt vevő – és valószínűleg erősen sértett – egykori tévés lényegében egy másik, egy új, egy „jobb” televízió iránti igényt jelentett be. Akkori felszólalása ma már „fordítást” igényel, magyarról magyarra. Ha ki kell dolgozni a televízió nemzeti stratégiáját, akkor az azt jelenti, hogy a fennálló televíziónak nincs, azaz a jelenlegi televízió nemzetietlen. Ha az a műholdas sugárzással közvetítve összmagyar, tehát integrálja a határon túli magyarságot is, akkor a mostani kirekeszt több millió magyart. Ha az új tévé – majd – hiteles információkat közvetít, akkor ebből az következik, hogy a jelenlegi nem hiteles. És az utolsó mondat: a kicsit sem burkolt fenyegetés. A nemzetietlen, a határon túli magyarság ügyeivel és kultúrájával mit sem törődő, hiteltelen televízió munkatársai alkalmatlanok az új koncepciót képviselő televízió megvalósítására.

Csurka „zsákmányszerző” felszólalását követően, amely elsősorban a politikát volt hivatott megszólítani, és úgy tűnhetett, hogy az alakuló pártok öszszessége által megfogalmazott igényhez kívánt a jelenlévő szakmán belül támogatókat szerezni, Pálfy G. megnyilatkozása már lényegében a magukat a népi-nemzeti oldalhoz soroló értelmiségiek (a reform-MSZMP-tagoktól a szerveződő MDF tagjaiig terjedő) csoportja számára követelt televíziót. Ahhoz, amelyhez Csurka és Csoóri, vagy Bíró Zoltán és Pozsgay is tartozott. Ideológiai támaszként pedig a határon túli magyarság – akkoriban elsősorban az MDF, és személy szerint Csurka István és Csoóri Sándor által képviselt és a lakosság egy része körében komoly érzelmeket felkorbácsolni képes, az MSZMP számára pedig nagyon sok gondot okozó – ügyét hívta segítségül. Felszólalása egyértelmű támadás volt az addigra már háttérbe szoruló Aczél György és a nevével fémjelzett kultúrpolitika televíziós képviselői és a sommásan nemzetietlennek és hiteltelennek minősített egész Magyar Televízió ellen. És persze kimondva-kimondatlanul megpengette a népi-urbánus konfliktus húrjait.

Csurkát és Pálfy G. Istvánt Lugossy László filmrendező, a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetségének főtitkára követte a felszólalók sorában. A fentiekben már láttuk, hogy az MTI újságírója, a kor szokásának megfelelően „semleges” hangon, szinte kódoltan számolt be az eseményről, úgyhogy elképzelhető, milyen vehemenciával esett neki a televíziónak Lugossy, ha az anyagban ez szerepel: „Kemény szavakkal bírálta a televíziót Lugossy László filmrendező, megállapítva, hogy e fontos tömegkommunikációs média évtizedeken át valóságosnak látszó, ám mesterséges közvéleményt teremtett. Súlyos hibának vélte, hogy a műsorokból szinte kiveszett a tényfeltáró dokumentumfilm.”

Leszögezhetjük: Lugossy egyik állítása félig igaz, a másik egyáltalán nem, viszont mindkettő tökéletesen alkalmas a televízióellenes hangulat felkorbácsolására. Ha valaki elfogulatlan szemmel járt-kelt a világban, az pontosan tudta, hogy nem csak „e fontos tömegkommunikációs média” része a valóságosnak látszó, ám mesterséges közvélemény megteremtésének. Ugyanezen dolgozott a Magyar Rádió, a Lugossy képviselte magyar filmgyártás, valamint a színházművészet, a folyóirat- és könyvkiadás és az MSZMP irányítása és befolyása alatt álló minden kulturális terület, amely alkalmas volt tömegek megszólítására. Mélységesen igazságtalan és tendenciózus tehát csak és kizárólag a Magyar Televíziót kiemelni és ezzel a váddal illetni. Azt pedig, hogy a létrejött kulturális termékek befogadó közege, közönsége mesterséges volt vagy valóságos, azt döntse el az, aki átélte azt a kort, aki részt vett benne. Azok, akik a televízió teremtette kulturális közösség részének érezték magukat.

Az azonban, hogy a televízió műsorán nem szerepelt volna tényfeltáró dokumentumfilm, egyszerűen nem igaz. A közönség soraiban bizonnyal ott volt a nyolcvanas évek elejének legnagyobb visszhangot kiváltó, a Magyar Televízió megrendelésére készült dokumentumfilmjének alkotója, Sára Sándor. Bábolnáról szóló sorozatát követte a huszonöt (!) részes Krónika sorozat elkészítése és bemutatása, amely a főszerkesztő Sylvester András, és a szerkesztő, Hanák Gábor állásába került: 1985-ben mindkettőjüknek távozniuk kellett a televízióból. Ott lehetett a televíziós dokumentumfilmezés nagy alakja, B. Révész László, akinek Pogányról szóló dokumentumfilm-sorozata a hetvenes évek elejétől évtizedeken át követte nyomon a település történetét, de a pályaelhagyókról vagy Nádudvarról szóló munkái is igazi tényfeltáró alkotások. És Zolnay Pál dokumentarista művei is a Magyar Televízióban születtek, ahogy rendszeresen alkotott tévés megrendelésre Oláh Gábor, Kovács András, Gulyás Gyula és János, vagy Schiffer Pál. Tehát azok, akik akartak, szerettek dokumentumfilmet készíteni, és ami fontos, volt is hozzá tehetségük. Sikereiket, filmkészítési lehetőségeiket persze lehetett irigyelni… Lugossy megállapítása („szinte kiveszett a tényfeltáró dokumentumfilm”) ezeket az eredményeket, ezeket az életműveket, ezeket az alkotókat vette semmibe.

Csurka, Pálfy G., Lugossy – ma már világosan látható – pontosan megszervezett koreográfia szerint és távolról sem spontán módon szólalt fel. Mondanivalójuk összehangolt volt és célirányos. Nemcsak Csurka akart „zsákmányt szerezni”, a Pálfy G. képviselte csoport és a Lugossy mögött álló filmesek is bejelentették az igényüket. Sőt az is világossá vált, hogy ők hárman akár osztozni is hajlandók a koncon. A vitában aztán súlyos támadás érte a Magyar Televízió alig több mint egy hónapja működő két önálló csatornáját is, amire Horvát János, az akkori TV2 vezetője így emlékezik: „1989 februárjában a filmszemlén a magyar filmes társadalom igen koncentrált támadást indított a televízió ellen. Azt mondták, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kettészakadjon a televízió, egy kézben kell erősen összpontosítani a vezetést. De ez »kiszerepezett« dolog volt. Ott a helyszínen többen odajöttek hozzám, hogy értsem meg, ez nem ellenem szól, más időket élünk, és most ez a trend. (…) Tehát nem velem volt baj, hanem itt volt egy csoport – elsősorban, gondolom, a Pozsgay körüli csoport, amely azt mondta, hogy kell neki a televízió. (…) Az alapvető hibát ott követtem el, hogy csak a szakmai szempontok voltak számomra fontosak, olyan modern televíziót akartam, amely a legjobban tudja a mindenkori lehetőségeket kihasználni. Nem manipulálni akartam a TV2-t, hanem az optimális kereteket megteremteni ahhoz, hogy jól működő televízió legyen. Erre nem volt szükség.” (Schmitt Péter [szerk.]: MRT – MTV – MTV Rt. 1957–1997. Budapest, 1997, 205. o.)

„Kiszerepezett” dolog… Nagyjából azt is sejthetjük, hogy ki osztotta a szerepeket: Pozsgay, Csoóri és az Aczél György támogatottjából jó ütemérzékkel Pozsgay hívévé szegődött Kőhalmi Ferenc, a Filmfőigazgatóság vezetője. A magyar filmes szakma legfőbb felelőse pontosan tudta, hogy az általa ellenőrzött magyar filmgyártás lejtőre került, és már jó ideje nyújtogatta csápjait a televíziózás felé. Egy interjúban mondta: „A nyolcvanas évek közepétől a szakmában jó néhányan láttuk, hogy kikerülhetetlen a televízió és a filmszakma közötti kapcsolat Magyarországon való együttes végiggondolása. S a filmszakma se a maga alkotó jövőjét, se az értékek és hagyományok megőrzését, és valahogy azoknak a nyomában való haladást nem tudhatja megoldani anélkül, hogy ne legyen valahogy a televízióval egy átjárás, ha egy viszonylag organikusan fejlődő filmszakma a maga jövője szempontjából játékteret akar teremteni. És hát emögött ott volt sok év, olyan tárgyalások a Magyar Televízióval, amiben a filmszakma és a televízió együttműködése érdekében erőfeszítéseket tettünk, és amelyek egyik pontról a másikra folyamatosan megálltak. Mert olyan anyagi érdekeltségek voltak a dolog mögött, ami hihetetlen…” (Szerelemtelevízió, I. rész, rendezte Tölgyesi Ágnes, 2002–2004) Kijelentése elgondolkoztató, főleg annak fényében, hogy a Magyar Televízió ebben az időszakban évente ötvennél több tévéfilmet, többrészes tévéfilmsorozatot gyártott, illetve gyártatott a MAFILM közreműködésével, amelyek egy részét „filmgyári” rendezők készítették. A Magyar Televízió (tévé)filmgyártási tevékenysége azonban a filmfőigazgató birodalmától független volt, ahogy a filmesszakma egy része számára is elérhetetlennek bizonyult. Az MTV drámai művekért felelős vezetői ugyanis tudták, hogy a televíziónak nem szerzői művészfilmeket kell gyártania, hanem a tömegek számára élvezetes alkotásokat, magyarán nem Jancsó, Kósa, Tarr Béla, Kézdi Kovács Zsolt vagy Lugossy László tudására és szakértelmére van szükségük, hanem Zsurzs Éváéra, Mihályfi Imréére, Hajdufy Miklóséra, esetleg Hintsch Györgyére, Révész Györgyére, Markos Miklóséra, Fazekas Lajoséra. Világosan látták, hogy attól még, hogy mindkettő mozgókép, alapvető különbség van a film és a televízió között.

Kőhalmi is azok közé az értelmiségiek közé tartozott azonban, akik soha nem szerették, soha nem értették, annál inkább irigyelték a televíziót és a benne rejlő lehetőségeket. A pénzügyieket is, bár a fenti idézet utolsó mondata azért mosolyt fakasztó. Bagoly mondja verébnek… A Filmszemlén jelen lévő és a Magyar Televíziót hozzászólással ostorozó filmesek egy jó része is csak az általuk el nem ért munka- és kifizetőhelyet látták a Szabadság téri intézményben.

Nem tudjuk, hogy Berecz, aki akkoriban az MSZMP KB ideológiai ügyekért felelős titkára is volt, azért jelent-e meg, mert fülest kapott a Pozsgay-vonal készülő támadásáról, vagy, mert az „övéi” is készültek valamire. Az azonban biztos, hogy a Magyar Televízió „házon belüli” kettéválasztása se Berecznek, se Pozsgaynak nem volt ínyére.

Érthető tehát, hogy a jelenlévő két politikus egymásnak és – részben – neki is üzent. Az MTI tudósítója ezt írta: „Jelenlegi helyzetünkben átfogó és radikális reformra van szükség – mondta a vitában felszólaló Berecz János. Ez a reform a gazdaságban elkezdődött, de az áttörés itt egyelőre nem valósítható meg. Ezért előtérbe kerül két másik terület, a politikai intézményrendszer, illetve a szellemi élet. A politikai intézményrendszer reformja – mivel járatlan úton haladunk – lassan, de megvalósul. A szellemi élet területén azonban jelenleg még koncepció sincs a reformra. Mindössze annyi történt, hogy a piac betört a kultúrába, ám ez főként a dilettantizmust segítette, a művészi profizmust viszont háttérbe szorította. Pozsgay Imre a kormány és a mozgókép-intézmények, valamint a televízió viszonyáról szólt. Megismételte egy korábbi kijelentését, miszerint a televízió a nemzeté, felügyelete pedig a kormányé. Szükségesnek tartotta azonban hozzáfűzni: ez a felügyelet csak akkor hiteles, ha az országnak a nép által jóváhagyott kormánya van. Úgy vélekedett, hogy a jelenlegi gazdasági válságnál és a költségvetési deficitnél súlyosabb a legitimációs deficit. Ezt a legitimitást, jóváhagyást kell most visszaszerezni, s ennek érdekében a politikai küzdelem megindult, mégpedig a nyilvánosság előtt.”

Igen, ma már azt is tudjuk, hogy nemcsak a legitimitásért (és közvetve-közvetlenül a politikai hatalomért) folytatott küzdelem indult meg, hanem az ennek megszerzését elősegítő nyilvánosságért is megindult a harc – még ha nem is mindig a nyilvánosság előtt. A Filmszemle vitáján egyszerre érte Csurka felszólalása révén direkt, illetve a filmesek segítségével szakmainak álcázott politikai támadás a Magyar Televíziót, amelynek jelentőségét és következményeit akkor senki nem ismerte fel, vagy csak nagyon kevesen.

A későbbi idők eseményei azonban visszamenőleg is igazolják azt, hogy bizonyos csoportok, amelyek egyik része az MSZMP Pozsgay fémjelezte köréhez, a másik pedig a formálódó MDF Csoóri és Csurka meghatározta vonalához kötődött, már ekkor, 1989 februárjában nem egy szakmai alapon szerveződő, független és pártatlan közszolgálati televízió működésében voltak érdekeltek. És persze az is világos, hogy ahhoz, hogy 1989 elején a nyilvánosság elé álljanak, már jóval korábban – és persze titokban – el kellett kezdeniük az erről való gondolkodást. Hogy személy szerint ki mindenki vehetett ebben részt, azt éppen a megbeszélések titkossága folytán biztosan nem tudjuk. A későbbi hónapok, évek média, elsősorban a Magyar Televízió körüli történéseiből, az azokban felbukkanó szereplőkből azonban viszonylag pontos következtetésekre juthatunk.

 

 

3

Bár 1989 februárjában, a Filmszemlén eldördültek a médiaháború első lövései, maga a háború ekkor még elmaradt: nem volt jelen a háborúhoz szükséges másik fél. Azon a pár tucat emberen kívül, aki Csurka, Csoóri és Pozsgay mellett sorakozott fel, úgy tűnik, a rendszerváltás eufóriájában másoknak (még) nem jutott eszébe, hogy a Magyar Televíziót vagy a Magyar Rádiót „le kellene nyúlni”. Mint korábban hosszan kifejtettük, a magyar értelmiség évtizedeken keresztül nem vett tudomást a legnagyobb hatókörű tájékoztatási és kulturális intézményről, és a politika közelébe kerülő fiatalok vagy az egykori demokratikus ellenzékiek és támogatóik csak ezekben a hónapokban ízlelték meg a politikától éppen függetlenedő televízió hatalmát. Talán nem alaptalan azt feltételezni, hogy őket ebben az időben még inkább foglalkoztatta a fennálló hatalom lebontásának kérdése, mint az új hatalom megszerzéséé.

Az alakuló-erősödő történelmi és új pártok körében így aztán Csurka, Pálfy G. István, Lugossy László felszólalása nem keltett különösebb visszhangot. Volt, amelyiknek szívéből szólt, volt, amelyik pedig meg sem értette. A két elektronikus médiumon belül azonban alkalmas volt egyrészt a félelem elültetésére, másrészt a gyanakvás felkeltésére. Lehetséges, hogy cseberből vederbe kerülnek, és a szocialista sajtóirányítás helyébe egy másik, de továbbra is ideológiai és nem szakmai alapon álló kerül? Méltatlan helyzet, különösképpen azért, mert a rádió és a televízió bizonyos műsorai (és persze az újságok bizonyos szerzőinek írásai) nélkül a rendszerváltó erők, köztük az MDF-ben tevékenykedők, messze nem tűntek volna olyan „erősnek” és támogatottnak, mint amilyennek a médiumok révén látszottak.

A februári Filmszemle emlékét hamarosan elhalványították a tavaszi események, a régi párt és az új pártok március 15-i ünnepségei, zászlóbontásai. Harmincegy független szervezet nevében Cserhalmi György az MTV-székház lépcsőjén olvasta fel a rendszerváltás 12 pontját, majd az MDF-es Csengey Dénes – az MTI tudósítása szerint – bejelentette, hogy „a független politikai szerveződések, pártok ki akarják nyilvánítani, hogy a Magyar Televízió az egész nemzeté, s e tulajdonjogot a jövőben is érvényesíteni kívánják. Önálló műsorokat követelnek a független pártoknak, mozgalmaknak és szakszervezeteknek.” Az egyre politikusabb költő szavait a Szabadság téren lelkes éljenzés követte. A gondolat értelmezésével azonban senki se foglalkozott. Nem volt senki, aki az 1848-at idéző pillanatokban belegondolt volna abba, hogy milyen nemzeti televízió az, amelyikben független pártoknak, mozgalmaknak és a szakszervezeteknek „követelhető” műsor. És abba, hogy ezek a szervezetek nem a nemzetnek követelnek független televíziót…

Addig azonban, amíg a rendszerváltásra törő pártok egységesek voltak, nem volt nagyobb gond. A problémák akkor jelentkeztek, amikor az ellenzékiek sorain belül támadt nézeteltérés: 1989 nyarán, kora őszén.

Az ellenzéki kerekasztal résztvevői sok, az elkövetkező húsz évet alapjaiban meghatározó kérdésben egyezségre jutottak, de a média ügyébe beletört a bicskájuk. Bár az I/5-ös munkabizottságban az MSZMP tárgyalói beleegyeztek az ellenzék által javasolt minden fontos kérdés tárgyalásába, sőt augusztusban közzétették A pártatlan tájékoztatás alapelvei című állásfoglalást, valamint szeptember elején a közszolgálati médiumok és az országos napilapok pártatlan ellenőrzésének kérdésében megállapodás született, a nemzeti kerekasztal elé végül nem jutott el az ügy. 1989. szeptember 12-én az EKA delegációja javaslatot tett a munkabizottságban a közszolgálati média pártatlanságát felügyelő bizottság létrehozására és személyi összetételére. Minden nevet más ellenzéki csoport javasolt, a munkát az MDF részéről Szigethy Gábor, az SZDSZ-éről Haraszti Miklós hangolta össze. A névsort érdemes leírni, hiszen mára a feledés homályába merült: Babus Endre újságíró, Benda Kálmán történész, Hankiss Elemér szociológus, Kosáry Domokos történész, ifj. Schiffer Pál filmrendező. Az MSZMP csupán Babussal kapcsolatban élt vétójogával, arra hivatkozva, hogy az újságíró egyben a Nyilvánosság Klub tagja, és ezért kétségbe vonható a pártatlansága. A megállapodást azonban nem az MSZMP vétója tette lehetetlenné. Az ellenzéki kerekasztal szeptember 15-i (más emlékezések szerint szeptember 18-i) ülésén az MDF-et képviselő Szabad György kimondta: Kosáry Domokos is elfogadhatatlan. Információ hiányában eldönthetetlen, hogy Szabad György kijelentése jól megfontolt politikai döntés vagy régóta húzódó személyes, szakmai ellentét következtében hangzott el.

Jól tudjuk azonban, hogy a nyilvánosság kérdése, a tömegmédiumokban – elsősorban a televízióban – való jelenlét már jó ideje feszültségek forrása volt. A fenti hivatkozást megnyitva elolvasható az a beszélgetés is, amelyet az ellenzéki kerekasztal résztvevői folytattak arról, hogy az EKA munkáját bemutató televíziós műsort (vö. Csengey Dénes március 15-i követelése) ki vezesse és ki szerkessze. A rendszerváltó szervezeteket Hankiss Elemér képviselte a két televíziós vezetővel, Bereczky Gyulával és Baló Györggyel folytatott tárgyaláson, amelyen megegyezés született a hetente jelentkező műsorról. A jegyzőkönyv tökéletes képet ad arról, hogy milyen felszínes és előítéletes módon gondolkodtak a nyilvánosság munkatársairól az éppen politikussá váló értelmiségiek, és arról, hogy mennyire fogalmuk sem volt a médiaközegről, amelyben addigra – műsorok szereplőjeként, interjúalanyként – már hónapok óta részt vettek. Álljon itt egy rövid idézet:

Hankiss Elemér: Akkor Farkas Zoltán, a Napzártában szokott ő vezetni műsort.

Szabad György: Az a sovány férfiú?

Hankiss Elemér: Sovány, fekete…

Tölgyessy Péter: Soványnak nem sovány.

Szabad György: Nem, nem, a sovány az nem. (Egyszerre többen beszélnek.)

Hankiss Elemér: Ha nem ismerjük, akkor mondjuk azt, hogy nem, mert… (Többen: Nem ismerjük.) Jó, akkor inkább nem. Rangos Katalinnal hogy áll a társaság?

Szabad György: Nem.

Hankiss Elemér: Nem. Szénási Sándor. (Többen: Nem…)

Szabad György, Antall József: Nem ismerem.

Hankiss Elemér: Bossányi az nem. Azt mondja, hogy Babus. Babus a HVG-től.

Vitézy László: Én azt nagyon jónak tartom…

Hankiss Elemér: Ki van ellene?

Antall József: Nem ismerem…

Hankiss Elemér: Tévében szerepelt, teljesen jó.

Vitézy László: Szerkesztőnek nagyon jó, egyszerűen… Mi? (Egyszerre többen beszélnek.)

Hankiss Elemér: Igen, de pillanatnyilag nem szerkesztőről beszélünk, hanem műsorvezető házigazdát választunk. (Zsivaj.)

Szabad György: Hankiss Eleméré a szó!

Hankiss Elemér: Igen. Babus szerkesztőnek elképzelhető ezek szerint, de nem házigazdának. (Vitézy László: Így van.) Következő: Győrffy Miklós mint házigazda?

Többen: Nem.

Hankiss Elemér: Nem. Marad… Javasolták itt még Feledy Pétert… (Többen: Nem.)

Orbán Viktor: Fidesznek nem.

Hankiss Elemér: Javasolták még Erdélyi Istvánt… (Többen: Nem ismerjük.) Javasolták még Bocskay Zsoltot, Fidesz részéről javasolták… (Többen: Nem ismerjük.) Javasolták Borenich… mi a másik neve?

Szabad György: Borenich Péter. Az jó. Az nagyon jó.

Hankiss Elemér: Ki van ellene?

Szabad György: Borenich Péter nagyon jó lenne…

Hankiss Elemér: Tévés?

Vitézy László: Rádiós, de tökéletesen képernyőn is… (Egyszerre többen beszélnek.)

Hankiss Elemér: Igen, tehát akkor a Borenich Péter mint egy lehetőség maradt, igen… Nincsen több javaslat, nem merült föl más név. Szerkesztőkre fölmerült: Sárdi Anna, Osskó Judit, Babus.

Többen: Osskó…

Orbán Viktor: Nem ismerem. (Nem érthető közbeszólás.) Jó, a Fidesz javaslatával is ezt csinálták. Nem ismerték, aztán kilöktük. (Vitatkozás.) Jó. Csak szeretném mondani, hogy nem eljárás. Ugyanúgy nem eljárás, mint az enyémmel csinálták. Sajnálom.

 

 

Az, hogy a műsorvezető vagy a szerkesztő kiválasztásához esetleg nem értenek, a beszélgetés résztvevőiben egy pillanatig sem merült fel. A legtragikomikusabb az, hogy az EKA delegálta tárgyaló, Hankiss Elemér, bízzunk abban, hogy csak professzoros szórakozottságból, összekeverte a két tévés vezető javasolta egyik szerkesztő személyét. Balóék – valószínűsíthetően – a Napzárta két szerkesztőjét, Sárdi Annát és Kóthy Juditot javasolták, a későbbi tévéelnök azonban Kóthy helyett Osskót említette a testület előtt. Végül is Judit – Judit.

E rövid kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz! Az, hogy az ellenzéki kerekasztal nem tudott megállapodni a média pártatlanságát felügyelő ötfős testület tagjaiban, már következménye volt egy korábbi, illetve akkor éppen zajló konfliktusnak. Esetünkben az igazi törést a köztársasági elnök választása kapcsán 1989 nyarán kialakult nézeteltérés jelentette, amelynek részletes tárgyalásától most terjedelmi okokból eltekintünk, és csak a témánk szempontjából fontos részeivel foglalkozunk. A Pozsgay Imre (és közvetve az MSZMP) hatalomátmentési akcióját támogató MDF (karöltve a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társasággal, a KDNP-vel és a Magyar Néppárttal) és az ezzel konzekvensen szemben álló Fidesz és SZDSZ konfliktusa nem csupán politikai küzdelem volt. Ez volt a rendszerváltás első olyan eseménye, amikor a politika bizonyos szereplői nem igényelték, sőt kifejezetten kerülték a nyilvánosságot, hisz a színfalak mögött, magánlakásokon lezajló Csoóri–Pozsgay–Bíró-egyeztetések és tervezgetések tartalmát jobb szerették volna titokban tartani. A velük szemben álló oldal viszont a nyilvánosság minden lehetőségét megragadva mondta el a véleményét, bírálta a köztársasági elnök megválasztásával és személyével kapcsolatban kialakuló MSZMP–MDF-egyezséget, amit bár bizonyítani nem tudott, de a sajtó révén sikerült kiszivárogtatnia és megtámadnia.

A folyamatosan gyöngülő pozíciójú MSZMP illetékesei régóta tudták, hogy miért és mennyire fontos a sajtó kézben tartása és kontrollálása, a rendszerváltó pártok közül viszont az MDF politikusai voltak az elsők, akik a saját bőrükön tapasztalták, hogy milyen kellemetlen, ha a szabad sajtó jóvoltából titkos elképzeléseik – akaratuk ellenére – nyilvánosságra kerülnek. Különösen kellemetlen ez olyan emberek számára, akik még épp csak a kezdő lépéseket teszik meg a politikusi pályán, akiknek pár hónappal, fél évvel korábban még „tisztességes” és viszonylag „békés” szakmájuk volt (költő, író, történész, irodalmár stb.), és egyik napról a másikra az állampárti hatalom lebontásának nagyon is kétes kimenetelű történelmi forgatagában találták magukat. Kétségtelen, hogy Csoóri Sándor, Bíró Zoltán, Csurka István és a gondolkodásba bevont többi MDF-vezető a legjobb szándékkal bocsátkozott tárgyalásokba Pozsgay Imrével, és úgy vélték, hogy a lengyel példához hasonlóan (vö. Adam Michnik-féle lengyelországi „a ti elnökötök, a mi miniszterelnökünk” elgondolás hazai adaptációja) a vértelen rendszerváltás biztosítéka az MDF és az MSZMP bizonyos fokú együttműködése lehet. Ahogy az is biztos, hogy Pozsgay, akinek elvitathatatlan érdemei voltak az 1988–89-es történésekben, nem lett volna a demokrácia „sírásója” köztársasági elnökként. Ugyanakkor nincs okunk kételkedni a másik oldal, a szabad választások előtti elnökválasztást és így a Pozsgay államfőségét ellenző és megakadályozó Fidesz és SZDSZ tisztességességében sem. Hiszen lényegében mindenki ugyanazt akarta, csak más és más módon: a fennálló rendszer lebontását. És persze a hatalmat.

Ebben a helyzetben az MDF vezetői, és maga Pozsgay is kénytelenek voltak a nyilvánosság előtt tagadni, takargatni a tárgyalásokat, azaz nem mondták – valószínűleg úgy érezték, nem mondhatják – el az igazságot. (Bíró Zoltán, aki 1989 októberében kényszerült lemondani az MDF elnöki posztjáról, még napjainkban is így fogalmaz: „…a liberálisnak mondott SZDSZ azzal akart nyerni – többek között –, hogy nemcsak nacionalistának és antiszemitának kiáltott ki bennünket, de azt a rágalmat is hangoztatta, hogy mi paktálunk az MSZMP-vel, illetve, hogy létezik egy Pozsgay–Bíró paktum. [http://kkbk.blog.hu/2010/07/29] Amit azonban Bíró még ma is tagad, Csengey Dénes lényegében 1989. november 21-én a Kossuth rádió Választó című műsorában elismerte, jelezve, hogy Pozsgay elnökjelöltségét Bíró igen, az MDF testületileg sohasem támogatta.) Magyarul kínos helyzetbe kerültek, és a sajtó, a nyilvánosság érdeklődő kérdéseire válaszolva (akár) hazudniuk is kellett. Frusztráló helyzet ez, főleg olyan, magukat addig független értelmiséginek tudó emberek számára, mint a rendszerváltó ellenzékiek. Akik addig csak az újságírók „barátságos” kérdéseivel találkoztak, azokkal, amelyekre szívesen feleltek, hiszen a válaszokban régi, értelmiségi és új, politikusi énjük szinte egybeesett. Ezek az érdeklődő kérdések azonban kellemetlennek tűntek, leginkább azért, mert a kérdezettek nem voltak felkészülve a válaszadásra. Az értelmiségi még nem tudott politikusként válaszolni, és nehéz volt elismerni és nyíltan vállalni, hogy lényegében a politikai hatalom megszerzésére tör. Így aztán az MDF meghatározó személyiségei a „kínos” kérdések kapcsán jelentkező frusztráltságukat, személyes rossz érzésüket „rávetítették” a nyilvánosság munkatársaira, majd szépen fokozatosan a nyilvánosság egészére. Úgy érezték, a sajtó ellenséges velük szemben, az újságírók nem „jó” kérdéseket tesznek fel, nem azt tartják fontos kérdésnek, amit ők, nem értik meg őket, sőt, igazából a média jelentős része az ellenfeleik érdekeit szolgálja. Az a nyilvánosság, amely addig olyan fontos és jó volt, most hirtelen ellenséggé vált.

Nagyon világosan fogalmazta meg ezt 1989 őszén Csurka István egy a Magyar Fórum című lap alapításával kapcsolatos interjúban: „…a Magyar Demokrata Fórumnak van egy nagy hátránya a többi párttal – és különösen az SZDSZ-szel – szemben: nagyon kevés jó, használható kapcsolatunk van a mostani telekommunikációval, a tévével, a nagy lapokkal, a rádióval. Vannak olyan műsorok, vannak olyan szerkesztők, akik rokonszenveznek velünk, és helyt adnak a mi bejelentéseinknek, megnyilvánulásainknak – de kevesen. Nem tudunk igazi jelenlétet kivívni magunknak, nem tudunk olyan csatornákat is igénybe venni és úgy hatni, ahogy az tulajdonképpen szükséges volna. Ez egy nagyon szerteágazó és nagyon a mélységekbe lenyúló kérdéskör. A rendszer – az elmúlt rendszer hatalma, módszerei, stílusa – ebben a szabad sajtóban azért tovább él. Nem csak arról van szó, hogy azok a fő szószólók, akik végigszolgálták a Kádár-rendszert, ebben a tömegtájékoztatásban most is ugyanott vannak. Emiatt arról van szó, hogy (…) az egésznek a szellemi alapállása, a valódi nyitottsága és problémaérzékenysége és a valódi szolgálatkészsége – értve ezen a demokrácia és a magyar nemzet alapvető érdekeinek a szolgálatát – még nem alakult ki. (BBC Esti panoráma. Közli MTI 1989. november 26.)

A Csurka-szöveg világos képet ad arról, hogy hogyan értelmezte a rendszerváltás egyik meghatározó alakja (és ebből következően általánosíthatunk az általa képviselt párt egészére is, hisz ekkor és ettől a szövegtől senki nem határolódott el) a sajtó szerepét, annak viszonyát a politikához. A kulcsszavak: „használható kapcsolat”, „igazi jelenlét”, „az elmúlt rendszer hatalma… tovább él”, „akik végigszolgálták a Kádár-rendszert… ugyanott vannak”, „valódi szolgálatkészség”. Az íróból lett politikus számára – negyvenvalahány évnyi szocializmus után talán némiképp meglepő módon – a sajtó nem a független tájékoztatás, hanem továbbra is a propaganda eszköze. A párt propagandáé. De melyiké? Hiszen az „egypárt” helyett most már több párt van…

Ami a szövegből nem derül ki, de tapasztalatból tudjuk: Csurka ráadásul kettős mércét használ. Azok az újságírók, a média azon munkatársai, akik „rokonszenveztek” az MDF-fel, akkor is „jók”, ha végigszolgálták a Kádár-rendszert. Gondoljunk csak a fentebb hivatkozott Pálfy G. Istvánra, aki már a TV Híradó, majd különböző művelődési műsorok szerkesztőjeként a hetvenes évek eleje óta kivette a részét a kádári propagandagépezet munkájából. 1985 óta a KISZ Központi Bizottsága hetilapjának, a Magyar Ifjúságnak a főszerkesztő-helyettese, 1989 végén pedig már egy országos napilap, a Népszava főszerkesztője. A sor hosszan folytatható azokkal, akik az írott vagy elektronikus sajtóban dolgoztak (azaz a Kádár-rendszer kiszolgálói voltak), de 1989-re kialakult a Csurkának (és „a demokráciának és a magyar nemzetnek”) oly fontos „szolgálatkészségük”. Nem volt ez olyan nagy dolog, csak egy másik párt propagandistájává kellett szegődni, más politikusok igényeihez kellett igazodniuk, más elvárásoknak megfelelniük. Mert valamiért ez biztonságot jelentett számukra. Talán azért, mert maguk is tudták, hogy bár szakmailag nem olyan jók, mint mások, de a lojalitás sokat „javíthat” teljesítményükön. Vagy azért, mert az új „gazdához” való hűség pártbizottsági tagságot, munkásőrkapcsolatokat vagy korábbi időszakok még súlyosabb titkait fedhette továbbra is el. A múlttal, a múltjukkal való őszinte szembenézés hiánya kényszerpályára terelte őket. A teljesség igénye nélkül: Chrudinák Alajos, Sugár András, Ilkei Csaba, Stefka István, Németh Miklós Attila, Bánó Attila, Bencsik András, Murányi László, Franka Tibor, Regős Sándor, Moldoványi Ákos, Siklósi Beatrix, Lakatos Pál, Győri Béla, P. Szabó József, Katona Terézia, Erkel Tibor, Kővári Péter, Seszták Ágnes, Kristóf Attila, Kocsis L. Mihály, Várkonyi Balázs.

És hogy kik voltak azok, akik nem tudtak vagy nem akartak megfelelni a csurkai „szolgálatkészség” követelményének? Természetesen ők is a kádári propagandagépezet munkatársai voltak, a szocialista rendszer kiszolgálói. Több dolog azonban megkülönböztette őket az imént felsoroltaktól. Egyrészt vagy tíz évvel fiatalabbak voltak, a pályájukat inkább a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdték. Nyelveket beszéltek, nyitottak voltak, és már a kezdetektől fogva merészebb hangot ütöttek meg. Nem nagyon volt a múltjukban takargatnivaló, és túlnyomó többségük soha nem volt az MSZMP tagja, így nem volt mit kompenzálniuk. Ami ott és akkor, a rendszerváltás hónapjaiban lehetővé tette számukra azt, hogy felismerjék: nem kötelező tovább propagandistának lenni, és hogy az újságíró igazi feladata a tájékoztatás, a nézetek ismertetése és ütköztetése. Szabadnak érezték magukat és a sajtót. Így aztán nem meglepő, hogy a Csurka által kívánatosnak tartott pártos (sőt kimondottan „egypártos”) sajtó kívánalmának nem akartak eleget tenni, sőt az visszatetszést keltett köreikben. És ezzel ők is óhatatlanul és szinte észrevétlenül kényszerpályára kerültek. A napilapok újságíróinak komoly része, a 168 óra és a Gondolat-Jel című rádióműsor készítői (többek között Mester Ákos, Bölcs István, Szénási Sándor, Győrffy Miklós, Rádai Eszter, Ránki Júlia, Ocsovai Gábor, Tarnói Gizella, Rangos Katalin, Farkas Zoltán, Vicsek Ferenc, Nej György) és a tévések, mint például Horvát János, Baló György, Kepes András, Wisinger István, Déri János, Kóthy Judit, Sárdi Anna, Rózsa Péter, Feledy Péter elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az újságolvasó, rádióhallgató és tévénéző polgárok képet kaptak 1989 eseményeiről. Ők pedig bélyeget, hosszú évtizedekre.

Hogy hogyan alakult az MDF viszonya a nyilvánossággal, azt fentebb részletesen tárgyaltuk: az újságírók kérdései – ha nem arra vonatkoztak, amit az MDF-es politikusok el akartak mondani – rosszak voltak, és értelemszerűen a kérdések feltevői is a politikai ellenfél szekerét tolták. Körülbelül hasonló érzések és gondolatok jellemezték az MSZMP funkcionáriusainak többségét is, csak ők azzal is szembesültek, hogy egy idő után nincs olyan újságíró, aki „jó kérdést” tenne fel nekik. Az SZDSZ és a Fidesz kirobbantotta ügyek többsége (pl. NEXT 2000, Dunagate, ÁPISZ, sajtóprivatizáció stb.), amelyeket a sajtó nagy terjedelemben továbbított a nyilvánosság felé, ugyanis az MSZMP-n, majd az örökébe lépő MSZP-n csattant. Ezek a botrányok, valamint az 1989. őszi négyigenes népszavazás és az azt megelőző kampány azonban egyre nagyobb ismertséget és elismertséget jelentettek a közben már a tavaszi országgyűlési választásokra is készülő két liberális pártnak, amelyeknek ekkor még nem volt semmi takargatnivalójuk a nyilvánosság előtt. Csoda-e, ha kapcsolatuk a média jelentős részével harmonikus volt? És csoda-e, ha mindez nagyon bosszantotta az MDF-et?

Az MDF ugyanis a Pozsgay-ügy foglyává vált: a párt a köztársaságielnök-választásra vonatkozó kérdés miatt nem tudott odaállni a népszavazás ügye mellé, és így elesett annak akár a tavaszi választásokig kitartó pozitív hozadékától. Az aláírásgyűjtés időszakában még el lehetett mismásolni a kérdést, bár a sajtó képviselői – és az emberek – érthető módon világos állásfoglalást vártak az egyik legnagyobb ellenzéki erő képviselőitől. Az SZDSZ, a Fidesz, a kisgazdák és a szocdemek a négy igen, az MSZP a négy nem mellett tette le voksát. Csak az MDF hezitált. A mából visszatekintve belegondolni is rossz, hogy mennyi frusztráló, a sajtót gyűlöltté tevő pillanatot élhettek át az MDF politikusai közel másfél hónap alatt, amíg végül november 14-án, alig két héttel a népszavazás előtt Csengey Dénes – elkerülendő, hogy a pártja végképp az MSZP-vel kerüljön egy platformra – a televízióban be nem jelentette az elnökség által meghirdetett bojkottot: „Nem megyünk el, nem szavazunk…”

Az állásfoglalásba kényszerítettség és frusztráltság tökéletes dokumentuma az MDF másnap az Országos Sajtószolgálathoz eljuttatott közleménye, amely egyben jól jelzi a párt és a média munkatársai közötti viszony elmérgesedését és túldimenzionáltságát: „Az MDF Országos Elnöksége a leghatározottabban tiltakozik a Magyar Hírlap szerkesztőségének manipulatív eljárása ellen. A lap november 15-i számának »SZDSZ: úgy reagáltak, ahogy már sokszor – az MDF a népszavazás bojkottjára szólít fel«, című tudósítása nem tartalmazza az MDF nyilatkozatát, csupán kivonatosan ismerteti; ellenben bő terjedelemben közli az SZDSZ egyik vezetőjének ezzel kapcsolatos kommentárját. Ezt az eljárást nemcsak azért kifogásoljuk, mert félretájékoztatja az olvasót, hanem azért is, mert a Magyar Hírlap nem vállalja, hogy az MDF érvelésével szembesítse Tölgyessy Péter indulatoktól fűtött vádjait. Elvárjuk, hogy fontos politikai közleményeinkről tárgyilagosan tájékoztassák olvasóikat.” Ez médiaháború. Nem is akármilyen.

 

 

 

(Folytatás a következő számunkban.)

 

 

Kapcsolódó írások:

Sipos Pál: A vég kezdete (II. rész) 4 A szocialista sajtóirányítás és ellenőrzés alól fokozatosan felszabaduló média...

Sipos Pál: A vég kezdete (III. rész) 5 A rádiót és televíziót felügyelő testület létrehozása egybeesett a...

Vitányi Iván: Egy önéletrajz kezdete és vége Vitányi Iván Egy önéletrajz kezdete és vége A Pauz-Westermann...

Sándor Erzsi: Én vagyok a szomszédom (Szomszédok sorozat, ismétlés 1–331. rész az m1-en, naponta. Rendező Horváth Ádám.) Megértem Horváth Ádámot, amiért 2005-ben nem engedte a Szomszédok magyarázatokkal...

 

 

Cimkék: Sipos Pál

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK