A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Dalos György: Egy hét Mubarakkal

Berlin–München, 2011. február 6.

Hétfő este komputerem képernyőjén egyszer csak Nicolae Ceausescut pillantottam meg, amint az odarendelt tömeg szokásos üdvrivalgása közepette elkezdi 1989. december 21-i beszédét a bukaresti pártközpont erkélyéről. Először azt hittem, valamilyen történelmi dokumentumfilmet tűztek műsorra, de azután észrevettem, hogy a YouTube leghosszabb, 9 perc 46 másodperces változatát pergetik le, amely teljes hosszában mutatja a drámát. Látni, amint a diktátor meglepődik a tömeg különös morajától, de folytatja előre megírt beszédét. Azután egy homályos alak beinvitálja az erkély mögötti helyiségbe. Egy pillanatra felvillan Elena asszony fejkendős arca. Néhány másodperc múlva Ceausescu visszajön, s különben mimikaszegény, sovány arcán mintha valamiféle érzelmek viharzanának át. Pedig a tömeg ekkor már nem is fenyeget, hanem páni impulzustól elragadva fut, menekül a térről. A conducator kétségbeesetten kiáltozik: „Hová mentek, elvtársak? Gyertek vissza, elvtársak!” Talán szorosan mellette álló feleségének tanácsára 1990. január elsejétől fizetésemelést vagy árcsökkentést ígér, ám ez a hallgatóságot szemlátomást nem hatja meg. Látunk még egy darabot a hideg decemberi égboltból, s már véget is ér a történelmi mozi. Közvetlenül utána értésünkre adja egy kommentátor, hogy szakasztott ilyen helyzetben leledzik Hoszni Mubarak: a Tahrír téren millióan követelik a majd harminc éve hatalmon lévő, nyolcvankét esztendős Mubarak távozását.

Másnap már kifejezetten kerestem az Egyiptomból jövő híreket, és lassan összeszedtem a történtekkel kapcsolatos legfontosabb információkat. Tudtam, hogy a tiltakozást békés, liberális és vallásos csoportok szervezték, akik szabad választásokat, politikai reformokat és a rettenetes szociális helyzet enyhítését akarják. Legfőbb ellenségüknek a rendőrséget és a titkosszolgálatot tekintik, míg a hadseregben, amely egyelőre csak rendfenntartó szerepet vállal, inkább bíznak. Legjobban mégis abban reménykednek, hogy a diktátor a tuniszi fejleményekből okulva és az óriási tömeg láttán még aznap este bejelenti lemondását – ők mindenesetre eddig az áhított pillanatig nem tágítanak a térről és a belvárosból. A megmozdulás újdonsága, hogy a facebook segítségével szervezték, és majdnem minden tüntető mobiltelefont tart magánál. Az internetet időközben központilag leállították, és a külföldi tudósítók is handyn érintkezhetnek megbízóikkal.

Csakhogy Mubarak nem teszi meg a népnek azt a szívességet, amelyet két évtizeddel ezelőtt román elődje megtett, vagyis hogy közvetlen megjelenéssel blamálja magát, hanem televíziós beszédben jelenti be: az idei szeptemberi elnökválasztáson nem kíván indulni, s addig az általa máris kinevezett új kormány reformprogramot léptet életbe. Világos, hogy merő időhúzásról van szó, hiszen a kommunikációs zárlat érvényben maradt, s az új miniszterelnök a titkosrendőrség előző főnöke. Másnap reggel Mubarak-barát ellentüntetőknek álcázott verőlegények esnek a védtelen tömegnek, s az összecsapások több száz halálos és több ezer sebesült áldozatot követelnek. Mindebből főleg állóképek érik el a nézőt, vajmi keveset érzékeltetve az események dinamikájából. Annyi világos, hogy hihetetlen erők feszülnek egymásnak napokon át. Az államfő nyilván a mozgalom kifárasztására törekszik, és némi joggal bízik a nyugati politikusok támogatásában, akik Egyiptomban a közel-keleti egyensúly zálogát látják. Ugyanakkor a vérfürdőt ők sem vállalhatják, s az államfő – nyilván nyomásukra – visszaparancsolja különítményeseit. Így a demonstráció folytatódik, ám az újabb határidő, a péntek délutáni imához időzített „Távozás Napja” sem hozza meg a döntést.

Töredelmesen bevallom: a Nílus-parti forradalom erősen csökkentette a hazai médiahelyzet iránti érdeklődésemet, noha eleddig lankadatlan kíváncsisággal nyitottam ki a Szól a rádió 2.0-ról és máshonnan jövő híreket, és minden együttérzésem a kőkemény fagyban a parlament előtt álló tömegé volt. Tízezer, majd hétezer-ötszáz protestáló – ennél apatikusabbnak, megtörhetőbbnek képzeltem a liberális közvéleményt. Kellemesen érintett, hogy túlhatalma kiterjesztése során a kormány mindennap megtapasztalja az engedetlenség valamilyen formáját. A filozófusok elleni kampány konzervatív szereplők között sem aratott osztatlan tetszést, és Orbán Strasbourgban akkor is súlyos vereséget szenvedett el, ha hazai kommunikátorai egy-egy feléje tett pozitív gesztust a trend megfordulásának próbálnak beállítani. Hosszú távon ellene dolgozik a hírközlés fokozódó unalma: a tévéhíradó jószerivel nézhetetlen és reménytelen köldöknézésbe fordul: három egymást követő hírműsorban az egyiptomi eseményekről szó sem esett.

Mindazonáltal ami Nyugaton az ügyben zajlik: utóvédharc. Érdekes, hogy sorra megszólalnak, nyilvános vitákba bocsátkoznak a nagykövetek, és kitartón harcolnak az ország „megrágalmazása” – értsd: a kormányt külföldről fenyegető bírálat – ellen az ottani magyar szervezetek is. Olykor-olykor azért megjelennek polemikus cikkek. Ha azonban az említésszámot tekintjük, az érdeklődés érezhetően csökken, valahogy úgy, ahogyan az Adam Michnik által „egzotikusnak” nevezett lengyel jobboldali populista kormány esetében történt. A kép kimerevül, rögződik, és a Budapestről befutó jelentések lassan, fokozatosan veszítenek hírértékükből. A médiapiacon a magyar ügy nem primőr áru többé.

Vasárnap matinéra voltam hivatalos Münchenben. A téma: „Emlékezés a 20. századra”. Claude Lanzmann ragyogó önéletírását, Walter Laqueur kevésbé zseniális, de még mindig izgalmas memoárjait, Fritz Stern Schmidt volt szövetségi kancellárral készített, nem sok izgalommal kecsegtető interjúit és végül egy kelet-európai témájú könyvet vitattunk meg hárman, történészek. Ez utóbbi Gregor Mayer és Bernhard Odehnal riportkötete volt a keleti szélsőjobbról: Magyarország, Csehország, Szlovákia, Horvátország, Szerbia és Bulgária szolgáltatta a nyomasztó példatárat. Erről a zsurnalisztikailag lelkiismeretesen megírt könyvről – kár, hogy Lengyelországra és Romániára már nem futotta a szerzők erejéből – nekem kellett beszélnem. A közönség soraiban figyelmes lettem egy-két különös személyre – meg mertem volna esküdni, hogy honfitársakról van szó. A vitában nem vettek részt, de olyan demonstratív ellenszenvvel és egyben figyelemmel követték a magyar vonatkozásokat, mintha valakinek utóbb be kellene számolniuk a történtekről. Nem csodálkoznék, ha a közeljövőben felbukkanna nevem valamelyik itteni magyar honlapon – ezekből sok jut el hozzám – nagyjából olyan stílusban, mint amilyenben a Heti Válasz szokott rólam megemlékezni.

Szombat délután vonaton mentem Münchenbe, s most is vonaton ülök Berlin felé menet. Mubarakról utoljára ma reggel olvastam friss híreket. Eszerint most már nyugati pártfogói is jó néven vennék, ha leköszönne, és mihamar utána menne különféle bankszámlákon őrzött, népétől elorzott milliárdjainak. Az étkezőkocsiban valaki a Bild am Sonntagot olvasgatta. A bulvárlap szerint az egyiptomi elnök várhatóan Heidelbergbe készül száműzetésbe. Akár így van, akár másképp, heteken át Egyiptom marad a vezető téma.

A magyar demokraták ilyenformán kicsit magukra maradnak a demokrácia gondjaival. Hogy egy távoli képzettársítással éljek: az ENSZ-csapatok nem jönnek, igaz, ezúttal az oroszok sem várhatók.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Téli elégia Berlin–Budapest, 2010. február 13. A klíma nyomatékosan cáfolja a...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Sztrájkközi ejnyebejnye Dalos György Sztrájkközi ejnyebejnye Manapság annak, aki akár családi okból...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

 

 

Cimkék: Dalos György

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK