A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

„Ezek viszont semmit nem tartanak tiszteletben” – Alexis de Tocqueville levelezéséből

Ma már nyilvánvaló: Gustave Flaubert mellett Alexis de Tocqueville a 19. század legnagyobb francia levélírója. A Bovaryné és Az amerikai demokrácia szerzőjének levelezése sokban hasonlít, és sokban különbözik egymástól. Rokonítja a levelezést már a mennyiség is (a fennmaradt levelek mindkét esetben több vaskos kötetre rúgnak), rokonítja továbbá a levelek esszéjellege, valamint az is, hogy a levelezés mindkét esetben egyszerre kommentárja, kísérleti műhelye és hajónaplója az életműnek. Különbség viszont a két levelezés között, hogy míg Flaubert-nél állandóan érezni az alakoskodást meg a provokáló szerepjátszást, Tocqueville minden sorából sugárzik az őszinteség, hitelesség és egyenesség: a levelezés, amelyben leplezetlenül vall kétségeiről és félelmeiről, elveiről és eszményeiről, egy gyötrődve önmagát kereső, melankóliára hajlamos lélek minduntalan kiigazított önarcképe.

Minden levél valóságos kisesszé, amelynek hol gyilkosan ironikus, hol játékos, hol elmélyült, de mindig szellemes és eleven hangja élesen eltér a nagy becsvággyal írt művek, Az amerikai demokrácia meg A régi rend és a forradalom színtelen, visszafogott, szenvtelen stílusától. Az első levelet, hatévesen, 1811-ben írja házitanítójának, Lesueur abbénak, az utolsót 1859-ben, már a cannes-i halálos ágyon: a levelezés megszakítatlan folyama, négy és fél évtizeden át, Tocqueville egész életét végigkíséri. Bárhol legyen is, az Újvilágba induló hajó fedélzetén, az 1830-as vagy 1848-as forradalom viharában, minisztériumi dolgozószobájában vagy vidéki kastélyában, egyszerre birkózva önmagával és a kor történelmi eseményeivel, Tocqueville úgyszólván napról napra közli szeretteivel, ismerőseivel, meghitt barátaival érzelmeit és benyomásait, terveit és vágyait, gondolatait és észrevételeit.

Főleg azok a levelek izgalmasak, amelyeket Tocqueville közeli barátaihoz (elsősorban Gustave de Beaumont-hoz és Louis de Kergorlay-hoz), illetve politikustársaihoz és a kortárs gondolkodókhoz (köztük Arthur Gobineau-hoz)2 intézett. Politikai eszmefuttatás, filozófiai elmélkedés, könyvkritika, helyzetelemzés vagy történelmi esszé – Tocqueville-től egyik műfaj sem idegen. Semmi kétség, a levélíró életében Bonaparte Napóleon Lajos 1851. december 2-i államcsínye a legnagyobb trauma, annál is inkább, mivel Tocqueville ekkor határozza el, hogy végleg visszavonul a közéletből. Ettől fogva csak tehetetlen szemlélője, rezignált elemzője a demokratikus intézmények módszeres lerombolásának és a tekintélyuralmi rendszer kiépítésének. A társadalomkritikus sehol sem olyan keserű és borúlátó, mint az államcsíny után írt levelekben. De még itt is képes rá, hogy az egyeditől mindig eljusson az általánosig, a konkrét eseménytől a történetfilozófiáig.

A szerző maga is tisztában volt a levelek történelmi és irodalmi jelentőségével. És csakugyan, a levelezés ugyanolyan pontos fejlődésrajza Tocqueville demokráciaképének és liberális meggyőződésének, mint az életmű genezisének, nemcsak páratlan értékű kordokumentum, nemcsak egy kivételesen tisztán látó elme és feddhetetlen politikus önarcképe, hanem annak is cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy nála milyen szoros egységet alkot a jellem a politikai tevékenységgel és az életművel…

Á. P.

 

 

 

Édouard de Tocqueville-nak3

1851. december 7., vasárnap

[...] Fölösleges aggódnod, nem fogok konspirálni az új kormányzat4 ellen. Nem vagyok gyerek, van némi tapasztalatom a közügyeket illetően. És nem vagyok vak se, látom, hogy az államcsíny sikerült, hogy a bűncselekményt végrehajtották, ebbe – tetszik, nem tetszik – bele kell törődni.

Azt is fölösleges mondanod, hogy a franciák többségét elégedettséggel tölti el az új rendszer, és nem nagyon érdekli, hogy tiszteletben tartja-e a törvényességet meg a szabadságjogokat. Ezzel már csak azért is tisztában vagyok, mert jól ismerem a mi fásult, korrupt és enervált honfitársainkat, és tudom, attól még nem esnek kétségbe, hogy szolgaságba taszítják őket, az viszont nagyon is fontos nekik, hogy garantálják anyagi jólétüket. Biztosíthatlak, e téren nem tudsz semmi olyat mondani, amire ne lettem volna elkészülve.

És főleg ne erőltesd, hogy foglaljak állást az eseményeket illetően. A magamfajta érzékeny, büszke és egyenes ember minden idegszálával tiltakozik a történtek ellen; de hogy őszinte legyek, legjobban nem attól félek, hogy bármi közöm lehet ezekhez a nyomorultakhoz, akik most hatalomra jutottak. Ők olyanok, amilyenek; cselekedeteik nem hazudtolják meg a jellemüket. Én azért vagyok kétségbeesve, azért sajnálom, hogy kiengedtek a börtönből,5 és ha lehetne, menekülnék már holnap vidékre (ha ugyan akad még hely az országban, ahol az ember nem találkozik franciákkal meg a közügyekkel), mert azt kell látnom, hogy az úgynevezett „kiművelt és tisztességes” osztályok nem kényszerűen beletörődtek az előbbiek uralmába, ahogyan te mondod, hanem – ha jól olvasok az emberek szívében – még örülnek is neki. Mert a franciákban annyira meggyöngült az erkölcsi érzék, hogy – ha biztosítják nyugalmukat és az árucikkeik kelendőségét – immár nemcsak a paraszt, a polgár meg a kereskedő mond le készségesen a szabadságról, méltóságról meg az ország becsületéről, hanem az úgynevezett nemzeti elit is, amelynek köreiben mindennap tapasztalom a jellemtelenséget és hitványságot. [...]

Azért érzem elviselhetetlennek az életet, mert idegen lettem tulajdon hazámban, és mert csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, aki teljesen közömbös az emberi méltóság iránt…

 

 

Jean-Bernardin Rouxelnek6

Párizs, 1851. december 14-én7

[...] A nemzet jelenleg betegesen retteg a szocialistáktól, és csakis arra vágyik, hogy újra jólétben élhessen. Ebben az állapotában egyszerűen nem képes, és – bár nem szívesen mondom ki – talán nem is méltó a szabadságra. Hiába is próbálnánk visszaállítani a demokratikus intézményeket, tehetetlenek vagyunk az uralkodó eszmékkel meg a közhangulattal szemben. A franciák már régen elfeledték, milyen is a bürokratikus katonai diktatúra [...], ebbe a nemzetnek most újra bele kell kóstolnia, de úgy, hogy ezúttal nélkülözi a nagyság meg a katonai dicsőség fűszereit. Alaposan meg kell tapasztalnia a diktatúrát ahhoz, hogy merjen jobbat kívánni, és megértse: a jólétet, amelyet kerget, nem lehet a szabadságról meg az emberi méltóságról való lemondással megvásárolni. [...] Ahogyan – minden indulat, meglepetés és nosztalgia nélkül – elnézem az eseményeket, úgy érzem magam, mintha egy szomorú, de a történelem színpadán nagyon is sűrűn játszott darabnak volnék a nézője; nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy a helyzetben mi a teendő: ellenállni ugyanúgy nincs szándékomban, mint az új rendszer kegyeibe férkőzni. Visszavonulok a magánéletbe, és mindaddig távol fogom tartani magam a politikától, amíg vissza nem állítják a reprezentatív intézményeket. Jó ideje gondolkodom valami új témán; a könyvbe, már sejtve a közelmúltban bekövetkező eseményeket, tavaly Sorrentóban bele is kezdtem, remélem, most lesz lehetőség a folytatásra.8 Persze jobb lett volna, ha nem ezen az áron jutok ennyi szabad időhöz, de részemről mégiscsak azt mondhatom, egy cseppet se bánom, hogy így alakultak a dolgok…

 

 

Henry Reeve-nek9

Párizs, 1852. január 9-én

Bár úgy terveztem, kedves barátom, ahogy az üzenetben is ígértem, hogy hosszabb levelet írok, sajnos csak ennyire futotta az erőmből. De hát mondhatnék-e olyat a franciaországi eseményeket illetően, amiről még ne tudna? Amikor legjobb barátaimmal való beszélgetés közben (természetesen Ön is közéjük tartozik) politikára fordul a szó, olyan mély szomorúság lesz úrrá rajtam, hogy kétségbeesésemben egyszer csak képtelennek érzem magam a beszélgetés vagy levél folytatására. Egyébként korántsem új keletű ez a keserűség, már jóval az események10 előtt elfogott. Már abból a levélből is érezhette, milyen borúlátó vagyok, amit november végén írtam Önnek,11 már akkor el voltam készülve minden bajra és szörnyűségre. De bármilyen sötéten láttam is a jövőt, az események minden képzeletet felülmúltak. Ami történt, azt így tudnám legtömörebben összefoglalni: a konzervatív párt12 a forradalmárok leggyűlöletesebb módszereivel torolja meg sérelmeit, és igyekszik eloszlatni aggodalmait. És csakugyan: ha ehhez foghatót keresünk, egészen a Népjóléti Bizottmányig meg a jakobinus rémuralomig kell visszamennünk a történelemben. De a Rémuralom a legalitás látszatát meg az emberi becsület minimumát legalább tiszteletben tartotta, ezek viszont semmit sem tartanak tiszteletben. Annak idején ügyeltek a látszatra, és kizárólag bírói ítélettel küldték halálba az embereket. Ma viszont ezerszám küldik a szerencsétleneket meghalni francia Guayanába, amely olyan gyászos hírre tett szert a történelemben,13 méghozzá úgy, hogy egyetlen esetben sem indult bírósági eljárás. És ez még semmi; mert ugyan mit is lehetne várni azoktól a nyomorultaktól, akiknek vagy tanácsadói, vagy ügynöki állást kínált ez a kormány? Még ennél is fájdalmasabb látni, hogyan tapsol a nemzet nagyobbik része, és miközben annak örül, hogy végre ő az úr, észre se veszi, hogy rabláncra fűzik. Mindez napnál is világosabban mutatja, mennyire lezüllött ez a nép a Lajos Fülöp által meghonosított korrupt politikai rendszerben, meg azt is, hogy micsoda iszonytató félelmet keltett az esztelen februári forradalom ezekben az eltunyult emberekben, akik már bármit készségesen elfogadnának, bármit lelkesen támogatnának, feltéve, hogy a köreiket zavaró vagy fenyegető szocializmus szellemalakja minél hamarább eltűnjön a porondról.

Jóllehet a mostani kormány bűnös módon szerezte meg a hatalmat (ekkora törvénysértést nem tudom, elkövettek-e valaha is a történelemben), kötve hiszem, hogy a közeljövőben megbukna, hacsak nem lesz önmaga a vesztének okozója. Bukásához az kell, hogy a túlkapások, a háborúk és a korrupciós ügyek elfeledtessék az országgal, hogy mennyire rettegett a szocialistáktól, ehhez azonban idő kell, nagyon sok idő. […] Mi itt Franciaországban nagyon is jól tudjuk, hogy egy politikai rendszer általában ugyanolyan módon végzi, mint ahogy létrejött. Mivel emezt a hadsereg segítette hatalomra, és csak a hadsereg jóvoltából maradhat fenn, mivel népszerűségét, sőt létezését is a katonai dicsőség emlékének köszönheti, ez a kormány végzetszerűen fog vonzódni a területszerzés meg a befolyási övezetek politikájához, vagyis a háborúhoz. Én legalábbis ettől tartok, ahogyan velem együtt ettől fél minden józan ember. Szilárd meggyőződésem, hogy a háború lesz a veszte, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy mindez nagyon sokba fog nekünk kerülni.14 […]

 

 

Louis de Lamoricière-nek15

Párizs, 1852. január 17-én

[…] A helyzet nem sokat változott, amióta Hamban16 alkalmunk volt beszélgetni. A száműzetési rendeletek megriasztották ugyan a közvéleményt, és sokkal nagyobb nyugtalanságot keltettek, mint amekkorára számítani lehetett; az ellenreakció eltérítette szándékától az elnököt,17 aki egyelőre nem hozott hasonló intézkedéseket; kár, mert amilyen sajnálatosak az efféle intézkedések az egyénre nézve, olyan kívánatosak a közérdek szempontjából. Tény viszont, hogy ezt az elégedetlenséget teljesen háttérbe szorítja a nemzet többségének amiatt érzett elégedettsége, hogy immár senkitől sem kell rettegnie. Az elégedetlenség inkább csak alig érzékelhető tünet, annak jele, hogy a közvélemény azért nem tűnt el teljesen, és hogy idővel talán még újjá is születhet. Nem valószínű (bár akadnak, akik erre számítanak), hogy az elnök megmarad az önkény és erőszak útján, és elhamarkodott intézkedéseket hoz – ezzel csak bukását siettetné. Az elnöknek két ütőkártyája is van, az egyik a jellemével, a másik a helyzetével kapcsolatos. Az első: hogy érzékeli az elkövetett hibákat, a második pedig: hogy – legalábbis egyelőre – olyan helyzetben van, hogy ezek a hibák még nem helyrehozhatatlanok. Amondó vagyok, hogy – bár teljesen nem lehetek biztos semmiben, hiszen nagyon is kiszámíthatatlan emberről van szó – amíg bele nem ütközik a közép- és felső osztályok ellenállásába, addig velük szemben nem fogja magát újabb erőszakra ragadtatni, addig csak a republikánus párt utóvédjét fogja kaszabolni, minden isteni és emberi törvényt lábbal tiporva, amit persze a jóravaló emberek bőszen helyeselni fognak. Hát itt tartunk. Még mindig azt beszélik, zárolni akarják a Bourbon-ház két ágának javait,18 a dekrétumot már tárgyalja a miniszterek tanácsa. Akárhogyan is, nehéz elhinni, hogy az elnök rá fogja szánni magát erre a döntésre, hiszen a következményei sokkal nagyobbak a személyek elleni retorziókénál. A jelenlegi helyzetnek ugyanis pont az a legérdekesebb sajátsága, hogy a magántulajdont sértő rendelkezések még a megtorló intézkedéseknél is nagyobb visszhangot és nyugtalanságot keltenek. Egyes megyékben a felkelők javainak zárolása dühösebb felháborodást váltott ki, mint a francia Guyana egészségtelen fegyenctelepeire küldött embernyájak látványa. Az új alkotmányt Ön is olvasta. Nagyjából olyan, amilyennek mondják.

A Szenátus19 elég szilárdan áll a lábán, és erős jogosítványokkal van körülbástyázva; ez a testület nagyon is könnyen borsot törhetne a Gazda orra alá, ha emez nem találja meg a módját, hogy miképpen lehet az ország leghitványabb figuráival benépesíteni. Lefogadom, hogy a francia hitványság színe-java ül majd a testületben.

Nem kell ide különösebb éleslátás, észrevenni anélkül is a Törvényhozó Testület teljes jelentéktelenségét.20 Az alsóház még látszani se látszik politikai testületnek, az ország nem is fogja annak tekinteni. Amíg a közvélemény alszik, az ilyen egyetemes választójoggal felállított testület nem sok vizet zavar, de ha a közvélemény felébred, könnyen veszélyessé válhat. Addig nemcsak hogy nincs mit tenni, de bármit is csinálnánk, biztos, hogy ártalmára lenne az ügyünknek. Az alkotmány meg a vele kapcsolatos intézkedések eredményeként mély csend váltja majd fel a politikában az utóbbi három évtized zajos nyüzsgését. Lehet, hogy a nemzet egy darabig pihentetőnek érzi ezt a csendet, de biztosra veszem, hamar észre fogja venni, milyen nyomasztó és milyen unalmas. […] A jelentős személyiségek közül mindeddig egyetlenegy sem állt a rezsim mellé, és kötve hiszem, hogy az újonnan létesített intézmények olyan nagyon vonzanák őket. Úgy gondolom, az ország szellemi életének legjava pillanatok alatt aktív ellenzékbe vonul, már amennyire az ilyen despotizmus lehetővé teszi az ellenzék aktivitását. Mindenesetre most először állt fel úgy politikai rendszer, hogy nélkülöznie kellett a jelentős személyiségek jó részének támogatását. Nem hinném, hogy a legitimisták zömét az elnök valaha is meg tudná nyerni. Csak abban reménykedem, hogy előbb-utóbb hibázni fog, és hogy – párhuzamosan az ellenállással meg a visszautasítással, amivel szembetalálja magát – növekedni fog az erőszak is, annyival inkább, mivel számos váratlan nehézséggel kell még megbirkóznia, ráadásul úgy, hogy már nem építhet a Köztársaság elleni gyűlölet meg a szocializmustól való félelem indulataira. […]. Egy biztos: a rendszert vagy erőszak söpri el, vagy szánalmasan összeomlik, esetleg egyszerre mindkettő. Ha huszonöt éves volnék, tudnám, hol a helyem, de lassan ötven vagyok, ez a nagy gond…

 

 

Gustave de Beaumont-nak21

Párizs, 1852. február elsején

[...] Ne haragudjon, amiért levelét válasz nélkül hagytam, nem feledékenységről van szó, dehogy: gyakran gondolok Önre, és nincs is nap, hogy gondolatban ne beszélgetnénk. De ezekben a mostani időkben sokszor valami ólmos fáradtság fogja el az embert, és ebben a fájdalmas állapotban nem könnyű a levélírás; másrészt a biztonság hiánya, amely már a külföldi levelezőpartnerekkel is bosszantó, a közeli barátok esetében egyenesen elviselhetetlen. Írnék én sokkal gyakrabban is, ha szabadon írhatnék. De ha arra gondolok, hogy felbontják a leveleket, még a baráti érzelmeimről sincs sok kedvem beszélni, arról nem is szólva, hogy az ilyen helyzetben minden szavára ügyelnie kell az embernek.

De hadd térjek rá az új alkotmányra. […] Aligha kerülte el a figyelmét: ennél az alkotmánynál despotikusabbat nem ismer a francia történelem. Még a forradalom VIII. évének alaptörvénye22 is liberálisabb volt…

 

 

Édouard de Tocqueville-nak23

1852. február 14-én

[…] Értem én, bár osztani semmiképpen sem osztom azok véleményét, akik úgy gondolják: ami itt előttünk játszódik, az szükséges krízis, szégyenletes, de nélkülözhetetlen orvosság a tönkretett és elöregedett társadalom talpra állítására. Mert ami történik, egyszersmind aljasság is, amire a Gondviselés kegyelméből néha közönséges gazemberek ragadtatják magukat; a tisztességes és jóravaló embernek nem szabad nyilvánosan megtisztelnie rokonszenvével az ilyen gazembereket, és minden erkölcsi támogatást meg kell tőlük tagadnia. Azt még megértem, hogy valaki támadni nem támadja, esetleg passzívan elszenvedi a jelenlegi kormányzatot, netalán segítséget is nyújt neki olyan képviseleti funkcióban, amelyre a lakosság bizalmából került. De hogy valaki nyilvánosan egyetértéséről biztosítsa, sőt támogatását is kilátásba helyezze, nos, bevallom, én ezt sehogyan se tudom elfogadni.

Tudom: itt nem Napóleon Lajos támogatásáról, itt a tekintély, az erkölcs meg a vallási érzés megszilárdításáról van szó. Így azonban csak filozófus beszél, kedves barátom, politikus soha. Nem a szándék a fontos, hanem a cselekedet.

Hát csakugyan elhiszed, hogy a tekintélyt ilyen módszerekkel és ilyen intézkedésekkel vissza lehet állítani?! Hát nem veszed észre, hogy bár más formában, de ez is csak forradalom, és hogy a kormányzat a maga módján ugyanolyan szélsőséges, ha nem szélsőségesebb, mint az, amelyiknek helyébe lépett […], és hogy eszközeit a Forradalom legrosszabb időszakából kölcsönözi, mindössze azzal a különbséggel, hogy ezúttal az ellenségeinkkel szemben, nem pedig ellenünk veti be őket?! Lehet, hogy ez a különbség az emberek szemében óriási, de semmi az Istenében.

Azt állítják, csak a jó erkölcsöt akarják visszahelyezni jogaiba, holott soha ekkora tere nem volt az álnokságnak, erőszaknak, a művelt és becsületes néposztályok rémült tiltakozását is semmibe vevő diadalittas árulásnak! Hát nem látod, hogy úgy akarják a megrendült erkölcsöt visszahelyezni jogaiba, hogy a rabszállítóba tuszkolt elit szeme láttára tiporják lábbal a törvényt, hogy fegyenctelepre küldik vagy közellenségként száműzik a legtehetségesebb főtiszteket, holott mindössze az a bűnük, hogy hívek akarnak maradni mandátumukhoz és az ország törvényeihez?! Nem látod, hogy úgy akarják az erkölcsöt visszahelyezni jogaiba, hogy válogatás nélkül püfölnek mindenkit, akit a jó erkölcs ellenségének tartanak, hogy letartóztatási parancs nélkül vesznek őrizetbe, tárgyalás nélkül mondanak ítéletet, és ezrével küldik minden bírói ítélet nélkül száműzetésbe az embereket?!

Ami a vallást illeti, jól vésd az eszedbe: mindmostanáig, Istennek hála, csak a papság egy része állt nyilvánosan a kormányzat mellé. De meggyőződésem […], az országban az volna a legszörnyűbb csapás a vallásra nézve, ha a papság egésze felsorakozna az elnök mellett. Lehet, hogy ez nem ölne ki minden vallási érzést a tömegekből, de nagyon is elbizonytalanítaná az elitet alkotó érzékenyebb és műveltebb elméket, akik előbb vagy utóbb mégiscsak irányítani fogják a közvéleményt. Őszintén meg kell mondanom, bármilyen rokonszenv fűzzön a valláshoz, kétségbe ejt és elszomorít, hogy a papság egy részét olyan könnyen meg lehet vesztegetni, hogy a katolikusok jó része ilyen ellenállhatatlan vonzalmat érez a zsarnokság meg a szolgalelkűség iránt, és hogy ilyen nagy becsben tartja a nyers erőt, a pandúrt, a cenzort meg a bitófát.

Mit mondhatnék még? […] Engem december 2-a óta semmi se sújtott le annyira, mint ez a hír. Hogy oda a szabadság, ez a fennkölt és nemes ügy, amelynek egész életemet szenteltem, hogy visszavonultam a politikai életből, hogy végig kellett néznem a haza romlását, barátaim deportálását vagy önként vállalt kivándorlását – még ez se töltött el akkora keserűséggel, mint ez a közöttünk levő tragikus véleménykülönbség…

 

 

Francisque de Corcelle-nek24

Párizs, 1852. május 13-án

[...] Alig várom, hogy itt hagyjam Párizst, pedig nem tudom, milyen hatással lesz rám a magány. Attól tartok, lelkileg nem nagyon vagyok alkalmas komolyabb irodalmi vállalkozásra. Szenvedélyesen foglalkozni az emberi társadalmak nagyságával és boldogulásával kapcsolatos eszmékkel – ennek az én esetemben mindig az emberek iránti bizalom és megbecsülés volt az előfeltétele. Márpedig most először érzem úgy, hogy ez a bizalom és megbecsülés – legalábbis a honfitársaimat illetően – teljesen eltűnt belőlem. Soha ilyen erős nem volt bennem a meggyőződés a demokratikus intézmények nélkülözhetetlenségét és fontosságát illetően, soha ilyen világosan nem láttam, hogy egy nép ezek nélkül az intézmények nélkül képtelen minden erkölcsi nagyságra, és hogy balsorsunkban – neveltetésünk, netalán jellemünk hiányosságai miatt – nemcsak nem becsüljük őket eléggé, de már nem is vagyunk méltók rájuk. Ebből a szempontból semmi sem olyan elszomorító, mint amit a legitimisták meg a papság körében a társadalom legfelső rétegében látni. Hányan akadnak köztük, akik nem despotizmusa ellenére, hanem épp despotizmusa miatt üdvözlik az új rendszert, és nem arra gondolnak, hogy átmenetileg majd csak elviselik valahogy a rabigát, hanem egyenesen reménykednek benne, hogy hátha megnyílik előttük egy előszoba, és végre szolgálhatnak! Hányan akadnak köztük, akik – miután tizennyolc éven át25 ordítozták, hogy „éljen a szabadság!” – a gyűlöleten kívül semmi mást nem őriznek ebből a tizennyolc esztendőből [...]! És hányan vannak a papok közt olyanok, akik – miután 1848-ban rájöttek, hogy az Evangéliumban fogalmazódott meg először a Köztársaság jelszava – ma már halálos bűnnek tartják a Köztársaságot és a szabadságot; akik miután húsz éven át harcoltak a közoktatás szabadságáért, most boldog szemlélői a közoktatás rabláncra fűzésének és az egész társadalom szolgasorba taszításának, feltéve hogy a zsarnok nekik is vet majd egy darabot a koncból. Ön erre nyilván azt mondja, minden pap és minden legitimista azért nem ilyen. Ezzel tisztában vagyok. De csak azok jutnak szóhoz, csak azok szerepelnek a közéletben, akikről az imént beszéltem; akik nem így gondolkodnak, hallgatásra és tétlenségre vannak kárhoztatva. Míg az Orléans-i érsek hallgatással próbál tiltakozni, Donnet bíboros és Sibour abbé úgy lengeti a füstölőt a köztársasági elnök arcképe előtt, mintha misét celebrálna.26 Van-e ennél demoralizálóbb látvány? Mindez, megmondom kereken, az érzékeny és művelt emberek szemében még Voltaire tréfáinál, még Rousseau kirohanásainál és a modern kori szkepticizmus aknamunkájánál is veszedelmesebb a vallásra nézve…

 

 

Franz Lieber-nek27

Tocqueville, 1852. augusztus 4.-én

[...] A tavaly decemberi események egyáltalán nem értek váratlanul, és nem sokkal a történtek után már nyakig belemerültem a munkába. És nagyon is elégedett volnék ezzel a mostani életemmel, ha mindazt el tudnám feledni, ami az országban zajlik, és ha nem kéne látnom, milyen nevetséges helyzetbe kerültünk a nemzetközi közvélemény előtt, hogy miután megdöntöttünk egy monarchiát, amiért nem tartotta tiszteletben a szabadságjogokat, olyan politikai rendszerrel is beérjük, amelyik nem egyszerűen korlátozza, hanem fel is számolja a szabadságot. Félre ne értse: mindez korántsem befejezése, mindössze újabb formája a forradalomnak. Miközben az új kormányzat szolgaságba taszítja az egész népet, fennen hirdeti a népszuverenitás dogmáját, sőt ezt a dogmát minden más rendszernél jobban isteníti.

[...] Higgye el, a franciákat nem lehet térdre kényszeríteni. A felvilágosult osztályok látják, amit látnak. A tanulatlan nép viszont nem lát semmit. A tulajdonos osztály, a polgárság, a kiművelt emberfők sokasága, egyszóval mindenki, aki részesült a liberális oktatás jótéteményéből, és aki – közvetlenül vagy közvetve – valamilyen kapcsolatba került a közügyekkel, jól látja, hogy ma a nemzeti szuverenitás nevében tiporják lábbal a szabadságjogokat, és hogy a választás szabadsága csak puszta eszköz, semmi más, hogy a segítségével olyan despotizmust juttassanak hatalomra, amely még a korábbiaknál is korlátlanabb…

 

 

Louis de Lamoricière-nek

Párizs [1852. november 24.]

[…] A közügyekről nem mondhatok semmi olyat, amit az újságokból ne tudhatna. Láthatja messziről is, amit mi közelről látunk, vagyis azt, hogy a nemzet zöme – Tacitus kifejezésével élve28 – egy emberként rohan fejét a szolgaság jármába hajtani. Nem mintha bárkit is lelkesedés töltene el az emberért29 vagy a politikai rendszerért; de heves érzésnek ott a félelem meg a mohóság. A franciáknak csak az a fontos, hogy megszabadultak a szocialistáktól, és hogy végre megint lehet félelem nélkül pénzt keresni. Hogy a lendület meddig fog tartani? Néha ilyen gondolatok jutnak eszembe a csüggedés pillanataiban: és ha a nemzetnek ez a politikai rendszer felel meg, mert másra nem méltó? De ezt én képtelen vagyok elhinni. A forradalom időszaka még nem zárult le, sem itt, sem másutt, és mindez csak újabb incidense a végkifejlettől még messze járó nagy nemzeti drámának. Még azok se hiszik, hogy e komédia sokáig fog tartani, akik pedig szerepet kaptak benne. [...] Feltéve, hogy a kormányzat nem követ el nagyobb hibát (mert ilyet nagyon is elkövethet, utóvégre az emberek is olyanok, mint a fák, bárhová telepítik őket, mindig meghozzák gyümölcsüket), szóval ha nincs komolyabb hiba, hosszú időn át is helyén maradhat, ami annyit jelent, hogy ma még lehetetlen megmondani, miképpen is fogja végezni, és hogy ki lép a helyébe. Bármilyen nevetséges, bármennyire megvetésre méltó és bármekkora szenvedést zúdít is a társadalomra, a sajnálatos februári forradalom ellenreakciójaként kialakult közhangulat támogatni fogja. […]

Amíg ki ez az ember ki nem kiáltatta a Császárságot,30 és fel nem ért a jólét meg a hatalom csúcsára, amíg el nem söpört az útból minden ellenállást a legártatlanabb ellenzékiségig bezárólag, és amíg a hatalom birtokosai és porkolábjai le nem vetettek magukról minden féket, addig nem tudhattuk, mit forgat a fejében, és mire képes. Mindig is világosan láttam: ami rossz csak van az emberben meg a rendszerben, kizárólag ekkor kaphat szabad utat, ekkorra fullad majd ki a tömegek lelkesedése, és szembesül az új rendszer a komolyabb nehézségekkel meg az igazi veszedelmekkel. Lehet, hogy mindez az utca embere előtt észrevétlen marad, de a valóság ettől még valóság marad. Tapasztalatból tudom: egy ember, párt vagy uralkodó akkor lép a bukás útjára, amikor azt hiszi, végre legyőzte ellenfeleit, és már csak élveznie kell a diadalt. Korábban csak az ellenfeleivel volt elfoglalva; ettől fogva azonban már önmagával, saját indulataival, előítéleteivel, győzelmi mámorával, téveszméivel és hebehurgyaságával van dolga. Higgye el, ezúttal sem lesz másképp. Utóvégre a legjobb akarattal se tudom elképzelni, hogy ez a korlátlan és ellenőrizetlen hatalommal rendelkező kormányzat, amely – élén egy maroknyi kalandorral és csirkefogóval – immár nem számíthat a nemzet legügyesebb, legbölcsebb és becsületesebb részének támogatására, kellőképp felkészült és valamennyire is tartós legyen…

 

 

Ádám Péter fordítása

 

 

Jegyzetek

 

1 Alexis de Tocqueville levelei először a párizsi Michel Lévy Könyvkiadó által 1866-ban közreadott kilenckötetes Oeuvres complètes V., VI. és VII. kötetében, majd – levelezőpartnerenként csoportosítva – a Gallimard-féle Oeuvres complètes 1951 és 2002 közt közreadott húsz kötetében láttak napvilágot. Az itt közölt szemelvényes válogatás forrása: Tocqueville: Lettres choisies. Souvenirs, 1814–1859, szerkesztette Françoise Mélonio és Laurence Guellec, „Quarto”, Paris, 2003, Gallimard. A levelezésnek ez utóbbi az egyetlen könnyen hozzáférhető kiadása.

2 A Gobineau-hoz intézett levelekből a Holmi egyik idei száma mutat majd be kisebb válogatást.

3 Édouard Clérel, Tocqueville vikomt (1800–1874), Alexis de Tocqueville bátyja.

4 Bonaparte Napóleon Lajos már az államcsíny másnapján új kormányt alakított, amelyben kizárólag a hívei (Morny, Saint-Arnaud, Fould, Rouher, Magne stb.) kaptak miniszteri tárcát.

5 Tocqueville-t, együtt az államcsíny ellen tiltakozó 230 képviselővel, 1851. december 2. délután tartóztatták le, és másfél napos fogság után 4-én reggel engedték szabadon.

6 Gazdálkodó, 1830-tól 1860-ig Tocqueville község polgármestere.

7 A levélnek csak a másolata maradt fenn.

8 A L’Ancien Régime et la Révolution c. műről van szó, amelyet Tocqueville 1856-ban fog közreadni (A régi rend és a forradalom, fordította Hahner Péter, Budapest, 1994, Atlantis Könyvkiadó).

9 Henry Reeve (1813–1895) angol publicista, korának ismert szellemi nagysága, befolyásos politikus. Tocqueville mindkét főművének ő az angol fordítója.

10 Tocqueville természetesen az 1851. december 2-i államcsínyre céloz.

11 L. Tocqueville: Oeuvres complètes, „Correspondance anglaise”, Paris, 1954, Gallimard, VI./1. kötet, 118. o.

12 Mármint Bonaparte Napóleon Lajos és párthívei.

13 Az itteni fegyenctelepen 1794-től 1804-ig már őriztek politikai foglyokat. Az államcsíny után a letartóztatások száma 27 ezer körül mozgott, a deportáltaké 240 volt (l. Tocqueville: Lettres choisies i. m. 1011. o.).

14 Tocqueville ezúttal is látnoknak bizonyult, nemcsak az 1870-es francia–porosz háborút, de Elszász-Lotaringia elvesztését is megjövendölte.

15 Lamoricière, Christophe-Léon-Louis Juchault de (1806–1865) 1830-tól 1847-ig Algériában szolgált, 1840-ben tábornok, 1836-tól képviselő, majd Cavaignac alatt hadügyminiszter. Tocqueville a második Barrot-kormány külügyminisztereként 1849 júliusában őt küldi francia nagykövetként az orosz cárhoz. Az államcsíny után Lamoricière-t letartóztatják, bebörtönzik, majd száműzik Franciaországból.

16 Pikárdiai község (Somme megye), 1840-től 1846-ig az itteni erődben tartották fogva Bonaparte Napóleon Lajost, aki az általa végrehajtott államcsíny után szintén börtönnek használta az épületet. Letartóztatása után, egészen száműzetéséig, Louis de Lamoricière-t is ide szállították; Tocqueville és Beaumont – erre a beszélgetésre céloz a levél – 1851. december 26-án látogatták meg barátjukat.

17 Mármint Bonaparte Napóleon Lajost, aki a császárság kikiáltásáig megmaradt államfői jogkörében.

18 Egyrészt az 1830-ban elűzött X. Károlynak és leszármazottjainak javairól, másrészt az orléans-i ágból származó Lajos Fülöpnek és rokonainak vagyonáról van szó.

19 Az 1851-ben ismét felállított Szenátusnak – a II. Köztársaság parlamentje csak egykamarás volt – az volt a feladata, hogy ellenőrizze a törvények alkotmányosságát. A bíborosok, admirálisok, marsallok és a császári család tagjai automatikusan tagjai lettek a testületnek, a többi szenátort Bonaparte Napóleon Lajos nevezte ki (a szenátorok halálukig töltötték be posztjukat).

20 A Törvényhozó Testületnek, amelynek 261 tagja hat évre kapta mandátumát, szűkre szabottak voltak a jogosítványai: nem kezdeményezhetett a törvényalkotásban, és nem volt interpellációs joga sem. Döntéseit a Szenátusnak és az elnöknek egyformán jóvá kellett hagynia.

21 Beaumont Bonnin de la Bonninière, Gustave-Auguste de (1802–1866) politikus és publicista, a szerző legközelebbi barátja, Tocqueville-t amerikai útjára is elkísérte. Az ún. Júliusi Monarchia alatt a dinasztikus ellenzék képviselője, a II. Köztársaság idején képviselő, Tocqueville-lal együtt tagja az alkotmányt kidolgozó bizottságnak. A december 2-i államcsíny után visszavonul. Tocqueville özvegyével együtt ő rendezte sajtó alá barátja Összes műveinek első kiadását.

22 Tocqueville az 1799. december 19-i alkotmányra céloz; az ugyancsak tekintélyelvű alapszöveg alig egy hónappal a brummaire 18-i államcsíny után készült. Vö. Les Constitutions de la France depuis 1789, szerkesztette Jacques Godechot, Paris, 1995, GF Flammarion, 143–150. o.

23 Alexis, akinek tudomására jutott, hogy bátyja indul az 1852. február 29-i választásokon, ebben a keserű hangú levélben fejti ki véleményét.

24 Corcelles, Claude-François-Philibert Tireuy (Francisque) de (1802–1892) képviselő, Tocqueville barátja. 1837-től ő is ahhoz a Dufaure vezette csoporthoz tartozott, amelynek Tocqueville is tagja. 1848-ban az Alkotmányozó Gyűlésbe és a későbbi Törvényhozó Gyűlésbe is beválasztják.

25 Célzás Lajos Fülöp tizennyolc évig (1830-tól 1848-ig) tartó uralkodására.

26 Az államcsíny idején a fővárosban tartózkodó érsekek közül egyedül az 1849 áprilisában Orléans-ba kinevezett Dupanloup (1802–1878) beszélte le nyíltan a híveket az új rendszer támogatásáról.

27 Franz Lieber (1800–1872) német származású amerikai publicista, az amerikai börtönviszonyokat bemutató Tocqueville-mű (Système pénitentiaire aux États-Unis) angol fordítója. Tocqueville és Beaumont 1830 szeptemberében ismerkedett meg vele Bostonban.

28 „At Romae ruere in servitium consules, patres, eques…”. Évkönyvek, Első könyv (7.), Tacitus összes művei, Budapest, 1970, Magyar Helikon, II. köt., 11. o.

29 Természetesen Bonaparte Napóleon Lajosról van szó.

30 A Császárságot, amelyet a november 21-i és 22-i népszavazás hagyott jóvá, 1852. december 2-án kiáltották ki, kerek egy évvel az államcsíny után.

 

 

Kapcsolódó írások:

?”Az emberi butaság enciklopédiája” – Gustave Flaubert levelezéséből “?Az emberi butaság enciklopédiája” 1. Gustave Flaubert levelezéséből Hullámokban tör...

 

 

Cimkék: Alexis de Tocqueville

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK