A Mozgó Világ internetes változata. 2011 március. Harminchetedik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

„A szakmának kell kezdeményeznie” – Zoboki Gáborral beszélget Váradi Júlia

Az terjed a városban, hogy a Budai Vár teljes rekonstrukcióját, az erre vonatkozó koncepció kidolgozását és majdani megvalósítását a kormány Zoboki Gáborra, illetve a Zoboki és Demeter építészirodára bízná. Ők már jó néhány jelentős projekttel bizonyítottak, köztük talán legjelentősebb és legismertebb a Művészetek Palotája, amelyet komoly nemzetközi díjjal is értékeltek. Emellett az ő terveik alapján épülnek nagy beruházások Kínában és Oroszországban, számos irodaépületük és kulturális középületük valósult meg Magyarországon, és több városközpont kialakításának terve is elkészült már.

– Igaz a hír a Vár rekonstrukciójával kapcsolatban?

– Én is hallottam ilyen pletykákat, de azt hiszem, az ilyenfajta szóbeszéd a munka nélküli építésztársadalom kellemetlenkedése. Hozzá kell tennem, hogy a legutóbbi – januári – felmérések szerint a magyar építészek nyolcvan százaléka munkanélküli, ami nagyon nagy baj. Még egy fontos adat, hogy a magyar vezető építőipari cégek romokban vannak, s ami az építéshez szükséges harmadik „lábat”, az ingatlanfejlesztőket illeti, ugyancsak hasonló a helyzet. Ebből pedig az következik, hogy rendkívüli az éhség a munkára. Ha belegondolunk, hogy a nemzetgazdaság termelésének 20–25 százalékáról van szó, akkor a helyzet enyhén szólva drámai.

– De mindez még nem kérdőjelezi meg a felröppent hír igazságtartalmát!

– Ugye, köztudomású, hogy még a Bajnai-kormány idején a Magyar Nemzeti Vagyonügynökség kiírt egy közbeszerzési eljárást a Vár-koncepcióra. Ennek az „őstörténete” a Dísz téren álló valamikori honvédelmi minisztérium és honvéd főparancsnokság romos tömbjére kiírt pályázattal kezdődött, amelyet Kis Péter kollégánk kétszer is megnyert. [Az elsőt érvénytelennek nyilvánították, a második nem épült meg. – V. J.] A második győzelem után Péter felkért bennünket, szálljunk be a megvalósításba. Erre az adott indokot, hogy bebizonyítottuk már: a nagy léptékű és bonyolult építészeti feladatokban jó gyakorlatunk van. Ekler Dezső mondta is nekem a MÜPA befejezése után: légy büszke a házra, és örülj, hogy „szívinfarktus nélkül megúsztad”. Kis Péterrel kiváló baráti kapcsolatot ápoltunk, s építészként is közel állt a mi irodánk elképzeléséhez, amit ő gondolt. Elvállaltuk, hogy az akkori kultusztárca által garantált 10 milliárdos európai uniós támogatással születendő projektet megpróbáljuk együtt lábra állítani. Azonban miután elkészült az engedélyezési terv, s hosszan egyeztettünk minden érintettel, az első kerület polgármestere, Nagy Gábor Tamás építési tilalmat rendelt el a területre.

– Mivel volt magyarázható a fideszes polgármester döntése?

– Elég egyértelmű volt az ő érvrendszere. Azt vetette fel, hogy miért éppen a HM-tömbre és miért csak erre a kis területre vonatkozik a támogatás. Ez a lényegi kérdés talán azt is előrevetíti, hogy hogyan kell gondolkozni az egész Budai Várnegyedről. Az MNV, az akkori EU-s pályázat felelőse is megértette, hogy a polgármester felvetése az egész negyed jövőjének újragondolását célozza, amely az 1944-es bombázások óta legutóbb a Rákosi-rendszerben történt meg.

– Azért ismerünk jó néhány olyan koncepciót, amelyek azt követően születtek és részben meg is valósultak, de persze mai szemmel bőven hagynak kivetnivalót…

– Természetesen jól tudjuk, hogy a hatvanas években, amikor a mi generációnk született, készült egy olyan koncepció, amelynek megvalósításakor bontották el azokat az eredeti épületeket, amelyek pedig tökéletesen visszaállíthatók lettek volna. Az akkori műemlékvédelem a tabula rasa elvén működött. Aztán újabb és újabb műemlék-rekonstrukciós „divatok” követték egymást a néhány romos téglából épülő ál-műemlékhelyreállításoktól kezdve a középkori várfalidézetekig, és sok egyéb furcsaság. Az azonban máig nem dőlt el, hogy valójában hogyan kell tekinteni erre az egész negyedre mint egységre.

– Tehát amellett, hogy a felkérést elfogadva belevágtak volna a HM-tömb rekonstrukciójába, méghozzá igen jelentős modernizálási elképzeléssel, azzal is egyetértettek, hogy a polgármester döntése alapján az egészről másként kéne gondolkozni?

– Már a MÜPA építésekor is szembekerültünk azzal a problémával – a Vár esetén még erőteljesebben –, hogy az építész ott áll a megrendeléssel, és magára van hagyva. Mert nem tudhatja, hogy az elvárt épületnek milyen környezetet szánnak, milyen koncepcióba kell beleilleszteni, hogyan kell alkalmazkodni a várhatóan megvalósuló többihez. Ugyanis nincsen olyan politikus, olyan döntéshozó, aki hosszú távon gondolkodna, sem az EU, sem Magyarország képviseletében. Évtizedek óta kizárólag rövid távú feladat létezik, sehol a távlati tervezés. Sem műemlékvédelmi, sem turisztikai, sem pedig városfejlesztési szempontból. Kizárólag elszigetelt építészeti feladatok léteznek, amelyeket néhány hónap alatt kell végiggondolni.

– A Művészetek Palotája esetében mégiscsak sikerült megvalósítaniuk ezt az „elszigetelt” feladatot! Ezek szerint gúzsba kötve?

– Persze. Minden feladatot el lehet végezni, pláne ha az ember elég bátor ahhoz, hogy fejest ugorjon olyasmibe, amely előkészítésére másutt tíz évet szánnak. Az ilyesmi akkor is kihívást jelent az építész számára, ha egyébként légüres térben kell mozognia.

– A Vár esetében azonban erősebb volt a polgármester akarata, mint a Vagyonügynökségé. Hogy sikerülhetett meggyőznie az akkor ellenzéki politikusnak a döntéshozókat, hogy ne nyúljanak semmihez?

– Voltak kellemetlen emberi és politikai csaták, de ebbe nem mennék bele, mert nem az én bevonásommal zajlottak. A lényeg, hogy nemcsak politikailag nem tudtak közös nevezőre jutni, hanem abban sem, hogy mi a Budai Vár igazi küldetése. Megjegyzem, a politikai választás után sem változott a helyzet, mert ma sem egyértelmű, hogy mi lenne a teendő a Várnegyeddel. De abban szerintem az első kerületi polgármesternek teljesen igaza volt, s ezt végül a Vagyonügynökség is belátta, hogy erről a kérdésről nagyobb léptékben kell gondolkozni. Ha végignézzük az ott lévő intézményeket, hamar kiderül, hány akut probléma nyomja a negyedet. Ott van a Nemzeti Galéria, amely a létminimum alatt vergődik, vannak olyan részei, amiket már nem is tudnak fűteni. A Széchényi Könyvtár ugyanennyire áldatlan helyzetben van, már nem tudják elhelyezni a köteles példányokat, és sok szempontból nem felelnek meg az előírásoknak. De ott van a Szent György téren lévő szerencsétlen Karmelita kolostor, vagy lejjebb az összedőlőfélben lévő Ybl-bazár. Ezek olyan súlyos – nem elsősorban építészeti – kérdések, amelyekkel összefüggéseiben senki nem foglalkozik.

– Úgy tudom, hogy a Zoboki–Demeter Iroda kidolgozott egy távlati koncepciót.

– Tény, hogy két csapat is nekifogott, hogy végiggondolja, mi lenne a teendő. Az egyik a Középülettervező Vállalat (a KÖZTI), amely az I. kerülettől közbeszerzési megbízást kapott a feladatra; mi a szükséges koncepciót a saját erőforrásunkból tettük az asztalra. Ezt nem nevezném tervnek, inkább egy koncepció a tervezés megkezdéséhez.

– Egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy „kormányzati döntésre van szükség… hiszen teljesen újszerű beruházási koncepciót kell kidolgozni, mert állami források aligha fakadnak a megvalósításra. A beruházássorozat irányításához egy köztulajdon-fejlesztési társaságra lenne szükség, amely állami megbízással, afféle kormánybiztosként hosszú távon kézben tartaná az ügyet. Közmunka kell és közberuházás kell; a közbeszerzés alkalmatlan egy ilyen léptékű probléma megoldásához, és egyébként is csak szükségmegoldás.”

– Azért mondtam, hogy ebben az esetben a koncepcióalkotáshoz nem megfelelő a tervpályázati forma, hiszen rendkívül összetett történeti és műszaki kérdéseket kell megtanulni, másrészt egy koncepció kidolgozása csak úgy valósítható meg, ha minden egyes feladatra az egész részeként tekintünk. Számtalan olyan kérdést kell figyelembe venni, amelyek nélkül nem is érdemes hozzáfogni a gondolkodáshoz. Kezdve a régészeti, a szociológiai, a lakáshelyzettel kapcsolatos problémákkal, folytatva a muzeológiai, a nemzetbiztonsági, a köztársasági elnökre vonatkozó védelmi szempontokkal, és akkor még nem említettem a Vár alatti barlangrendszert vagy azt, hogy a várfal, amely, ugye, egy egybefüggő sziklapad része, súlyos erózióban van, bármikor megcsúszhat, életveszélyes. Ha a koncepció létrejön, akkor megteremtettük az alapot a számtalan tervpályázat kiírásához.

– Az említett kormánybiztosi megbízást vállalná, ha kineveznék?

– Semmiképpen. Az én erőm a kreativitásban van. Azt kérdezte a beszélgetésünk elején, hogy igaz-e a hír, amely szerint a Zobokiék csinálják a Vár-rekonstrukciót. Nos ebből annyi igaz, hogy a Kínában épített projektekért kapott díj egy részét arra szántam, hogy – mindenféle térítés nélkül – az irodám munkatársaival elkészítettük ezt a hatalmas bel-budai városmodellt, ezt a jövőtérképet, amelyen jól látszik, hogy hogyan lehetne kialakítani egy budai Váci utcát, milyen fejlesztési elképzeléssel lehetne megoldani a Déli Pályaudvar problematikáját, figyelembe véve a Várhegy melletti zöld terület használhatóvá tételét. Ha végignéz az Ördögároktól a Tabánon át végig a Vérmezőn, egészen a Gellérthegyig, látja, hogy nekünk van egy Central Parkunk Buda közepén. Egyszóval mi azért vagyunk így felindulva, mert miután elkezdtünk elvakultan megtervezni egyetlen házat a Várban (a HM-épület helyén), akkor rájöttünk, hogy mellé egy várost még oda kell rajzolni. Akkor megértettük, hogy ezzel csak globális módon érdemes foglalkozni.

– Ez a felismerés ezek szerint a mai döntéshozóknál megértésre talált?

– Nem. Igazából nem történt semmi. Azóta, hogy az említett pályázatot lezárták, mi magunk nem léptünk ebben a kérdésben előre. Csak talán a marketingunk nőtt meg. Ezen azt értem, hogy az általunk elkészített anyag rendkívül fontos dolgokra világít rá, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy mintaadó. Ugyanis úgy gondolkozik építészfejjel a városról, ahogy szerintem ma egy építésznek a jelenlegi projekthiányos környezetben gondolkoznia kell.

– Vagyis az egész városról gondolkozik, nem pedig egy-egy kiragadott részéről.

– Ugye, tudjuk, mi történt az elmúlt húsz évben. Volt egy passzív városvezetés, amely hagyta, hogy az ingatlanfejlesztés birtokba vegye a fejleszthető területeket, és telerakja harmadrangú építészettel. Ez nem az építészek hibája. Keményen kell fogalmaznom, én ezt a várospolitikusok rovására írom. Az építésztársadalom csak „befeküdt” ennek a rossz mechanizmusnak.

– Nem tisztem a korábbi városvezetést megvédeni, de azért nem kéne megfeledkeznünk többek között arról az önkormányzati törvényről, amely szinte nem adott lehetőséget a fővárosi döntéshozók számára, hogy a kerületekben történő fejlesztésekbe beleszóljanak. És talán az sem tagadható, hogy Budapestet hányszor „büntették” különböző kormányok.

– Ez igaz. S mindennek következtében az építész és várostervező közös szakmai munkája gyakorlatilag lehetetlenné vált. Ezt még tetézi, hogy a várostervezés fogalmán ma a város szabályozását érti a szakma nagy része. Pedig szabályozni csak azt lehet, amiről van víziónk, és ami már ki van találva, meg van tervezve. Ez a látásmód pedig az ingatlanfejlesztőknek kedvezett, akiknek csak a közműhelyzetet és a lakosság összetételét kellett megvizsgálniuk, majd a statisztikáik egyértelműen kimutatták, hogy arra a helyre nem lehetne jobb ötletet megvalósítani, mint, mondjuk, egy Tesco áruházat. Miközben az élhető városok, mint London, Párizs, Milánó vagy Prága – mi folyamatosan figyeljük ezeket a városokat – olyan módszertani tudással rendelkeznek, amelyben szervesen kapcsolódik össze a várostervezés az építészettel. Ez a szakmánk új kihívása, amely a szélesebb szakmai kör együttműködését és egy új módszertan megtalálását jelenti.

– Újra kérdezem, amit az előbb, és amire nem válaszolt – sőt most még továbbmegyek: nem merült fel, hogy ilyen háttérrel és ennyi ismerettel akár Budapest főépítészi pozícióját is betölthetné?

– Ma Budapest főépítésze adminisztratív szerepkörrel rendelkezik. Ez nem egy kreatív funkció. Ha körülnézünk a világban, a kreatív feladatokat soha nem a politikai státusban lévő adminisztratív szervezet látja el. Párizsban például egy huszonöt főből álló bölcsek tanácsa hozza meg a legfontosabb döntéseket. Mellesleg a francia elnök meghívására 2050-re készítik az úgynevezett „Grand(e) Paris” terveket, amelyeket épp a közelmúltban állítottak ki a Chaillot-palotában. Ami a főépítész helyzetét illeti itthon, neki nincsen lehetősége ilyen léptékben gondolkodnia. Visszatérve tehát a vártervre és a modellünkre, én azt szoktam mondani, hogy mindenki csinálja meg a maga vártervét, és vessük össze őket.

– Még mindig a válaszra várok, hogy akkor most a maga irodáját fogják-e megbízni a Vár rekonstrukciójának kidolgozásával?

– Nem hiszem. Én egy modernista pasas vagyok, nem profilunk a történeti épületek rekonstrukciója. Mindössze arról van szó, hogy én az első Orbán-kormány idején a Budai Várgondnokság tanácsadója voltam. Akkoriban rengeteg polémia folyt a Várbazár jövőjéről. De akkor ott a kormányváltással megszakadt a film. Én közben megcsináltam a MÜPÁ-t, s ezzel bebizonyítottam, hogy képes vagyok összefogni olyan projekteket, amelyekben a privát és az állami szféra együttműködik. Tehát a szakmáktól és a hitvallásoktól függetlenül párbeszédre bírom a társadalom legkülönbözőbb szereplőit egy cél érdekében.

– De hiszen ma épp arról folyik a vita, hogy a hajdan oly nagyra értékelt PPP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket!

– Valóban voltak és vannak bajok azzal a konstrukcióval, s olyan formában, ahogy az akkor létezett, mára a PPP passzé. De az is igaz, hogy az államnak ma nincsen más lehetősége: vagy az Európai Unióval „hancúrozik”, vagy a privát szférával. A MÜPA építésekor megtanultuk, hogy nagy feladatokhoz nemcsak építészeti tudás, hanem meggyőzőkészség, szervezési és konstruktív gondolkodás kell. Amikor tehát mindezzel felvértezve visszakerültem a Vár-témához, ezeket az ismereteimet virtuózan tudtam használni.

– De akkor miért nem tartja kézenfekvőnek, hogy a mostani kormány és azon belül is a legfőbb döntéshozó, Orbán Viktor, akivel köztudomású, hogy jó viszonyt ápol, megértse és segítse a koncepciója megvalósítását?

– Naivitás azt hinni, hogy ilyen léptékű döntésekhez csak egy-egy embernek kell találkoznia. Miközben azért, ugye, azt nem gondolja, hogy egy építésziroda a politikai döntéshozókkal olyan kapcsolatot tart, hogy az ötpercenként feladatot hoz. Másrészt arra, hogy a Miniszterelnöki Hivatal, a kormány, az NFÜ, a Fejlesztési Minisztérium, a Fejlesztési Bank, az örökségvédelmi hatóságok, a kulturális államtitkárság összeül, és ugyanazt mondja – erre nemcsak korábban, de ma sincs nagy esély. Az ügyben több ötlet versenyez egymással. A piac nagyon ki van éhezve a feladatokra. Az is ismeretes, hogy a mi számunkra az utóbbi időben komoly nemzetközi horizont nyílt részben Kínában, részben Szentpéterváron. Van feladatunk bőven.

– Ha mégis lenne esély arra, hogy a maguk koncepciója szerinti úton induljanak el, melyek lennének a sarkalatos pontjai ennek a folyamatnak?

– Fontos tisztázni mindenekelőtt, hogy koncepció és terv között minimum másfél-két évnek kell eltelnie. Kezdjük a Szent György térnél! Ez egy olyan hely, ahol a magyar politikai reprezentáció és a magyar kulturális élet legfontosabb eseményei zajlanak. Az a meggyőződésem, hogy a kultúrát meg kell tartani, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az első világháborúig a Budai Vár a politikai élet fellegvára volt. A nemzeti reprezentáció helyszíne.

– Milyen arányban képzeli el az említett nemzeti reprezentációt a kultúrához képest?

– Mivel van kormányzati negyedünk a Kossuth téren, ezért már azt sem értettem, miért kéne újat építeni a Nyugati pályaudvar mögött. Említettem a „Kiáltvány Budapestért” Népszabadság-cikkemben, hogy a hatalmi ágak térbeli elosztása a Kossuth téren egyedülálló módon leképeződik épületekben. Nem hiszem, hogy a Várnak hoszszú távon be kellene fogadnia politikai hivatalokat, kivéve, ha azok nem a legmagasabb szintű vagy nemzetközi jelentőségű szervezetek, amelyek az adminisztrációtól függetlenül is képesek működni. Épp az a gond, hogy minden a Parlament épületében történik, a Kossuth-díj átadásától a korona őrzéséig, de a miniszterelnökségnek sem ott kéne lennie. Ez még a rendszerváltás előtti építészeti-funkcionális örökségünk és szegénységünk.

– A miniszterelnökségnek tehát a Várban kéne lennie?

– Ezt a politikai döntéshozóknak kell meghatározniuk. Én azt hiszem, hogy a miniszterelnökség a kormányzati működés szíve és legfontosabb lüktető szerve. A Vár és a Parlament közötti egyetlen köldökzsinór a Lánchíd, ezért szinte lehetetlen létrehozni a közlekedési kapcsolatot. Nem titok, hogy mi a Köztársasági Elnöki Hivatalnak és rezidenciának a Giergl és Korb építészek által a 19. században átépített Teleki-palotát gondoljuk, amely a Sándor-palotával szemben állt. Ezt az épületet eredetiben lehetne helyreállítani, megvan a dokumentáció hozzá. Egy jó terv segítségével a 21. század igényeinek megfelelően lehetne újra felépíteni. Sose fértek el a Sándor-palotában. Sőt ilyen módon a Szabadság-hegyet is meg tudnánk szabadítani az elnöki rezidencia gondjától. Létrejönne így egy magyar „Elysée-palota”, amelyben a Köztársasági Elnöki Hivatal és a rezidencia is elférne. A Sándor-palota kormányzati reprezentációs épületté alakulhat, ahogy ez hajdan is jól funkcionált. Gyönyörű terek vannak benne, amelyeket nem érdemes kulturális célokra „elrontani”.

– De hiszen ha olyan gyönyörűek, akkor nem épp a nagyközönségnek kéne azokat látniuk? Miért lenne a kulturális cél romboló hatású?

– A mai kultúrának a környezete flexibilis kell hogy legyen. Szenvednek ma azok a múzeumok, amelyek olyan építészeti örökséget hordoznak, amit nem lehet a jelen elvárásaihoz alkalmazni.

– És bármilyen – nem múzeumjellegű – kulturális célra sem lenne alkalmas?

– Nézze, ez a Vár-koncepció lényege. Részt kell vennie minden érdekeltnek, meg kell kérdezni a politikai döntéshozókat, a kulturális érintetteket, az építészeket, a városrendezőket, a régészeket, a műemlékvédőket és a szociológusokat, majd a velük való vitákban kikristályosodó legjobb gondolatot kell megvalósítani. Épp ez a legfontosabb eredménye annak, amit mi ezzel a koncepcióval el akarunk érni és részben talán már el is értünk. Hogy az érintettek rádöbbennek, hogy nekik ezzel az egésszel személy szerint is dolguk van. Ilyen típusú polémiát már a MÜPA kapcsán is sikerült valamelyest elindítanom. Most talán folytatható az építészetről való minél szélesebb körben zajló gondolkodás serkentése. Én kifejezetten örülök azoknak a pletykáknak is, amellyel maga keresett most meg, mert ez azt jelzi, hogy folyik a diskurzus, az embereket elkezdték érdekelni a saját városukkal kapcsolatos építészeti kérdések. Ha jól érzékelem, igazán büszke arra lehetek, mert ezzel a munkával ráirányítottuk a figyelmet a Várra.

– Térjünk még vissza magára a munkára. Kik vesznek benne részt, és hogyan képzelik el a Vár jövőjét?

– Létrehoztunk egy olyan módszertant, amelybe hatvan embert vontunk be. Ez egy ökumenikus társaság a Studio Metropolitanától Bojár Iván Andrásig (aki a Szeretem Budapestet mozgalom elindítójaként a régi és az új városvezetés mellett is funkciót vállalt), ezenkívül négy közlekedéstervező cég és számos más szakember. Olyanok, akik különbözőféleképpen gondolkodnak ugyan, de meghallgatják egymást, és ki tudnak alakítani közös álláspontokat.

– Mondana erre példát?

– Amikor szóba került a Lánchíd szerepe és sorsa, akkor többünkben felmerült hogy az oly sokat emlegetett és vágyott gyalogoshíd funkcióját tökéletesen betölthetné a Lánchíd. De persze voltak, akik ebből a nagy csapatból nem értettek egyet ezzel a véleménnyel. Ugyanakkor a feladatuk végiggondolásában, hogy szakmailag milyen kérdéseket vet fel a híd maga, ez a véleménykülönbség egyáltalán nem hátráltatta őket. De ez csak egy könnyű példa, és nem is szeretnék túl sok konkrétumot mondani, mert ahogy már mondtam, ennek a koncepciónak épp az a lényege, hogy alakulhat, változhat, csak az alappilléreit szeretnénk lefektetni. Ugyanakkor – hogy a korábban többször is feltett kérdésére válaszoljak – megcsinálni valamit nem azonos azzal, mint amikor az ember letesz egy hosszú távú módszertant az asztalra. Ebből nem következik magától értődően az, hogy az elképzelést csakis ő tudja és fogja megvalósítani. Azt nem gondolhatja senki komolyan, hogy a kb. 400 ezer négyzetméternyi építést egyetlen építésziroda fogja végigrajzolni és megtervezni. Csak maga a Várpalota 160 ezer négyzetméter. Egy ilyen koncepció lerakása önmagában is nagyon fontos dolog, és mi azt a feladatot is elvállaltuk, hogy a megfelelő – általunk elképzelt – feladatokhoz megkerestük az alkalmas építészirodákat. Jó néhányan rész vettek a mi módszertanunk alapján kialakítandó Vár-rekonstrukció tervezésében. Eközben mi magunk egyfajta telefonkönyvet bocsátottunk a résztvevők rendelkezésére, amely nem számokat tartalmaz persze, hanem az összes olyan forrást, dokumentumot, szöveget és tudnivalót, amely a Várral kapcsolatosan valaha megszületett. Az én személyes érdemem ebben az, hogy nem vertem az asztalt nemzetközi pályázatért, hanem felajánlottam az itthoni építészeknek a lehetőséget. A munka úgy zajlott, hogy ezt az asztalt hetente húszan körülültük, és gondolatokat cseréltünk.

– Lezárult már ez a közös gondolkodás?

– Abbahagytuk, mert egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk azokkal a munkákkal, amelyek a megélhetésünket biztosítják. Persze mindazt, ami a három hónapos közös munka során megszületett, precízen dokumentáltuk, bárkinek, aki folytatni akarja a munkát, rendelkezésére áll. Ez így önmagában még nem építészeti feladatokat tartalmaz, hanem egy kommunikációs metódust, amelynek a legfontosabb része a gazdasági elemzés. Mi olyan koncepciót alakítottunk ki, amely nulla forint állami költségvetést igényelne. Ehhez hozzátartozik, hogy nemcsak a várfalon belüli területtel foglalkoztunk, hanem olyan térképet készítettünk, amely a Szarvas tértől a Moszkva térig és a Vártól a Clark Ádám téren át a Lánchídig terjedő területeket vizsgálja. Megkeresve azokat az ingatlanokat, amelyek fővárosi vagy állami tulajdonban vannak. Fölállítva ezáltal egy olyan – francia mintára kidolgozott – konstrukciót, amelyben az állam, a város és néhány állami tulajdonú nagyvállalat fog össze. Az ilyen módon létrejövő állami szervezet 25 évre szerződik a közzel, s mint állami ingatlanfejlesztő egy hatalmas terület fölött rendelkezve az egyes ingatlanokat fejlesztésbe vonja. Igazi jó gazdaként felfejleszti és eladja ezeket. Az árat, amit ezekért kap, közberuházásra fordítja. Ezt az egyszerű képletet egyébként Budapest egészére is alkalmazni lehetne. Tudni lehet, hogy a fővárosnak és az államnak hihetetlen ingatlanállománya van, anélkül, hogy valaki megvizsgálta volna, hogy mit lehetne kezdeni ezzel a hatalmas értékű tulajdonnal, hogyan lehetne bevonni az ingatlanfejlesztésbe.

– Akkor itt teszem fel a kérdést, hogy mennyire ismeri azt a napokban bejelentett projektet, amelyet Andrássy-beruházás néven hirdetett meg a kulturális tárca – név szerint Szőcs Géza –, és amely gyakorlatilag a Lánchídtól vagy talán a Vártól a Hősök teréig érő területre vonatkozó óriási beruházást vetít előre, rengeteg pénzért és nagyon sok változtatást igényelve. Ennek esik egyébként áldozatául a Szépművészeti Múzeum kibővítése. Egyetért-e ezzel az új elképzeléssel?

– Ha most fölsorolnánk az összes fontos gyűjteményt és kiállítóhelyet Budapesten, és álmodozni kezdenénk arról, hogy melyikkel mit kéne kezdeni, akkor egy gazdag országban élők álmaiban biztosan új szerepet kapnának azok a helyszínek, ahol a gyűjtemények vannak, és maguk a gyűjtemények is. Addig, amíg a top magyar képzőművészeti kurátori szakma nem ül össze és nem egyeztet egymással, sajnos a politika fogja eldönteni ezeket a fontos kérdéseket. Sőt már el is késtünk, mert elkezdték. Hiszen a négyéves mókuskerék a politika számára kegyetlen erő. S a politikai döntéshozóktól nem várhatunk el igazán jó szakmai döntéseket.

– Mégis meghozza ezeket, ha nem jók, akkor is..

– Mert a szakma nem teszi meg időben a megfelelő lépéseket. Számomra az egész Várnegyed koncepciójának története ezt tanította meg, hogy a szakmának magának kell kezdeményeznie, hogy ne előzze meg a politika.

– Esetleg ennek a koncepciónak a kidolgozásába is bevonták? Vagy be fogják vonni? És szívesen részt is venne benne?

– Nem vontak be. Ha bevonnának, ott is az általunk kidolgozott „vári módszertant” javasolnám.

– Akkor maradjunk még a Várnál: eddig csak a Szent György térről beszélt. Máshoz nem kéne nyúlni?

– Természetesen sok-sok tennivaló lenne a Vár egyéb részein is, de azért a Vár szíve a Szent György tér. Az az elsődleges feladat. Ugyanakkor persze nagyon fontos lenne a Várnegyed hoszszanti elrendezését is figyelembe véve a keresztirányú összeköttetéseket is megoldani. Hisz a Vár csak hosszában járható be, a gyönyörű középkori és későbbi udvarok ma nem látogathatók, nincsenek megnyitva a közönség előtt. Szakembereink szerint korábban készült terv erre vonatkozóan, amelynek az a lényege, hogy az állami tulajdonban lévő házakban újra lehetővé váljon a gyönyörű udvarok látogatása. De térjünk vissza a Szent György térre! Ott egyesül a szakrális, a politikai és a kulturális erő. Ugye, hajdan ott volt az egyházi és a politikai vezetés, és most ott van a Nemzeti Galéria. A Mátyás kútjára például egy rossz döntés miatt nem lehet rálátni, mert kiszélesítették a volt Munkásmozgalmi, később Ludwig Múzeum bejárati részét. Ez nagy blamázs, vissza kéne állítani. Probléma még az is, hogy a Szent György teret a Szarvas tér felől nem lehet gyalogosan megközelíteni. A Történeti Múzeum épülete elzárja a teret. Ki kell bontani. Ami pedig a várba való legegyszerűbb följutást illeti, van egy nagyon egyszerű elképzelésünk: ahogy már utaltam rá, a Lánchidat gyalogoshíddá kell változtatni, amelyen egyetlen jármű mehetne át, a millenniumi földalatti. Erre viszonylag egyszerű műszaki megoldási lehetőségek állnak rendelkezésre. A lényeg, hogy a földalatti vasút a Lánchídon át az alagútba jutva, ott pontosan a Szent György tér alatt megállhat, és két lejtaknán keresztül föl lehetne menni a Dísz térre és a Szent György térre. Nem mehet többé busz a Várba. Így meg tudjuk oldani talán az egyik legsúlyosabb problémát.

– Mit tartalmaz a koncepció a palotával kapcsolatban?

– Vannak olyan történeti értékű részei a palotának, amelyek mindenképpen műemléki környezetben, múzeum jellegű célokat kell hogy szolgáljanak. A palota többi része számos problémát vet fel. A Budapesti Történeti Múzeum belsőépítészeti rekonstrukciója gyalázatos. Nem beszélve arról, hogy át kell szelni a múzeum épületét ahhoz, hogy az ember kijusson a Várból a Döbrentei tér felé. Tehát a palotának egy részén a műemlékvédelmi feladatokat újra kell gondolni. A Széchényi Könyvtárat szerintem mindenképpen ki kéne onnan költöztetni. A jelenlegi „A” épület mögött volt egy hosszú teremsor, amelyet átszelve az egész épületen végig lehetett járni. Ezt helyreállítani persze nagyon nagy költséget jelentene, de talán az érzetét vissza lehetne kapni, mert hajdan gyönyörű lehetett. Aztán itt van a kupola kérdése. Ez egy hosszú, nehéz, kompromisszumokkal tele történet végeredményeként született, és ki merem mondani, hogy a hajdani műemlékvédelem szégyene. Nem beszélve a Galéria jelenlegi bejáratáról, amely eredetileg nem ott volt, és így el is veszett az impozáns látvány, amelyet korábban nyújthatott.

– Mi lenne a palota funkciója a Zoboki Iroda elképzelései szerint?

– Nagyjából az, ami a prágai Hradzsiné. Ott van az elnök fogadóterme, van egy hatalmas bálterem, erre nálunk is lenne igény. Budapestnek nincsen bálterme. Hiányzik számtalan rendezvény lehetősége, amely itt teljesülhetne. Az állami reprezentáció ma a Parlamentben folyik, pedig nem ott lenne a helye. Hogy milyen arányban kéne a reprezentációt szolgálnia a palotának, és milyen arányban maradna benne múzeumi funkció, az bonyolult kérdés. Megszoktuk ugyan, hogy a képzőművészet egy jelentős része a Várban nézhető meg. De nincs kitalálva hosszú távra a Nemzeti Galéria sorsa. Ahogy a Ludwig Múzeumé sem a Művészetek Palotájában. Mert nem tervezzük koncepciózusan a kulturális turizmusunkat, nem gondoljuk végig, minek mi a funkciója, kinek a számára és mit szeretnénk benne nyújtani.

– Többször is szóba került, hogy a Vár a nemzeti reprezentáció helyszínévé kéne hogy váljon. Nem tart attól, hogy új, álnemzeti szimbólumok jelennek meg a Vár újjáépítése kapcsán?

– A Budai Várhegy építészeti virágkora a Hauszmann–Ybl-féle épületegyüttes, melynek kiteljesedéséhez az 1916-os koronázási ünnepség előkészületei járultak hozzá. Ez a Trianon előtti Magyarország utolsó nagy építészeti fellélegzése, amely elég jól dokumentálható. Számomra egyértelmű, hogy ehhez a szimbolikus értékű építészeti örökséghez kell visszanyúlni.

– Budapest új főépítésze már tud a Zobokiék-féle koncepcióról?

– Még nem mutattuk meg neki, de én már beszéltem vele. Úgyhogy tud arról, hogy ebben az irodában fontos projektek készülnek. Ezt ő lelkesen vette tudomásul, de mivel összesen 60 millió forint áll egyelőre rendelkezésére, a lelkesedésen túl neki sok más lehetősége nem marad.

– Tarlós István főtanácsadójaként mennyiben tud garanciákat szerezni arra, hogy ez a nagy volumenű koncepció beindulhasson?

– Főtanácsadóként nem sok lehetőségem van, de talán amikor kikerül a főváros vezetése a sokk állapotából, föl fogom hívni Tarlós úr figyelmét, hogy Budapest számára – anélkül, hogy jelentős közpénzt kellene fejlesztésre fordítania – a stratégia és tervezés időszaka érkezett el. Szerintem rövidesen rá fog jönni a városvezetés, hogy nincs más kiút. A kormány is kénytelen lesz együttműködni ezekben a kérdésekben a fővárossal.

 

Kapcsolódó írások:

Ne csinálj magadnak Istent… – Iványi Gáborral beszélget Váradi Júlia – A Kövér László és Semjén Zsolt képviselők által benyújtott...

Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel Güllen-ország Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel 2007...

„Mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor” – Molnár Piroskával beszélget Váradi Júlia Ha körkérdést tennénk fel a magyar színházba járó közönségnek arról,...

Váradi Júlia: Két beszélgetés az áltudományosságról Mérő László matematikus-pszichológus: Nincsen speciálisan magyar hülyeség Sarkadi Balázs kutatóorvos:...

Váradi Júlia: Hijnyepédia Váradi Júlia Hijnyepédia Szócikkek a rendszerváltás kulturális enciklopédiájából, avagy amit...

 

 

Cimkék: Váradi Júlia, Zoboki Gábor

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK