A Mozgó Világ internetes változata. 2011 február. Harminchetedik évfolyam, második szám

«Vissza

Rainer M. János: Önki, 1867–2010 (Feitl István–Ignácz Károly: Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely.)

A mostanában nehéz helyzetbe került, állami támogatásától megfosztott Politikatörténeti Intézetben több mint tizenöt éve folyik választáskutatás. Eleinte országos méretekben, amelynek kétségkívül leglátványosabb eredménye a Hubai László vezetésével megszerkesztett 20. századi magyar választási atlasz (valamint egy először a kilencvenes években kiadott, a modernkori magyar parlamenti választásokat feldolgozó tanulmánykötet, amelynek Földes György szerkesztette második, átdolgozott kiadása is tavaly jelent meg – immár 2010-ig számba véve az országgyűlési választásokat).

Az Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010 című könyv nem az országos program farvizén evezett a nyilvánosságba. Amikor 1998-ban az első Orbán-kormány (is) megvonta a baloldali jelenkortörténeti-társadalomelméleti műhely állami támogatását, Budapest akkor szociálliberális városvezetése sietett – lehetőségeihez mérten nagyvonalú összeggel – segítségükre. A (város)politikai gesztust az intézet kompetenciáiba vágó és kvalitásaihoz méltó elhatározással viszonozta: életre hívta a Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhelyét. E közösség azóta több kutatási programmal, tanulmánnyal, kötettel, kiállítással és eszmecsere szervezésével bizonyította, hogy a főváros adománya termékenyítően hatott. Az ő munkájuk a mostani kötet. Semmi kétségem, hogy Hubai László kimeríthetetlen adatbázisából akár az egész ország önkormányzati választásainak históriája is feldolgozható lenne. Erre most az intézet nem vállalkozhatott, de úgy okoskodhattak: a fővárosi választások sajátosságai, Budapest helye, szerepe, különlegessége a magyar (politika) történetében (is) mindenképpen indokolják, hogy külön választási kötet jelenjék meg. Szerintem jól gondolták. A szerkesztők közül Feitl István, a kutatócsoport vezetője nemcsak a jelenkorral foglalkozó történész, egy sor kitűnő tanulmány szerzője, kötetek szerkesztője (nem mellesleg a Politikatörténeti Intézet igazgatóhelyettese), hanem egyben gyakorló várospolitikus, a pestszentlőrinci önkormányzat képviselője hosszú évek óta. Számára tehát a kötet nem csupán stúdium, hanem hagyomány és élő tapasztalat. A másik szerkesztő, Ignácz Károly az intézet új hullámának képviselője.

A kötet tizenöt tanulmányból áll, melyek általában az egyes választásokról, illetve – indokolt esetekben – ciklusokról szólnak. Ilyen eset a dualizmus időszaka, amelynek 1867 és 1912 között ívelődő történetét Horváth J. András, a Fővárosi Levéltár munkatársa vázolja fel tömören, nagy hozzáértéssel. És ilyen az első két (1950, 1954), illetve az összes többi (1957 és 1989 közötti) tanácsválasztás, melyeket két tanulmányban maga Feitl szerkesztő elemzett, ily módon szintén egy teljes (politika- és közigazgatás-történeti) korszak ábrázolásának terhét vállalva. Amiből máris adódik, hogy igazán részletesen a két világháború közötti, illetve a rendszerváltozás óta eltelt húsz-húsz év budapesti önkormányzati választásai jelennek meg. Ez a kétszer két évtized tűnik közelinek igazán.

Az egyes tanulmányok azonos, ráadásul példaszerűen érvényesített szerkesztői elvek alapján íródtak. Mindegyik a helyi választások jogszabályi hátterének ismertetésével indul, összehasonlítva, mondjuk, a választójog szabályozását az országos választásokéval; hasonlóképpen minden szöveg foglalkozik a választandó önkormányzat jogkörével, a választási bíráskodással stb. Ezt követi a választási felkészülés, megint csak országos és községpolitikai szinten, a jelöltállítási folyamat, majd következik az adott választási kampány jellemzése. Majd sorjáznak az eredmények, minden esetben kisebb és nagyobb (olykor elrettentő, de ez egy bonyolult rendszer végtermékét illetően nem is lehetséges másként, Budapest pedig mindig bonyolult volt politikailag – is…) táblázatokba rendezve: részvétel, mandátummegoszlás, a törvényhatósági bizottság/közgyűlés(ek) összetétele. Fontos részt képez minden egyes tanulmányban az utózöngék vizsgálata: a visszaélések, óvások, más jogorvoslatok gyakorta színes epizódokra bomló sorolása. Végül rövid összegzések zárásképp – ami a választás közvetlen és közvetett hatásait, következményeit illeti. Ebből nem szűrhető le a fővárosi községpolitika teljes története – ám a választásokról ez a körkép kétségkívül teljesnek mondható, s ez az említett egész szempontjából sem éppen lényegtelen rész…

A teljes körképet itt persze nem lehet jelezni sem. Horváth J. András már említett körképe a dualizmus időszakáról summázható a szerző saját megállapításával: eszerint az önkormányzati választás a népképviselet karikatúrája volt. Az önkormányzat igen korlátozott autonómiája, a szűk körű választójog, a túlbonyolított szabályozás, az állandóan ismétlődő korrupciós vádak, a szavazói érdektelenség, sőt apátia elegendő érvnek tetszik. Az első világháborút és forradalmi megrázkódtatásokat követően – mint Ignácz Károly írja – az 1920-as választás viszonylag demokratikus módon, széles körű választójog alapján hozott kereszténypárti győzelmet a liberálisok felett, 167:73 arányban. (A szociáldemokraták, ahogy az országos választásokat, a budapesti törvényhatóságot is bojkottálták, máskülönben alighanem győztek volna, a liberálisokkal pedig minden bizonnyal.) 1925-ben azután – ezt már Schwitzer Gábor írása mutatja be – meg is született az ellenzéki győzelem. Meg, a szavazófülkében (a budapesti törvényhatósági bizottságot titkosan választották), de nem a végeredményt illetően. A kinevezett tagokkal együtt a főváros bethlenistái többségbe kerültek a választásban győztes szocdem-liberális blokkal szemben. Varsányi Erika ugyanerről számol be 1930-ban: kismértékű baloldali ellenzéki győzelem, a bizottságban a kinevezett örökös stb. tagokkal együtt nagy kormánypárti fölény. Az összesen 240 tagból ekkor már csak 150-et választottak. Ezt a szisztémát, ahol a felsőház demokratikus szerkezeteket ellensúlyozó funkcióit intézményesen beépítették a képviselettel, csak 1945-ben változtatták meg, amikor a választójogosultak aránya a népesség addigi 26 százalékáról 70 százalékra nőtt, a nem választott tagok aránya a törvényhatóságban 40 százalékról 4 százalékra csökkent, mint ahogy arról Hubai László ír a kötetben. Akkor, emlékezetes meglepetésre, a Kisgazdapárt 50,5:43 arányban nyert a szociáldemokrata-kommunista egységfronttal szemben (a főváros környékén, a mai külső kerületekben épp fordított eredmény született, 55:42 arányban).

A budapesti rendszerváltó választást a demokratikus átmenet legavatottabb politikatörténésze, Ripp Zoltán elemezte, majd politikai elemzők (Wiener György, Szoboszlai György, Wéber Attila) tárgyalják az utolsó húsz év választásait. „Nálunk nincsenek kifejezetten községi pártok, amelyeknek az volna a rendeltetésük, hogy különbözzenek egymástól a községi feladatok elgondolása és végrehajtása kérdésében… nálunk a községi pártok az országos pártokkal egybefolynak, és voltaképpen országos pártok küzdenek a városi mandátumokért, ami a város lakossága érdekei szempontjából határozottan célt tévesztett politika.” Ha a községi jelző nem árulkodna koráról, akár az utolsó két évtizedről is szólhatna az idézet. De nem arról szól, mert Glüksthal Samu felsőházi tag egy 1930. decemberi cikkéből való, a Pesti Hírlapból. Nincs új a nap alatt.

Ez a kötet is rámutat, mint az utóbbi egy-két évben már jó néhány: húsz év után a rendszerváltás történelmi távlatba került. A késő modern kori demokratikus rendszerek egyik alapköve az önkormányzatiság elve, elsősorban a területi alapon szervezetteké. Budapest ebből a nézőpontból is különleges és bonyolult probléma. Túlságosan nagy, túlságosan bonyolult ahhoz, hogysem a területi önkormányzatiság országosan egységes elvei alapján értelmezhető lenne. Trianon és az 1950-es egyesítés a sok peremvárossal, -községgel csak fokozta fejnehézségét. Az egyesítés ráadásul a még értelmezhető önkormányzati hagyományokat is súlyosan rongálta, tovább zavarta – bár 1990 után kiderült, hogy nem szüntette meg őket teljesen. Mint annyi minden más, azok is „hibernálódtak”. A kötet nagy érdeme, hogy ráirányítja erre a figyelmet: vajon ez a viszonylag későn integrálódott nagyváros mennyire tekintendő egységes jelenségnek? S ha mégis annak tekintendő – számos érv szól emellett –, akkor mi módon lehetne annak megfelelő önkormányzati intézményeket, politikákat, eljárásokat létrehozni? Az 1990-ben létrejött kétszintű önkormányzati modell aligha felel meg. Kérdés, milyen lenne az a szerkezet, amely a nagyváros egységét hordozó kötődések, attitűdök, magatartások szerves alakulását segíteni, ápolni, és (békén) hagyni képes…

Budapest politikai „mássága” 1990 után sok évig közhely volt – ami 2010-re alaposan megrendült. A kötet markáns tanúságtétel amellett, hogy a modern liberalizmus, a radikalizmus, az urbánus és munkás baloldaliság sokkal erősebb itt, mint bárhol másutt Magyarországon. Ugyanakkor a magyar politikai fejlődés során az állami centralizáció, a konzervativizmus és a totalitárius/autoriter rendszerek csaknem mindig találtak módot rá, hogy ezt a másságot ellensúlyozzák.

Szívesen mondanám, hogy a könyvet mindenkinek ajánlom, akit érdekel a városa – vagy a város, akkor is, ha nem az övé. Ám ez nem igazán Budapest-történet, hanem egy speciális várospolitikai kézikönyv. Mint ilyen, nyilván kötelező olvasmány lesz modernkori történelmi, politológiai, politikai, szociológiai, urbanisztikai kurzusokon – s ha egyszer a specializáció létrehozza, a Budapest-tanulmányok egyetemi MA-szakon is. Minden rendű-rangú várospolitikusnak magától értetődően ajánlom a könyvet, de amilyen rosszindulatú vagyok, kétlem, hogy akár csak átlapozzák. Ajánlom továbbá a kötetet politikai pesszimistáknak – mert azt húzza alá, hogy a magyar késő modernitásban a politikát (demokráciában, autoriter rendszerben, szovjet szisztémában) mindig egy nagy, az államot uraló, attitűdjében ezt az uralmat konzerváló politikai erő (kevésbé ideológia, inkább akarat) határozta meg. Kivétel, amikor mégsem – talán utolsó húsz évünk Budapestje is az volt?

Talán mégsem. Ezért ajánlom az önkit (magamban így becéztem…) a derűlátóknak – s ugyanazért. Mert bár a konzervatív autoritarizmus uralta, Budapest politikailag akkor is más volt. Választásaiban nem mindig, de beállítottságában, felfogásában, rendetlenségében és szertelenségében, kultúrájában más. Túl bonyolult, nehéz, rendezhetetlen és öntörvényű ez a város ahhoz, hogy csak úgy konzerválják. Budapest a magyar szabadság(nak is) fővárosa; a miénk, szabad magyaroké. És az is marad, ha a fejük tetejére állnak, akkor is.

 

 

 

Feitl István–Ignácz Károly (szerk.): Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely. 332. oldal, 3800 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.) Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy...

Rainer M. Já­nos: Az esz­me­tör­té­nész a tör­té­ne­lem­be lép (Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Eszmetörténeti Könyvtár 9. Budapest, 2008, Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely.) Dénes Iván Zoltán munkáját egy honlap szintézisnek nevezi – ez...

Rainer M. János: Kulissza csak (Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Hitek, ideológiák és hírszerzők a XX. században. Budapest, 2005, XX. Század Intézet. 318 oldal, 2490 forint. ) Rainer M. János Kulissza csak Schmidt Mária az egyik...

Rainer M. János: Tömbből lepattant szilánkok (Lőcsei Pál: Egy élet szilánkjai. Írások, beszélgetések, dokumentumok. Szerk. Kende Éva. Budapest, 2010, Nagy Imre Alapítvány–Gondolat Kiadó.) Nem ennek az írásnak kellene elmondania, ki is volt Lőcsei...

Rainer M. János: Ahová a kapu nyílik (Somlyódy Nóra: A Balkán kapuja? Pécs Európa Kulturális Fővárosa. Pozsony – Budapest, 2010, Kalligram – Pesti Kalligram.) Somlyódy Nóra könyvének tárgya – bár gyökerei a nem túl...

 

 

Cimkék: Rainer M. János

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2011 | Tervezte a PEJK