Takács Ferenc: A megírás örömei (Szvoren Edina: Pertu. Budapest, 2010, Palatinus.)

Ha valaki a belőlük kiolvasható üzenetért, netalán a belőlük sugárzó életérzésért vagy világképért olvassa el Szvoren Edina első kötete, a Pertu kisprózai darabjait – azaz ha tiszteletreméltóan hagyományos késztetésektől vezérelt laikus olvasó az illető –, nem csalódik várakozásaiban, de amit ezektől az írásoktól ebben a „tartalmi” tekintetben kap, abban nem sok örömét lelheti. Az elbeszélésekben megjelenő reáliákból – s legtöbbjük bővében van ilyen reáliáknak – az élet, vagy ahogyan emelkedettebb pillanatokban nevezzük: az emberi állapot keserűen reménytelen voltának látomása ölt alakot, s telepszik rá, mégpedig sötét és engesztelhetetlen erővel, az olvasó tudatára.

Ebbe a látomásba valamilyen fokon a kötet minden egyes darabja beleadja a magáét, de – biztos, ami biztos – legtöményebben sötét és legkeményebben reménytelen írásait a szerző külön ciklusba csoportosította és a kötete végére sorolta (Percek egy sün életéből címmel). Nyilván azért, hogy ezen a szerkezetileg is hangsúlyos helyen egymást támogatva erősíthessék fel az összegződő sokkhatást. Magatehetetlen, szükségét egyedül végezni alig tudó anya (Ha végeztél), szellemi fogyatékos felnőtt fiú (Kedves, jó Ap), holtan talált öngyilkos apa (Korán feküdtek aznap), szenilis és paranoiás öregember (Percek egy sün életéből), vak és amnéziás anya és kifolyt szemű, hibbant szomszédja (Bizalom) – az elesettségnek, betegségnek, halálnak valóságos panoptikumát vonultatja fel a ciklus. Mindezt éppen a higgadt és tárgyszerű előadásmódtól különösen viszolyogtatóvá gerjedő testiség jegyében. Szvoren Edina írásmódjának egyik fontos eszköze s írói látásának, megkockáztatnám, alapvető vonása ez: bárhová nézünk a kötetet olvasva, női és férfitestek – a záró ciklusban többnyire torz, romlásnak indult, deformált, születési rendellenességgel megvert stb. testek – látványa fogad, s a látványt a testi váladékok, a nyál, a verejték és a többi szivárgása kíséri, az anyagcsere és a szexus, az ürítés és a közösülés kipárolgásainak nehéz szaga lengi körül. Ebből a kegyetlen és reménytelen naturalizmusból természetesen nem hiányozhat az erőszak sem: a fiú menyasszonya meggyilkolja a fiú apját (Mindenki valakit), a kötet utolsó elbeszélésében pedig apa, anya és a kisebbik fiú közösen végeznek a hétvégére hazajövő nagyobbik fiúval (A hét vége).

Ezen a ponton persze alighanem a legnaivabb laikus olvasó is gyanút fog: valahogy mintha túl sok lenne ebből a viszolyogtató reménytelenségből, s mintha szándékosan lenne több belőle a soknál is. A profi (tanult vagy szakképzett) olvasó persze rábólint laikus társa sejtelmére. Igen, ezek az elbeszélések túlsúlyosak és a túlsúly fontos jelzés, ezeknek az írásoknak a parodisztikus-önparodisztikus, vagy legalábbis imitatív jellegére utal. Arra, hogy megszólalás- és előadásmódjuk nem „természetes”, mivel valójában utánzás (is) folyik bennük, egy ismert és erősen konvencionális írásmód (a „mai magyar valóság” és annak „nyomornaturalista” feltárása) tudatos és ennyiben „művi” alkalmazása. Az írásmód konvenció volta ennek révén mintegy lelepleződik, az írásban megjelenő reáliákról pedig kiderül, hogy valójában nem (csupán) az elbeszélésen kívüli valóság tükröződései, hanem egy írásmód merőben technikai alkatrészei. A szerző ehhez mellékeli a maga megerősítését, a ciklus felezőpontján található Temetés című elbeszélést, amely – lidércesen mulatságos módon – folyvást áttűnik önnön reménytelenség-naturalizmusának a paródiájába és szatírájába. Íme egy stiláris mutatvány belőle:

Nagynéném és nagybátyám egy oszlop előtt álltak, hosszú, fekete szövetkabátban, hibátlanul kifényesített fekete cipőben. A nagynéném – akit vert az elhunyt –, állát fekete sálba mélyesztve, potrohos nagybátyám pedig két kezét a háta mögött összekulcsolva, ágyékát kitolva, s ebben a testhelyzetben előre-hátra hintázva fejezte ki gyászát. Csodáltam, hogy van egymással miről beszélniük. Hiszen évente egyszer találkoznak. Pedig mozgott a szájuk, és ernyedt mosolyokat is eregettek egymás felé. Nagybátyám időről időre a kezével ellenőrizte, hogy bezselézett haja tartja-e a formáját, nagynéném pedig óvatos mozdulatokkal szárítgatta könnyeit, mintha pörköltet tunkolna. Anyám és én a szemünk sarkából figyeltük őket. (187. o.)

A Pertu első két ciklusának a darabjait olvasva a laikus olvasó ennél hamarabb szorul a profi olvasó segítségére. Ha éppen akarja, persze itt is talál „tartalmi” fogódzókat, szemügyre vételre és értelmezésre érdemes reáliákat: Szvoren Edina elbeszéléseinek a kiindulópontja és szerkezeti alapja többnyire valamely köznapi és realisztikus történet, ismerős karakterekkel és világos menettel. De működésük lényege éppen az, hogy lezajlik bennük ennek a világos és ismerős jellegnek a mindig izgalmas és többnyire rejtelmes színeváltozása: a történet mássá lesz, s az olvasó ráébred, hogy máshol vagyunk, s nem tudjuk, hogy pontosan hol is van ez a máshol. A Balholmi lányok című nyitó ciklus egyik novellájában, az Így élünkben a köznapian valószínű körülmények rajzát különös valószínűtlenségek tarkítják: az apa reggelenként zsebkalapáccsal a mellékhelyiségek kilincsére ver, hogy a lények visszahúzódjanak; a gyerekek osztálytársai és tanárai más bolygóról valók, a lányok fivére menstruál; a látogatóba érkező ismerős gyógyíthatatlan. Évek óta stagnáló rákja szolgáltatja az egyetlen semleges beszédtémát. Szüleink a hamvasztás mellett kardoskodnak. Amit olvasunk, abban a köznapi realitás egy alternatív univerzumba, más-világba tűnik át a megírás során alkalmazott, s a kiindulópont „természetes” (valójában konvencionális) műfaji kívánalmaival merészen szembehelyezkedő science fiction előadásmód jóvoltából. (Hasonló történik a második ciklus egy hosszabb elbeszélésében, A szállásadónő rövid éjszakái-ban, ahol a történet a tőle első ránézésre idegen antiutópikus-disztópikus elbeszéléssé színeződik át.)

Ismerős és világos az alapzat a ciklus címadó novellájában, a Balholmi lányokban is. (A talányos cím forrása a Kodály Zoltán megzenésítette Weöres Sándor vers, a Norvég leányok szövege: A Balholm-i leányok, / leányok mind / csúcsos csuklyát viselnek. / Mindig mosolyognak, / de sohase nevetnek. A versnek nincs jelképes összefüggése az elbeszéléssel – legalábbis én nem találtam ilyet.) Egy szakmunkásképző iskola lánykollégiumában játszódik a történet – ám az olvasó figyelmét kezdettől fogva az előadásmód vonja magára, s vonja el a hagyományos értelemben vett témáról és közlendőről. Szvoren Edina ugyanis itt a szokatlan jelen idejű előadásmódot alkalmazza (mint a ciklus következő elbeszélésében, a Nemben is). Máshol is találkozhatunk ilyesféle grammatikai eszközhasználattal megoldott stilizációval: a címadó elbeszélés, a Pertu (az Ió című második ciklusban olvasható) kizárólag felszólító módban álló mondatokat tartalmaz, a Percek egy sün életéből ún. egyszerű bővített mondatokból áll, melyek mindvégig jelen idejűek és egyes szám első személyűek.

Ezekben az elbeszélésekben mutatkozik meg igazán szembetűnő módon Szvoren Edina írói módszerének egyik igen érdekes jellegzetessége. Ennek lényege, hogy minden írása egy kiválasztott vagy az alkotói fiat jegyében megalkotott szabálynak vagy megszorításnak engedelmeskedik. Ez a szabály vagy megszorítás formális és művi, s mindig a megírás előtt meghozott döntés eredménye. Sokféle lehet, az imént idézett nyelvtani megszorítások, ezek a szigorú és gépiesen érvényesítendő változatok mellett lazább és rejtettebb esetekre is van példa a kötetben. Például az utolsó elbeszélésben, A hét végében mintha valamiféle interpretációs megszorítást érvényesítene a szerző: az elbeszélés szövegéből teljességgel hiányzik minden olyan elem vagy utalás, amely alapján az olvasó meg tudná fejteni, miféle okból-célból, miféle késztetéseknek engedelmeskedve tervezik ki és hajtják végre a családtagok az idősebb fiú meggyilkolását.

S alighanem ilyen megszorítás érvényesül, valamiféle önmaga számára kreált, majd diadalmasan megoldott feladvány testesül meg a görög mitológiából ismert nimfáról, Ióról elnevezett második ciklusban szereplő Ió-novellákban, például a Pyrus communisban (a cím a nemes körte latin neve). Itt a nimfa – miközben megtartja mitológiai szerepét – a mai magyar világban élő elbeszélői alakmás barátnője, együtt vonatoznak el a Duna-kanyarba biciklizni. A paradoxon élni kezd, a mitológia diadalmasan mozog az antimitologikus hétköznapokban.

Ugyanez – vagy ehhez hasonló és olvasói szemmel ehhez termékenyen hasonlítható – történik, gazdagon változatos formákban a kötet többi darabjában is. Hogy az elbeszélői módszernek ez a kettőssége – az ábrázolt életanyag „természetes” logikájának és a megformálás, a megírás „művi” szabályainak feszült összjátéka és kényes egyensúlya, illetve ennek az összjátéknak (vagy konfliktusnak) és egyensúlynak (vagy az egyensúly felbillenésének) a tudatosítása a megírás (és tudatosulása az elolvasás) folyamatában – része a modern irodalmiságnak, hogy mindebből sok minden párhuzamba állítható a nouveau roman, az OuLiPo, a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai kispróza (Donald Barthelme, Robert Coover) jelenségkörével, az Szvoren Edina kötetének egyik hosszabb darabjából, az És néhány hiány című elbeszélésből világlik ki eklatánsan. Ismétlések, variálva újraindított jelenetek, a történet időrendjének és az elbeszélői időmenetnek tudatosan előidézett rövidzárlatai, az olvasói idő, amely hol a történet „természetes” idejében, hol a megírás készültségi állapotainak a „művi” skáláján mozog – csupán néhány futtában tett észrevétel ez egy gazdag, érett és sok-sok további értelmezői izgalmat rejtő írásról.

Játék és mutatvány persze mindez, s mint minden játék és mutatvány, örömteli dolog: Szvoren Edina ezekben az egyébként flaubert-i önfegyelemmel szenvedélytelen írásokban mindig tanújelét adja a megírás örömeinek, a lehangoló anyag (az „élet”) fölött aratott virtuóz diadal (az „írás”) érzéseinek. Vagy legalábbis mi, az olvasók, így érezzük, s boldogan együtt érzünk vele.

Ám nem csupán játék és nem csupán mutatvány mindez. Az írás fölébe kerekedik az életnek, hámba fogja, gyeplőt vet rá, és táncot lejt a hátán – de a maga életét végül is az övéből veszi, a diadalt a veszteségből, az örömet a reménytelenségből. És a Pertu darabjaiban, Szvoren Edina írásaiban ez az utóbbi igazság sohasem tévesztődik szem elől.

Első kötet – ki hinné? Olyan, mintha legalábbis tizedik kötet lenne, beérkezett, pályája csúcsáról körbe tekintő szerző könyve. A közhelyes biztatást ez egyszer leírnám, bár igazán felesleges: csak így tovább.

 

 

 

 

 

Szvoren Edina: Pertu. Budapest, 2010, Palatinus, 246 oldal, 2700 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Sorsminták (Békés Pál: Csikágó (gangregény). Budapest, 2006, Palatinus. 330 oldal, 2800 forint. ) Takács Ferenc Sorsminták Békés Pál új könyvének, a Csikágónak...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...

Takács Ferenc: Vér-baj (György Péter: Apám helyett. Budapest, 2010, Magvető.) György Péter nem először rugaszkodik neki a Kádár-korszaknak; hirtelenjében az...

Takács Ferenc: Josef K., szocreálban (Spiró György: Tavaszi Tárlat. Budapest, 2010, Magvető.) Élénken emlékszem az 1957-es Tavaszi Tárlatra. Nemrég múltam kilencéves, három...

Takács Ferenc: Maradt (Ferdinandy György: Egy sima, egy fordított. Budapest, 2010, Magyar Napló, 192 oldal, 1890 forint.) Ferdinandy György egy ideje tulajdonképpen ugyanazt a könyvet írja meg...

 

 

Cimkék: Szvoren Edina, Takács Ferenc