A Mozgó Világ internetes változata. 2010 július. Harminchatodik évfolyam, hetedik szám

«Vissza

Hajdu Tibor: Károlyi Mihály és akiknek nem kell

Jött a parancsolat, Kövér László, a kormánypárt vezető politikusa megüzente:

„Négy év múlva már nem fog a mostani helyén állni a Károlyi-szobor – jelentette ki tegnap a Polgárok Házában Kövér László egy kérdésre válaszolva. Személyes véleményét hangsúlyozva elmondta, helyére Kéthly Anna egykori szociáldemokrata pártelnök szobrát kellene állítani.” (Magyar Hírlap, 2010. június 10.)

Kövér László gyakran nyilatkozik, aktuálisabb kérdésekről is, bizonyára nem a javasolt szoborcserét tartja legfontosabb teendőjének, talán már el is felejtette. Ám a magas helyről jövő kinyilatkoztatás hullámokat ver, reakciókat vált ki, befolyásolja a médiát és másokat is. Az egykori hivatalos pártlap publicistája, miközben hízelgő portrét fest Kövérről, megjegyzi: a Károlyi-szoborról és Kéthlyről szóló kijelentéssel „akár egyet is lehetne érteni, de léteznek más igazságok is.” (Népszabadság, június 14.) Tehát óvatosan olyan pozícióra lép, amelyről rosálni is lehet.

Kövér nyilatkozata néhány nappal azután hangzott el, hogy a Jobbik „letakarta” a Károlyi-szobrot. Nem akarok ebből semmiféle következtetést levonni, hiszen Károlyi a jobboldal örökös bűnbakja, legutóbb Trianon évfordulóján is elismételték a régi meséket. Az újságolvasóban ennek kapcsán is felmerülhet ugyan a kérdés: elvi vagy csak taktikai különbségek választják el a Fideszt a Jobbiktól? Ám ez nem az én asztalom; történész létemre homályban látom az utóbbi 50-60 évet, szemem csak távolabbra nézve élesedik.

 

Tehát vissza a múlthoz, ahova a szobrok is tartoznak, hiszen élő nagyságoknak – szerencsére – mostanában nem emelnek szobrot. Régen foglalkozom Károlyi életével, régen tudom, hogy két Károlyi van: a valóságos történelmi személy és a bűnbak. Vagy több is (ahány párt, annyi Ady, írta egykor Hatvany Lajos), hiszen a Kádár-éra is megpróbálta beemelni Károlyit a maga mauzóleumába, amikor rájött, hogy Kun Béla nem mindenkinek rokonszenves, kell némi választék, és akkor már inkább Károlyi, mint a szocdemek. Ma viszont, ezt még értem, sokaknak épp azért ellenszenves, mert a Kádár-éra próbálta kisajátítani, emelt neki szobrot, engedélyezett filmet, színdarabot, igaz, művei kiadását csak szelektíven; szobra már évek óta állt, amikor memoárja végre megjelenhetett, akkor is csak kihagyásokkal.

Ezért hát hagyjuk a valóságos történelmi figurát, aki ismerni akarja, olvashat, írtunk róla eleget, mára neki is sok saját írása, megnyilatkozása jelent meg. Akit csak a bűnbak érdekel, mit érdeklik a tények. Maradjunk csak a bűnbaknál! Nem is a rágalmakkal akarok vitázni, azokat elégszer megcáfolták. Hogy el volt adósodva, azért oszthatta fel birtokát; hogy hülye volt, azért volt olyan sok okos barátja Apponyi Alberttől és Andrássy Gyulától Tisza Istvánig és Bethlen Istvánig, amíg a másik oldalra nem állt; hogy nem akadályozta meg az ország megszállását, mintha Horthy megakadályozta volna; hogy „titkos” tárgyalásokat folytatott az antanttal, amikor azokról pontosan beszámolt előtte-utána a királynak és külügyminiszterének; hogy átadta a hatalmat Kun Bélának, akit nem is ismert, viszont lecsukatott, talán azért, hogy kéznél legyen, és így tovább.

Ami Károlyi szellemi képességeit illeti: kortársai közül számos ismerőse, barát és ellenség, foglalkozott vele emlékirataiban, sok bíráló megjegyzésük közül egy sem vonatkozik észbeli képességeire vagy éppen műveltségére. Könnyelmű, szélsőségekre hajló, hiszékeny, hazárdőr, kalandor: ezek a legsúlyosabb minősítések. A tisztességét vagy ítélőképességét kortársai közül csak a Horthy-kurzus pártos írói, Herczeg Ferenc, Tormay Cecile vonták kétségbe. Ha viszont a magyar irodalom maradandó értékeit vesszük elő – ha ér annyit az ő szavuk, mint a mai politikusoké –, Krúdy Gyulát, akinek indítványára nevezték el róla a Gizella (a mai Vörösmarty) teret Károlyi Mihály térnek, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Móra Ferencet, Illyés Gyulát, Sinkó Ervint, Bánffy Miklóst: tőlük megtudhatjuk, ki volt Károlyi.

Maradjunk csak az igazi okoknál, amikért haragudtak rá. Három ilyen igazi ok van. (Nem sorolnám ide azt, hogy követi állást fogadott el Rákositól: ez igaz ugyan, de hát megtette ezt Szekfű Gyula is, Tildy Zoltán a vejének járt ki követi posztot, más koalíciós politikusok itthon kaptak jó állást Rákositól hallgatásuk jutalmául, a párizsi követségen Károlyi munkatársa volt Szabó Zoltán, Fejtő Ferenc – rájuk mégsem kell haragudni.) Az első igazi ok a földosztás. A második kapcsolata a kommunistákkal, ha nem is 1919-ben, de emigrációjában (nagyjából 1925-től 1935-ig), a harmadik a kapcsolat az ellenséggel, ha nem is az első, de a második világháborúban és előtte, az emigrációban.

A földosztáson nincs sok magyaráznivaló. Politikai életünk erkölcsei és szokásai szerint az a politikus, aki nemhogy meggazdagodna, de vagyonát veszti, biztosan bolond. Volt még néhány ilyen: Rákóczi (egykor az ő pénzügyeit is kutatták ellenfelei), Apponyi Albert, aki birtokával a törvény szerint felsőházi tagságát is elvesztette, és elég sok nagybirtokos, aki nem osztotta fel földjét, csak egyszerűen tönkrement az első világháború előtt. És persze azok, akiknek birtokát az első világháború utáni román, csehszlovák földreformban osztották fel. Károlyi unokatestvére és barátja, Bánffy Miklós letette a hűségesküt a román királynak, hogy megtarthassa birtoka egy részét. Nem vitás, hogy a családban ő volt az épelméjű.

1919-ben és utána évekig a szociáldemokratákkal és a Jászi-féle radikálisokkal volt kapcsolatban, nem a kommunistákkal. Csak miután az „októbrista” emigráció feloszlott, működött együtt a kommunistákkal, akikben a Horthy-rezsim legkonzekvensebb ellenfeleit látta, bár sok mindenben akkor sem értett velük egyet, Sztalin vagy Kun Béla sohasem volt rokonszenves számára, mások – Landler, Lukács, Hamburger, a német Münzenberg inkább. Ez az együttműködés főleg 1929–1932 között volt aktív, az 1936–38-as moszkvai perek miatt azonban megszakadt. A második világháború éveiben ismét az októbrista baloldallal, Jászival, Vámbéry Rusztemmel, Moholy-Nagy Lászlóval, Böhm Vilmossal, Polányi Károllyal dolgozott együtt.

A legkényesebb kérdés máig külpolitikai orientációja. Emigrációja első éveiben reménykedett a Horthy-rendszer bukásában, és azt elősegíteni törekedett. Ennek érdekében megpróbált támaszkodni a csehszlovák és a jugoszláv kormányra, majd az angol és francia politikára, eredménytelenül. 1926 után felhagyott az ilyen kísérletekkel, a második világháború alatt, angliai emigrációjában viszont a nyugati szövetségeseket igyekezett meggyőzni, hogy Horthytól semmi jót sem várhatnak. Judith leánya De Gaulle londoni irodájában dolgozott, az ő hadserege tisztjeként vonult be Németországba, Ádám fia mint angol pilóta zuhant le 1939. augusztus végén, napokkal a háború kitörése előtt – hasonlóan Horthy fiához, csak az ellenkező oldalon. Nem is áll méteres emléktáblája Budapesten, mint annak – nem vitás, hogy a mai „hagyományőrzők” szimpátiái melyik háborús félhez húznak.

Londonban, amíg úgy látszott, hogy a nyugati szövetségesek határozzák majd meg a győzelem után Közép-Európa sorsát, más emigráns politikusokkal együtt részt vett ennek tervezésében, különösen a földosztást, a Dunai Konföderációt forszírozva. Igyekezett egyengetni a magyar-csehszlovák kiegyezés útját, személyes kapcsolatot létesítve Benešsel, Jan Masarykkal, Ripkával. Ezért felhangzik az ítélet, hogy a naiv Károlyi megint bedőlt a ravasz Benešnek. Érdemes itt valamit pontosítani. Amíg úgy látszott, hogy a háború után a Kárpát-medence körül a nyugati demokrácia elvei lesznek meghatározók, Beneš még álmában sem remélhetett holmi dekrétumot, deportálást és hasonló aljasságokat. 1943. november végén azonban meghúzták az új európai érdekszférák határvonalait, térségünkben Sztalin szava lett a döntő, Londonban és Washingtonban felhagytak a tervkészítéssel. Beneš azonnal Moszkvába repült, hűségesküt tett Sztalinnak, és cserébe elnyerte beleegyezését az etnikai alapú kitelepítéshez. Ettől kezdve megszűnt érdeklődése a magyar emigráció iránt, új terveit persze nem árulta el nekik. Károlyi a háború után dühös levelekben kérte számon ígéreteit, Prágába utazott, hogy beolvasson neki és Masaryknak: hiába.

A részleteken lehet vitatkozni. Egy biztos: Károlyi egész életében ellensége volt a nácizmusnak és a szolgálatába álló Horthy-rendszernek. Manapság, amikor a Horthy-rezsim rehabilitálása folyik, a választások előtt a szocialista kormány engedélyével és pénzén, most már egészen nyíltan és agresszívan, Károlyi és a többi harcos antifasiszta emléke útban van, el kell hallgatni vagy ha nem lehet, megrágalmazni.

Vissza a szobrokhoz, egy szóra! A hatvanas-hetvenes években a Kádár-rendszer ízléstelenül sok szobrot, emléktáblát, utcatáblát emelt azoknak, akiket elődeinek tekintett. Természetes reakció volt erre a rendszerváltás utáni szobordöntési roham, ha túlzásokba tévedt is, de hát minden párt maga döntse el, kinek a szobra tetszik. Hogy a magukat antifasisztának mondó pártok kormányra jutva nem folytattak ellen-szoborháborút, csak helyeselni lehet. A liberális városvezetés talán odaállíthatta volna Jászi Oszkár szobrát barátja, Ady szobra mellé, talán a szocialistáknak is lehettek volna példaképeik (hadd legyek már én is naiv), de ez az ő dolguk.

Hogy Kövér Lászlónak és a neki kontrázó Jobbiknak nem tetszik Károlyi szobra, az meg az ő dolguk. Bár a szobordöntést jobb lenne egyszer abbahagyni. Hogy saját példaképeiknek akarnak táblát, szobrot, az természetes. Ami riasztó és természetellenes, hogy Kövérnek már egy szocialista szoborra is van javaslata. Mert ne feledjük: a Károlyi-szobor elleni acsarkodás mögött az van, hogy baloldali politikus utolsó szobra lenne, s ez a totális tisztogatás, ez az egyoldalúság még Kövért is zavarná. Ezért hát ő mondja meg, melyik szocialista előd érdemel szobrot. Nem hagyná ezt inkább a szocialistákra? (Akik, igaz, ez ügyben eddig nem erőltették túl magukat.) Látni vélem a példaképet: Rákosi Mátyás is eldöntötte, hogy ki a jó kisgazda, a jó szocdem, a lojális püspök, és maga válogatta ki őket. Kezes ellenzéket is nevezett ki magának; lehet, hogy a kétharmados többség ezt is megteheti? Látunk még csodát.

Sokfélék vagyunk, és ez így jó. Akinek nem kell Károlyi Mihály, az lehet derék ember, jó szakember, jó publicista, jó politikus, sok minden. De aki az ellenzéknek is elő akarná írni, hogy kit tiszteljen, kire esküdjön, sajtója mit írjon, az demokrata nem lehet. Kérdi az olvasó: van-e még értelme ennek az elnyűtt fogalomnak? Hát, hétről hétre több lesz. Majd meglátják. Hamar.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Hajdu Tibor: Lackó Miklós halálára Szeptember tizedikén, 90 éves korában csendben, ahogy élt, elhunyt Lackó...

Hajdu Tibor: A 20. század ébresztője Az alig másfél éve elhunyt Litván György életműsorozata indul...

Hajdu Tibor: Kosáry Domokos (1913-2007) Kosáry Domokos (1913-2007) Kosáry Domokos halálával a 20. század...

László Ferenc: A kutyafejű, a vérszopó és a púpos – Akiknek rossz sajtójuk volt: Attila, Richárd, Iván László Ferenc A kutyafejű, a vérszopó és a púpos...

Vajda Mihály: Aktuális-e még Bibó István? Be kell vallanom, hogy ezt a nem túl eredeti és...

 

 

Cimkék: Hajdu Tibor, Trianon

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK