A Mozgó Világ internetes változata. 2008 december. Harmincnegyedik évfolyam, tizenkettedik szám

«Vissza

Kovács Ákos: Magyar Karácsony

 

Az elmúlt néhány évben szinte visszatérő szokássá vált, hogy az adventi időszakban a Miniszterelnöki Hivatal szervezésében a Magyar Köztársaság kormánya a Parlament előtti Kossuth téren az Ország Karácsonyfája címmel ünnepi rendezvényt tart. Így volt ez tavaly is, amikor december 6-án este fél hétkor sorra felgyulladtak az Ország Karácsonyfájának fényei. A húszéves, 14 méter magas fenyőfa, amely – és a Miniszterelnöki Hivatal ezt fontosnak tartotta külön kiemelni – egyenesen Erdélyből érkezett, s díszítését tűzoltók még aznap reggel megkezdték. Az adventi időszakban azonban nemcsak a fővárosban, a Parlament előtt, hanem más vidéki városok terein és utcáin is emelnek ilyen karácsonyfákat, melyek alatt a Polgári Körök, a Magyar Gárda vagy a Nemzetőrség tagjai többnyire Wass Albert verseivel köszöntik az ünnepet. Felmerülhet a kérdés, s ennek próbálunk meg az alábbiakban utána járni, az utóbbi éveknek ez a hol az Ország, hol a Mindenki Karácsonyfájának nevezett rendezvény vajon mikor alakult ki, illetve minek köszönheti mostani, rendszerváltás utáni feltámadását.

Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy hazánkban a karácsonyfa-állítás, „gesunkenes kulturgutként”, csak a 19. század közepe után, a bécsi udvar, az arisztokrácia hatására kezdett tömegesen elterjedni, s így a szokásnak nálunk alig másfél évszázados hagyománya van. Ennél is későbbi, nagyjából a 20. század elejéről ismeretes, s feltehetően a német protestáns szokás hatására alakult ki a karácsonyfáknak köztereken, utcákon vagy valamilyen közösségi térben (templomokban, hivatalokban, vasúti várótermekben) való felállítása.

A spontán módon született szokást aztán Slachta Margit, a Keresztény Nemzeti Egység Pártjának I. kerületi és az ország első nőképviselője az 1920-as évek elején próbálta meg hivatalossá tenni. Tegyük hozzá: Slachta Margitnak nem az ezt szorgalmazó parlamenti felszólalása, hanem a nemzetgyűlésnek „A vagyon az erkölcsiség és személyiség hatályosabb védelméről” szóló, az árdrágítók ellen hozott (1920. évi XXVI. tc.) úgynevezett bottörvény támogatása, sőt e büntetésnemnek nőkre való kiterjesztését sürgető beszéde keltett feltűnést.

Amikor aztán Slachta, immár a Szociális Testvériség Társaságának főnökeként 1927-ben kanadai, illetve amerikai útjáról hazajött, újult erővel látott hozzá a néhány évvel korábbi, ám akkor kevés eredményt hozó tervének megvalósításához. Azt látta ugyanis, hogy az általa elképzelt karácsonyfa-állítás Kanadában és Amerikában élő gyakorlat. Miután pedig Slachtáéknak erre az amerikai mintára szervezett, eredetileg szakrális színezetű akciójára rövidesen a belügyminiszter is áldását adta, és a Mindenki Karácsonyfái Bizottság (Budapest XIV., Thököly út 69.) létrehozásával, valamint az adományokat (használt ruhát, tartós élelmiszert) gyűjtő, sőt kolduló „faanyák” megválasztásával kampányuk rövidesen intézményesülni kezdett.

Egyébként maga a karácsonyfa-állító akció 1927. december 25-én akkor indult, amikor Grüner Tivadarné, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár volt helyettes vezérének felesége – akinek neve egyébként igen jól ismert volt a katolikus jótékonykodás terén -, Kenessy Istvánné és Stefanits Istvánné, a két „faanya” a Ferenciek terén felállította az első Mindenki Karácsonyfáját. Amelyet aztán rövidesen újabbak követtek, hiszen karácsonyfa állt a budai Szebeny Antal téren, a Vízivárosi plébánia előtt a Szépvölgyi úton, az Apponyi téren, a Váci út 13. számú ház előtt, a régi Lóverseny téren, a Szent László Kórház mögött, az Ufa Mozi előtt, Pestújhelyen a templom előtt, az Angyalföldi Szent László tér egyik üres telkén stb.

Az 1927-ben indult, a Tabántól a Nyugati pályaudvarig, a Gellért-hegytől Pestújhelyig, a Vízivárostól a Templom térig, a Szépvölgyi úttól a Mária Valéria telepig, a Váci utcától a Kálvária téri tömeglakásokig, az Angyalföldtől egészen a Bosnyák térig kiterjedő akció, hála a rendkívül agilis szociális nővérek munkájának, a következő néhány évben kezdett kiteljesedni. A fenti évben tizenhárom (más adatok szerint tizenöt) Mindenki Karácsonyfája állt a fővárosban, a következő évben számuk már huszonháromra emelkedett.

Ez az örvendetes változás azonban nemcsak a „faanyák” lelkes és odaadó munkájának, hanem annak volt köszönhető, hogy közintézmények és hatóságok központilag is bekapcsolódtak az akcióba. Ennek eredményeképpen a korábbi jól ismert helyeken (Ferenciek temploma, Zugló, Baross tér, Tripolisz, Kelenföld stb.) kívül új helyszíneken, vidéki várótermekben, egyes plébániákon, asztaltársaságok különtermeiben, elöljáróságoknál is kezdtek karácsonyfákat állítani.

Így került karácsonyfa az Erzsébet híd budai oldalára, közvetlenül a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének épülete elé, de a Múzeum-kertben is Mindenki Karácsonyfája világított, amelyet a Telefonhírmondó és Rádió Rt. emelt, a Baross téren, ezt Fellner Ferenc főrendiházi tag, a Vörösmarty téren, amit a Pesti Első Takarékpénztár állíttatott stb.

A mindinkább felfutó akciót a hatóságok más módon is igyekeztek támogatni. Például úgy, hogy a Székesfővárosi Elektromos Művek lehetővé tette, hogy a kábeleket a karácsonyfáig ingyenesen fektessék le, és a karácsonyfákat díjtalanul világítsák ki. A Fényújság vezetősége hozzájárult, hogy a Dicsőség mennyben az Istennek, Békesség a Földön az embereknek szöveget az ünnepek alatt az Oktogonon díjtalanul vetítsék, a Fővárosi Hirdető Vállalat pedig kivilágított oszlopain díjtalanul ragasztotta ki Klösz György ugyancsak díjtalanul elkészített plakátját, melyen a kisded Jézus kéri a Mindenki Karácsonyfájához a támogatást stb.

A szociális nővérek által kezdeményezett akció történetét vizsgálva térjünk most vissza az 1927-es év adventi eseményeire. Annál is inkább, mivel ebben az évben rekordszámú, 27 db Mindenki Karácsonyfáját emeltek a fővárosban. Ezek közül hét nem Magyarországról vagy – mint azt a fák felavatásakor az ünnepi szónokok hangsúlyozták – „Hargita, Búcsecs, Nagy-Pietrosz erdeiből jött el hozzánk, illatos üdvözletét hozva az ezerszer megsiratott Erdélyünkből”, hanem a messzi Kanada tartományaiból, az ott élő magyarok ajándékaként érkezett Budapestre.

A Szociális Testvérek Társasága fontosnak tartotta ugyanis a külföldre szakadt, így a kanadai magyarok lelki és szociális gondozását is, akik viszonzásként igyekeztek az óhazával élő kapcsolatot tartani. Ezért is határozta el mintegy száz kanadai magyar, hogy hét karácsonyfával és új hazájuk maréknyi földjével 1927-ben az óhazába látogatnak. Látogatásuk meghiúsult ugyan, de az ajándékok rendben megérkeztek. A hét fából kettő, a két legszebb az adventi akció központjának számító Ferenciek terére, a Kanada címerével díszített, kanadai földet tartalmazó kis zacskók pedig a Szabadság térre kerültek.

Pontosabban az irredenta szobrokkal szemben lévő Ereklyés Országzászló talpazatához, tehát oda, ahová a magyar birodalom 72 vármegyéjéből vett rögöket korábban elhelyezték, s amely mellé a kanadai földet ünnepélyes keretek között a magyar földbe ásták.

A kanadai magyarok egyébként meg voltak győződve arról, hogy az itteni magyarok a karácsonyfák láttán rövidesen ráébrednek, hogy íme, létezik egy olyan hatalmas, erős magyar gondolat, amely össze tudja kovácsolni az egész világ magyarságát. A kanadai ajándék karácsonyfákat ugyanis „egyszerű magyar parasztemberek küldik a budapesti árváknak, és az Északi Fény országában élő magyarság az esztendőnek ezen a Csendes Éjjelén összeölelkezik tengereken, ezer és ezer mérföldeken túl a szülőhaza magyarságával. Budapestnek meg kell éreznie, hogy ez a város nem Csonkamagyarország fővárosa többé, hanem a Magyar Világ kapitálisa és központja. Az ő szívébe nemcsak Esztergom, Kecskemét, Debrecen, Kolozsvár, Kassa és Szabadka artériái küldik a Magyar Gondolat vérét, de a gondolat erős szárnyán ideszáll Bécs, Berlin, Páris, Róma, Cleveland, Sao Paolo és Winnipeg magyarjainak erős magyar akarása, amely együtt lüktet valamenynyiünk ereiben.”

Tehát Slachta Margitnak az eredetileg kétségtelenül szakrális színezetű, szociális feszültségek levezetésére született Mindenki Karácsonyfája-akciója mindinkább profanizálódni kezdett, s már a kezdet kezdetén politikai színezetet kapott. Mindezt jól tükrözik azok a megnyilatkozások, melyek szerint „a nagy keresztény megújhodás nélkül, amelyeknek mottóját a betlehemi angyalok éneklik, a mi karácsonyfáink testvérei soha föl nem szabadulnak ott a rab Kárpátok sziklahomlokán”. A jobboldali lapok amellett, hogy az utca karácsonyfáinak állításáról szólva természetesen a keresztény ünnep jelentőségét hangsúlyozták, szinte minden alkalommal kitértek rá, hogy a most emelt tizenhét vagy huszonöt Mindenki Karácsonyfájának világító fényei megannyi melengető fénysugár a kegyetlen magyar télben, illetve, hogy a tizenhét vagy huszonöt karácsonyfa a „megkínzott és meglopott magyarság sötét éjszakájának világító pontjai”, és „nem szabad megfeledkezni azokról a testvéreinkről sem, akik a rab Kárpátok tépett, trianoni karácsonyfáinak gyertyavilágánál egy szebb magyar jövendő reményében élnek”. Ami voltaképpen azt jelentette, hogy az utcai karácsonyfák a csonka, trianoni karácsonyfák szinonimájává váltak. Úgy, ahogyan ezt Angyalfalvi Hegyesi István költő a Trianoni Karácsonyfa előtt című versében írta:

 

Töröld le könnyed, de soha ne feledd,

hogy elrabolták karácsonyi álmodat,

Fogadd meg itt, e csonka fa alatt,

hogy a fiadnak a szép magyar karácsonyt

visszavarázsolod.

 

Fogadd meg: tanulsz, ember lesz belőled!

Hogy legyen egykor sok, sok katonád,

s elmehetsz a hiányzó fenyőfáért

a hegyekbe… zörgő vashidakon

s alagutakon át!

 

A fővárosban évről évre sokasodó Mindenki Karácsonyfáinak száma azonban előbb stagnálni, majd csökkenni kezdett. Mindenekelőtt azért, mert a karácsonyfák állításához szükséges pénzt az egyébként rendkívül lelkes „faanyák” képtelenek voltak összegyűjteni. Ezért is írták a lapok, hogy a magyar kálvárián eljutottunk immár ahhoz a legfájdalmasabb stációhoz, amikor közel százezer ember nyomorog Budapesten, aki reménytelenül, kétségbeesett szívvel várja karácsony szent estéjét…

Így fordulhatott elő az a sajnálatos helyzet, hogy noha a Mindenki Karácsonyfái Bizottság most is idejekorán megkezdte adománygyűjtő munkáját, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy miközben 1930-ban huszonöt Mindenki Karácsonyfáját tudtak a fővárosban emelni, a rákövetkező évben ez a szám nyolcra zsugorodott. Ezért Slachta Margit az Iskolanővérek Intézmény prominenseivel, Krén Margit, Radnay Árpádné Syntinisz Ilona bárónő zászlóanyákkal közösen úgy döntött, hogy a néhány éve még sikeres akción feltétlenül változtatni fognak, és a hét (más adatok szerint hat), főleg a főváros belső kerületeiben felállított Mindenki Karácsonyfája mellett újabb hét (illetve nyolc), egészen speciális, tehergépkocsira szerelt, úgynevezett mozgó vagy „vándor” karácsonyfát fognak állítani.

Miután a hét (illetve nyolc) karácsonyfát a szokásos módon feldíszítették és kivilágították (a kivilágított fenyőfák áramforrása a teherautó akkumulátora volt), a hét (illetve nyolc) fenyőfát Budapest legkülönbözőbb városrészeibe indították útnak. Az első mozgó vagy vándorkarácsonyfát Kelenföldre, a Lenkei út 93. elé, a másodikat, melyet a Duna Száva Adria zenekara kísért, pedig Óbudára vitték. A harmadik fa első ünnepsége – ezen Molnár László apát beszélt, és a Gyermekotthon énekkara énekelt – a Batthyány téren volt, a második – ezen Sarkadi Béla káplán mondott beszédet, és a Klosz leányok énekeltek – az Újlaki templom előtt. A negyedik fa bejárta Angyalföldet, a jeles eseményen pedig a közkedvelt Köztisztasági Alkalmazottak Zenekara lépett fel. Az ötödik fa bejárta Zuglót és Hermina mezőt, az ünnepélyeket először délután 4 órakor a domonkos templom előtt, illetve fél ötkor a Dorozsmai út sarkán rendezték meg, ahol páter Szóka Imre plébános, illetve Mihalovits Zsigmond kanonok tartott ünnepi beszédet, és a Szent Domonkos énekkar, valamint a VII. kerületi Levente zenekar működött közre. A hatodik fa Józsefvárosba és Kőbányára ment, és mindkettőt az Országos Magyar Zeneszövetség Zenekara kísérte. A hetedik a Kiserdőt kereste fel.

A Ferencvárosban délután 3 órakor, a Ferenciek terén délután negyed ötkor a Rendőrzenekar közreműködésével rendezték az ünnepélyt, a nyolcadik fa pedig Angyalföld külső kerületeit járta be. A rendezők ugyanakkor súlyt helyeztek arra is, hogy a mozgó karácsonyfák mellett, mivel az ottani eseményekről a Magyar Rádió Rt. az éter hullámain helyszíni tudósításban számolt be, erős hangú gramofonon karácsonyi dalok szóljanak.

A gazdasági válság következtében mindinkább fokozódó nyomort azonban a szociális testvéreknek sem a hagyományos, sem a speciális, teherautóra szerelt mozgó karácsonyfái nem tudták feledtetni, és a számuk tovább apadt. 1932-ben például a Fellner Henrik emlékére a Tripoliszi templom előtt, a Ferenciek terén, a Szent Gellért téren, továbbá a Fehérvári úton álló négy álló Mindenki Karácsonyfáján kívül már csak két mozgó karácsonyfát indítottak útnak. Az egyiket Angyalföldre és Kőbánya felé, a másikat az Újlaki rakpartnál lévő melegedőhöz.

Az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet kapcsán a Nemzeti Újság minden kertelés nélkül arról írt, hogy ezekben a rémes időben szédítő tempóval vágtat a nyomor és a munkanélküliség ijesztő vonata az országban, és sok százezer elkeseredett magyar bámul reménytelenül a jövőbe… Ami konkrétan azt jelentette, hogy a főváros tanügyi osztályának asztalán több mint hatezer-ötszáz álláskérő levél hever elintézetlenül, hogy a világvárosi allűrjeivel kérkedő, idegenektől megcsodált Budapestnek ötszáznyolcvanezer, tehát több mint félmillió zálogházi adósa van, hogy a Fővárosi Elektromos Műveknél kétezer ember várja hiába kérvényének kedvező elbírálását, hogy több mint hatszázan kopogtak hiába a vízművek, ezren a gázművek ajtaján, és hogy a Fűrész utca környékén, tehát ott, ahová az egyik mozgó karácsonyfát is küldték, szabályos ólakban laknak emberek, akik ha húshoz akarnak jutni, verebeket esznek (Nemzeti Újság, 1930. december 23., 14. o.). A jobboldali lapok természetesen úgy állították be, mintha a kétségbeejtő gazdasági helyzetet a trianoni sebek begyógyításával orvosolni lehetne.

A társadalom ilyen mértékű elgyötörtsége és kimerültsége mindenesetre érthetővé teszi, hogy a szociális nővérek akciója a harmincas évek végére fokozatosan erejét veszítette. Jelentősebb utcai, köztéri karácsonyfa-állításra csak 1939-ben a Gellérthegy alján lévő TÉBE épülete előtt került sor. Radnay Árpádné „faanya” közreműködésével itt egy olyan jászol formájú Mindenki Karácsonyfáját emeltek, amelynek ágain – s ebben nem nehéz a revíziós korszak közvetlen hatását felfedezni – karácsonyi ajándékként a nemrég visszacsatolt területek, Munkács, Komárom, Kassa, Ipolyság nevei függtek. Majd 1944 decemberében, amikor a szovjet csapatok megkezdték a főváros ostromát, és a korabeli lapok szerint „hős honvédeink a fronton vassal és vérrel küzdöttek a magyar nemzet szent jogaiért, és életüket kockáztatták a mi biztonságunkért”, már csak egy katonai teherautóra szerelt mozgó karácsonyfa járta be a főváros utcáit. A szemtanúk visszaemlékezései szerint „mikor besötétedett, el is felejtettük, hogy elsötétítés van, és az égő gyertyájú fával száguldoztunk végig az utcákon, hidakon. Felettünk pedig keringtek a halált osztó gépmadarak… mindenki el volt szánva mindenre. Egy magyar honvéd volt a sofőrünk, aki a végén kérte, adjuk a honvédségnek a karácsonyfát, hadd legyen nekik is karácsonyuk ma este, ki tudja nem az utolsó-e.”

De nem az utolsó volt, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság segítségével 1947 decemberében a Mindenki Karácsonyfáján még kigyulladhattak a gyertyák. A következő évben azonban – természetesen állami intézkedésre – már nem. Sztalin halálának évétől azonban már arról számoltak be a decemberi lapok, hogy a DISZ és a SZOT előbb a budapesti városi tanács kultúrtermében, majd az Országház kupolacsarnokában, a Kisded születése napján a vörös nyakkendős úttörőknek rendeztek karácsony helyett fenyőfa-, illetve Télapó-ünnepélyt. Ezek a nyilvánvalóan a szociális nővérek Mindenki Karácsonyfája-akciójának mintájára rendezett fenyőfaünnepségek azonban nemcsak a Kádár-rendszerben, hanem – rehabilitálva ezzel a szociális nővéreknek a húszas évek közepén elindított kezdeményezését – a rendszerváltás után is tovább éltek. Méghozzá úgy, hogy – és erre a Magyar Köztársaság kormánya és miniszterelnöke külön is súlyt helyez – a fenyőfa-, illetve Télapó-ünnepségek helyett az eredeti, a Mindenki, az Ország Karácsonyfája nevüket kapták vissza.

Az elmúlt évekhez hasonlóan nyilván így lesz az idén is, hiszen Slachta Margit Mindenki Karácsonyfája-akciója immár nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is újjáéledőben van. Újjáéledését alighanem a Horthy-korszak eszme- és intézményrendszere iránti nosztalgiának, a szélsőjobboldali erők térnyerésének, a lakosság jelentős része megromlott anyagi állapotának köszönheti.

Most, hogy a nagy hidegben az idei Kossuth téri karácsonyfa-állítást nézem, és ama régi, Slachta Margit-féle akción tűnődöm, szemem előtt egy furcsa, fantázia szülte káprázat elevenedik meg. Eszerint a szomszéd utcában a Magyar Gárda, a Polgári Körök, a Nemzetőrök, valamint más jobboldali szervezetek egyenruhás tagjai jelennek meg, akik, úgy, mint régen, tehergépkocsijuk platóján állítgatják fel karácsonyfáikat. Rajtuk kívül ott látom még kanadai magyar emigráns szervezetek szintén formaruhába öltözött küldötteit is, akik, kezükben kis zacskó földdel, sietve a Szabadság térre indulnak. Közben azonban egyre nagyobb azoknak a nézelődőknek a száma, akik a teherautók mellett fekvő gyönyörű fenyőfákat csodálják meg. Joggal, hiszen a dús, sudár fák egy része Kanadából, másik viszont a Hargitáról, Búcsecsről, Nagy-Pietroszról jött el hozzánk, illatos üdvözletet hozva az ezerszer megsiratott, drága Erdélyünkből…

Nem sokkal azután, hogy az egyenruhás emberek a fenyőket a teherautók platójára rögzítették, és a fák díszítésével a „faanyák” is elkészültek, a mozgó karácsonyfák útjukra indulhatnak. Az Árpád-sávos zászlókkal fellobogózott első gépkocsik, mint mindig, most is a főváros külső, „érdes” részeibe, Kőbányára, Angyalföldre, Újpestre, Csepelre, illetve a nyolcadik kerületbe mennek. Kőbányán a Cserkesz u. 7-9. sz. épülethez (fenntartója az Emberbarát Alapítvány), a Bánya u 37.-hez (Fővárosi Önkormányzat), a Jászberényi út 47.-hez (Hajléktalanokért Alapítvány), a Gránátos u. 2.-höz (Pro Domo Alapítvány), az Előd u. 1.-hez (Fővárosi Önkormányzat), a Vaspálya u. 56.-hoz (Fővárosi Önkormányzat), a Kőbányai teherpályaudvarhoz (Árpád házi Szent Margit Alapítvány), a Cserkesz u 7-9. alá (Emberbarát Alapítvány), a Bihari u. 15. sz. épülethez (a Magyar Vöröskereszt Nappali Tartózkodója), Újpesten a Fóti út 40.-hez (Twist Olivér Alapítvány), a Fóti út 4.-hez (Léthatáron Alapítvány), a Külső Váci út 121.-hez (Léthatáron Alapítvány). Angyalföldön a Dózsa György út 152.-höz (Léthatáron Alapítvány), a Madridi u. 7.-hez (Magyar Vöröskereszt), a Dózsa György út 152.-höz (Fővárosi Önkormányzat). Csepelen a Péter Pál u. 21.-hez (Menedék Alapítvány), a Szent Gellért u. 9.-hez (Menedék Alapítvány). A nyolcadik kerületben a Dobozi u. 29.-hez (Üdvhadsereg), a Dankó utca 9.-hez (Oltalom Karitatív Egyesület), a Kálvária u. 23.-hoz (Kálvária Gondozóház), a Tömő u. 19.-hez (Szeretet Missziós Rend) stb., amelyekben hajléktalanszállók működnek.

De elmennek a Lehetőségek Háza 1.-be (Budafoki út 107.), a Lehetőségek Háza 2.-be (Grassalkovich u. 294.), a Lehetőségek Háza 3.-ba (Déli u. 14.), a Láthatatlan Alapítvány és az Otthon a Világperemén Alapítvány menedékházhoz (Külső Váci út 121.), az S. O. S. Alapítvány felügyeletéhez tartozó Krízisotthon elé (címe titkosított), ahová természeti katasztrófa, szociális ellehetetlenülés vagy testi bántalmazás esetén kérhetik felvételüket a III., VII., XII., XIV. kerületben állandó lakcímmel rendelkező rászorultak, a Kocsis Szálló elé (Kocsis út 31.) stb.

Olyan helyekre, ahol hogyha húshoz akar jutni, lejárt szavatosságú felvágottat, úgynevezett zöld párizsit túr elő a szupermarketek kukáiból a szállóvendég, és azt eszi. A mozgó karácsonyfák másik részét talán a hajléktalanok viszonylag újnak számító menedékhelyére, mondjuk a Margitszigetre viszik. Amikor pedig az Árpád-sávos tehergépkocsik megérkeznek, a közeli bokrok alól vagy a sziget menedéket adó romjai közül rongyokba burkolózva didergő, álmos emberek jönnek elő, a „faanyák” pedig szétosztják azokat a ruhaneműket, amelyeket az Egymásért Alapítvány áfacsalással külföldről behozott.

És ekkor a nagy hidegben szinte teljesen összefagyott hajléktalanok közül valaki Wass Albert egy ismert versét kezdi szavalni, majd előbb halkan, aztán az előző este elfogyasztott nagy mennyiségű kannásbortól mind bátrabban, teli torokból valamennyien énekelni kezdik a karácsonyi dalt: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…

Tisztelt Olvasónk!

 

Kérjük, segítse munkánkat, és töltse ki lapolvasási szokásokkal kapcsolatos kérdőívünket

az alábbi weboldalon:

 

http://cawi.ipsos-szonda.hu/mozgovilag

 

 

Mozgó Világ

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: A Kovács Tanösvény (Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Pozsony, 2006, Kalligram, 446 oldal, 3500 forint. ) Rainer M. János A Kovács Tanösvény Kovács Ákost és...

SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK BALáZS, KOVáCS JáNOS, VASS LAJOS, FISCHER «DáM : Heten a Magyar Állami Operaházról SZINETáR MIKLóS, HEGYI «RPáD JUTOCSA, GYőRIVáNYI RáTH GYäRGY, KOVALIK...

Csengery Kristóf: Kárhozatrevü, megváltásrevü (Arrigo Boito: Mefistofele. Rendező Kovalik Balázs. Karmester Kovács János. Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.) Hajlamosak vagyunk Arrigo Boitót (1842–1918) kizárólag a két kései Verdi-remeklés...

Molnár Gál Péter: Az is bolond, aki… (Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban – Egy nemzeti nemes játék 2 részben (Debrecen, 1793 – Kőszeg, 2007). Díszlet Horesnyi Balázs és Sebő Rózsa. Jelmez Cselényi Nóra. Zene Sebő Ferenc. Dramaturg Hamvai Kornél és Lőkös Ildikó. Rendezte Jordán Tamás. Szereplők Fekete Ernő, Marton Róbert, Spindler Béla, Sipos Vera, Botos Éva, Epres Attila, Bodrogi Gyula, Hollósi Frigyes, Mészáros Tamás, Újvári Zoltán, Horváth Ákos, Bezerédi Zoltán, Noszek Kata, Bakos Márton. Bemutató: Kőszegi Várjátékok, 2007. július 13., Városmajori Szabadtéri Színpad, július 24. Karnyóné. Opera két felvonásban. Zene Vajda János. Szöveg Csokonai Vitéz Mihály-Várady Szabolcs. Magyar nyelvű feliratok Karczag Márton. Díszlet Khell Zsolt. Jelmez Szakács Györgyi. Rendező Ascher Tamás. Karmester Selmeczi György. Szereplők Bátori Éva, Nyári Zoltán, Derecskei Zsolt, Herczenik Anna, Kovács István, Sárkány Kázmér, Váradi Zita, Mikó István, Wierdl Eszter, Megyesi Zoltán. Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2007. május 4. ) Molnár Gál Péter Az is bolond, aki… Csak óvatosan,...

Molnár Gál Péter: Vizsgaelőadás (Arthur Miller: A salemi boszorkányok. Fordította Mészöly Dezső. A Magyar Színház színiakadémiájának növendék-előadása a Sinkovits Imre Színpadon, 2006. január 27. Játsszák Rák Zoltán, Magyar Tímea, Jankovics Anna, Papp Orsolya Júlia, Nagy Veronika, Harcsik Róbert, Meggyes Krisztina, Tövispataki Beáta, Kovács Zoltán, Endrődi Ágnes, Gulácsi Tamás, Molnár Ágnes, Gádor Tamás. Osztályvezető tanárok Őze Áron – Szélyes Imre. Rendező Őze Áron. ) Molnár Gál Péter Vizsgaelőadás “Politika nem. Meggyőződésem, hogy elegünk...

 

© Mozgó Világ 2008 | Tervezte a PEJK