A Mozgó Világ internetes változata. 2008 október. Harmincnegyedik évfolyam, tizedik szám

«Vissza

Parászka Boróka: Békebeliek

Baktai Piroska és Polcz Alaine emlékének

A legtöbb emlékem róla annyira békés. Igazán békebeli volt.

Volt egy bicskája. A ridiküljéből a legváratlanabb pillanatokban előkerült egy hüvelykujjnyi bicska. Nem nagy, nem kicsi, pont jó. Szúrós, éles, összecsukható. Ha kellett, almát hámozott vele. Az alma alapélelmiszer. Sokáig eláll, tápláló, oltja a szomjat. Az alma értékes. – Ha nagy útra mész, mindig vigyél magaddal almát – mondta. A menekülésről is az almát mesélte mindig. Ha kellett, ceruzát hegyezett. Takarékosan, pontosan, nem túl sok fát elpocsékolva. Néha megreparálta vele az esernyő kilazult bordáit. Reparálni, handmade és selfmade man. Woman. Bármely pillanatban a bicskájához tudott nyúlni: végeláthatatlan vonatutakon, erdőt járva, színházban. Almahámozás közben kérdeztem, mióta van bicskája. Azt mondta, már nem is emlékszik, és gondosan tisztogatta a bicska élét, mint minden rendes fegyvert. Ő volt a nő a késsel.

Nagyon szerette az erdőt járni. Nem kirándult, nem piknikezett. Járt. Nem is tudom, honnan jött ez a családi programnak álcázott kényszeres menekülés. Egyszer a diákkori képei között cserkészfotókat találtam. Groteszk kalapok, bokaszíjak, semmibe meredő látcsövek között ott állt ő is, a kompozíció közepén, mégis kívül a képen. – Te is cserkész voltál? – kérdeztem. – Nem, én lány voltam – és nevetett. Később magyarázta el, hogy a lányok nem lehettek a fiú cserkészcsapat tagjai. Amúgy is külön engedéllyel vették fel a felső tagozatra, fiúk közé, csak órák alatt lehetett együtt az osztálytársaival, szünetben egy apáca kísérte ki a tanáriba, hogy felügyelet alatt legyen, valamikor 1936-1938 táján. – Szerettél volna cserkész lenni? – feszegettem tovább a kérdést, és közben azokra a negédes cserkésztörténetekre gondoltam, amelyeket az agyonáporodott, menekülést, oroszokat, románokat, kulákosítást és még ki tudja, mit átélt filléres füzetekben olvastam. A túlélési trükkökre gondoltam, a csomózási módszerekre, a fogadalmakra, a hűségeskükre, a csapatban lopakodásra, nyomolvasásra, a lebutított dzsungelharcra az igazi nagy felnőttháború árnyékában. Az 1933-as dzsemborira gondoltam Horthyval és Baden-Powellel. – Nem szerettem az ilyen egyenruhás dolgokat – tért ki a válasz elől.

Egy hétvégén, valamikor 1948 szeptemberének elején elindult járni. Csak ment egyik dombról a másikra, majd fel a hegyre, majd a következőre. Nyolc hónapos terhesen mászta meg a környék legmagasabb csúcsát, a Pricskét. A hegycsúcson ácsolt kilátótorony volt, arra is felmászott. A túra után otthon szült meg, farfekvéssel. Sokszor vágták a fejéhez: azért szerencsétlen a gyermek sorsa, mert seggel jött a világra. Első férjét nem sokkal a nagy hegymászás előtt temette el. Csendben gyászolt, és sokat járt. Kirándulni jártunk a legnagyobb hidegekben és a legnagyobb melegekben. És gombát szedtünk – szórakozásból -, amikor élelmiszerhez csak jeggyel lehetett hozzájutni. Kirándultunk a betegségek elől, a viták elől. Kirándultunk, mert jó volt a kedvünk. Kirándultunk, ha a kikerics nyílt, ha a szarvasok bőgtek. Kirándultunk, mert az erdőben nem voltak poloskák, besúgók, az erdőben nem volt rendszer. Egy délután tényleg csak a városvégi dombokig sétáltunk fel: hátunk mögött a város, előttünk a Nagyhagymás fehér sziklái. – Én már soha nem jutok fel még egyszer oda – mondta. – Hogy mondhatsz ilyent, hogy soha? – kérdeztem, és tudtam, hogy igazat mond. Hámozott inkább egy almát.

A kisszobában volt egy maturandus képe. Matrózing, masni a hajban. A kolozsvári Mariannum katolikus leánynevelő intézetének hallgatója. – Utáltam gimnáziumba járni – mondta. – Egyszer csak elkezdtünk olaszul tanulni. Mert jóba lettek Mussolinivel. Már majdnem tíz éve tanultunk franciául, és akkor egyszer csak kicserélték a tankönyvet. Kedden még franciául tanultunk, szerdán már olaszul. - Szorgalmasan járt zongoraórára, és tűrte, hogy a zongoratanárnő hosszú pálcájával hol a kezére, hol a hátára üssön. Illemből. – Amikor menstruáltunk, a felkötőt, mert akkor még nem volt vatta, be kellett mutassuk az apácának – mondta. Horthy Miklós meg a térdére ültette: „Hát ez a szép székely leány honnan jött?” Fut az oláh bocskorral, jön a magyar motorral. Kolozsvár, 1941.

A Gyilkos-tóhoz jártak udvarlózni. Az udvarló családja külön kikérte, felügyeletet biztosított. Ez így erkölcsös. Méltóságos kisasszony. A Gyilkos-tó csökött alpesi világ, importált alpesi villákkal, úri közönséggel. Az ezeréves határ ékszere. Székelyföld és Moldva határa. Ide jártak az „ejtőernyősök”, a bécsi döntés utáni adminisztráció kegyeltjei. Udvarlóval (felügyelet mellett) közéjük lehetett vegyülni. – Mit csináltatok ti ezekkel az emberekkel? – kérdeztem. – Lestük Szeleczky Zitát. – Tetszett neked Szeleczky Zita? Nyilas színház? Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk? – Nem, nem tetszett Szeleczky Zita. – Miért nem tetszett? – Vastag volt a lába.

– Te tudtad, hogy mi történik a zsidókkal? – kérdeztem. – Nem, nem tudtam. A zsidók születésnapot ünnepeltek, csak mi, katolikusok ünnepeltük a névnapokat – váltott témát hirtelen. – És te voltál ilyen szülinapon? – kérdeztem. – Voltam – mondta. – Egy ilyen buli után vitték el az osztálytársamékat.

A férfi az a boldogtalanság. Egyszer előástam a fiókjából egy fényképet: szénakazalnak dőlve nevettek egymásra egy fiúval, kéz a kézben. (Széles szárú, élére vasalt nadrág, térd alá rakott lapszoknya, állig gombolt blúz. Úrigyerekek.) – Miért van eldugva ide ez a fénykép? – kérdeztem. – A család szerint erkölcstelen. – Kihaltak mellőle a férfiak: tébécé, háború, rák. Ez a fiú is meghalt. A süllyesztőbe rejtett szénakazlas fotó helyett egy másik kép nyitja a családi fotóalbumot: ükanyám két fiával. A kisebbikkel, akit pár hét múlva elvisz a spanyolnátha, és a nagyobbikkal, akinek csak a kartonmása van a fényképre illesztve: Ő maga valahol orosz hadifogságban, távol, megfoghatatlanul és lefényképezhetetlenül. A férfiak halandók, a nők nem ilyen szerencsések. A férfiak tünékenyek, őket csak kitaláljuk. Így történik az életünk. Általuk.

Azt mondta, szeretett terhes lenni, akkor érezte magát igazán jól. Szült egy árvát, egy koraszülöttet, egy szívbeteget és egy későnjöttet. A második kislány két kiló sem volt. – Ha jutott neki élet, akkor élni fog – mondta a fogarasi román orvos, és útjukra bocsátotta őket. Ha jutott neki, akkor élni fog. Fejt, etetett, fertőtlenített, fejt, etetett, fertőtlenített. És jutott neki. 1965-ben mind a négy gyermekével elment Magyarországra. (A legkisebb alatt valami takarót csempésztek a vonaton, máig sem értem, mi volt ennek az értelme, de gyakran emlegették, mint a család egyetlen szembeszegülését a törvénnyel. Jól átvitték a takarót a határon, hahaha.) Nagyon büszkék voltak a négy gyermekre, Horthy Miklós is megmondta: egy gyermek nem gyermek, két gyermek egy gyermek, három gyermek két gyermek és így tovább. Voltak a Balatonon és a Városligetben, élvezetes volt ez a Kádár országa, vagy csak sejtették, hogy mindjárt itt van a Ceausescu-rendszer. Ami amúgy nem volt olyan nagyon elviselhetetlen, legalábbis mindegyik gyereknek járt ösztöndíj és kollégium (négy gyermek, Horthy is megmondta). Igaz, hogy vajat nem lehetett kapni, kenyeret is csak jegyre, de lehetett medvehúst vásárolni úgy 1987 táján. A gyakran vadászó Ceausescu kedvéért túltenyésztették a medvéket, időnként ritkítani kellett az állományt. A kilőtt fölösleget árulták. A régóta kongó mészárszék (az a neve még ma is, hogy Kongó) tele lett hússal, senki sem merte vásárolni. Neki a szeme sem rebbent, jól megrakta a cekkert medvehússal, és a szokott módon vagdalt húst készített Ceausescu medvéiből. A szokott módon.

Hirtelen jöttem. Apám, azt hiszem, telefonon jelentett be, két főiskolai óra között, vagy épp menzára sietve. Látom magam előtt, ahogy gyűjtögeti az aprót, keresi a fülkét, hogy bejelentsen, hogy elmondjon. Ki tudja, mit mondott el. Izzadt a tenyere? Mind a huszonkét évével lebukott? Zavarba jött? És ő mit értett mindebből? Belőlem. Összegyűjtötte a családi aranyakat, mindent, ami megmaradt a menekülésekből a háború után. Dédapám aranyfogait is zsebkendőbe kötötte. Vonatra szállt azonnal, és hozta apámnak, mert a gyermek az fontos, azt meg kell becsülni. Nehogy valami hülyeséget csináljanak apámék. Aranyóra-darabokkal, törtarannyal, halottból kioperált aranyfogakkal biztosította a jöttöm. Csináltattak is belőle anyámék ujjnyi vastag jegygyűrűt. Azonmód elvesztették, de én jöttem. Végül is ő hozott.

– Írtam egy cikket – mondta egyszer, amikor éppen jártunk, valahol az erdő alatt. – Mit írtál? – kérdeztem vissza, és néztem a szelíd magánember szemeit, a családban sem vitatkozós arcát, ezt a minden képből kimaradó civil bicskás, mindig messze járó nőt. – Egy cikket – mondta ő, kissé konokul. Hogy milyen szobor legyen a központban, mert vitatkoznak, hogy Petőfi legyen, vagy valami modern. És akkor ő is írt egy cikket. – Szerinted? – szegezte nekem a kérdést. – Szerintem ne Petőfi. Visszataszító ez a sok, futószalagról szökött, csökött kisvárosi Petőfi – fakadtam ki, és Szeleczky Zitára gondoltam, Vitéz Nagybányaira, a menstruációs felkötőre, kéne már valami modern ide. – Petőfi egy jó költő. Ennyi – mondta.

Ha meghalok, akkor nekem már mindegy. Akkor akár a kerítésnek is nekitámaszthattok. Ezen a mondatán sokat szórakoztunk. A temetőn át fut a városi vízvezeték. – Tudod, mit iszunk? – kérdezte. – Halottakon átfolyt vizet. Kérsz egy pohár halottakon átfolyt vizet? – Ez volt a poén minden pohár vízben.

Október 23-án esett az eső, éjjelig dolgoztam, nem akaródzott hazamenni. Támasztottam a kerítést, hadd folyjon át rajtam a víz. Tudtam, hogy haldoklik. Nem akartam zavarni, ez magánügy. A halál magánügy. Most csomagolja a békebeli dolgait. A bicskát, az almáit, ki tudja, a megírt és meg nem írt cikkeit, a jó verseit, Szeleczky Zita vastag lábát, a túl gyenge férfiakat, az életre könyörgött gyerekeket, a medvehúst, a csempészett takarót.

Aztán mégis elmentem hozzá. Meg fogsz halni. Nehezen lélegzett, nem tudtam, hogy ott van-e még, vagy csak a nehezen ziláló test maradt, a kórházi szag, gyógyszer és vizelet, a feszülő erek, az elvékonyodott orrcimpák, reflex mozgatta ujjak, a folyton száradó száj. Hol van már a térd alá lapszoknyád? Matrózinged? Nincs több járás, nincs több Nagyhagymás, tablóképből kinézés. Meg fogsz halni. Mondom még egyszer, hogy tudjuk, amit tudnunk kell. Én majd járok még. Mondom, csak hogy tudd. Én majd járok.

Az elmúlt hetekben jó nagyokat jártam, voltam a Gyilkos-tónál is (még mindig látszik Szeleczky Zita széles lábnyoma). Öt éve, hogy elment, leltározom utána a békebeli nyomokat. Békebeli romokon, békebeli romokból élek. Édes Erdély, ez vagyunk.

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Másvilág Parászka Boróka Másvilág Kora tavasszal majdnem négy órát beszélgettem...

Parászka Boróka: Kündü „Hiába hivatkozol a három gyermekedre: AZOK MAGYAR IDENTITÁS NÉLKÜLI, az...

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: (…) Az emberek általában nem használnak pontot. Mondta Krasznahorkai László október...

Parászka Boróka: A kórus támadása Mindig tudtam, hogy egyszer ki fogom húzni a gyufát, ennek...

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2008 | Tervezte a PEJK