A Mozgó Világ internetes változata. 2008 június. Harmincnegyedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

rol röl Rainer M. János

Hasadt emlék, töredezett történelem

Vásárhelyi Mária a kétezres évek elején végezte nagyszabású felmérését a magyar lakosság történelmi tudatáról. Ezer-ezerötszáz fő alkotta a reprezentatív mintát, ezer-ezerötszáz ember töltötte ki a hosszú kérdőíveket, amelyek a magyar történelemről, azon belül is a 20. század történetéről fogalmaztak meg állításokat - az egyetértő, tagadó válaszokat ilyen módon összefüggésbe lehetett hozni a válaszolók iskolai végzettségével, életkorával, lakóhelyével, jövedelmi viszonyaival, de még - sőt kiváltképpen - politikai hovatartozásával is. A könyv kutatási beszámoló, nem tartja feladatának a 20. századi történelem fő problémáinak megoldását, még csak válaszokat sem kínál rájuk. Szikár és pontos: a történelemről való beszéd - amely, ugye, hazánkban mindenekelőtt hosszadalmas és nehezen érthető, különös tekintettel arra, hogy mindenki ért hozzá - ugyanis szokatlan nyelven folyik a kötetben. Elsősorban a számok nyelvén - Vásárhelyi könyvének középpontjában a táblázatok állnak, s a számokat elemző, a táblázatokat finomító, továbbmagyarázó bekezdések mögött is látni véljük a még részletesebb táblákat.

A könyv két részre oszlik. Alcímétől (A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban) némiképp eltérően az első rész néhány történelemmel kapcsolatos általános attitűdöt próbál meghatározni: ilyen a magyar történelem milyenségére vonatkozó ítéleteké, néhány történeti mítosz és legenda elfogadottsága, a magyar és az európai múlt kapcsolatáról alkotott kép. A történelmi szereplők elfogadottsága és elutasítottsága azért már jobbára a modernitás korára korlátozódik, a korábbi idők nagy személyiségei közül csupán Szent István és Hunyadi Mátyás neve bukkan fel egyszer. Ez a rész a személyes, illetve családi történelemre vonatkozó kérdésekre adott válaszok összegzésével zárul.

A terjedelmesebb második rész a 20. század legfontosabb történeti eseményein halad végig kronológiai sorrendben: Trianon, Horthy-korszak, a második világháború és a holokauszt, 1945, Rákosi-korszak, 1956, Kádár-kor és rendszerváltás - utóbbi mintegy tíz-tizenöt év távolából.

Ha akár az első, akár a második rész alapján összefoglaló jellemzést kellene készíteni a magyar társadalom történelemhez való viszonyáról, történeti tudásáról vagy arról, hogy miként vélekedik, mondjuk, a 20. századról, előbb-utóbb zavarba jönnénk. Azzal ugyanis, hogy a történelemről való ismeretek bizonytalanok, tévesek és töredékesek, nem sokat mondunk. Nagyon valószínű, hogy a korábbi századokról is ilyenek. Vásárhelyi vizsgálatai is rámutatnak, hogy az emberek háromnegyede úgy tartja, hogy a magyarok a hunoktól erednek, és sokan hisznek abban - a megkérdezettek negyede -, hogy Széchenyi Istvánt egy Bécsből irányított összeesküvés során meggyilkolták. (Az öngyilkosságot elfogadók pedig körülbelül annyian vannak, mint akik nem tudnak vagy nem állítanak semmit a legnagyobb magyar haláláról.) Tagadhatatlanul meglepő, hogy az emberek egyharmada sem tudja pontosan, hogy mikor írták alá a trianoni békeszerződést, de ha figyelembe vesszük, hogy az adatszerű tudás számonkérése évtizedek óta szorul vissza a történelemoktatásban, talán kevésbé csodálkozunk. Évszámok, számszerűségek (például a második világháború, ezen belül a holokauszt magyar áldozatainak száma), történelmi földrajzi adatok ismerete nagyon hasonló képet mutat.

Elgondolkoztató, hogy miközben nyilvánvalónak látszik, hogy a közelmúlt történeti képe jellegzetes eltéréseket mutat attól függően, hogy a válaszolók hogyan viszonyulnak a jelen politikai kérdéseihez, a vizsgálatok adatai ezt nem igazolják egyértelműen. A nagy történetképek - ha léteznek egyáltalán - sokkal elmosódottabbak, nehéz volna koherens nemzeti-konzervatív, liberális vagy szocialista történetképet elkülöníteni. Számomra inkább úgy tűnt, hogy bizonyos klisék gond nélkül megférnek egymás mellett, s a belőlük kibontott következtetések önálló életet élnek, s szolgálnak igazolásul a köznapi beszédben és gondolkodásban akár ellentétes politikai állásfoglalásoknak vagy akár politikai ideológiáknak. Ebből a szempontból pedig inkább az a meglepő, hogy a mindmáig domináns történetkép már távolról sem hegemón, igen komoly részben adja át helyét másfajta megközelítéseknek.

Milyen is akkor ez a történetkép? Némi szelíd erőszakot téve Vásárhelyi Mária számításain azt lehetne mondani, hogy ma is feltűnően hasonlít arra, amelyet a két világháború közötti történeti közbeszéd tartalmazott. Magyarország történeti, kulturális tekintetben mindig is (Nyugat-)Európa része volt, mi több, fontos missziót látott el, amikor védte Európát különféle keleti veszedelmektől („a kereszténység védőbástyája"). Részben ezért, részben az európaiak „hálátlansága" (sőt olykor árulása) folytán a magyaroknak mostoha sors jutott osztályrészül. Történelmük részben tragédiák sorozata, hősi erőfeszítések után rendre bukások következnek. Az okok éppúgy, mint a felelősök alapvetően a magyarságon kívül keresendők. Kiválasztottságunkból szinte logikusan következik egyedülállásunk: rendre magunkra hagynak bennünket.

A 20. század végének (a következő évszázad elejének) embere azonban erre az alapvetően a korai modernitásra (sőt még régebbre) visszanyúló, romantikus, irodalomtól formált képre már legalábbis részben kívülről tekint. Egyrészt viszonylag sokan kérdőjelezik meg egyik vagy másik elemét, sőt a domináns kép egészét elutasító realisták száma akár a megkérdezettek negyedére-harmadára rúghat. Másrészt - ez viszont bizonyosan konszenzuálishoz közelít - felértékelődnek a nagy paternalista férfiúk konstrukciói. Nagy Imre például kevéssé ellentmondásos, de mérsékelt népszerűségnek örvend a 20. század szereplői között, pedig a magyar fátumot illetően az ő példája a legközelebbi, sőt a legtisztábbak egyike is. Kádár János kicsivel népszerűbb nála, bár kontroverziális férfiú (rokonszenvindexét éles elutasítások és erős elfogadottság szélsőségei adják ki). A tragikus sors mítoszán borongva a 20. századi magyar nagyra értékeli a szélcsendes, kiszámítható időszakokat. Vajon nincs igaza, kérdezhetnénk némileg berzenkedve.

Meglehet, de akkor eljutunk a rendszerváltásig, s a képlet még bonyolultabbá válik. Vásárhelyi Mária nagy érdeme, hogy alapos vizsgálódást folytatott az utolsó történelmi fordulatról is - egy kilencvenes évek eleji felvételt tíz év után lényegében újra elvégzett. Azt találta, hogy a rendszerváltás iránti várakozások meglehetősen nagyok voltak (ide nagyszerűen csatolt annak idején fél- vagy nem nyilvánosságnak szánt közvélemény-kutatási adatokat a hetvenes évek végétől). Nem is a csalódottak nagy (bár kis mértékben csökkenő...) tábora az érdekes, hanem a várakozások jellege. Ezek élén toronymagasan áll ugyanis a könnyebb megélhetés. Egy 1981-es felmérés szerint az anyagi értékek a magyar társadalom értékrendjében megelőztek minden nem anyagit. Az emberek tehát a legfontosabbnak a jólétet tartották, a második helyen a munkához való jog állt, és csak a skála legvégén, az esélyegyenlőség után, a legutolsó helyen következett a vélemény- és sajtószabadság.

A könnyebb megélhetés reményében 1993-ban a népesség csaknem kilenctizede csalódott, és még 2003-ban is ezt állította több mint 80 százalék - pedig a megelőző volt az az év, amikor a rendszerváltás óta a legnagyobb mértékben nőtt a legtöbb ember jövedelme. A könynyebb megélhetés reménye nem egyszerűen fontos, hanem sokkal fontosabb volt, mint gyakorlatilag bármi más. Talán nem nagy tévedés azt feltételezni, hogy az ebben való csalódás kisugárzott más várakozásokra is, éspedig negatív irányba.

Ezt a csalódottságot érdemes a rendszerváltás politikai tartalmáról szóló táblázattal együtt átgondolni. Vásárhelyi Mária itt kilenc állításról kérdezett. A legtöbben, a válaszolók 59 százaléka azzal értett egyet, amely úgy szólt: akkor lett volna igazi rendszerváltás, ha minden magyar kézbe kerül, ami a magyaroké. A második helyen 55 százalékkal a Magyarországon ma sem magyar érdekek érvényesülnek elsősorban, a harmadikon alig 2 százalékkal lemaradva a Magyarország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki állítás végzett. Ez a három állítás találkozott a megkérdezettek többségének véleményével - a volt kommunisták, a „hatalom korábbi birtoklóinak" átmentésére vonatkozók ettől épp egy nagyságrenddel maradtak el.

E kettő együtt - a történelemben sokszorosan elárult, a jelenben idegeneknek kiszolgáltatott nép érzete - már-már szindróma. Igencsak kényelmetlennek tűnik. Rendszer és elitje arra a legbüszkébb, hogy Magyarország Európa része, hogy a rendszerváltás elsősorban ezért a 20. századi magyar történelem kiemelkedően legkedvezőbb, legszerencsésebb fordulata. A társadalom meg mintha azt gondolná: Európa többször cserbenhagyott, nem fogadott be, ma pedig csalódásunk leginkább abból táplálkozik, hogy az idegenek (és itt a tradicionális zsidó mellett leginkább Európára lehet gondolni, hiszen Amerika messze, az oroszok meg... már és még nincsenek is) kezén van minden, és ők diktálnak.

Vásárhelyi Mária elénk tárta az adatokat, imponáló nyugalommal szólt arról, és csak arról, amit vállalt. Legszívesebben lecsapnánk a könyvet - de nem fogjuk ezt tenni, mert biztos vagyok, hogy idézettségben sokáig a listavezetők között lesz (vagy: lenne, ha ezt mérné valamilyen kutatás). Ne is csapjuk le, nézegessük csak a 20. század s dominánsan a Kádár-korszak és a rendszerváltás magyar társadalmi gondolkodásának kistükrét. Merengjünk el például azon, hogy a Kádár-korszak jelentős elfogadottsága mellett a válaszolók csaknem harmadrésze úgy tudja, hogy családját sérelem érte ebben a periódusban; vagy a fasizmussal szemben aktívan ellenállók 12 százalékos emlékezeti arányán. Gondolkozzunk, és próbáljuk kialakítani ebből puzzle-ként a 21. század első, előző századtól mentes generációjának történeti értékalakzatát. Ez a generáció múlt hónapban leérettségizett. Kicsit reménykedjünk abban, hogy a játék sikerül.

 

 


Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, 2007, Kalligram, 196 oldal.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a PEJK