A Mozgó Világ internetes változata. 2008 június. Harmincnegyedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Kiss Judit Ágnes

M. Zoltán

M. Zoltánt napok óta kínozta a vágy. Nem egyszerű szexuális kívánság, a szokásos spermatúltengés, az ember megcsapolja magát, és kész, sokkal kínzóbb. Az alhasból indult, négy-öt ujjnyival a köldök alól, és lassan felfelé kúszott a testben, míg a szájüregben üvöltéssé vált, esetleg nyögéssé, ha még idejében sikerült összeszorított fogsorral gátat vetni neki. Vagy a csontokban fakadt, és hullámzott kifelé, míg hideg párává csapódott a bőr felszínén.

M. Zoltánban előbb szorongás ébredt, aztán a szűnni nem akaró gyötrődéstől tehetetlen düh. Verekedni szeretett volna, de nem volt kivel. Céltalanul kóborolt gyalog, biciklivel vagy autóval, egyre nagyobb sugarú körökben, egyre messzebb otthonról, mintha valahol a távolban elhagyhatná a szenvedést. Már erekciója sem volt, csak az izzó fájdalom, aminek még okot vagy nevet sem talált.

M. Zoltán hátradőlt, hosszan kifújta a levegőt. A nadrágja most sem domborodott, de a vágy úgy emelkedett benne, visszatarthatatlanul, mint a dagály, éppen valahol a szegycsontnál járt. Beindította a motort, különös hangja volt, az egyik hengerrel lehetett valami baj. Pillanatnyi megkönnyebbülést szerzett neki, hogy végre valami másra tud figyelni, hallgatta az aszimmetrikus köhécselést. Hazafelé tartott, éppolyan céltalanul, ahogy reggel elindult. A nap már alacsonyan járt, alábbhagyott a hőség. Próbált lassan, ritmikusan lélegezni és a vezetésre koncentrálni, az útra nem kellett, kétszáz kilométeren belül minden bokrot ismert.

A nőt a B.-i kanyar után látta meg, a fehér nyári ruha lobogott rajta, mint egy békezászló, ócska csővázas hátizsák a lábánál, citromsárga, igazi muslincareptér. A haja nem lobogott, szoros copfban lógott a hátán.

M. Zoltán lába felemelkedett a gázpedálon. Ahogy az autó lassult, gyorsult a lélegzete, a szegycsontnál mardosó vágy följebb kúszott: gége, garat, szájüreg. Hirtelen lépett a fékre, a teste előrelendült, és ahogy az öv visszarántotta, elakadt benne a kitörni készülő üvöltés. A békezászló rámosolygott, ahogy beült mellé. Szép melle volt, nem kellett hozzá sok fantázia elképzelni ruha nélkül, kitapogatni a tekintettel. A barna copf pont a jobb mellbimbójáig ért, ahogy előrevetette a vállán. A hajszálak kihívóan simogatták a mellét. M. Zoltánnak az arcába szökött a vér, lekapta róla a szemét.

Tekla, gondolta M. Zoltán, mindegy, mi a neve, bemutatkozott, de kit érdekel, ő már így hívta magában, mint az anyja azt a fényes gyöngysort, amit néha felvett vasárnaponként. Tekla, mondogatta magában M. Zoltán, és a gyengédség nyála összegyűlt a torkában. Nem mert egyenesen ránézni, csak derékon alul látta, ahogy oldalt fordította a tekintetét. A hosszú fehér ruha kissé begyűrődött a lábai közé, kirajzolta a combok vonalát, M. Zoltán látni vélte a szeméremdomb fekete szőrzetét is. Nagyot nyelt. A vágy olyan erővel tört rá megint, mintha gyomorszájon vágták volna.

Tekla csacsogott valamiről, árva gyerekekről, akik mellett mostanáig nevelősködött minden fizetség nélkül, szeretetből. Vidám, kislányos volt a hangja, majdnem illúzióromboló, M. Zoltán mély, rekedtes búgásra vágyott. Szerette volna, ha Tekla csöndben marad, de nem mert rászólni. Meg akarta szelídíteni a nőt, hogy bízzon benne, hogy megérinthesse, hogy az övé legyen. Ha néha rápillantott, és látta mozogni a száját, már a hang se zavarta, nem is hallotta. Félrekapta a tekintetét, de a kanyargós úton újra látta az ajkakat, mintha rá volnának fényképezve. Most nem szavakat formáltak, hanem őt kényeztették, gyöngéden körbevették, föl-le mozogtak rajta. M. Zoltán mosolygott és bólogatott.

A nap vörösre színezte Tekla arcát, miközben mesélt, mintha ő is izgalomba jött volna. A szél feltámadt, nyugat felől felhők meredeztek, talán vihar készülődik. M. Zoltán ismerte a falut, ahová Tekla tartott, még jó hatvan kilométer északnyugatra onnét, ahol ő lakott.

- Hogy jutsz el ma még Cs.-re? - kérdezte hirtelen. Tekla félbeharapta az elkezdett szót.

- Hát azt nem tudom.

- Ha beesteledik, nem tudsz stoppolni - folytatta óvatosan M. Zoltán. - Eső is lesz.

- Majd elalszom valahol az út mentén - válaszolt Tekla, de egy kis bizonytalanság rezgett a hangjában. - Van sátram is.

- Ha gondolod, aludj nálam. Holnap délelőtt úgyis bemegyek a városba, el is tudlak vinni, ha akarod.

Látszólag oldott volt, de belül mozdulatlan, mint a ragadozók támadás előtt, csak a szél meg ne forduljon, el ne vigye a szagot a még gyanútlan zsákmányhoz.

- Igazán? - Tekla mosolya felragyogott. - Ez nagyon kedves tőled. És ha nem nagy kérés, adsz majd nekem egy szelet vajas kenyeret?

 

A Zs.-i főutca kicsit lejtett. M. Zoltán üresbe rakta a sebességváltót, szeretett takarékosan bánni az üzemanyaggal, de most még jobban örült annak, hogy az autó zajtalanul gurul végig az úton. A falu is csendes volt, vasárnap este már mindenki otthon van, nézik a tévét, ahogy ők is nemsokára, vajas pirítóst esznek, és Tekla hozzábújik a film alatt, mintha félne, de mindketten tudják, hogy valójában őrá vágyik. Aztán vetkőzni kezd, kitárja felé a karját és a combját, és ahogy ő vadul mozog rajta, a fülébe nyöszörgi rekedtes, mély hangon, mint a filmeken: „Ez nagyon jó! Még!"

A ház valaha tiszta volt, a kert rendezett, de mióta az anyja meghalt, M. Zoltán nem foglalkozott vele, kidobálta, ami odabenn tönkrement, és most lyukas edények és széttört bútorok közt botladoztak. Érezte, hogy a környezet nem elég bizalomgerjesztő, a nő megtorpant a kapuban, a háta mögött.

- Gyere nyugodtan, nincs kutya - vetette oda könnyedén M. Zoltán, és kinyitotta az ajtót.

Odabenn zsíros por ült, és savanyú cigarettaszag. M. Zoltán három műszakban dolgozott, csak aludni járt haza, vagy feküdt a díványon, és a tévét nézte. Az udvarra se nagyon járt ki, ritkán látták a boltban is, enni a munkahelyén szokott. A faluban azt mondták róla, csendes, magának való. Kinek való lett volna? A kocsmát is csak addig ismerte belülről, míg az anyja élt. Otthon jó volt. A kosz nem zavarta, hát nem takarított. Most hirtelen visszataszítóan mocskosnak látta a szobát, és szégyellte Tekla előtt.

A kredencben maradt még kenyér, a hűtőben vaj, nem is volt más, de hát ezt kérte úgyis. A konyhaasztalon hangyák mászkáltak, M. Zoltán lesöpörte őket a konyhakéssel, és inkább bevitte az ennivalót a szobába a tévé elé, ahol vasárnaponként ő maga is enni szokott. Amíg a kenyeret szelte, lopva nézte Tekla arcát, hány éves lehet. Tizenhat vagy harminckettő, mindegy, a nőknél soha nem lehet tudni. Nem volt igazán szép, de M. Zoltán gondolatban már kéjtől torzítottnak látta a vonásait, és olyan erővel gerjedt fel benne újra a vágy, hogy megszédült, és kitámolygott a konyhába teát főzni.

A Garzon tea, amit a fiók mélyén talált, már lehet, hogy évek óta ott állt, a filtereknek nem volt illatuk. M. Zoltán felrakta forrni a vizet.

Tekla nem a kanapén ült, ahol az előbb, a polc mellett állt, előrehajolva a hátizsákjára, mintha keresne benne valamit, de a feneke kihívóan domborodott, olyan kihívóan az áttetsző fehér ruha alatt, hogy az nem lehetett véletlen.

M. Zoltán akkor ért hozzá először. A középső ujja becsúszott a két domb között a vágatba. Tekla összerándult, mint aki nem számított az érintésre, ahogy fölegyenesedett, beleverte a fejét a polc sarkába. Szembefordult M. Zoltánnal, a fehér ruha meglebbent a hirtelen mozdulatra. Mint egy angyal, gondolta M. Zoltán. Angyalkám. És a két tenyerét, mint egy-egy lepkére, ráborította a nő mellére. Tekla nagy erővel lökte el, a hangja elváltozott, ahogy rákiáltott: - Megőrültél?

M. Zoltán mosolyogva rázta a fejét, nem, nem őrült meg. A mosoly megnyugtató akart lenni, elnéző, megérti és megbocsátja Tekla vadságát, de azért most nagyobb erővel támadt, egész testével a falhoz szorította a nőt, megmarkolni való húst keresett rajta a kezével, felfalnivalót a szájával.

Tekla újra és újra elrántotta a fejét a csók elől, aztán kitépte magát a szorításából, és segítségért kezdett kiabálni, ahogy az ajtó felé rohant. Szorosra font copfja szétbomlott, ettől hirtelen züllöttnek tűnt az angyalruhában. M. Zoltán a hajánál kapta el, és rántotta le a földre. A szájára tenyerelt először, hogy elnyomja a kiáltozást. Üres a ház, minden ajtó és ablak zárva, de mi van, ha a szomszédok...

A sikoltozás tompább lett, de a vonaglás egyre vadabb, mintha Tekla ereje a hangszálaiból is az izmaiba költözött volna. A mozgás izgató volt ugyan, a nő csípője éppolyan ütemesen dörzsölődött az ágyékához, mintha már belehatolt volna, de M. Zoltán kétségbeesett. Nem hitte, hogy a puhánynak tűnő testben ilyen erő lakik. Érezte, hogy gyengül a küzdelemben. Miért nem képes Tekla felfogni, hogy jót akar neki? Hát nem érti, hogy ő szereti, és azt akarja, hogy élvezze? Elöntötte a keserűség, pofon ütötte a nőt. Egyszer, kétszer, háromszor. Az ujjai nyoma meglátszott az arcán. Tekla egy pillanatra megdermedt, aztán még jobban dobálta magát a szőnyegen.

M. Zoltán a teljes testsúlyával nehezedett rá, a lába közé préselte a térdét, leszorította a karját, de nem tudta jobban megközelíteni, pedig ott volt előtte belemarkolni, beleharapni. Nem adhatja fel! A kés, amivel a kenyeret vágta, még az asztalon hevert. Szinte vetődött, mint kapusként a tornaórákon. A hegyét szorította a nő nyakához, az éle tompa volt már, fenyegetni is kevés.

A vergődés hirtelen megszűnt, Tekla mozdulatlanná vált, mint a kézbe vett bogár, csak a zihálása hallatszott. M. Zoltánt átjárta az öröm, végre nem kell dulakodnia, simogathatja ráérősen az alatta fekvő testet. Elképzelte, hogy Tekla felsikolt az élvezettől, átöleli, és a fülébe lihegi: szeretlek, ahogy a filmeken szokták.

Elérzékenyült, de vigyázott, hogy a hangjában ne hallatsszon gyengédség, mikor rászólt: „tedd szét a lábad." Tekla azonnal engedelmeskedett, mint egy jól nevelt kutya, közben folyamatosan a kés hegyét nézte. Ettől éppúgy bandzsít, gondolta M. Zoltán, mint Ida, a gyengeelméjű osztálytársa, akit először baszott az iskola pincéjében. Akkor annyira undorodott a tekintetétől, hogy hátulról verte be neki, Tekláé viszont most még jobban felizgatta, a két szem, ahogy egy közeli pontra próbál fokuszálni.

A szoknya rá volt csavarodva, reccsent a szövet, ahogy felrántotta. Most először látta meg a lebarnult bőrt a hason, a combon a borotválatlan szőrzet lefelé gyérülő szálait. Teklán nem tanga volt, nem is csipkebugyi, nem tudta letépni egy mozdulattal, csak odébb rángatta, Tekla felnyögött, ahogy a gumi a bőrébe vágott. A nyögés feltüzelte M. Zoltánt, épp így nyögnek a nők a filmeken, mikor már a csúcs közelében járnak. Tekla akarja őt. Sietve rángatta a cipzárt, a nadrágra most nincs idő. Egyik kezében most is a kés, a szabadon maradt másikkal feszítette szét a szeméremajkakat, és megpróbálta bedugni a farkát. A hüvely forró és száraz volt, mint egy sivatag. Újra és újra lendületet vett, de képtelen volt beljebb jutni, a szárazság makacsul ellenállt, dörzsölte a makk érzékeny bőrét. M. Zoltán foga összecsikordult. A tenyerébe köpött, és a nyálával próbálta síkosabbá tenni magának az utat, de a nedvesség szinte azonnal felszívódott, ahogy egy pohár víz elpárolog a sivatagban. Az erőlködéstől még jobban kínlódott, és ahogy a fájdalom nekifeszült a vágynak, M. Zoltánban fellobbant a harag: Tekla elárulta őt!

Összevissza döfködött, mintha a késsel hadonászna vaktában, szinte céltalanul, ahol csak érte Tekla combját, hasát, mellét. Kínlódva kúszott rajta egyre följebb, a kést még mindig a nő nyakához tartotta. Amikor a fejéhez ért, rákiáltott: - Vedd a szádba! - Tekla szeme kimeredt, már nem is látszott más az arcából, csak két kiguvadt kék szemgolyó, mint egy játék babán, meg a kitátott száj, amiben M. Zoltán megpróbált elmerülni. A nő iszonyatosan tehetségtelen volt, mint aki még sosem csinált ilyet. A szopásában annyi erő se érződött, mint egy ócska porszívóban, amikor megtelik a porzsákja. M. Zoltán föl-le rugózott, de nem talált élvezetet. A szájból ott az ágyéka alatt iszonyatos hangok jöttek valahol az öklendezés és a fuldoklás között, a fogak pedig folyton beleakadtak, ahogy a fej jobbra-balra csapódott.

- Ne fogazz! - fröcsögött M. Zoltán, és a nő hajába markolt. Tekla kitátotta a száját, és levegő után kapkodott. M. Zoltán kivette a farkát. Sírni szeretett volna a kétségbeeséstől, hogy itt van a nő, végre itt fekszik alatta, és semmire sem megy vele. Szinte kapaszkodott a jobbjában levő kés nyelébe, ahogy a torkában lévő gombócot üvöltéssé préselte.

- Hasra! - Egy pillanatra elégedettséggel töltötte el, hogy a vezényszó ugyanazzal a keménységgel hagyja el az ajkát, mint az őrmesterekét a háborús filmekben. És még nagyobb elégtétel volt, hogy Tekla éppolyan gyorsan engedelmeskedett, ahogy ilyenkor a katonák.

M. Zoltánt most először közelebb sodorta a kielégüléshez a nő félelme. A késsel vágta le róla a bugyit, élvezte, ahogy remeg alatta a test. Ida feneke pattanásos volt, Tekláé a barna bőrhöz képest hófehér és sima, mint a retusált képeken. Megpróbált hátulról behatolni, de megint kudarcot vallott. A zabszem se menne bele a segge lukába, nemhogy a faszom, gondolta M. Zoltán fogcsikorgatva. Tekla még mindig köhögött, felöklendezett valamit a szőnyegre, nem a vajas kenyeret, abba még bele se kóstolt. Undorító volt.

M. Zoltán ütni kezdte, ahol érte, érezte a tenyere alatt a sima bőrt, a duzzadó húst, hallotta az ütések csattanását, látta, ahogy a fehér dombok vörösre válnak a kezétől, és maga is megdöbbent, amint lassan tudatosodott benne, hogy a jól ismert hullám végre megmozdul a köldöke alatt, és elindul lefelé, a hímvessző irányába. Észre sem vette, hogy kiejti a kést a kezéből, és a szerszámát markolja meg helyette. Döfködte a két farpofa közti vágást, rángatta magán a bőrt, a másik kezével, mint az indiánok a lovukat, megállás nélkül csapkodta a meztelen testet. A napok óta kitörni vágyó üvöltés végre utat talált. M. Zoltán eltátotta a száját, és ordított és hörgött, mint egy sebzett állat, a hangja elnyomta a forró víz fütyülését a teafőzőben. Tekla mozdulatlanul feküdt alatta.

A hullám kicsapott a partra, M. Zoltánból végre kirobbant a gyönyör, elöntötte és túlcsordult rajta, szétfröcskölt az előtte hasaló nő combján és a szőnyegen. Hörgése lassan lihegéssé csillapult. Kiürült belőle a kínzó vággyal együtt a harag, kiürült a kétségbeesés, és mint egy olvadó jégtömb, lassan lefolyt a nő testéről. A gyilkos vadállat a lába közt pillanatok alatt lárvaméretűvé sorvadt.

Tekla centinként mert csak távolabb húzódni, aztán megfordulni. A szája szélén odaszáradt váladék, az orra alatt keskeny vércsík. Még mindig a kést bámulta.

- Én most elmegyek, jó? - suttogta rekedten, azon a hangon, amire M. Zoltán mindig is vágyott. Mintha köszönetet rebegne. M. Zoltán elmosolyodott, most minden olyan jó volt, olyan békés. Legyintett, még nem tudott válaszolni, vállat akart vonni, de az is nehéznek tűnt, minden hang és minden erő elhagyta.

A nő odavánszorgott a sárga, csővázas hátizsákért, ami még mindig ott állt a polc alatt, és az ajtó felé indult. Fehér angyalruhája meggyűrődött, elkoszolódott, a haja szétzilálva. Megpróbálta a vállára emelni a zsákot, nem bírta, a karja lehanyatlott, hát csak vonszolta maga után. Nem fordult vissza, lassan mozgott, mint aki hirtelen megöregedett. Az arcán, a nyakán vörös foltok, ahogy a nőkön orgazmus után lenni szokott. Nem csukta be maga után az ajtót, M. Zoltán még látta a fehér ruhát villogni, ahogy a nő végigment az udvaron a lyukas edények és széttört bútorok közt.

Neki is jó volt, gondolta M. Zoltán, és visszahanyatlott a spermaszagú szőnyegre.

A víz tovább sikított a teafőzőben.

© Mozgó Világ 2008 | Tervezte a PEJK