Tatár Sándor
Asszonyom, Ön rám szabadította a boldogságot*.
Ne nézzen úgy, mint aki
mindent tud, és nagyon kérem, ne tegyen semmiféle
idegesítő apró mozdulatot a vállával;
tudom, hogy tudja, azért mondom, mert
Magában magától, úgy látszik, meg nem szólal
a lelkiismeret szava.
Most lehúz e hínár, igen, pontosan;
a felhők (ám legyen: ködfelhők) közül,
ahol pedig szárnyaska szamarammal
koslathatnék
én is.
Vége, vége; néma hattyúvá lőn
az én poézisom; egyetlen nyavalyás
verset nem írtam hetek óta,
ellenben gyermekünk mosolyától
[szemérmetlen vigyorától is!!!] egyre olvadozom,
mint a napon felejtett
Magnum.
Ha meg azt nézem, ahogy egymás mellett alszanak,
még (mondom, esetlen' próbálkozván
a distancírozással) a tyúkszememet is elfutja a pára.
Ezért hát azt kérdezném,
a legmélyebb tisztelet hangján, Asszonyom,
mit szándékozik tenni, hogy
ezekből a hinarakból sárkányeregető zsinór
legyen legalább, hogy megint ott fönt
kóvályoghassak; ha nem a szárnyas-patás-fűevő
horpaszát szorítva, hát legalább egy méretes
tollba kapaszkodva - nehogy már nélkülem
folyjék az égi poéta-kviddics?
Kérdem én, mit -
mielőtt elfog a tériszony az égi
csapongó nyargalászás (tollról-aláfityegés)
gondolatára is;
még mielőtt a puszta fölfelé-sandítástól,
a felhő-mustrától is
elkap a légszomj?!
Még mielőtt
wünschenswert: Ver'stop(fung)
Csínján a versekkel, kollégák!
(Hohó! te is, Tatár! - Tudom, tudom.)
Tevének tű fokán vagy hegynek gomblyukon
könnyebb, mint költőnek, kit nem rettentnek példák!
Mert példa van, riasztó, csőstül - jámbor
lelkek, kik azt hiszik, amit csak laptopjuk terem,
a szóvirágok meg a mély-mély érzelem,
az mind vers, melyen zseni-bélyeg lángol.
Vagy nem hiszik, csak épp minket tesztelnek -
nyilvánosan prüszkölünk-e vajon?
Fércművet kipécézni még meddig lesz helyzet?
Hát ki akarja még, hogy giccsveszélytől óják?!
A múzsa fanyalog bár: „Ripacs szeladon!"
(De megvethet még bármily pásztojóját?)
* „...lágy, szőke és másfél mázsa..."