A Mozgó Világ internetes változata. 2008 június. Harmincnegyedik évfolyam, hatodik szám

«Vissza

Végel László

Magyar Krónika

avagy az adriai nyurga durbincstól a langusztáig

Az Avala Expressz étkezőkocsijában szóba elegyedem a belgrádi felszolgálóval, aki elmondja, hogy a schengeni határ leereszkedése óta alig van forgalom Belgrád és Budapest között. A nemzetközi gyorson Ausztriáig megcsappant az utasforgalom. Egyetlen mentségük, hogy Budapesten felszállnak az osztrákok, akik rohannak az étkezőkocsiba, és belgrádi módra készült bécsi szeletet rendelnek. A szakács alig győzi gyártani: egyrészt a fogukra való, másrészt számukra rendkívül olcsó; úgyhogy Bécsig megvacsoráznak, teli hassal, elégedetten szállnak ki a vonatból, aztán mennek a dolgukra.

Merthogy Pestig főleg bácskai magyarok utaznak, teszi hozzá egy kézlegyintéssel, ők azonban nem kérnek a belgrádi módon készült bécsi szeletből. Az étkezőkocsit sem keresik fel, mert alig várják, hogy megérkezzenek Budapestre, és nekiessenek a magyar kosztnak. Meg tudja érteni ő ezt a vonzódást, mondja, és elbeszéli, hogy megboldogult nagyapja zimonyi származású, és az osztrák-magyar vasutaknál volt jegykezelő. Jól ment a sora, kedvére válogathatott a zimonyi hajadonok között, mert abban a világban a vasúti alkalmazott jó partinak számított. Sokat utazott, de mégis alig várta, hogy Belgrádba érve elfogyasszon egy adag igazi szerb csevapcsicsát. Természetesen Zimonyban is volt csevapdzsinica, de nem tudták olyan ízesen elkészíteni, mint Belgrádban. Gondolom, így vannak ezzel a bácskai magyarok is. Más az íze a bécsi szeletnek az anyaország fővárosában, mint a Belgrád és Bécs között közlekedő vonat étkezőkocsijában.

Mázlink van az osztrákokkal, szerencsénkre utazgatnak is eleget a Bécs-Budapest vonalon, mert különben ráfizetéses lenne ez az egyetlen nemzetközi járat Belgrád és Bécs között. A többi járatot kihasználatlanság miatt már beszüntették. Az étkezőkocsi ezen is kihasználatlan: szinte csak az osztrákok látogatják, folytatja. Mindhiába próbálkoztunk felkelteni a magyar utasok érdeklődését gasztronómiai kínálataink iránt, a magyarok a császárváros eredeti kolbászára, a bécsi virslire esküsznek. Kísérletet tettünk, beszereztünk eredeti magyar virslit, de ránk maradt. Aztán bevásároltunk eredeti osztrák kolbászból. Szórólapon hirdettük a különbözőképp elkészített „sógorok virslijét", azonban minden igyekezetünk kudarcot vallott. Tudja, mi volt a reakció? Hogy valódi osztrák virslit csak Bécsben lehet fogyasztani. Ezután a pincér egy kézmozdulattal kitárta a bunkerben lévő mélyhűtő ajtaját, és egy óriási halom virslire mutatott. Látja, kérem - mondta cinkosan -, ezt a belgrádi eredetű virslit egy előkelő osztrák étteremnek szállítjuk; ők aztán eredeti osztrák virsliként árusítják, többek között a magyaroknak is.

Hát, ilyenek vagyunk, válaszoltam, és dacból megrendeltem egy adag belgrádi módon elkészített bécsi szeletet. Mint az osztrákok.

Aztán belecseppentem a zaklatott budapesti tavaszba.

Hol itt, hol ott tűntek fel kormányellenes jelszavakat hangoztató tüntetők. Estefelé azután megfáradva leültem a Madách téren egy csendesnek hitt kávézó kerthelyiségébe, hogy felfrissülésképp megigyak egy kapucsínót, de a nyugalmam nem tartott sokáig, vagy tíz perc elteltével a Deák tér felől felbődült egy megafon: a közelben is demonstráltak. A fiatal felszolgálótól puhatolództam afelől, hogy vajon hányan lehetnek a tüntetők. Á, elenyésző szám, mindössze húszan-harmincan, válaszolta. A hangzavarból ítélve azonban úgy tűnt, hogy sokkal többen vannak.

Mindenki elégedetlen, panaszos, illetőleg kiábrándultan keresi a maga elefántcsonttornyát.

Ilyen a mai Magyarország, töprengtem kissé melankolikusan; kis csoportokra bomlott, az alapvető kérdésekben közmegegyezés nélküli, avítt ellentétek szorításában vergődő ország. Minden definíció passzentos, a legfeszesebb dilemma pedig az, hogy mi a magyar. Senki sem azért kérdezi ezt, mert nincs tisztában vele, hanem azért, mert meg van győződve róla, hogy jobban tudja, mint mások.

Az ellentéteket sokszor úgy éltem át, mint egy fuldokló szorítását a gyorsan áradó folyóban, amely helyzetben töprengésre nincs idő, hanem egy határozott mozdulattal ki kellene rántanom magam a végzetes szorításból. Persze, egy szikurnyi idő sem kellett ahhoz, hogy belássam, ez távolról sem olyan egyszerű. Mert tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ki a fuldokló. Én vagy valaki más? A kilátástalan vergődés közepette fel kellett ismernem a valós állapotot, mármint hogy igazából belém is kapaszkodik valaki, én is fogódzkodom valakibe, s így visz magával mindannyiunkat az ár. Szándékomban állt, hogy egy hosszú, vallomásszerű esszét írok erről a kínkeserves nexusról. Arról, hogyan is élem át az árral és az örvénnyel való sodródást. Néhány barátommal megosztottam elhatározásomat, ám biztatás helyett őszintén megvallották, hogy a lehetetlenre vállalkozom.

Bármit is vetnék papírra, ha nem az egyik, akkor a másik dobozba kerülnék. Nem úsznám meg, hogy dobozba gyömöszöljenek, mert senki sem hajlandó tudomásul venni, hogy Magyarországon nincs dobozom. Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy kibontakozzék egy igazi változatosság és tarkaság. Folyton vagy-vagy állapotok uralkodnak.

Egyedül talán Esterházy Péter villantott fel bennem némi reményt, mondván, hogy nekem talán sikerül kikerülni a magyar örvényt, tudniillik van egy bónuszom: kisebbségi vagyok. Persze ő is szkeptikus volt a végeredményt illetően. Biztatása azonban még a kicsengő szkepticizmus ellenére is felvillanyozott, már csak azért is, mert az ő mondatainak hajszálgyökerei mélyen a magyar történelemben gyökeredznek. A népies és az urbánus oldalon álló számos író regényének vagy novellájának története és helyszíne - nem írói kvalitásuk rovására írom, hiszen ennek van előzménye és igazolása a magyarság történetében - könnyen áthelyezhető Kelet-Közép-Európa bármelyik országába. Esterházy prózájában azonban a névcsere ki van zárva; ha a mondatokat kiragadjuk a magyar világból, akkor egyszeriben érthetetlenekké válnak. A legmagyarabb író; nem véletlen tehát, hogy nemzetidegenséggel vádolják.

Többszöri hasztalan próbálkozás után kudarcot vallottam. Egy időre feladtam, mert bármit írtam le, úgy éreztem, csapdába estem. Renannal együtt vallom, hogy a nemzettudat a közös emlékekről, a közös tervekről szól. Nem retorikai kérdés, hanem a mindennapoké. Például, anyanyelven tanuljanak-e a gyerekeim vagy ne? Hogyan írom alá a nevem a hivatalos papírokon? A mit jelent magyarnak lenni kérdése nem az alkalmi bácskai kiruccanásokon, nem a kormányzati hatalomért vívott harcokban, nem a díszbeszédekben, hanem a mindennapokban, a más identitásokkal való szembesülések során merült fel. Sokkal személyesebb és bensőségesebb élmény és dráma ez, mint ahogy a mai szónokok hirdetik.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak akkor is, amikor az adriai tengerparton magyarországi turistákkal találkoztam. Érdekes, hogy ugyanakkor magyarországi íróbarátaimmal, értelmiségiekkel való találkozásaim során nem merült fel bennem ez a kérdés, habár ilyenkor is megfordult a fejemben a „közös terv", a „közös emlékek" viszonylagossága, de a közös olvasmányok, az értékrendek és dilemmák mégis áthidalták a láthatatlan választóvonalakat. Azonban ennél tanulságosabb élményt jelentett az ismeretlen magyar állampolgárokkal összejönni. Mi közünk egymáshoz, tűnődtem, hiszen olyan emlékekről és élményekről meséltek, amelyeket soha sem értettem teljes egészében. Vagy pedig olyan eseményekről regéltek, amelyek nagyon távol álltak tőlem. Ám kétségtelen, valami mégis összekötött bennünket.

Az adriai tengerparton például többször előfordult, hogy olyan magyarokkal hozott össze a sors, akik nem vagy nehezen találták fel magukat, gyakran segítségre szorultak, mert kétségbeesetten tapasztalták, hogy a dalmátok átverték őket. Szemlátomást megkönnyebbültek, hallván, hogy magyar vagyok. Bizalommal voltak irántam, ha másért nem, akkor azért, mert ugyanazt a nyelvet beszéltük, s a nyelv akaratlanul is felidézte a nagyon közös terveket és a közös emlékeket, amelyeknek nem is voltunk tudatában. Ma sem tudnám megnevezni őket. Örökre a nyelv titka marad.

Kezdetben, a hetvenes években, de később is, a dalmátok a magyarokat „paradicsomturistáknak" nevezték. Őket meg a szenvedélyesen kempingező cseheket. Hogy miért? Azért, mert a piacokon csak paradicsomot vásároltak, a sonkát, a Pick szalámit, a konzerveket meg minden más eltartható élelmiszert a Trabant saroglyáját megtömve otthonról hozták. Kezdetben zavart a dalmaták ironikus megjegyzése, de a magyarok nem tudtak róla, elégedettek voltak. Csak engem bántott, hogy egy másik tükörben is megfigyelhettem a magyarokat. Akarva-akaratlanul: saját magamat is.

A nyolcvanas évek végén azonban a paradicsomturisták kezdtek oldottabban viselkedni; a sátortáborokból és az olcsó panziókból bemerészkedtek az éttermekbe, végül a rendszerváltás után, szinte egyik napról a másikra ínyencekké vedlettek. A nyolcvanas években a tengeri különlegességek közül eleinte a ropogós adriai nyurga durbincsot ízlelgették, majd az abban az időben még olcsónak számító roston sült kalamárist kóstolgattak, a bátrabbak próbát tettek a specialitásnak számító fekete rizottóval is, később azonban már egyre többen degusztálták a kagylóspecialitásokat, majd lábasfejűekkel folytatták, mígnem végül a rákoknál, vagyis a langusztánál és a homárnál kötöttek ki.

A magyarok nagyon murisak a tengeri homárral és a nagy ínyencségnek számító langusztával való küszködésükben, újságolták a dalmátok. Előszeretettel az óriási porciónak tűnő ráktálat rendelik, de nem tudják, hogyan lássanak hozzá, és sose tanulják meg, hogyan kell fogyasztani. Miért gondolják? - érdeklődtem. Azért, mert nem fogják fel, hogy a rákot ráérősen, ráklépésben kell fogyasztani. Ehelyett türelmetlenek, mohón nekiesnek, tépázzák, szaggatják a páncélját, éppen ezért az ehető rész legalább felét a tányérban hagyják. Gyorsan feladják, mi végett éhen maradnak.

Jó ideje már nem kétütemű Zsigulikkal meg Trabantokkal közlekedtek, hanem nyugati márkájú luxusautókkal érkeztek, és mind többen akadtak, akik jachtokat béreltek. Már nem olyan gondtalanok, és nem is örülnek annyira annak, hogy magyarral találkoznak. Boldogan integetek a jacht felé, és lelkendezem: magyarok. Aztán a jacht eltűnik a láthatáron. Maradnak a magyar dobozok. Az egyik népies, a másik urbánus, máshogy is lehetne nevezni őket, az a fontos, hogy az egyikből is, a másikból is egymásra gyanakodva kukucskálunk ki. Bebújok az egyikbe, aztán a másikba, de sehol sem érzem jól magam.

A dobozokból gyanakodva méregetjük egymást, és nem jut eszünkbe abba a tükörbe pillantani, amelyben talán még meglátszik, amint az ország egy hatalmas langusztával küszködik.

 

 

 

© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a PEJK