A Mozgó Világ internetes változata. 2008 június. Harmincnegyedik évfolyam, hatodik szám
«Vissza

„Ezt bohóckodásnak tartom"

Szilágyi János Györggyel beszélget Rádai Eszter

- Álnaiv kérdés következik: miért tetszik gúnyt űzni az Akadémiából?

- Ez a panasz velem kapcsolatban a két akadémiai doktorrá választásom körüli egyik vitán merült föl. De nem akkor űztem gúnyt az Akadémiából, csak akkor került a dolog terítékre.

- Mértékadó vélemények szerint épp emiatt nem nyerte el a címet. Mi volt a gúny tárgya?

- Akkor éppen a folyóiratok rendszertelen megjelenésén élcelődtem, tudniillik az én tudományágam folyóirata, az Antik Tanulmányok már több éve nem jelent meg, ezért azt javasoltam, hogy indítsunk egy ókortudományi folyóiratot, mondjuk, Antik Tanulmányok címmel.

- Ezt vették ennyire zokon valakik?

- Hát ezt is... hogy nem vettem elég komolyan a dolgot.

- Az Akadémiát?

- Az Akadémiát.

- És az akadémiai tagságot, az akadémikusságot?

- Azt végképpen nem vettem komolyan. Szerintem főleg azért nem választottak meg, mert tudták, hogy annyira nem veszem komolyan, hogy még akár a véleményemet is megmondom róla. Én egyébként nem az Akadémia intézményét kifogásolom. Akadémia mindenhol van, és a Magyar Tudományos Akadémiának is nagy jelentősége volt, amikor megalakult...

- A 19. század elejére-közepére gondol?

- Igen, a Széchenyi-féle alapításra. Mert akkor szükség volt egy ilyen, a tudományt és - akkor még - a művészetet, elsősorban a szépirodalmat is magába foglaló és szervező, komoly intézményre, amely azonban később hanyatlani kezdett.

Fiatal koromban, a harmincas években írókból és költőkből állt a baráti köröm, mondhatnám úgy is, hogy főleg köztük nevelkedtem, és nekünk az Akadémiához semmi közünk nem volt. Mi ezt az intézményt inkább mulatságosnak tartottuk: egy olyan helynek, ahol öreg emberek ülnek és egymást ünneplik; és mi ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottunk. Nagy elégedettséggel töltött el bennünket, amikor hallottuk, hogy az Akadémia akkori elnöke, József főherceg a Duna vizén adatta elő Kolumbus című drámáját. Pontosan ez volt az, amit az Akadémiától vártunk, vagyis hogy semmit nem vártunk tőle.

Ez egészen 1949-ig tartott, amikor - mint ismeretes - az Akadémiát szovjet mintára átszervezték. Ami azt jelentette, és ez számomra azonnal nyilvánvaló volt, hogy egy olyan központi irányító szervezetet hoznak létre, amely az egész magyar tudományt - és rajta keresztül az egész magyar berendezkedést - fogja kezében tartani. Mindenki ismeri a szovjet akadémiával kapcsolatos szörnyű történeteket, hogy egy-egy akadémikus téves eszméi vagy elképzelései hogyan tettek tönkre tudományszakokat, sőt a gazdaság egyes ágait is, mert az Akadémia olyan szervezet volt, amely mindenben döntött. És 1949-től a Magyar Tudományos Akadémia is ilyenné lett. Oda sem figyeltem volna rá, hogy kit neveznek ki akadémikusnak, kit nem, hiszen majd elolvasom a tanulmányát, és megmondom, hogy tetszik-e vagy sem... Csakhogy ettől a 49-es átszervezéstől a helyzet gyökeresen megváltozott.

- Mert attól kezdve élet-halál kérdése volt, hogyan dönt valamiről az Akadémia? És mert ezeken a döntéseken nemcsak egyes tudósok pályája múlott, hanem tudományágak sorsa - megbélyegzése és „kitagadása" a tudományból -, sőt gazdasági ágazatok jövője?

- Nagyon sok esetben igen.

- Már akkor is a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, tanár úr, vagy még más területen dolgozott, esetleg egyetemen tanított?

- Soha nem tanítottam egyetemen, mert a három és fél év alatt, amíg szovjet hadifogságban voltam, megismertem azt a rendszert, és attól kezdve tudtam, hogy nem szabad egyetemi állást vállalnom. Volt tudniillik ott egy komisszár, szóval egy tiszt, egyébként magyar származású, akinek az volt a dolga, hogy a magyar hadifoglyokat ideológiailag átnevelje, és amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi történik a szovjet rendszerben azokkal, akik például tudományos kutatással foglalkoznak, és azt megfelelő szinten művelik, de politikailag semlegesek, azt válaszolta, hogy „ezeket kitesszük a múzeumokba meg a könyvtárakba". No, ez számomra útmutatás volt, úgyhogy amikor hazajöttem, rögtön a Szépművészeti Múzeumban kezdtem dolgozni, ahova egyébként már korábban is bejártam, és ez azóta is tart. Mert ahogy megboldogult barátom és kollégám, Szabó Árpád mondta, amikor meghívták egyetemi tanárnak azután, hogy 56-ban másokkal együtt kidobták: „Miért fogadnám el, hiszen három hét múlva úgyis feljelentenek, és akkor megint kidobnak?!" Egyszóval, mivel ismertem a mechanizmust, mindig elhárítottam, ha egyetemi oktatói állást kínáltak nekem, és maradtam a Szépművészeti Múzeumban, mind a mai napig.

- Milyen következményekkel járt a Magyar Tudományos Akadémiára nézve - és persze a magyar tudományra nézve -, hogy szovjet mintára alakították át?

- Ennek természetesen megvoltak a rendszer logikája szempontjából érthető következményei. Egy csomó embert például kidobtak a volt akadémikusok közül, olyanokat is, akiket nagyra becsültem...

- Tehát megfosztották tagságától...

- Igen, vagy megfosztották tagságától, ahogyan például professzoromat, Kerényi Károlyt, vagy tanácskozó taggá minősítették, ami azt jelentette, hogy semmibe sem lehetett beleszólása. Egyúttal olyanokat is neveztek ki akadémikussá - persze hangsúlyozom, nem csak olyanokat -, akiknek a nyilvánvaló pártkötődésükön kívül nem voltak valódi tudományos érdemeik, viszont a kinevezés következtében legfőbb irányítói lettek a magyar tudományos életnek, ők éltek az Akadémiára ruházott hatalommal. Nem akarok neveket említeni, de akkor jelentős számban, pontosan kiszámítva, hogy minden szavazásnál többségük legyen, olyanok kerültek az akadémiai pozíciókba, akiknek fő érdeme a politikai megbízhatóság volt.

- Hogyan és miben nyilvánult meg ez a hatalom?

- Amiben ma is: nem utolsósorban a tudományos minősítések osztásában. Amit Kosáry Domokos, amikor elnök lett, félig megszüntetett, és a korábbi kandidátus cím - most Ph. D.-nek hívják - odaítélését az egyetemeknek adta át, de előtte minden ilyen típusú jog az Akadémiáé volt. Tehát gyakorlatilag mindenki, aki lenni akart valami, az Akadémiától függött.

- És ez 1949-től részben 90-ig, illetve nagyobbrészt a mai napig tart?

- Igen. Az Akadémia centralizáló szerepe máig tart, a rendszerváltozással persze valamelyest szűkültek a lehetőségei, irányító szerepe a különböző területeken zajló folyamatokban csökkent, de nem szűnt meg, és ez szerintem nagyon nagy baj. Mert - újra hangsúlyozom - nem vagyok Akadémia-ellenes, de a tudomány centralizációját mélyen ellenzem: hogy esetleg olyanok dönthessenek a tudomány embereinek pályájáról - kutatói állásokról és karrierekről -, és olyanoké lehessen a végső szó tudományos kérdésekben, akiknek ez nem illetékességi köre. És hogy ilyenformán a tudományos értékek és érdekek helyébe egészen másfajta értékek és érdekek léphessenek.

- Milyen értékekre és érdekekre gondol?

- Természetesen politikaiakra.

- Például a politikai lojalitásra?

- Igen, előfordul... A világért sem állítom, hogy aki akadémikus, az automatikusan ebbe a kategóriába tartozik, de hogy ennek még most is van jelentősége, az vitathatatlan. Persze, nem olyan döntő jelentősége, mint 1990 előtt, ma már az Akadémia olyan nagy mértékben, ahogyan korábban, nem tud beleszólni tudományos kérdésekbe. De az egyetemi tanárok kinevezésébe például az Akadémiának jelentős beleszólási joga van, és amit ma is leginkább nehezményezek, az akadémikusokat - erős szót használok - ahogy azelőtt, ma is megvásárolhatják.

- Hogyan?

- Úgy, hogy az akadémikusok - csak mert akadémikusok - fizetést kapnak. Ezt én helytelenítem, mert ezáltal akadémikusnak lenni nemcsak hatalmat jelent, hanem jelentős pénzt is. Innen a - számomra komikus - tülekedés a tudósok között ezért a címért.

- Ki választja az akadémikusokat? Mi ennek a mechanizmusa?

- Az akadémikusokat maguk az akadémikusok választják. Vagyis egy leendő akadémikusnak - és most megint a gúnyűzésnél tartok -, az én hozzávetőleges és egyáltalán nem precíz, tehát nem feltétlenül egzakt számításaim szerint, annak idején, 1990 előtt nyolc-tíz évet kellett dolgoznia azért, hogy akadémikussá válasszák. Ez alatt a nyolc-tíz év alatt meg kellett szereznie az illető osztály tagjai többségének pártfogó jóindulatát, ami a legkülönbözőbb módokon történhetett, a vacsorameghívásoktól a „folyóiratomban való közlésen" át a díjak és kitüntetések odaítélésében való tevékeny közreműködésig. Ez engem mindig viszolygással töltött el.

- Általában a tudományos minősítések rendszeréről, például a tudományos teljesítménnyel elnyerhető akadémiai doktori címről - ami egyébként feltétele az akadémiai tagságnak - mit gondol?

- Komikusnak tartom. Az akadémiai doktori, korábban nagydoktori cím odaítélése körüli némely ügyek vicclapokba illenek. A probléma alapja egyébként a kicsinyesség, az irigység és a féltékenység mellett, hogy a legfelső vezetés nem tudja, mert nem tájékozódott róla, tudományosan ki mennyit ér. Ez egyébként nemcsak magyar, hanem mondhatnám, világjelenség.

- Az Akadémia intézményhálózatáról is ilyen elmarasztaló a véleménye?

- Egyáltalán nem, az intézményhálózat rendkívül pozitív szerepet játszik a magyar tudományos életben, még ha - főleg korábban - némileg ott is érvényesültek az akadémikusok kiválasztásánál érvényesülő alapelvek, de csak a vezetők esetében. Szóval ennek a nagy jelentőségű tudományos intézményhálózatnak a létrehozása kétségkívül érdem. De mivel ezek az intézmények az egyetemtől elkülönítve vagy esetleg épp a múzeumokkal, könyvtárakkal, egyetemi tanszékekkel szembeállítva jöttek létre, gyakran nem tudták és ma sem tudják teljesen betölteni azt a funkciót, amit egy tudományos intézetnek kellene. Ez persze általánosítás, és hangsúlyozni szeretném, hogy nekem a ma létező tizenegy akadémiai osztály közül legföljebb kettőre van rálátásom, hogy a többiben mi a helyzet, azt nem tudom. Tehát a kritikám sem mindegyikre és nem minden körülmények között érvényes, viszont - ezt tiszta lelkiismerettel mondom - tanszéki tudományos kutatás nélkül nem tudok elképzelni színvonalas egyetemi oktatást.

- Visszatérve a beszélgetésünk elejére: a szovjet típusú akadémiai működéssel kapcsolatos ellenérzései kifejtése számított olyan rettenetes bűnnek, ami aztán meg is pecsételte tanár úr - amúgy nem is óhajtott - akadémiai karrierjét?

- Egyszerűen csak nem tartottak alkalmasnak rá, hogy akadémikus legyek, és én tényleg nem vagyok alkalmas rá.

- Miért nem? Az akadémikusok valami különös emberek lennének? Vagy ön számít valami különös tüneménynek ebben a világban?

- Az akadémikus ebben a tekintetben a régi, most már erősen tekintélyét vesztett egyetemi professzor utódja. Erről egy nemzetközileg elterjedt egyetemi mítosz szól: az Úr, amikor befejezte a teremtést, szeretett volna saját kedvére is teremteni valami különlegesen gyönyörűt, valami különlegesen kimagaslót és értékeset, és megteremtette az egyetemi professzort. De az ördög nem nyugodott, és válaszképpen megteremtette a legundorítóbb, legellenszenvesebb, legelviselhetetlenebb valamit, a professzor kollégáját. Ez - mutatis mutandis - az akadémikusokra is érvényes. Hát látja, aki ilyeneket mond, az tényleg nem alkalmas rá, hogy akadémikus legyen. Úgyhogy egyetértek a negatív döntéssel.

- Akkor nézzük konkrétan: mi a mechanizmusa az akadémikussá választásnak? Ha jól tudom, ehhez előbb meg kell szerezni az akadémiai doktori címet, aminek az odaítéléséről ugyancsak az akadémikusok testülete dönt...

- Rosszhoz tetszik fordulni ezzel a kérdéssel, mert én az Akadémia belügyeiben egyáltalán nem vagyok járatos. Annyit tudok mindössze, hogy kell hozzá minimum két ajánló, de lehet több is. Régebben ezeket az ajánlásokat a Magyar Tudomány című folyóiratban közölték. Az én egyik leszavazásom alkalmából egyébként az a furcsa helyzet adódott elő, hogy még az egyik ajánlóm is ellenem szavazott. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy alkalmasnak tart ugyan, de speciel ő nem szeretné, ha akadémikus lennék. Ez teljesen rendben volt, igaza volt, egyetértettem vele. Azt is mondhatnám, hogy máig hálás vagyok neki érte.

- Egyik recenzensétől olvastam, hogy a következő szavakkal reagált a döntésre: „Most már biztos, hogy jó úton járok." Mire utalt ezzel a mondattal?

- Rólam mindenki tudta, mert már többször bebizonyítottam, hogy sosem leszek hajlandó különböző, tudományon kívüli érdekek védelmében vagy épp ellenében senki mellett és senki ellen szavazni. Nem személyekről, elvekről volt szó. És itt most az én számomra legsúlyosabb kérdést említeném, az ókortudomány kérdését. Az ókortudomány, mint ahogy a neve is mutatja, az ókorral foglalkozó tudomány, amely - történeténél fogva - sokáig elsősorban az antik szövegek tanulmányozásának a tudománya volt. A régészet azonban az elmúlt százötven évben egyre inkább bebizonyította, hogy lehetetlen az írott és a tárgyi források tanulmányozását egymástól elszakítani. Ennek értelmében az Akadémián, az első osztályon belül volt egy klasszika-filológia-, később ókortudományi bizottság, amelyikbe ezek mind beletartoztak...

- Jól tudom, hogy ezt a bizottságot ön hozta létre?

- Pontosabban az alapítói közé tartoztam, nem azért, mert jelentkeztem, hanem mert - a jó ég tudja, miért - fölkértek rá. Csakhogy amikor egy ókori történettel foglalkozó kutató odakerült a második - történettudományokkal foglalkozó - osztályra, a számomra igen ellenszenves akadémiai mentalitásnak megfelelően úgy gondolták, hogy neki is kell egy bizottság, és megalapították a második osztályhoz tartozó ókortörténeti bizottságot. Ami nyilvánvaló nonszensz volt, hiszen az ókortörténetet és az ókortudományt képtelenség egymástól elválasztani, így gondolta ezt egyébként akkoriban az ókortudományi bizottság és a máig is létező Ókortudományi Társaság is. A két osztály között dúló vita eldöntésére végül egy közös értekezletet hívtak össze, amely azonban épp az akadémikusválasztások idejére esett. És mivel mind az ókortudományi bizottság, mind az Ókortudományi Társaság elnökségének voltak olyan tagjai, akik nem akarták kockáztatni esetleges megválasztásukat az ügyben való állásfoglalásukkal, engem, a társulat akkori főtitkárát kértek föl tiltakozó álláspontjuk előadására, amivel természetesen magam is egyetértettem. Az előterjesztést egyébként írásban is megfogalmaztam, és szétküldték az összes érdekelt akadémikusnak. Majd mielőtt bementünk a vitaülésre, egy régi akadémikus ismerősöm azt mondta nekem: „Belőled sosem lesz akadémikus. Mert nemcsak az a baj a fölterjesztéseddel, hogy igazad van, hanem az is, hogy egyetlenegy klikknek sem képviseled az érdekeit." Ezután következett az ülés, ahol azt mondtam, „nem tudom elképzelni, hogy amikor a British Museumban az asszír palotareliefeket nézem, akkor a második osztályhoz tartozom, de amint közelebb megyek hozzájuk, és a reliefeken lévő ékírást kezdem tanulmányozni, ami már nyelvészeti kérdés, akkor az első osztályhoz tartozó kutató lesz belőlem. És nem tudom elképzelni magam, hogy amikor Tacitust olvasok, és azt vitatom, hogy igaz-e, amit mond, akkor a történettudományokhoz tartozom, de amikor a stílusát élvezem, akkor át kell mennem az első osztályhoz." Mondanom sem kell, hogy az érvelésnek semmiféle hatása nem volt, mert ezután kettéválasztották a bizottságot.

- És nyilván mindkettőnek lett vezetője is...

- Hát hiszen erről volt szó! Ezek egyébként nem fizetett állások, félreértés ne essék! De hogy folytassam a történetet: egy idő után rájöttek, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és - ugyancsak személyi okokból, halálozás miatt - megint összevonták a két bizottságot. De azután megint felmerült valami személyi kérdés, és jelenleg megint két részre van osztva, ami összetartozik. Ami - ismétlem - tudományos szempontból tarthatatlan és védhetetlen. Én a történettudományok osztályához, az ókortörténeti bizottsághoz vagyok beosztva, fogalmam sincs, miért. És hiába teszem fel újra meg újra a kérdést: vajon a tudomány van az Akadémiáért, vagy az Akadémia a tudományért...?

- Beszéljünk az Akadémiát érintő legújabb fejleményekről, például a tisztújításról. Elmondta, hogy „szovjetesítése", tehát 1949 óta az Akadémiát - csökkenő mértékben, de még mindig érezhetően - a hatalomkoncentráció és a politikától való függőség jellemzi...

- Erősen csökkenő mértékben, hiszen többpártrendszer van.

- Ezért most már többfelé lehet vagy érdemes - mikor merre - lojálisnak lenni?

- Hát igen. A rendszerváltás előtt a küzdelem a párttagok és a pártonkívüliek között zajlott, vagy - hogy tágabban fogalmazzak - a lojális és a nem lojális emberek között, hiszen a pártonkívüliek között is voltak lojálisak és nem lojálisak, de most ez nem így van. Én egyébként egyáltalán nem szeretnék személyi kérdésekben állást foglalni, de elviekben igen: a legteljesebb mértékben egyetértettem azzal, hogy aktív politikus ne legyen az Akadémián vezető állásban.

- Miért? Ugye, erre azt szokták válaszolni, hogy egy akadémikusnak is vannak állampolgári jogai, joga van belépni egy pártba, joga van miniszternek lenni stb. stb.

- Természetesen. El sem tudom képzelni, hogy akár akadémikus valaki, akár földművelő, ne legyenek valamifajta politikai nézetei. A hangsúly az aktív pártpolitizáláson van.

- Milyen következményekkel járhat, ha az Akadémia elnöke aktív pártpolitikus?

- Fogalmam sincs róla.

- Ráadásul az illető - egyébként Pálinkás József, volt miniszter, az Orbán-kormány tagja, a Fidesz MPP most már csak volt parlamenti képviselője -, ha párttagságáról nem is, minden párttisztségéről azonnal lemondott.

- Ezt bohóckodásnak tartom.

- Viszont állítólag komoly érv volt a megválasztása mellett, hogy - épp Fidesz közelisége miatt - jelentős érdekérvényesítő képességgel rendelkezik, amivel a tudomány érdekeit szolgálhatja.

- Így lenne? Lehetségesnek gondolja, hogy a tudományos érdekérvényesítő képesség a párttagságtól függne az Akadémián? A Magyar Tudományos Akadémián?

- Magamtól én sem mernék ilyesmit feltételezni, csak mások - tudománypolitikusok, tudós kutatók, akadémia közeli emberek - nyilatkozataiból következtetek erre. Akik szerint a költségvetési források elosztásánál hátrány lehet egy ellenzéki párthoz tartozó vezető, viszont jól jöhet, ha majd kormányra kerül a pártja. És ilyenkor sosem önérdekre, mindig a szent tudományra és a nemzeti érdekekre szoktak hivatkozni. Nem lehet, hogy az új elnök meggyőző többséggel való megválasztásában ez is szerepet játszott?

- Mondják, hogy igen. Erre én azt mondom: hogyhogy? A magyar tudomány támogatása valami pártügy lenne?

- Tanár úr mit válaszol a maga által feltett kérdésre?

- Hogy a magyar tudomány ügye nem függhet attól, hogy az Akadémia elnöke melyik párt tagja, vagy melyik párttal szimpatizál. Ez nem lehet szempont.

- Nem lehet, hogy amikor szűkösen áll rendelkezésre a pénz, talán mégiscsak szempont lehet, kinek mekkora az érdekérvényesítő képessége? Tanár úr most úgy tesz, mintha nem itt élne.

- Itt élek, ez azonban nem jelenti azt, hogy az általános korrupcióval egyetértek. Szerintem lehet itt élni úgy is, hogy az ember nem ért egyet az általános korrupcióval.

- Mert ezt is a korrupció kategóriájába sorolja?

- Az nem korrupció, ha a tudomány finanszírozása a maga által finoman érdekérvényesítésnek nevezett dologtól is függ? És újra kérdezem: a tudomány érdekei pártérdekek?

- Ha a kérdésre tőlem várja a választ, akkor azt mondom: nem.

- Hát akkor? A statisztikák pontosan kimutatják, hogy melyik ország hány százalékát fordítja a rendelkezésre álló pénznek kutatásra és fejlesztésre. Tudjuk, hogy Magyarország a sor végén van. Ezt a különböző kormányok - hogy úgy mondjam - együttes erőfeszítésével értük el, és ezen még pártállások sem segítettek. Az Akadémia elnökei, a tudományos szempontból legjobb elnökök is hajlamosak voltak rá, hogy a tudomány céljait szolgáló pénzből az akadémikusok fizetését emeljék föl, egyébként úgy tudom, valamilyen törvény alapján. Ez ellen semmi kifogásom nem volna, ha az akadémikusság nem jelentene egyúttal hatalmat is, és - főképp - nem azt a pénzt fordítanák erre, amiből például az Akadémia könyvtárát kellene fejleszteniük. Ez egyébként az én legfájóbb Akadémia-ellenes kifogásom! 1955-ben a könyvtárak profiljának rendelkezése során az ókortudományt az Egyetemi Könyvtártól az Akadémiai Könyvtárhoz tették át. Magyarországon ma ez az egyetlen tudományos könyvtár, amelynek az ókortudomány nemzetközi anyagát gyűjtenie és kezelnie kell. Szánalmas, ahogy ez történik, és felháborító a tudatlanság és tájékozatlanság a rendeléseknél és a beszerzéseknél. Kétségbeejtő és felháborító, hogy idén is, tavaly is lemondtak olyan tudományos folyóiratokat, amelyek Magyarországon sehol másutt nincsenek meg, és amelyeket a világon mindenütt a legfontosabb ókortudományi folyóiratok között tartanak számon. Mindeközben nem mondják le egyes ókortudományi bulvár folyóiratok megrendelését, mert azokat az is érti, aki nem ókorkutató.

- Ez más tudományágakban is hasonlóképpen van?

- Lehetséges, de nem akarok olyasmiről nyilatkozni, amit nem ismerek.

- Ezekhez a folyóiratokhoz az interneten keresztül sem lehet hozzáférni?

- Maga már találkozott emberrel, aki a Háború és békét az interneten olvasta el?

- Nem.

- Na tessék.

- Gondolom, a folyóiratokban azért nem csupa ilyen nagylélegzetű mű jelenik meg.

- Vagy igen, vagy nem. És nem is található meg valamennyi folyóirat az interneten. Ráadásul ha két képet, amelyek különböző régészeti folyóiratokban jelentek meg, egymás mellé szeretnék tenni, akkor mit csinálok az internettel? Nekem egyébként az ellen sem lenne semmi kifogásom, hogy kétszer annyi fizetése legyen az akadémikusoknak, ha az akadémiai könyvtár könyv- és folyóirat-beszerzése virágzana. Tehát ha ez nem menne a tudomány alapvető érdekeinek a rovására, ha az Akadémiai Könyvtár nem volna ilyen felháborítóan alacsony szintű és tudományosan teljesen szétzilált állapotban. Minden egyéb költekezés csak azután következhetne, hogy az Akadémia a társadalomtudományok egészére vonatkozó alapvető kötelességét teljesítette. Persze nem tudom, milyen kapcsolat van és van-e egyáltalán az akadémikusfizetések és a könyvtár dotációja közt, de ha nincs, akkor kellene hogy legyen.

- Az új elnök a megválasztása utáni első interjúban mindjárt sietett megnyugtatni mindenkit, hogy itt semmiféle, sem pénzben, sem tekintélyben, sem pozícióban, sem semmi másban kifejezhető privilégium nem fog sérülni, és az akadémiai reformmal kapcsolatban is igen „megnyugtatólag" nyilatkozott. Tanár úr mit gondol erről?

- Komolyan tetszik ezt kérdezni?

- Igen.

- Én erre komoly választ nem tudok adni. Viszont azt ki tudom jelenteni, hogy én nagyon szeretném, ha a privilégiumok sérülnének. Ami pedig általában a programbeszédeket illeti: nagyon kevés olyan programbeszédet hallottam, amelyben az illető csak a legroszszabbakat ígérte. Általában a legjobbakat szokták ígérni, Churchill második világháborús beszédét kivéve... És persze arról sincs fogalmam, mi az a reform, amiről itt szó van. Szerencsére kívül állok ezen az egészen.

© Mozgó Világ 2008 | Tervezte a PEJK