←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata. 2008 február. Harmincnegyedik évfolyam, második szám

rol röl Mélyi József

Tétova kezdés

Nehéz eldönteni, mi a jobb: ha a fiatal művészek első bemutatkozásuk alkalmával minden erejükkel azt próbálják elhitetni, hogy már teljes fegyverzetükben állnak a világ előtt, vagy ha eredendő tétovaságukat hangsúlyozzák? Az előbbi merész és ambiciózus, az utóbbi szerény, de őszinte. Magyarországon az utóbbi két évtizedben a fiatalok színre lépésekor a két magatartásforma mintha hullámszerűen kergetné egymást; most inkább a tétovák korát éljük. Persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy közben a kapaszkodók száma is folyamatosan csökkent: a stílusok messze járnak, a mesterek kézjegyére hivatkozni nem divat, a médiumok specifikus sajátosságaiba vetett hit eltűnőben van, és az empirikus valóságot is majd mindenki maga mögött hagyta. Az igazodási pontok számának csökkenésével a hangsúly egyre inkább az újdonságértékre helyeződik át. A fiataloktól persze akarva-akaratlanul friss látásmódot vár az ember, minden műben ezt keresi, miközben józanul tudja, hogy alig van új a nap alatt.

Az újonnan felvett tagok munkáiból rendezett kétrészes kiállítást a Fiatal Képzőművészek Stúdiója. Régi hagyomány a stúdiós mustra, és ez valóban kötelez: a régi stúdiósok listáján végignézve az utóbbi évtizedek magyar művészeinek legjavát megtaláljuk. Ugyanakkor ha felütünk egy korábbi évkönyvet vagy katalógust, látjuk, hogy az első művekből az épp aktuális művészet teljes skálája kiolvasható a leglaposabb, mára teljesen elfeledett képcsarnoki festészettől a későbbi nagy művészek ma már keveset emlegetett zsengéin át a valóban érett, élvonalbeli művekig. Ez a sokoldalúság és fésületlenség jellemzi a mostani két tárlatot is, ahol az elnökség külön tematika meghatározása nélkül leginkább a két szerkesztő, Esterházy Marcell, illetve Horváth Tibor ízlésére bízta, kinek milyen névjegye kerülhet a kiállítótérbe. Az egy-egy művet bemutató kiállítás esetében különösen nehéz a friss látásmód kiemelése; kicsit inkább biztonsági futam ez, ahol az alkotók megmutatják, miért is kerülhettek be a szervezetbe.

Tulajdonképpen rendes kiállítás lett a stúdiós bemutatkozásból, erőteljes műfaji határokkal és finom pozíciós különbségekkel. Ha a műfajok felől nézzük, a klasszikusok közül a szobrászat húzta a legrövidebbet. Néhány évvel ezelőtt a Plastica dreams című műcsarnoki kiállításon még hemzsegtek a különböző nyolcvanas-kilencvenes évekbeli hagyományokból és példákból levezethető fiatal szobrászi pozíciók, amelyek mostanra szinte teljesen eltűntek. Még az egyébként tehetséges szobrászként működő Catherine Bürki is rajzos anyagot állított ki. Az újítás szempontjából a festészet még nehezebb helyzetben van a szobrászatnál: talán itt a legkisebb a hely az invencióra, viszont itt található a legtöbb könnyen felfedezhető párhuzam. A tematika a mindennapi élethelyzetek feldolgozásától a nemiségen át a festői tér belső problémájáig terjed, ami nem épp az újítás szellemét idézi. Eközben úgy tűnik, hogy miközben a komputerek és projektorok teljesen kikoptak a mezőnyből, a fotó és a video még mindig húzóágazatnak számít. E két technikai médium esetében a nagy mellélövések mellett azért érett és invenciózus munkák is feltűntek.

Ha már elsőként a teljes fegyverzetről vagy annak hiányáról esett szó, vegyük előre azt a művészt, aki a most bemutatott fiatal stúdiósok között talán egyedül tűnik kész alkotónak. Sziládi Mónika New Yorkban élő fotóművésznő hazai kiállításokon és publikációkban elsősorban a kinti magyarokról készült portréival vált ismertté. Hétköznapi cselekvések közben kimerevített szereplői egy távoli világ mesterséges fénybe helyezett természetes alakjai. Sziládi a kamerájával el tudja érni, hogy az arcokban és a megfagyott mozdulatokban még az itthontól mért távolság is megjelenjen; vagy legalábbis a néző keresni kezdje a megtanult, a megszokott és a mindennapos dolgok közti távolságot és kapcsolatot. Igényesen világít és színez, a szereplőket szerencsésen választja meg, intelligensen érzékeli a fényképezés hagyományait, és él is velük. Korábbi kirakatképeivel és újabb tájrészleteivel bizonyította, hogy merészen és élesen vág, és van érzéke a képi meglepetésekhez is. Tibor és Dezső című, az amerikai fotóshagyományokra építő, melankolikus kettős portréja a második kiállítás kiemelkedő darabja.

Esztétikai érzékenységben felveszi Sziládival a versenyt, mégis messze van még az érett megjelenéstől Molnár Ágnes Éva. Már a címadás provokációja is felesleges. A Fejbebaszott portrék illett volna Bada Dada műveihez, de egy festékkel arcon dobott, elegáns környezetben nyugodtan pózoló elegáns nő végtelenül precízen kidolgozott portréihoz kevéssé. Molnár már ezzel is kegyetlenebbnek és megalkuvásmentesebbnek akar tűnni, mint amilyen valójában. Képei, amelyeken saját maga jelenik meg, a divatfotó és a képzőművészet határán mozognak, ez adja feszültségüket. Egyelőre nagyon keskeny ez a határmezsgye, és maga a művész sem tudja eldönteni, hogy egyszerű divatfotó-kritikát művel-e, vagy a saját bőrét viszi vásárra, és általában a női szerepekről kíván szólni. Jelenleg úgy tűnik, hogy az energiája ez utóbbihoz is megvan, még a technika is megfelelőnek tűnik, de a következetes mondanivaló egyelőre hiányzik.

Süli-Zakar Szabolcs viszont következetesen rombolta le a saját maga építette ötletet. Horizont című művének létrehozása során, a pusztába vonulva nagy energiákat ölhetett az installáció kitalálásába, a táj kiválasztásába, a fehér trikók szárítókötélre aggatásába és a horizont szó rájuk rakott betűinek horizontba állításába. Mindebből a legkevesebbet hozta ki: ugyanezt a gondolatot egy karikatúra három vonallal érzékelteti.

A Stúdió Galéria első kiállításán a video műfajában egy furcsa Oleg Kulik-parafrázis tűnt fel, amely a különböző forrásból érkezett képeket könnyed VJ-stílusban keverte. Csató Máté eddigi munkáinak középpontjában általában önmaga állt, a magával mit kezdeni nem tudó ember. Mostani groteszk filmetűdjében, amelynek nagyobb részében egy öltönyös ember kommentálja egy meztelen, kutyaként viselkedő férfi mozgását a mezőn, a David Attenborough-féle természetfilmek világa keveredik egy mai budapesti fiatalember világba vetettségének problémájával. Beállítottsága műfaj- és önkritikus: „Mit kezdjünk az életünkkel és ezzel az egész, rendkívül macerás alkotási folyamattal?" Ebből a kissé dekadens attitűdből egy nyitott formanyelvű, a sajátos látásmódot mindennapos médiabeállításokkal ötvöző egyedi egység jön létre.

Szintén ismerős mintákkal és szinte Sophie Calle pszichológiai érzékenységével nyúlt videotémájához Dénes Ágnes Dóra. Képein különböző helyszíneken heverő, félmeztelen fiatal fiúk mondják el végtelen közhelyeiket kapcsolatokról és érzelmekről. A lehetetlen képi helyzet és a nyugodt szereplők felesleges mondanivalójának feszültsége sokáig nézhető videót eredményez.

A térformáló munkák alkotói között is akad egy már jelentős háttérrel rendelkező művész, az Essl-díjas Albert Ádám, akinek mostani műve a legkevésbé feltűnő, de talán a legmaradandóbb helyre került. Enigmatikus piktogramja, amely mintha egy bogár sematikus rajzának és egy egyszerű gép terveinek keresztezése lenne, a homlokzaton, az utcanévtáblával azonos formában, méretben és vele egy szinten kapott helyet. Albert munkáinak egyik legfontosabb jellemzője egyébként is a mimikri. Finoman megrajzolt jeleivel, kitalált szimbólumaival átírja az ismerősnek tűnő környezetet, takarékos eszközeivel magát a természetet egészíti ki. Anyagtalan koncepcióinak valóra váltásához a városi környezet valóban sokkal megfelelőbb, mint a galéria tere, de az igazi köztéri művészethez komoly dimenzióváltásra lenne szükség - mennyivel tartalmasabb vizuális beavatkozást jelentene ugyanez a projekt a környék valamennyi házfalán!

Albert stilizált bogarainak párdarabjait Oravecz Tímea Anita fülhallgató-rovargyűjteményében találhatjuk meg. A páros kiállítás leghumorosabb művében a narrátor a három, szemlátomást kissé különböző felépítésű csápos hallgatót az ízeltlábúakra alkalmazható kifejezésrendszerrel elemzi - szavait fejhallgatón át hallgatjuk. A túlságosan részletező mű sajnos túljátssza a témát, így a konceptuális műből egy idő után egyszerű vicc válik. A vicc kategóriáján Madarász Gergely direkten erotikus festményei sem lépnek túl. A Szilvamag és a Centi naiv festésmódja és túlságosan egyértelmű hatásvadászata megöli a megcélzott képi iróniát és a festészeti továbbgondolás lehetőségét.

A nagy szobrászi hiányjel mellett a klasszikusabb installáció egy példáját azért megtalálhattuk a Stúdió új kínálatában. Antal Balázs hadseregnyi papírhajó-formát aggatott fel damilszálakra. Maga a koncepció nem túlságosan eredeti, de a tömegek és az árnyékok játéka izgalmassá teszi a megformálást. Miközben Albert művei a köztér után kiáltanak, Antal számára a megfelelő intim tér megtalálása lenne a feladat.

A festészetben a negatív dimenzióugrás meglepő módon könnyedén sikerül a Strabag-díjas Verebics Ágnesnek. Verebics, aki eddig megismert festményein jól kalkulált gátlástalansággal lép át arányok és kivágások konvencióin, vesz át formákat és kompozíciós fogásokat számos forrásból, most ettől homlokegyenest eltérő munkával állt elő. 2007. december 31. című, meghatározhatatlan műfajú, rétegenként egymásra helyezett darabokból álló groteszk alakjátéka titokzatosságával üdítő színfolttá vált a különben kiszámítható formavilágú és tematikájú festmények - például Lucza Zsigmond vagy Bolla Rita alkotásai - között. Verebics kis etűdje reményt keltő abból a szempontból, hogy a gyűjtők és így a magángalériák által kultivált „Strabag-stílus" sok társával ellentétben őt talán nem nyeli el rövid úton.

A tucatnyi festmény- és rajzsorozat közül még egy munka kiemelésre méltó; nem a mű jogán, hanem - mondjuk így, alanyi jogon. Kotun Viktor és Kangiszer Dóri zűrzavaros műegyüttesénél, amelynek kifejtéséhez és megmagyarázásához valószínűleg az egész galériatér kevésnek bizonyult volna, fontosabbnak bizonyul az a tény, hogy személyükben megnyugtató módon a mindennapi valósághoz kötődő, szociális érzékenységgel megáldott - bár ne feledkezzünk meg Catherine Bürki If-várbeli kiemelkedő börtönprojektjéről vagy a Société Réaliste most felvett tagjáról sem -, aktivista hátterű alkotók is helyet kaptak a Stúdióban.

Talán felőlük nézve a legszembetűnőbb a többiek befelé fordulása, az egyéni, egzisztenciális kérdések túlsúlya a világmegváltó gondolatokkal szemben. A műfaji ugrásokon túl ennek a dimenzióváltásnak a hangsúlyos megjelenése még nagyon hiányzik.

 


Nem kötelező! Új stúdiósok kiállítása a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Szervező Esterházy Marcell, Horváth Tibor. Budapest, 2008. január 4.-február 2.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk