Kende Péter
2007 novemberében a nagy múltú lotaringiai városban, Nancyban meghívott előadóként s persze hallgatóként is részt vettem egy nagyon időszerű tárgyú, jó felépítésű és színvonalas megszólalásokban gazdag tudományos konferencián, amely az európai államok folyamatosan növekvő szétszabdaltságáról (fragmentációjáról) szólt. A nancyi és sok más francia egyetem közreműködésével zajló tanácskozás alaptézise úgy hangzott, hogy az Európai Uniót alkotó államok hatásköre, illetve cselekvőképessége „felülről" is és „alulról" is egyre komolyabb korlátozásokba ütközik. Felülről ezeket az EU-ra átruházott (vagy átszállóban lévő) döntési-szabályozási hatáskörök, alulról pedig a központi állam illetékességének regionális vagy civil társadalmi alapokról való megkérdőjelezése képezik. Ez utóbbit már régebb idő óta művelik az olyan jóléti intézmények (pl. a nyugdíjbiztosítás), amelyekben minden érdemi döntés az állam képviselője mellett a munkaadói és munkavállalói képviseletek jóváhagyását is megköveteli. A területi jellegű szétszabdalás viszont a belga vagy spanyol típusú regionális önkormányzatok mind potensebbé válásához kapcsolódik. Hisz újabban már nemcsak Katalóniának és Baszkföldnek van már-már „alnemzetinek" mondható külön kormányzata, hanem a belgiumi Flandriának és Vallóniának, sőt - a „devolúció" révén valahai történelmi önállóságát visszanyerő - Skóciának is. Mindezen helyzetekről és a velük kapcsolatban fölvetődő kérdésekről alapos elemzéseket hallhattunk Nancyban.
A konferencia köz- és alkotmányjogban specializálódott résztvevői még az 1989 utáni, közép- és dél-európai fejleményeket is ebből a szemszögből vizsgálták, vagyis a kisebb egységekre való felaprózódásnak abban a vetületében, amelyet Csehszlovákia, Jugoszlávia, legújabban pedig Szerbia-Montenegró két vagy több új államot eredményező szétválása képezett. Az erről szóló előadások és viták a nemzeti önrendelkezés és a szeparatizmus nemzetközi-jogi fogalomkörében mozogtak. Ennek kapcsán hébe-hóba szóba került Ausztria-Magyarország valamikori felbomlása is, de az utódállamokban rekedt magyar kisebbségek jelenkori helyzete alig, még kevésbé azok autonómiaigénye. Minden jel szerint azért nem, mert zárt területhez nem kapcsolhatóan, pusztán kulturális alapon kinyilvánítva (ahogy ez a vonatkozó magyar „nemzetpolitikai" retorikában szokás) ez az igény közjogilag csak nagyon bizonytalanul - vagy még úgy sem - értelmezhető. Egy nyugatias elme (s nemcsak a francia) megérti azt a fogalmat, hogy „elszakadás", vagyis hogy egy földrajzilag jól körülhatárolható népesség önállósodni szeretne vagy egy másik államhoz csatlakozni, azt viszont, hogy egy adott állam területén szétszórva élő népcsoport etnikai alapon kulturális „autonómiát" követel magának, már nem tudja sem politikailag értelmezni, sem a közigazgatás fogalmi keretébe helyezni.
A Nancyban rendezett konferencia tulajdonképpeni témájára - a szétszabdaltságra - visszatérve azonban máris jeleznem kell, hogy az általam tartott előadás abból némileg „kilógott". Nem azért, mintha én a fragmentálódás tényét tagadni próbáltam volna, hanem mert saját megfigyeléseim szerint ez a jelenség (amelyet én a modernitás legújabb, általam „késő modernnek" nevezett szakaszával kapcsolok össze) nem annyira a meglévő államokat, azok központi kormányzatát érinti, mint inkább a kereteik közt élő európai társadalmakat. Az alábbiakban erről szóló, franciául megfogalmazott és előadott fejtegetésem fő gondolati ívét szeretném magyarítva az igen tisztelt olvasó elé tárni.
Elöljáróban azonban egy megjegyzés arról, hogy amikor franciául vagy angolul „nemzetről" vagy „nemzetállamról" beszélünk vagy írunk, akkor a hallgató, illetve az olvasó szeme előtt egyszerre két dolog jelenik meg: egyrészt a történelmi értelemben vett (politikai) nemzet, másrészt az a fajta közigazgatási-területi egység, amelyet magyarul „államnak" nevezünk. Vagyis egy olyan politikai lény, amely az összes többi hasonló lénytől azzal különül el, hogy (elvben) külső beleszólás nélkül (ezt hívja a nemzetközi jog szuverenitásnak) önállóan kormányozza magát. Az Egyesült Nemzetek Szervezetét ilyen értelemben alkotják nemzetek. Mai magyar használatban ezzel szemben a „nemzet" szó egyfajta misztikus, területileg majdhogynem definiálhatatlan, ugyanakkor belső főhatalommal felruházott ősi lényt idéz fel, amely kulturális arculatát tekintve vagy jellemileg senki máshoz nem hasonlítható - különösen a szomszéd nemzetekhez nem! -, s akinek minden hozzá tartozó egyed morális felelősséggel tartozik. Gyanítom, hogy a szó szlovákul, románul, szerbül (stb.) is valami hasonlót idéz fel, miközben németül és olaszul egy idő óta már nem, oroszul pedig... (erre vonatkozólag nem mernék semmilyen kijelentést tenni). Ez az értelmezési különbség - mármint a nyugati és a kelet-európai között - olykor nagyon megnehezíti a „nemzetről" szóló szövegek magyarról franciára (vagy angolra), illetve ez utóbbiakról magyarra való átültetését. Részben azért is, mert mint láttuk, a szó angol-amerikai használatában is van egy zavaró kétértelműség.
Fenyegeti-e a társadalmi töredezettség az államot,
avagy hogyan hat a kései modernitás a nemzetekre?*
Az előadásom címe úgy, ahogyan a konferencia programfüzetében megjelent, csak részben utal arra, amiről ma beszélni szeretnék. Amikor átgondoltam, hogy miről is szól ez a konferencia, arra a következtetésre jutottam, hogy a modern társadalmakra jellemző töredezettség nem annyira az államokat, mint inkább azokat a közösségeket érinti, amelyeket az állam képviselni hivatott, vagyis a nemzeteket. Azokról a változásokról fogok tehát szólni, amelyeken a mai európai típusú nemzetállamok nemrégiben keresztülmentek vagy éppen keresztülmennek. Gyökeres változásokról, valóságos mutációkról van szó.
A jelenlévőknek nem mondok újat azzal, hogy a nemzet fogalma az elmúlt harminc év szociológiai irodalmának egyik legvitatottabb problémaköre. Ezért aztán az erről értekező szerzőnek nem könnyű e tágas irodalomban egész pontosan elhelyeznie magát, pláne úgy, hogy adósságairól is említést tegyen, illetve hogy - ott, ahol ezt szükségesnek tartja - elhatárolódjék az általa tévesnek tartott koncepcióktól. Tovább nehezíti a probléma tárgyalását, hogy a nemzet fogalma sem egyértelmű. Köztudomású, hogy a franciáknál és az angoloknál a nemzet szó ugyanúgy jelenti az állam által öszszefogott társadalmat, mint magát az összefogó államot (ezt hívjuk nemzetállamnak), miközben Közép-Európában és Németországban csak a társadalmat értjük rajta (méghozzá egy nyelvileg és etnikailag egységes társadalmat). Aligha kell hangsúlyozni, mekkora veszélyt jelent az érvelés logikája szempontjából a kétféle értelem között csúszkálás.
Abból a szempontból viszont könynyebb a dolgom, hogy a magukat kicsit is komolynak valló szerzők körében manapság konszenzus alakult ki a nemzet szociológiai vagy társadalompolitikai természetéről, legalábbis a modern európai nemzetek vonatkozásában. A koncepciókat megvitattuk, és ma már senki sem tagadná, hogy a nemzetnek nevezett valami törekvéseiben egyszerre kulturális és politikai. Ebben Alain Dieckhofftól Dominique Schnapperig (hogy két gyakran idézett kortárs francia szerzőt említsek) úgy tűnik, mindenki egyetért.
Bár ezt a konszenzust nem vitatom (távol álljon tőlem), engedjék meg, hogy előadásomban rámutassak azokra a pontokra, ahol szerintem a modern kor változásai gyengítették a politikai és a kulturálisnak nevezett törekvéseket. Tézisem a következő: korunkban, amit én késő modernkornak hívok, az úgynevezett nemzetközösségekre egyre kevésbé jellemzőek és egyre kevésbé hatnak azok a faktorok, amelyek az elmúlt két évszázadban Európában és másutt, de főleg Európában némiképp homogenizálták e nemzetközösségeket. És nemcsak a politikai kapocs gyöngül, már a kultúra (bármit is értünk rajta) sem képvisel olyan közös értéket, amelynek alapján pontosan meg tudnánk határozni bármely európai polgár nemzeti hovatartozását.
Persze az állampolgárság még jelent bizonyos lojalitást az országunkhoz - mind a franciáknál, mind a közép- vagy kelet-európaiaknál -, vagy ha lojalitást nem is, némi otthonosságot ad a nemzetállamnak nevezett politikai entitás működésében. Igaz ugyan az is, hogy a többnyelvű, többnemzetiségű országokban, főleg a zártan együtt élő csoportokban a közösségi hovatartozás attól függ, hogy ki melyik nyelvet vallja magáénak; sokszor a nyelv határozza meg az érintettek nemzeti öntudatát, ilyen nyelvi-nemzeti kisebbségi és többségi öntudat osztja meg például a flamandokat és a vallonokat, vagy a magyarokat és a szlovákokat. Mindazonáltal az effajta szeparatista vagy exkluzivista azonosításnak/azonosulásnak is megvannak a kulturális és politikai hátulütői, mert akik így gondolkoznak, a saját közösségükön belül sem lehetnek hiánytalanul szolidárisak egymással. Attól, hogy valaki belga és francia ajkú, még nem biztos, hogy vallonnak érzi magát, és attól, hogy valaki Barcelonában él, nem biztos, hogy kizárólag katalánnak vallja magát. Vagy vegyünk az etnikai viszályokról elhíresült két példát keletebbről: a romániai és a szlovákiai magyar kisebbség elsősorban magyarnak tartja magát, de ha közelebbről megnézzük, hogy a kisebbséget alkotó egyének hogyan viszonyulnak az őket körülvevő szociokulturális közeghez, és megvizsgáljuk a politikai állásfoglalásaikat az őket összefogó állammal szemben, akkor azt találjuk, hogy a viselkedésük egyáltalán nem egységes. (Csak egy olyan területet ismerek, ahol az emberek gond nélkül azonosulnak a nemzettel, és ez a sport. Még azok is, akiket egyébként a legkevésbé sem érdekel Franciaország, az életüket meg végképp nem áldoznák föl érte, olyan örömkitöréseket produkálnak, amikor a kékek győznek - bár nem tudom, mennyire hitelesek ezek az örömkitörések -, hogy az embernek tátva marad a szája...)
De térjünk vissza rá, hogy miért is gyöngült a nemzeti érzés az európai országokban! Az okoknak se szeri, se száma, de mindegyik visszavezethető a késő modernitás társadalmi változásaira. És itt a tézisem lényeges kiegészítésre szorul. Mindennapi életünk átalakulásai és a 20. század második felétől hódító modernkori értékek mind a nemzettesthez való tartozásunkat kérdőjelezik meg. Gondoljunk csak a fiatalokra, akik a boldogulásukat keresik a szakmájukban vagy más téren. A megoldásokat nemcsak helyben vagy területi szinten kereshetik, hanem Európában vagy bárhol a világban, és a kereséshez, tudakozódáshoz, utazáshoz, kitelepüléshez teljesen új infrastruktúra áll rendelkezésükre. A lehetőségeik egyre kevésbé kötődnek a hazájukhoz. A jelenkori modernség ebből a szempontból egyre inkább az individuális életpályák színtere. Az individualizálódás viszont nem feltétlenül jelent egyet az individualizmussal, hiszen a mai ember elődeihez hasonlóan belekényszerül bizonyos szakmai, civil vagy egyéb hálózatokba. Vagyis vannak társadalmi kapcsolódási pontjai, de a hálózatok, amelyekbe beépül, egyre kevésbé köthetők egy nemzethez, és sokkal változatosabbak, mint régen. Talán ezért olyan nehéz manapság egyetlen közösség tagjának vallani magunkat.
Az Európára általában jellemző elnemzetietlenedés jelenségével még mindig nem foglalkoznak eléggé. Miért? Mert még mindig létezik és itt-ott néha nagy erővel tör felszínre a nacionalista acsarkodás. Ezeknek a mozgalmaknak a retorikája az európai közéletben nem elhanyagolható tényező, de valójában nem egy erős nemzeti egység fejeződik ki bennük, hanem az annak hiánya miatt érzett elégedetlenség. E mozgalmak résztvevői azok ellen küzdenek - és annál dühödtebben küzdenek, minél kevesebben vannak -, akiket az egység felbomlásáért felelősnek tartanak, csak nem tudják meggyőzően, a valóság torzítása nélkül körülírni, hogy kik is ezek. A felelősség ugyanis nem személyes, és irányzatokhoz sem köthető. A nacionalisták által sérelmezett változások hátterében egy évtizedek óta tartó civilizációs folyamat áll.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a nemzet meggyöngülése nem azonos az államnak mint jogi és közigazgatási rendszernek a meggyöngülésével. Az egyén szemszögéből nézve az állam még Európától keletre is súlyos, jogilag szövevényes és gyakorlatilag megkerülhetetlen intézménynek tűnik. A nemzetállamok azonban kihalóban vannak - ha a nemzetállam ismérvének azt tekintjük, hogy egyértelműen megfeleltet egy politikai entitást a német értelemben vett nemzetnek, azaz egy nyelvileg és kulturálisan egységes társadalomnak (pár évtizede még így hittük, emlékezzünk csak a Gellner-tézisre). Kulturális mikrokozmoszok mozaikjává alakultak. Az egymás mellett viszonylagos nyugalomban létező mikrokozmoszoknak viszont még egy egyébként erős politikai kötődés (mondjuk, egy párthoz való tartozás) sem képes az állampolgárok összességére vonatkoztatható egység érzését nyújtani. Az állam ennek ellenére gond nélkül hatalma alá tudja vonni az egymástól olyannyira különböző mikrovilágokat.
A nyugat-európai országokban a nem európai bevándorlók tömeges beáramlása is oka lehet a föntebb említett nemzeti egység felbomlásának, főként akkor, ha a bevándorlók vallása és kultúrája jelentősen eltér a befogadó nép kultúrájától. Az akkulturálódást meggátolhatja például - hogy csak egy okot említsek - a bevándorlók száma, márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy közös kultúra híján az integráció megvalósíthatatlan vagy legalábbis nehézkes. Az egykor többé-kevésbé egységes populációk mikroközösségekre bomlása a különböző szokások és vallások alapján napjainkban is megfigyelhető jelenség. A jövőben ezt a folyamatot felgyorsítják majd mind a demográfiai változások, mind a modernkor értékrendje. A probléma onnan ered, hogy a modernség mondhatni elvből szembehelyezkedik mindenfajta uniformizmussal, és értékrendjénél fogva az egyediségnek kedvez, legyen az viselkedésbeli vagy kulturális egyediség.
Főleg a franciák szeretik azt mondogatni, hogy a Maastricht óta alakuló Európai Unió „nemzetállamok föderációja". Ám ha az Európát érintő társadalmi változásokról akarunk számot adni, el kell ismernünk, hogy ez a föderáció, amely az európai nemzeteket hivatott képviselni, csak elenyésző mértékben támaszkodik magukra a nemzetekre. Külön kormányzott államokból áll: ez az egyetlen dolog, amit az EU-ról teljes bizonyossággal állíthatunk. Az esetek többségében a tagállamok olyan politikai közösségekre épülnek, amelyeket a múltjuk és a törvényrendszerük egységbe foglal. De nem nemzetállamok, hiszen kulturálisan és egyéb szempontokat tekintve teljesen heterogén populációkat kormányoznak.
Hangsúlyozom: az, hogy a szóban forgó társadalmak megosztottak, és heterogenitás jellemzi őket, nem jelenti azt, hogy az őket irányító államok is ilyenek. Kiemelném azt is, hogy a kérdéses társadalmakra általánosan jellemző belső töredezettség nem zárja ki, hogy az őket összefogó politikai entitások erősen különbözzenek egymástól. A közös múlt, a többség által beszélt közigazgatási nyelv, a több évszázados jogrendszer, a hosszú ideje gyakorolt és bevésődött önigazgatási formák kitörölhetetlen nyomokat hagynak mind az ország arculatán, mind a köztudatban. Ezek a különbségek akkor sem tűnnének el, ha az őket létrehozó politikai határokat eltörölnék, és a szó szoros értelmében megszűnnének a határok (mint ahogy az EU-ban meg is szűntek). Ha nemzeten ezeket az együtt kormányzott közösségeket értjük, akkor az európai nemzetek tovább élnek, de csak jogi-közigazgatási értelemben, ami nem azonos a nacionalisták nemzetértelmezésével. Tovább élnek politikai, nyelvi, építészeti jellegzetességeikkel, de nem idomulnak a 19. századi nemzetideálhoz, amiről a múlt század politikusainak többsége azt gondolta, hogy ad aeternitatem megőrizhető.
Az újdonság, amelyet tudomásul kell vennünk - és amelyet a késői modernitás mintegy normává tett -: az állampolgár és a nemzet szétválása. A liberális demokrácia polgára életét saját preferenciái szerint kívánja megszervezni; elfogadja az államot mint jogi és közigazgatási, sőt politikai adottságot, de csak akkor hajlandó engedelmeskedni neki, ha az messzemenően (optimálisan: 100 százalékig) számol az ő egyéni preferenciáival. A modern állampolgár - mint emancipált és kulturálisan szuverén egyed - nem tekinti a nemzetállamot saját szuperegójának. Számára az állam olyan hatóság, amely az ő jogainak érvényesítésére van hivatva, és amelyhez követelésekkel lehet fordulni. Modern állampolgárunk lojalitása az állam politikai ügyeiben feltételes, más szóval szeszélyes és bizonytalan. Már csak ebből az egy okból is kételkedni kellene abban, hogy fennmaradtak-e a régi típusú nemzetek.
A többé-kevésbé nyitott jelenkori társadalmakban a gazdasági és kulturális globalizáció olyan paradox (bár végső soron érthető) helyzetet teremtett, hogy mindenki a maga kényére-kedvére próbálja formálni a saját személyes világát, szabadon vagy majdnem szabadon választhatja meg kultuszainak tárgyát és a „hagyományt", amit magáénak tud vallani. A hagyomány gyökerezhet a nemzet történelmében, kölcsönvehető más kulturális örökségekből, vagy - miért is ne - létrehozható egy elképzelt jövő építésére. A szociológiai megfigyelés területén maradva megállapítható továbbá, hogy a jelenkori ember kulturális univerzuma nem feltétlenül szűkebb társadalmi csoportjának hagyományaiból táplálkozik, hanem a médiában vagy a tágabb értelemben vett társadalmi közegében látottakból, hallottakból válogat, következésképpen meglehetősen eklektikus. Ezekből a többé-kevésbé individualizált mikrouniverzumokból áll össze a föntebb említett szociokulturális mozaik, amelyben elmosódnak a nemzeti sajátosságok.
Összefoglalásképpen elmondható, hogy a mai európai politikai közösségek szociokulturális talpazatuk szerint egyre kevésbé nemzetiek. Még kevésbé azok demokratikus és nemzetek fölötti önigazolási rendszerük alapján, hiszen ez a rendszer az emberi jogokra épül, és a népre etnokulturális megszorítások nélkül hivatkozik. Az ilyen államok fennmaradását mindaddig nem veszélyezteti semmi, amíg intézményrendszerük alkalmazkodik a sokszínű, soknemzetiségű társadalmakhoz. Különbségeik leginkább abból fakadnak, hogy másként működik a jogrendszerük és mások a közigazgatási hagyományaik. A történelmi múlt szerepe ehhez képest másodlagos. Az általuk kormányzott, kulturálisan heterogén társadalmak kohéziójának szempontjából azonban nem az állam neve vagy nyelve a meghatározó, hanem az, hogy mennyire képes társadalmilag elfogadható keretet nyújtani a kormányzott mikroközösségek összességének. Minél kevésbé próbálja az utóbbiakat valamely egységes Prokrusztész-ágyba beszorítani, annál valószínűbb, hogy nemcsak névadó nemzetének, hanem sok más közösségnek szolgál majd a békés együttélés színteréül.
Rövid kiegészítés
a magyar nemzeteszme állásáról
Nancyban tartott előadásom magyarított szövegének végére érve az olvasóban talán hiányérzetet hagy, hogy egyetlen szó sem esett benne a trianoni határok között élő magyar közösség nemzetpolitikai vitáiról. Ez szándékos volt: a francia közönség előtt azért, mert nem kívántam sem aktuálpolitikai fejtegetésekbe, sem jóslatokba bocsátkozni; a jelen hasábokon pedig azért, mert úgy érzem, hogy erről már épp eleget értekeztem.* A modern nemzeteknek azt az átalakulását, amelyről Nancyban tartott előadásom szólt, először egyébként magyarul próbáltam szemügyre venni, éspedig egy budapesti kisebbségpolitikai szakfolyóirat körkérdésére válaszolva.** Ez utóbbi megszólalásból veszem most át változtatás nélkül az alábbi rövid fejtegetést, amely a fentebbiek magyar tárgyú kiegészítésének is tekinthető.
„A magyar nacionalizmus teoretikusai és szószólói abban a hiszemben élnek, hogy a 21. század ugyanúgy a »nemzetek« százada lesz, mint a két előző volt, hogy ilyeténképpen a magyar állam előtt minden mást megelőző feladatként a Trianon (stb.) által szétszabdalt magyar nemzet egyesítése áll. Ezt az álláspontot a mérsékelten vagy még anynyira sem nacionalista politikai erők - nevezzük őket itt »realistáknak« - abból a meggondolásból kárhoztatják és azért vetik el, mert a magyarság demográfiai egyesítésére határmódosítás útján a mai Európában nincsen lehetőség. Erre viszont a nacionalisták joggal mondhatják, hogy ez elvileg irreleváns, gyakorlatilag pedig abból, hogy a fizikai-politikai, illetve geográfiai egyesítés ma lehetetlen, nem következik, hogy holnap is az lesz. S ebben tulajdonképpen igazuk is van.
Szerintem azonban a kérdés ma másképpen tevődik fel. Először is, 84 évvel az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki országrészek leszakadása után kétségbe vonható, hogy a Kárpát-medence magyarul beszélő lakosai még mindig valamennyien ugyanabba a »nemzetbe« sorolhatók, mint az anyaország állampolgárai. E több mint háromnegyed évszázados szakadás folytán ugyanis egészen más politikai tapasztalatokat éltek át, s nagyobbrészt más jogi és művelődési faktoroknak voltak alávetve, mint az anyaországiak. Arról nem is szólva, hogy egy részük még családilag is összekeveredett a szlovákokkal, románokkal stb. Másodszor, Magyarország felett sem múlt el nyomtalanul ez a 84 év, s már az 1944/45. évi belső-külső összeomlás óta is, de különösen az elmúlt 12-15 év politikai és kulturális fejleményeit figyelembe véve joggal föltehető az a kérdés, hogy: a) a 2002. évi (kis)magyar társadalom ugyanaz-e, mint amelyből a határon túliak 1918-ban kiszakadtak (a válasz nyilvánvalóan nem); b) egyáltalában egységes »nemzet«-e még ez a társadalom, pontosabban: illik-e még rá a nemzetfogalom a maga múlt századi értelmében? Én a második kérdésre is hajlamos volnék alapvetően nemmel válaszolni, noha tapasztalatból tudom, mekkora távolság választja el Magyarországot mint politikai társadalmat és mint kultúrközösséget, mondjuk, Franciaországtól. A távolság nagy, de a fejlődési irány ugyanaz. A demokratikus jogállamiságnak és a szabad polgári létnek Magyarország még csak a kezdeteinél tart, de már ez a kezdet is elég volt ahhoz, hogy a nemzeties egyöntetűséget, illetve ennek hatalmi eszközökkel való erőltetését a kulturális sokszínűség váltsa fel. Annál is inkább, mert annak a bizonyos nemzetiességnek a példaszerűségét az 1944/45. évi nemzeti katasztrófa egyszer s mindenkorra diszkreditálta. (Semmivel sem kevésbé, mint ahogyan a kommunista szocializmust diszkreditálta a Rákosi-rendszer és mindaz, ami utána következett.) Nolens volens Magyarország a nyugati nemzetfejlődés útjára lépett, s ez az út egy másfajta politikai közösség felé mutat, mint amely a magyar nacionalisták szeme előtt lebeg.
(...) Az 1989 utáni Magyarország - az én megítélésem szerint - úton van a felé, hogy késő modern fogalmak szerinti politikai nemzetté váljék, s amint fentebb láttatni igyekeztem, e fogalomban a hangsúly a »politikai«, vagyis az állampolgári közösségen van, nem pedig a 19. századi (francia vagy német) értelemben vett nemzeten."*
A fentebb írottakhoz még egy további kiegészítés kívánkozik, amelynek alapgondolata egy nemrégen Budapesten lezajlott Bibó-konferencia vitáján ötlött fel bennem. Az úgynevezett nemzetpolitikáról szóló magyar-magyar diskurzus egyik visszatérő furcsasága, hogy a benne részt vevők nemzetnek szeretnék látni és láttatni azt, ami valójában kultúrközösség. Holott a józan ész azt követelné, hogy ezt a két dolgot ne keverjük össze.
Épeszű embernek nem jutna eszébe kétségbe vonni, hogy a határoktól függetlenül, azokat átjárva és messze túlhaladva létezik egy népes magyar kultúrközösség. Ehhez nemcsak az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai (stb.) magyar népcsoportok tartoznak, hanem azok a kisebb-nagyobb szórványok is, amelyeket az 1944-ben megkezdődött és azóta is tartó kivándorlási (1989-ig menekülési) hullámok Nyugat-Európába, Amerikába vagy más földrészekre sodortak. A magyar kultúrközösség létezése külföldi könyv- és folyóirat-kiadásban, magyar-magyar előadócserékben, kultúrtermékek exportjában és importjában és más hasonló dolgokban materializálódik. A nemzetközösség tagja szívesebben olvas magyarul, mint más nyelven, a történelmet többnyire magyarcentrikusan nézi, szurkol a magyar sikereknek és így tovább.
Lehet-e, szabad-e ezt a kultúrközösséget nemzetnek nevezni a szó úgynevezett kulturális értelmében? Igen, de csak két esetben: 1) ha a „nemzet" szónak nem tulajdonítunk politikai értelmet, vagy 2) ha el akarjuk ködösíteni, hogy politikai értelmet tulajdonítunk neki. Helyénvaló itt arra emlékeztetni a magyar olvasót, hogy a „kultúrnemzet" németek által kitalált fogalma kezdettől fogva az úgynevezett nagynémet politikai törekvést kívánta szolgálni, s ennek érdekében vette evidenciának, hogy az egy nyelvet beszélő (adott esetben német) népességeknek egyetlen államban van a helyük. Más szóval a nemzetre való kulturális hivatkozás mögött is politikai intenció állt, összhangban Bibó Istvánnak azzal az ismételten hangoztatott tételével, hogy a nemzet politikai közösség, vagyis hogy nem a nyelv vagy a közös kultúra, hanem a valamire irányuló közös akarat teszi a nemzetet nemzetté.
Márpedig nekem úgy tűnik, hogy az 1920-1991 közötti változások folyományaként a Kárpát-medencében élő összmagyarságnak ilyen közös politikai akarata nincsen. Legalábbis arra irányuló akarata, hogy minden magyarul beszélő vagy magyar ősöket felmutató férfit és nőt egyetlen magyar állam jogi és közigazgatási illetékessége alá vonjon. Egy délibábos törpe kisebbségtől eltekintve a szomszédos országok fennhatósága alatt élő magyarok pontosan tudják, hogy a térségünkben kialakult határok sem békés, sem más módon nem módosíthatók. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kisebbségben élő magyaroknak nincsenek sajátos politikai céljaik, tudjuk azonban, hogy sem az RMDSZ, sem a szlovákiai vagy szerbiai magyar pártok nem „összmagyar" (még kevésbé magyarországi) politikai célokat követve, hanem saját országuk keretében, annak politikai adottságaihoz és napirendjéhez igazodva politizálnak. Még inkább igaz ez a magyar kisebbségek egyénekből összeálló egészére, hiszen - mint sok éve tapasztaljuk - ezek az egyének nem is föltétlenül magyar pártokra adják le szavazatukat a választásokon.
A világban forgolódva újból és újból azt látjuk, hogy a magyarság transzcendens összetartozásáról szóló retorika a szomszéd államok politikusait felbőszíti, a távolabbi uniós partnereket pedig értetlenül hagyja, ha nem éppen arról győzi meg, hogy Magyarország instabil tényező Európában, mert politikailag aktív elemeinek egy része még mindig délibábokat kerget. Már csak az Európába való sikeres integráció érdekében is jobb volna tehát felhagyni a határok fölött lebegő összmagyar nemzetről szóló (tartalmatlan vagy gyanús) fecsegéssel. Ezzel szemben: éljen, gyarapodjon és virágozzon a sokszínű magyar kultúrközösség!
*Ezen a címen tartottam meg előadásomat Nancyban.
* Csokorba gyűjtve ezek az alábbi könyvrészletben olvashatók: A magyarkérdés az ezredfordulón. In Kende Péter: Még egyszer a párizsi toronyból. Budapest, 2003, Új Mandátum Kiadó, 147-171. o.
** Lásd A későmodern államnemzet, in Regio, 2002/4, 109-115. o.
* Uo. 113-115. o.