←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata. 2008 január. Harmincnegyedik évfolyam, első szám

Mélyi József

Lebutított emlékezet

A Prima Primissima képzőművészeti díjazottjai

Varga Imre, Melocco Miklós, Sváby Lajos, Kő Pál, Schrammel Imre - a Prima Primissima-díj magyar képzőművészet kategóriájának kitüntetettjei 2003-2007 között. Két szemszögből tekintve is egynemű névsor. Ha a jelenkor művészetének tágabb fogalmáról leválasztjuk a kortárs művészetet, és ez utóbbi képviselőinek: művészeknek, kritikusoknak, galeristáknak, magyarán a szakmának soroljuk a neveket, a reakciókba foglalt első jelző valószínűleg az anakronisztikus, a konzervatív vagy a begyepesedett. Ha ugyanezt a névsort egy képzőművészetben nem különösebben jártas - átlagos - magyar értelmiséginek említjük, azt válaszolja: a fenti alkotók a jelenkori magyar művészet ismert alakjai, esetleg hozzáfűzve, hogy bennük még megvan az a mesterségbeli tudás, ami mára a művészek túlnyomó többségéből kiveszett. A közönség részéről patetikus és homályos tisztelet a többé-kevésbé ismeretlen előtt, a szakma oldaláról pedig az alkotói pályák szinte teljes negligálása. Jelenkori és kortárs, anakronisztikus és innovatív közötti szakadék nem is lehetne mélyebb, mint a felsorolt művészek esetében. Az állami díjakat évek óta anyagilag és médiahatásban háttérbe szorító Prima Primissima - amelynek, mivel magándíj, jogosultsága megkérdőjelezhetetlen - mindkét vélekedés megcsontosodásához hozzájárul. Szakmai alapon a díj a nevek kontextusában öt év alatt vállalhatatlanná vált, a szélesebb közönség pedig megerősítve látja saját, a legközelebbi köztéri szobornál vagy manierisztikus kőtömbnél tovább nem látó értékítéletét. Igazából csak egy komoly szociológiai vizsgálat deríthetné ki, hogyan és miért alakulhatott ki ez az értékszakadék, annyit azonban feltételezhetünk, hogy egyik oka közel- és nem is olyan távoli múltunk feldolgozásának hiánya. Egyfajta általános lebutított emlékezet, amely hajlamos egyszerűsíteni és kitakarni, elfeledkezni a pályaképről vagy a politikai-történelmi kontextusról. Az alábbiakban magából a Prima Primissimából mint jelenségből és az egyes alkotók munkáiból kiindulva a díjazottak és e sajátos emlékezet viszonyát próbálom néhány szemszögből - és egy hosszabb, példaszerű kitérővel - megvilágítani.

A díj mint olyan

A Prima Primissima a kiírásból adódóan nem szakmai díj, de ebben a formájában nem is más, mint összemérhetetlen résztvevők között folyó versengés. Olyan, mint annak a sportrajongónak a versenymániája, aki az újságban még a sakktornák eredményeit is követi, bár a bábukat és a lépéseket alig ismeri. Az ízléskérdésekben a homályos konzervatív átlag a meghatározó - ahogy Rényi András a díjjal kapcsolatban megfogalmazta: „A zavaros szempontok miatt szerintem nem ad eligazítást, illetve óhatatlanul a közhelyek megerősítését szolgálja."1 A Prima Primissima képzőművészeti kategóriája még ezen felül is kilóg valamennyi más szekció közül. Ha az összes kategóriában végigtekintünk az eddigi díjazottak listáin - elég, ha csak Szabó Magda, Darvas Iván, Bán Ferenc, Hankiss Elemér vagy Kornai János nevét említjük -, kiderül, hogy nagy átlagban sehol sem akkora a szakadék a szakma és a közönség értékelése között, mint épp a képzőművészetben. A társadalmi tanácsadó testület egyetlen képzőművész tagja éveken át Kő Pál volt; 2006-ban, amikor ő maga kapta a díjat, nem vett rész képzőművész a munkában, majd Kőt 2007-ben Sváby Lajos váltotta. Tanácsaikon túl a díjazottak névsora a jelölőbizottságok, a helyi vállalkozói szervezetek mellett a mecénás ízlését is tükrözi. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy a Prima Primissima-díj lófiguráját Schrammel tervezte, Melocco többek között a Nemzeti Színház környékének kialakításában vett részt, Kő Pál egyik - épp Demján által kezdeményezett és megbízásba adott - művét pedig a Westend előtt állították fel.

Érdekes szimbolikája van annak a ténynek, hogy az első két évben a díjátadónak a Demján Sándor által felhúzott Nemzeti Színház adott otthont, amelynek létrejötte, architektúrája és környezetének szobrászi díszítése egyszerre szinte valamennyi művészeti ág arculcsapásával ért fel: az ünnepélyes aktusok közepette hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a folyamat és a végeredmény milyen megalázó volt a színházi, az építész- és a képzőművészeti szakma számára. A harmadik évtől kezdve az ünnepi eseményre a Demján Sándor által felépített Művészetek Palotájában kerül sor, abban az épületben, amelynek törlesztése évtizedekre béklyóba veri a magyar kulturális költségvetést. A díjátadó 2007-ben is állami asszisztenciával zajlott: állami helyszínen, állami televízióval, állami méltóságokkal. A politikusok a rendezvényhez jó képet vágtak - igaz, nem mindenkit talált meg azonnal a kamera.

Bár Demján Sándor hangsúlyozta a díj politikafölöttiségét,2 az egyszerű félrepillantás ezen a területen sem idegen a képzőművészeti kategóriától. Messze nem az egykori Lenin-szobrok felhánytorgatásáról van szó - Varga Imre és Kő Pál többször nyilatkoztak a múltnak erről a szeletéről -, nem is csupán a politikai rendezvényeken tartott gyújtó hatású szónoklatokról (Melocco Miklós), nemcsak az Alternatív Kossuth-díj létrejöttében vállalt szerepről (Melocco Miklós, Schrammel Imre), hanem akár a sokkal hétköznapibb politikai felejtésről: például a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetősége elleni 1967-es feljelentés - amelynek egyik aláírója Bencsik István szerint Melocco Miklós volt - homályba borulásáról.3

Negyven év és a jelen

A Prima Primissima eddigi képzőművészeti díjazottjainak kitüntetése a rég elmúlt rendszerben, az akkori összefüggések között, harminc-negyven évvel ezelőtt lehetett indokolt. Ez Varga Imre legtermékenyebb korszaka, az elején a kiemelkedő Radnóti-emlékművel, Melocco Miklós gipszmunkáiban eljut az Ady-oltárig, Kő Pálnál a népies mesemotívumok még ügyesen keverednek a popos elemekkel, Schrammel Imre kerámiái Faenzában nemzetközi díjat nyernek, Sváby Lajos meglepő portréi nem nélkülözik az expresszivitást. Valóban, mintha visszaforgattuk volna az idő kerekét: 1973 és 1975 között az állam Vargát Kossuth-díjjal, Svábyt, Kőt és Meloccót pedig Munkácsy-díjjal tüntette ki; Schrammelt ekkor csak azért nem, mert ő már 1966-ban megkapta. Most e sokat megélt művészeknek az állam helyett egy gazdag magánember adományozza a díjakat. Ami akkor a kifulladóban lévő reform kulturális farvizén hozott nyitott döntésnek tűnt (a Skála alapkövét is 1973-ban tették le), harminc évvel később már minden sebből vérző abszurdum. Az anakronizmust már az 1984-es Velencei Biennále magyar pavilonja is pontosan megtestesíti. A Vadász György leplei közül előbukkanó Varga Imre-szobrok nemcsak mai szemmel tűnnek idejétmúltnak. Nem elég, hogy az akkori nyugat-európai nézők időutazás részeseinek érezték magukat, amikor Keith Haring, Valie Export vagy Luigi Ontani művei között megpillantották a romantikus installációt, de a Művészet kritikusa is megjegyezte, hogy Varga Imrének ezzel az anyaggal a hetvenes évek első felében kellett volna megjelennie, amikor művei még szakmai visszhangra számíthattak volna.4

Az utóbbi harminc évben a 20. századi képzőművészetünkkel foglalkozó mérvadó összefoglaló publikációk a Prima Primissima eddigi díjazottjait nem vagy alig említik. Sváby gyakorlatilag teljesen hiányzik a könyvek névjegyzékéből, a többieket sporadikusan, a nyolcvanas-kilencvenes évekre vonatkoztatva legtöbbször a színvonalesést konstatálva említik. A köztéri szobrászatunkkal foglalkozó könyvek valamennyiüket részletesen tárgyalják - természetesen Sváby kivételével -, általában ellentmondásos megállapításokkal; elismerve egyes munkáik színvonalát, de az idő előrehaladtával rögzítve a formalista megkövülést.5 A díj az utóbbi húsz év tekintetében figyelmen kívül hagy minden ez irányú véleményt. A Prima Primissima-díjjal Schrammel „elgiccsesedése", Melocco manierizmusa, Kő Pál „népies trivialitása", Varga Imre megrendelésművészete felejtődik el, és jótékony homály borul arra is, hogy Sváby egyetlen emlékezetes műve a hetvenes évek óta a Hajnali háztetők filmes adaptációjához készített Both Benedek-festmény volt.

A díjazottak és a felejtés viszonylatában elsősorban köztéri szobrászatunkról van szó, amelynek emlékezetproblematikája sehol sem sűrűsödött össze annyira, mint a fővárosban. Budapest sohasem lehetett büszke köztéri szobraira. Már Fülep Lajos is megmondta elemi erejű kritikájában: „Nekünk ezekhez a disztinkciókhoz és ehhez a szobrászathoz tulajdonképpen semmi közünk."6 Az ezredforduló óta eltelt időszak termése erősen rontott a Wehner Tibor által 1984-ben is katasztrofálisnak ítélt helyzeten. Bár könnyen elfeledkezünk róla, de sokat tett ehhez hozzá a Nemzeti Színház előtti téren álló kapujával Melocco Miklós, illetve két alkotásával Kő Pál: a gellérthegyi Szent István király-szoborral7 és a Magyar Tudomány emlékművével. Az előbbi mint felnagyított egynézetű kisplasztika torzítja el közvetlen környezetét és csúfolja a Szent Gellért teret, az utóbbi pedig az ormótlan Westendet ormótlanságban felülmúlva hirdeti, hogy milyen kevés figyelmet fordítunk szellemi nagyjainkra. A meteoritszerű hajóformán a tudósokat megörökítő vésett feliratok hol a tudományágat, hol pedig a foglalkozást tüntetik föl. Ennek a helyhiány nem lehet az oka, hiszen a kőtömbnek szinte csak egyetlen oldalára véstek. Különösen rosszul járt szegény Fülep Lajos, akinek csak a „műv.tört." rövidítés jutott.

A rendszerváltás óta köztéri szobrászatunk helyenként éles kritikája nem jutott túl a szakma határain: nem volt átjárás sem a befogadók, sem a mindenkori zsűritagok, sem a politikusok, sem más megbízók felé. Túl erősnek bizonyultak a megkövült ízléspreferenciák, túl sűrűnek a meglévő érdekhálók. Köztéri megbízások tekintetében negyven éve e preferencia- és érdekrendszer - és az első nyilvánosság - részét képezi a Prima Primissima négy díjazottja is. (Az ötödik kiemelt talán Marton László, aki jövőre lehet esélyes.)

Hosszú kitérő: a német példa

Varga Imre joggal nevezhető a Kádár-kor állami művészének. Karrierje az ötvenes évek végén kezdődött, azóta több száz alkotását helyezték el köztereken, itthon és külföldön. Képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén, részesült hazai és nemzetközi elismerésekben, 1982-ben Herder-díjat kapott. Az NDK-ban annak idején különösen tisztelték monumentális köztéri szobrai művészi szabadságáért, Lenin-emlékművei emberközeliségéért. Bár néhány korábbi művét a rendszerváltás után áthelyezték,8 mások eltűntek vagy átalakultak, megbízásainak száma 1989 óta alig csökkent. 2004-ben állították föl Budapesten a Szent György téren Harangvirág című szobrát, amely az állami reprezentáció egyik legfontosabb közterén, az államfői palota előtt hivatott jelképezni az európai egyesülést.

Az a tény, hogy a korábbi korszak állami művészei a rendszerváltás után is díjakat és reprezentatív megbízásokat kaptak, más, a közelmúltban hasonló történelmi pályát bejárt országokban kritikusabb fogadtatásra talált; a múlttal való szembenézés azonban sehol nem zajlott annyi vitával, mint az ezen belül is speciális helyzetben lévő Németországban. A köztéri szobrok áthelyezésének, átértelmezésének kérdése mellett az egykori NDK prominens festőinek rendszerváltás utáni helye és műveik értéke is központi problémává vált. A vita 1998-ban éleződött ki, amikor a főváros és a politikusok átköltözésével párhuzamosan a berlini Reichstagot a német kortárs művészet legjelentősebb képviselőinek munkáival kívánták díszíteni. A német parlament megbízásából a válogatást végző, elsősorban nyugatnémet tagokból álló művészeti tanács úgy döntött, hogy a keletnémet állam művészetének megjelenítése érdekében Bernhard Heisiget, az NDK egykori kirakatemberét is felkérik egy mű elkészítésére.

A kérdés több kritikusban és számos keletnémet értelmiségiben már korábban felvetődött: hogyan válhat az NDK „állami művésze" az egyesült Németország állami, művészeti reprezentációjának szerves részévé? A kérdés mögött pedig egy még átfogóbb probléma húzódott meg: hogyan viszonyul a német társadalom az NDK negyven éve során létrejött művészethez és a ma is alkotó művészekhez? Még általánosabban: vajon egy diktatúra bukása után valóban ketté lehet-e választani a műveket és az életrajzot? A rendszerváltás hevében megindult vitában, még 1990-ben, az egykor szintén az NDK-ból kivándorolt Georg Baselitz fogalmazott a legélesebben, éppen Heisig kapcsán, amikor egy interjúban keleti kollégáit nemes egyszerűséggel és általánosítva seggfejeknek (Arschlöcher) nevezte.

Bernhard Heisig, az NDK sokszorosan kitüntetett művésze és funkcionáriusa többek között a lipcsei egyetem profeszszora és rektora, a Művészeti Szövetség elnöke volt. Pályája valamilyen szálon mindig a politikához kötődött, így hullámvasúthoz hasonlított. Sohasem volt pusztán propagandafestő, bár elkészítette a maga Dimitrov- és Lenin-képeit; műveit gyakran kritizálták, nem egy ízben kellett önkritikát gyakorolnia. Walter Ulbricht ki nem állhatta, Honecker kiemelte, Helmut Schmidt NSZK-kancellár 1986-ban a portréjának elkészítésével bízta meg, retrospektív kiállítását 2005-ben Gerhard Schröder nyitotta meg. Heisig nem csupán az NDK-ban jutott kiemelkedő lehetőségekhez, műveire már a hatvanas években felfigyeltek a határ túloldalán is. 1977-ben a documenta 6-ra is meghívást kapott; figuratív, expresszív festményeit, ezen belül is kiváló portréit ebben az időben már nyugatnémet magángalériákban lehetett megvásárolni, művei a gyűjtők, többek között Peter Ludwig - akiről több portrét is készített - kedvencei közé tartoztak.

Heisig a festészetet mindig is az irodalmi-elbeszélő tartalmak közvetítésére alkalmas médiumnak tartotta: az NDK jelenét bemutató összetett kompozícióit, újra meg újra átfestett, saját háborús múltjával is szembenéző munkáit a történelmi festészet címszava alatt lehet összefogni. A személyéhez kötődő vita egyben a múltfeldolgozás vitája is: valóban minden korábban készült alkotás rossz lenne, mivel az NDK művészetében csaknem valamennyi mű egy jól körülhatárolt szándéknak alárendelve jött létre? A Reichstagba készülő kép ellen elsősorban volt keletnémet értelmiségiek nyújtottak be petíciót, azzal érvelve, hogy az NDK állami festője nem lehet egy demokratikus intézmény reprezentánsa. Végül mindezek ellenére, többek között Baselitz, Polke, Richter, Uecker művei mellett ma a Reichstagban látható Heisig Idő és élet című festménye is, amelyen a német történelmi figurák kavargásából kibontakozik a „Pflichttäter" szó, ami annyit tesz, „aki kötelességből cselekedett".

Bár konszenzusra nem vezethetett, a Heisig szerepéről kirobbant vita korántsem volt értelmetlen. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy akik nem jutottak megbízáshoz az NDK-ban, akiket tiltottak, elüldöztek, valóban jogosan határolódnak el a Heisigek újabb kiemelésétől. Kimondatott, hogy erős politikai és történeti naivitás - lebutított történelemszemlélet - kell ahhoz, hogy a művekben csak a technikai tökéletességet és az intellektuális töltetet lássuk. Ugyanakkor azzal, hogy a kép ma mégis látható a Reichstag képviselői kantinjában, továbbra is vita tárgyát képezheti, és lehetővé teszi, hogy úgy nézhessünk a festményre, hogy közben a mögötte húzódó életmű ellentmondásaival is tisztában vagyunk.

 

Visszatérés - rezümé

 

A lebutított emlékezet fogalma nem azonos a felejtéssel. Miközben a felejtés a fekete-fehér kockákból egynemű szürkét hoz létre, az emlékezet lebutítása során egy más irányú folyamat is végbemehet: a szürkék korábbi finom árnyalataiból fekete és fehér lesz. A felejtéssel párhuzamosan leegyszerűsítjük a múltunkat.

A múlt leegyszerűsítése elsősorban persze nem Demján Sándor és díjának problémája. E folyamatban először is elveszítjük múltunk egy részét. Amíg az utóbbi negyven év ellentmondásait magunkban nem tisztázzuk (sőt épp ellenkezőleg: elfedjük és díjazzuk), addig az azt megelőző negyven év hasonlóan ellentmondásos alkotói csak zárójelek és idézőjelek között létezhetnek. Ezért nem tudunk méltó helyet találni művészettörténetünkben Somogyi Józsefnek, Borsos Miklósnak, Kerényi Jenőnek vagy Pátzay Pálnak. Amikor a Kis Varsó Somogyi Szántó Kovács-szobrának Amszterdamba szállításával ismét felhívta a figyelmet a művészettörténet egy elfeledett fejezetére, azonnal több irányú támadás érte a művészpárost. A Szoborpark létrehozásával, úgy gondoltuk - ellentmondásos módon ugyan -, de esetleg tisztázhatóvá válik viszonyunk a múltunk egyik szeletéhez. Aztán be kellett látnunk, hogy mindez jóval keservesebb folyamat, amely talán a lehető legrosszabb irányba haladt. Kiderült, hogy a Szoborpark is közös lebutított emlékezetünk része - nem igazi emlékezet, nem is valódi felejtés, csupán díszlet.

Másodsorban a leegyszerűsített múlttal a háta mögött az állam feljogosítva érzi magát arra, hogy a múlt „jól bevált", irodalmi-elbeszélő tartalmak9 közvetítésére hazánkban „kiválóan" alkalmas vizuális nyelvét támogassa és terjessze. Így jöhettek létre az ezredfordulón a millenniumi köztéri emlékművek százai, amelyek évtizedeket forgattak vissza az idő kerekén.

A probléma jelenre vonatkoztatható részéhez tartozik, hogy a rendszerváltás óta kialakult kortárs képzőművészeti intézményrendszer és annak képviselői nem alakítottak ki másfajta, minőségi struktúrákat. A magyar képzőművészetben nem működik a piac, amely ezt kikényszeríthetné - az irodalomban a nemzetközi érvényesülés lehetősége határozottan módosítja az értékrendszert és az elvárásokat, ugyanígy a zenében, kevésbé a filmben. Emellett nincsenek eredményes és hatásos, az emlékezet feldolgozására szolgáló közvetítő rendszereink. Nem ilyenek a múzeumaink, napilapjaink, nem erre megy sem az internet, sem a tévé. Amíg ebben nincs elmozdulás, a rendszer megeszi az emlékezetünket és vele az új kezdeményezéseket. A negyven év valódi - nemzetközi, kritikai - kontextusba helyezése és a kritika hatékonyabb csatornáinak megtalálása nyomán jelenhetne meg a vitákban a kvalitás kérdése, felvetődhetne, mi történjen általában reménytelen köztéri szobrászatunkkal, és mi történjen azokkal a továbbélő művészekkel, akik új megbízásokat szeretnének. Ezeket a tisztázatlan kérdéseket takarja el a Prima Primissima képzőművészeti díjazottjainak listája - teljes állami asszisztencia mellett.

Schrammel Imre: A Prima Primissima-díj szobra

Ilyen volt

Ilyen lett

Kő Pál: Kislány arany fülbevalóval 1971 Szent István 2000

Ilyen lett

Ilyen volt

Varga Imre: Radnóti 1969 Szent Gellért 1997

Ilyen lett

Ilyen volt

Melloco Miklós: Álló Ady

Nemzeti Színház, a szoborpark kapuja

Ilyen volt

Ilyen lett

Schrammel Imre: Lőtt oszlop 1981

Herendi porcelánfigura, 1990-es évek

Ilyen volt, ilyen maradt

Sváby Lajos: A hattyú áldása 1984

Jegyzetek

1 Rényi András: A légből kapott monumentum. Mozgó Világ, 2000/2.

2 „Ezt a nagy díjat a politika kényszerítette ki belőlem. (...) Azzal az áldatlan helyzettel, amelyben valaki négyévenként tudott hegedülni, aztán egy új politikai vezetés idején az újabb négy évben hirtelen nem tudott." Öten a Prima Primissimáról. Váradi Júlia interjúja Demján Sándor díjalapítóval. Mozgó Világ, 2007/1.

3 A Stúdió vezetéséből annak idején hárman - Benedek György, Melocco Miklós és Veszprémi Imre - levelet írtak különböző szerveknek, amelyben élesen bírálták Bencsik István elnököt és tagságon belüli szimpatizánsait, azt állítva róluk, hogy burzsoá művészetet propagálnak a Stúdióban. Bencsik szerint a feljelentők mellett tette le a voksot Sváby Lajos is, aki azonban a levelet nem írta alá. Sasvári Edit: Mi történt a Stúdióban 1967-ben?. Artmagazin, 2006/6.

4 P. Szabó Ernő: A magyar pavilon. Művészet, 1985/1.

5 Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Budapest, 1986, Gondolat; Kovács Péter: A tegnap szobrai. Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. Szombathely, 1992; Boros Géza: Emlék/mű. Budapest, 2001, Enciklopédia; Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003, Osiris.

6 Fülep Lajos: A magyar szobrászat. In Egybegyűjtött írások III.. Budapest, 1998, 121. o.

7 Rózsa Gyula: A fölösleges szobor. Mozgó Világ, 2001/8.

8 Rényi András: A légből kapott monumentum. Mozgó Világ, 2000/2.

9 A díjazott alkotókat hosszú pályájuk mellett egy valami még összefűzi: művészetük irodalmiassága, könnyen lefordítható elbeszélő jellege. Mindennek túlsúlya a magyar kultúrára is jellemző, ahogy ezt többek között Ferenczy István szobrászművészete kapcsán Margócsy István is megállapította. „...olyan világban óhajt alkotni, mely világ, kulturálisan nézve, alapjában véve irodalmi jellegű, s melynek fő meghatározói, igényeinek mozgatói verbálisak és irodalmiak." Margócsy István: A Szép Mesterségek kezdete. Élet és Irodalom, 2007/47.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk