←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rol röl Fáy Miklós

Kínán át hazafelé

Van ez a Lang Lang nevű fiú, kínai zongorista, és az értők számára többnyire szörnyűség, amit viszont én nem értek. Lang Lang nem egy bolond zongorázógép, bár kétségtelen, hogy abból a száraz zongorahangzásból le lehet vonni ezt a következtetést is. De mégis jól játszik, sokkal tisztességesebben, mint néhány nagyágyúnak mondott európai: korrektül, pontosan, értelmesen. De azért mi kikérjük magunknak. Nyilván mert átlátunk a szitán, és tudjuk, hogy őt is csak kitalálták, nem is nekünk találták ki, hanem a felmérhetetlenül nagy kínai piacnak, hátha ott is nekilátnak az emberek klasszikus zenei cédéket vásárolni, és akkor egy időre meg van mentve néhány nagyobb kiadó. De hát attól, hogy kitalálták, még nem feltétlenül rossz. Sőt összehasonlíthatatlanul magasabb szinten játszik, mint például az ugyancsak kitalált és érdekes személyiség, Héléne Grimaud, aki csinos is, meg szelídített farkasai is vannak, úgyhogy televízióbarát személyiség. Legutóbb már azt találták mondani róla, hogy ő a zongora filozófusa, amiből csak annyi az igazság, hogy körülbelül úgy zongorázik, mint egy filozófus.

Mindegy, nem erről akarok mesélni, csak Lang Langról, akinek legutóbbi Beethoven-albumához egy dévédét is mellékeltek, mutatják a stúdiómunkát, a roppant ellenszenves Christoph Eschenbach arról beszél, hogy számára Lang Lang az ideális Beethoven-előadó, ami talán nagyobb bók lenne, ha maga Eschenbach bárki számára is az ideális karmester lenne, így viszont egy kicsit kétes értékű a dicséret. De a videón van egy másik jelenet, Lang Lang ül a zongoránál, és Beethovenről mesél, a G-dúr zongoraversenyről. Nem mesél semmi olyat, amit az ember ne tudhatna, elmondja, hogy a második tétel az Alvilág uránál könyörgő Orpheusz, ami mindenképpen megfelelő kulcs a hallgató számára, mert tényleg valami hasonlóról van szó a zenében, a zongora és a zenekar ellentétére jó hasonlat ebben a tételben. És amíg beszél, valahogy annyira lelkes, annyira viszi magával az embert, mutatja az első tételt, ahogy a semmiből születik, de rögtön kész felnőtt. Nem, talán ebben még nincs is igaza, nem kész felnőtt, és nem is a semmi az a G-dúr akkord, hanem a mag, amiből ki kell bontani az egész tételt, de a gondolat mégis segít, mert rájön az ember, hogy mi a különbség Beethoven és Isten között.

A középső korszak Beethovenje ugyanis gyakran zavarba hozza az embert a kreativitás tombolásával és a személyiség hihetetlen erejével, ő maga is azt érzi, hogy bármihez nyúl, abból arany lesz, és ráadásul többnyire igaza is van, mindenből nagy vagy legalábbis nagynak elismert mű lesz. Hallgatóként rá lehet azért erre unni, egy idő után lázad az ember az istenülő komponista ellen, hová lesz így a közös alap, az azonos szemlélet, ha ő teremti a világot, mi pedig csodáljuk. Erre a kételyre is válasz a G-dúr zongoraverseny kezdete, ahol Beethoven maga figyelmeztet: nem, ő sem teremt, csak mutat. A G-dúr akkordot nem ő találta ki és nem ő hozta létre, az a feladata, hogy megmutassa, mi mindent lehet meglátni ebben az akkordban.

De ezt nem Lang Lang mondja, ő csak játszik a zongorán egy részletet az első tételben, ahol megváltozik a szín, és mutatja is, hogy mintha a szívéből játszana, és mintha egy új planétára lépnénk, annyira új minden gondolat, annyira nem volt benne a normálisan gondolkozó, bejárt utakon haladó ember számára ez a zenei megoldás.

Ez az a pillanat, amikor az ember dühösen csapja le a távirányítót. Miért felejtettem el ezt a lelkesültséget? Miért hallgattam vagy hallottam annyit a G-dúr zongoraversenyt, hogy már nem veszem észre benne az újat? Miért nem tudok meglepődni, miért nem játszik az én szívemből is Lang Lang vagy bárki más?

Vagy vállvonogatás a helyes válasz, és az ember keres tovább, keres mást, ritkább Beethoveneket vagy ritkább szerzőket, vagy újra az élmény után nyúlunk, hogy is van ez a zongoraverseny? De hová nyúl az ember? A G-dúr zongoraverseny annyira alapmű, hogy még nekem is legalább tíz felvételem van belőle. Nem hallgathatom végig az összeset, vagyis végighallgathatom, de mire megyek vele? Összehasonlíthatóak az előadások, de vajon ezen az úton a műhöz jut közelebb az ember, vagy csak tudja, hogy ki hogyan játszotta a stúdióban? És miért állnék meg akkor a meglévő tíznél (vagy többnél), miért ne hallgassam meg az összes Ashkenazy-változatot, az összes Pollinit, a réges-régi Kocsist, Perahiát, Radu Luput, nem, nem sorolom tovább. De igen: Arthur Rubinstein.

A gyakorlati résznél maradva: nekem vele csak kétszer van meg a mű, két stúdiófelvétel, és a kettő mégis belátható mennyiség. Legalábbis eleinte annak tűnt. Azonkívül Rubinstein körülbelül az ellentéte Lang Langnak, az élet nagy élvezője, kéjenc a szó minden értelmében, ha lehet hinni az önéletrajzának, már tizennégy évesen elcsábította a szállásadónőjét, és valahogy annyira érzékletes, amikor leírja, hogyan tette a mellére a kezét, hogy szinte biztos: igazat mond. Ez a kéjencség érezhető a zongorázásában is, a hang élvezete, a telt, erőteljes, dús, vaskos zongorahangzás, ami annyira élvezetes a Barenboimmal közös Beethoven-ciklusban.

Ezzel kezdtem. Arthur Rubinstein utolsó Beethoven-sorozata, és eredetileg nem is annak indult, csak két művet akartak fölvenni, de szólista és karmester annyira egymásra talált, annyira élvezték a közös munkát, hogy elintézték: kerekedjen ki a kör, legyen teljes a sorozat. Ebből a G-dúr a legbiztosabb tipp, hiszen Rubinstein játszotta ugyan mind az öt Beethoven-koncertet, de legtöbbet ezt, ez volt leghosszabb ideig a repertoárján, erről volt a leghatározottabb véleménye.

De hát ez a holtbiztos tippek sorsa: nem jönnek be. Ha számol az ember, akkor rájön, hogy miért: 1975 mínusz 1887 egyenlő 88. Ennyi idős volt Rubinstein a felvétel idején. Ha ezt mind nem tudom, akkor azt mondom: de furcsa, hogy nem tud zongorázni a szólista, persze tud, csak lassúak az ujjai, kénytelen óvatos tempókat venni, hogy bírja a virtuóz részeket, ehhez képest viszont meglepően szép zongorahangot hoz létre. Hajlandó vagyok elismerni, hogy a körülmények ismerete jelentősen változtatja a befogadást. Ami hiba lenne másnál, itt izgalommá válik, és nem rossz értelemben vett izgalommá, hogy vajon megbirkózik-e a bácsi a feladattal, hanem valami furcsa, rögtönzésszerű élénkséget okoz, mondjuk ahogy a harmadik tételben egy helyen kicsit késik Rubinstein bal keze a jobbhoz képest. Fölrezzen az ember a bágyadt zeneélvezetből, és azt éli át, amit Lang Lang óta keresett, hogy ez nem öröktől fogva létező mű, hanem valaki keresgélte, kigondolta, létrehozta. Ha nem Rubinsteinnek hívnák a művészt, lehet, hogy az ember csak legyintene, menjél haza, édes fiam, gyakorolni, de azt hiszem, ennyi előny jár annak, aki kilencven felé még mindig gyönyörűen zongorázik.

Így is vannak olyan érdekesen kétes pillanatai a lemeznek, amelyek kortól némileg függetlenek. Az első tételre gondolok, ahol még nem szokta meg az ember, hogy Rubinstein ujjai elnehezedtek már, és az egésznek olyan a hatása, mintha most jött volna be a hidegről, és nem volt ideje megmelegedni. Mert ez is igaz, de az is, hogy az ezzel járó idegtépődés szintén hatásos tud lenni. De az a fontosabb, ahogy az egész elkezdődik. Minden súly a zongoristán van, csak ő játszik, neki kell kitalálnia, hogy mit is jelent az a néhány kottafej és a föléjük rajzolt pontok, mennyire kell szaggatottan játszani, mennyire kopoghat a zene.

Rubinstein itt kifejezetten bizonytalan. De nem öregesen bizonytalankodik, nem technikailag, hanem zeneileg. Egyszerűen nem áll jót magáért, nem esküszik meg rá, hogy ez úgy jó, ahogyan ő játssza. Átlagos esetben agyonverhetné ezzel az egész tételt, a mű maga arról szól, hogy itt a kiindulás, és erre kell menni, de egyrészt a bizonytalanságot nagyon hamar megszünteti a zenekar, és Barenboim meg a London Philharmonic nagyon pontosan tudja, merre akarnak menni, másrészt meg ezzel jön meg a válasz a nemrég feltett kérdésre. Hallgassuk a G-dúr zongoraversenyt, vagy keressünk más Beethoveneket? Miért vagy, miért nem és? Hogy kophatna meg ez a mű, hogyha egy 88 éves ember, aki évtizedeken át nemcsak hallgatta, de játszotta is, még ilyenkor is bizonytalan, hogy hogyan is kell megszólalnia a darabnak?

A válasz után a másik lemez meghallgatása már formaság. Tizenegy évvel korábbi, Rubinstein már itt sem kamasz, de nagyon jó formában játszik. A zongora hangja nem annyira szép, nem annyira kerek, feltehető, hogy a hangmérnököt jobban izgatta az egész, a zenekar és a zongora viszonya, mint a Rubinstein hangzáseszményéhez való hűség. Nincs az egésszel semmi baj, csak túl egyszerű az egész. A Boston Symphony kísér Erich Leinsdorf vezényletével, a tempók frissebbek, Leinsdorf sokkal több színt és dinamikát visz a kíséretbe, mint Barenboim, az egész mégis sokkal szabályosabb, sokkal normálisabb, sokkal egyszerűbb. Leinsdorf nyilván hibás, van benne, mindig is volt valami száraz pontosság, mintha a zene megoldandó problémát jelentene számára, és nem megmutatkozási lehetőséget (bár ezzel is megmutatkozik, természetesen). De hát mostanában hallgattam egy Brahms-zongoraversenyt, azt is Leinsdorf vezényelte, és a legfőbb izgalom éppen az volt, hogy az ő szabályosságába mennyire nem fért bele a szólista zabolátlansága, hogy a zenekar által létrehozott krecliket állandóan szétütötte a szólista a vállával, fejével, kezével. Igaz, hogy azt a zongoristát Szvjatoszlav Richternek hívták.

Rubinstein elfogadja Leinsdorfot, és együtt járják a kitaposott ösvényt. De talán éppen ezért érezte, tíz évvel később, hogy még egyszer, öregen, fáradt ujjakkal neki kell ugrania a műnek.

 

 


Beethoven: G-dúr zongoraverseny

Arthur Rubinstein, London Philharmonic, Daniel Barenboim, RCA, 1975-1999; Arthur Rubinstein, Boston Symphony, Erich Leinsdorf, RCA 1964-1999.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk