←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rol röl Bán Zsófia

Egy utazás képei

Mehet? Akkor ezt most a trambulinról, ezt most Apa válláról, ezt az angkori romok közül, ezt a víz alól cunamikor, ezt a nagymamám tyúkóljából, ezt a Himalája majdnem csúcsáról, ezt a londoni metróból bombamerényletkor, ezt alkonyatkor, ezt napfogyatkozáskor, ezt az ablakból, amikor nekünk jött a repülő a százhetediken, ezt ballagáskor, ezt az első csóknál (stikában), ezt csak úgy, ezt Anya szemüvege mögül, ezt a tükörből, ezt meg a temetésemkor (félprofilból).

Nem, én már nem egy nápolyi dalt küldök néked, hanem inkább egy képet. Feltéve persze, ha van rá fogadókészséged, illetve fogadóképességed, azaz ha van olyan kütyüd (itt: mobiltelefonod), amin fogadni tudod. Ha nincs, legfeljebb letöltöm, és elküldöm ímélben. Talán tíz éve sincs, hogy a mobiltelefon kamerája a telekommunikáció, pontosabban a tele-vízió egy radikálisan újfajta módját honosította meg, amennyiben a távolság, az ott-nem-lét ellenére közös élménnyé tud válni egy látvány (lásd: sharing), azaz egy újfajta közösség jön létre, amely az egyenes adásban működő televízió publikus közösségével szemben egy alapvetően magánjellegű közösség (közösségek). A kommunalitás víziója nem vízió többé: a vízió kommunalitásának vagyunk naponta tanúi. A kezdeti magánjelleg aztán változott, bővült: manapság már magánemberek (civilek) is készítenek képanyagot napi eseményekről a hivatalos média számára, alkalmi híranyaggá, sőt olykor perdöntő bizonyítékokká válva. És aztán persze, elkerülhetetlenül, jött, mint mindig, a művészet - egy másfajta közösséget teremtve.

A kettős jegyben, azaz irodalom és fotográfia kettős jegyében alkotó Bartis Attila 33 fényképéből láthat kiállítást a Goethe Intézethez tartozó Eckermann Kávézóban az, aki nagyon elszánt. Az egészen kis méretű képeket ugyanis már két lépésről is bajosan lehet jól látni, ha azonban közel akarunk menni, az előttük ülő kávéházi kliensek magánszférájába, aurájába kell csúnyán betolakodnunk, s tőlük sűrű elnézéseket kérve, föléjük hajolva kell megszemlélnünk e képeket. S jóllehet az efféle körülmény többnyire elriasztó, de legalábbis bosszantó, nekem - miután túltettem magam a tagadhatatlan kezdeti boszszankodáson - tulajdonképpen tetszik ez a nehézség; tetszik, hogy egy műtárgy nem kíván tolakodni, nem akarja magára mindenáron felhívni a figyelmet, nem próbálja a nagyérdeműre ráoktrojálni magát, tetszik, hogy meg kell dolgozni érte, hogy a szó legszorosabb értelmében közel kell menni hozzá ahhoz, hogy mű és műélvező között megteremtődjön a kontaktus, s elkezdődhessen a dialógus. Olyan, mint amikor egy felettébb tartózkodó, a mondanivalójával takarékoskodó, illetve azt dekára pontosan kimérő, ám fényes elméjű emberrel kívánunk szóba elegyedni. Az ember leizzad, de aztán megéri.

A fotográfusként eddig elsősorban portréiról ismert Bartis (Engelhard-hagyaték, 1996; Photo Pygmalion, 1998) most merőben új műfajjal kísérletezik: a mobiltelefonnal készült fénykép műfajával. Ez meglehetősen radikális váltásnak látszik attól a művésztől, aki eddig leginkább műteremben érezte jól magát képkészítéskor. A műterem a belvilág, a teljes kontroll, az állandóság, mi több, ideálisan az örökkévalóság helye. A mobiltelefonnal készült kép - legalábbis az eddigi, viszonylag rövid hagyományát tekintve - a külvilág, a bizonytalan kontroll, az átmenetiség, mi több, jellemzően a pillanat műfaja. Bartis nyilvánvalóan e két véglet közti feszültséget szikráztatja fel, amikor egy utazás, egy út élményét szépiázott hatású mobilképekkel örökíti meg. És itt ez a kifejezés megint csak egészen szó szerint értendő (csoda-e, ha egy író fényképvilágába minduntalan beszüremlik a nyelv?): ugyanis az, amit Bartis e mobilképekkel tesz, valóban nem más, mint - a rögzítésen túl - a megörökítés, a pillanat örökké tételének vizuális lenyomata. Erre persze mondhatnánk, hogy közhely, hiszen minden fénykép az. Ám az úgynevezett „posztfotográfia" korában már nagyon nem mindegy, hogy a fénykép milyen technikával készül, s úgy tűnik, már a digitális technikán belül sem mindegy, hogy miféle kamerával. Ha „a médium az üzenet", e mondás igazságértéke sehol sem érvényesülhetne jobban, mint éppen itt, ezeken a - legalábbis külsőségekben - korai dagerrotípiákra emlékeztető képeken. Hiszen az elsősorban vizuális jegyzetelésre, vizuális gyorsírásra használt mobilképek (kis híján magam is készítettem, emlékeztetőül, néhány képet a mobilommal e mobilképekről) itt a pillanat, mondhatni a létezés metafizikáját (szentségét?) rögzítik (örökítik meg) a maguk különleges, szokatlan eszközeivel. A menüből a szépiázó mód kiválasztása (vagy adott esetben Photoshoppal az utólagos szépiázás) nyilvánvalóan erre utal, a fotós itt figyelemfelkeltésnek szánja, mint amikor valaki egy szövegben kurzivál vagy bármilyen más módon kiemel.

Azonban nem egyetlen kiválasztott pillanatot emel ki az időfolyamból, mint a mára már megszokott eszközökkel készült fotó (a digitális is), nem azt az egyetlen pillanatot ajánlja figyelmünkbe, nem azt az egyet ítéli megörökítésre méltónak, hanem lényegében a világot, a létezést, az időt magát - az időnket. Nem azt mondja: nézd ezeket a fákat, hanem azt: fák, nem azt mondja, nézd ezt a rétet ezekkel a legelő lovakkal, hanem azt: rét, lovak vagy alkonyi égbolt, hótól csillámló út, fenyvesek, hegyek, szenteltvizes hordók, sírkőrészlet, fatörzsön csiga, egy szembejövő autó reflektorfénye, idejétmúlt határátkelő-tábla, elhagyott őrbódé, vegetáció. Egy utazás képei ezek, ám a médium és a stilizáció nem pusztán egy utazás képeit tárják elénk, hanem az Utazásét. A dagerrotípiákra való felszíni, vizuális utalás nem nosztalgikus, hiszen maga a médiumhasználat (a mobiltelefon) akadályozza a nosztalgia megképződését, mintegy beépíti a képekbe önnön ellentmondásukat: egyszerre ironikusak és elégikusak. A stilizációval Bartis beidéz valamit, egy vizuális idézetet használ (jelentése: múlt idő), ám egyúttal folyamatosan felhívja figyelmünket az idézet anakronisztikusságára, mi több (a médium útján), tartalmának, jelentésének jelenbéli alkalmatlanságára/alkalmazhatatlanságára. Ilyen értelemben Bartis mobilképeit tipikus posztmodern műveknek mondhatnánk, amennyiben nem romantizálóan-nosztalgikusan, hanem ironikusan-integrálóan idéz be egy korábbi stílust; a pastiche fotografikus példája. Ám Bartisnál mindez még öszszetettebb, mert esetében ez az irónia erősen megszenvedett irónia, amennyiben kénytelen tudomásul venni - és képeivel velünk is tudomásul véteti -, hogy lét és idő megörökítése nem kivitelezhető projekt. Így aztán a (posztmodern) irónia mellett mindig ott lappang egyfajta (modern) veszteség- és hiányérzet meg egy adag melankólia. S ez a melankólia leginkább abból a felismerésből fakad, hogy nincs visszaút az időben (tehát a nosztalgia ellentétje), hogy minden, ami történik (a múlt is) most van, most kell vele törődni, mert máris itt a következő pillanat. Hiszen a mobiltelefon mint médium magában hordozza a mobilitás, a mozgás, az úton levés, valamint az elérhetőség ideáját, és itt, ezek a képek a saját időnk (mondjuk: a lét) önmagunk számára való elérhetőségét (vagy elérhetetlenségét) kísérlik/kísértik meg. Másképpen: vajon lehetünk-e egyszerre kint és bent? Fog vagy nem fog az a macska egyszerre kint s bent egeret?

 

 

 


Bartis Attila: 33 fotográfia. Eckermann Kávézó, 2007. szeptember 10-30.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk