←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rol röl Győrffy Iván

Kacajkúra

Majdnem másfél évtizedet várt Jirí Menzel, amíg újra kamera mögé állt. Ez így nem felel meg a valóságnak, mert várni ugyan nem várt, a feladat találta meg őt egy újabb, immár hatodik Hrabal-adaptáció formájában - jó negyedszázaddal az utolsó, a Hóvirágünnep (1982) után. Közben az idős mester - akivel szellemi pingpongjátszmát folytatva közösen dolgozták ki a forgatókönyveket korábban - végleg levette a kezét Menzelről (állítólag madáretetés közben zuhant ki az ablakból), így „alázatos képzelete asztaláról" már nem tudott mit visszadobni, a rendező egyedül maradt észrevételeivel, áttoldásaival, alakok és helyzetek összeolvasztásával, a forgatás szülte helyzetkomikummal. Ami olyan ragyogóan működött a Gyöngyök a mélyben (1965) epizódfilmje, még inkább a világhírt jelentő Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966), majd a húsz évre betiltott Pacsirták cérnaszálon (1969/1989), a Sörgyári capriccio (1980) és a Hóvirágünnep esetében - olyannyira, hogy Menzel már ujjgyakorlat gyanánt is hamisítatlan hrabalos-menzeles filmeket volt képes készíteni bárkinek a forgatókönyvéből -, azt itt már a rutin keltette életre.

Nincs mit szégyellni ezen: az Őfelsége pincére voltam ugyanazt a légies könnyedséget, sorsok és szituációk történelem feletti lebegését, az emberek iránt érzett elnéző szeretetet, a múlt jelenben is tartó nosztalgikus-mágikus újraélését mutatja fel, amely az egész menzeli életmű sajátja, s amelyet csak nagy ritkán - mellékzöngeként - gazdagít a keserűség rezonanciája. Hrabal szelleme - ha nem is kísértetként, de valamiféle profán őrangyalként - ott lebeg valamennyi jelenetben: amikor az idős Jan Díte majd tizenöt év után kilép a börtön kapuján, de beszorul a táskája, amikor kényszerűen kivonul a természetbe, azaz a határszéli, elhagyott szudétanémet faluba, amikor fiatalabb mása első lépéseit teszi a nagyvilágban, a pénz, a nők, az eszem-iszom, a hatalom bűvöletében (Thoreau nagy kivonulója, Walden itt éppen hogy a nagyvonalú polgárosodás, a civilizáció apostola), amikor megkapja az abesszin császár érdemrendjét, amikor meztelen hajadonok zsongják körül a náci tenyésztelepen, amikor elveszíti fajvédő feleségét, de milliomossá válik, amikor a népi demokráciában ugyanezért börtönbe jut, amikor visszaemlékezik minderre megfáradt, beletörődött, de a sót még mindig megnyalni vágyó javakorabeli férfiként. Hrabal ott rejtőzik abban az üres vagy teletöltött söröskrigliben, amelyen keresztül az ifjú Díte pincérként gyakran és önfeledten szemléli, issza magába a külvilág csábító ingereit, de ott van az utolsó jelenet felemelt és bizonnyal az ő emlékére ürített korsójában is, amelyre fokuszálva végül megpihen a képzelet. Sírját Menzel - a meggyőződéses antialkoholista, az orális örömök és szenvedélybetegségek értetlen tudora - valóban sörrel locsolta meg, ahogy Hrabal elvárta: a folyékony nedű mellett habzó jókedv, szolid irónia, egymásba érő gegek és színes-szagos, groteszk képsorok ízesítik a filmet. „Arra tanított bennünket, hogy viseljük el az életet keménységével együtt, hogy sohase veszítsük el a humorérzékünket. Ez volt az ő józan életszeretete - nem választotta el az élettől a halált."

Akár ünneprontásnak hat, akár nem, azért végig van egy olyan érzésünk, hogy üres formalizmusba hajlik az egész. Megvan minden, amire Menzelnek és hű közönségének szüksége van - bánat és öröm, gúny és öngúny, alázat és megértés, vétkek és feloldás, erős komikum és visszafogott tragikum, fekete-fehér némafilm és látványgazdag színes, hősök minden hősiesség nélkül -, mégsem csillog annyira, mint a Sörgyári capriccio, mégsem fonja össze olyan mesterien a párhuzamos szálakat, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, mégsem mond annyit a kelet-európaiságról, mint a Vége a régi időknek (1989) vagy a Pacsirták cérnaszálon, mégsem melengeti úgy meg a lelket, mint Az én kis falum (1986), mégsem annyira önfeledt, mint a Hóvirágünnep, mégsem annyira vidáman szatirikus, mint a Magány az erdőszélen (1975), mégse árul el annyit az alkotó(i)ról, mint a Mesés férfiak kurblival (1978). Egyszóval ez a Menzel nem az a Menzel - talán erre utalt maga is, amikor úgy fogalmazott, tíz év múlva egészen más (biztosan jobb) lenne ugyanez a film, mint most, habár tíz évvel ezelőtt gyengébbet készített volna...

Persze lehet, hogy mindez rossz reflex: ahogy az Ivan Csonkin élete és különleges kalandjai (1994) című filmet sem igazán mérik a bársonyos forradalom előtti időszak terméséhez, az Őfelségének is el kell szenvednie a Menzel-törzsközönség generációs beidegződéseit. Amit egykor elég volt áthallani, ma már körül kell írni - nem véletlen, hogy Menzelnél szokatlan módon korabeli rádió- és híradófelvételek idézik fel a háborúba sodródó Csehország miliőjét, s a német kitelepítések időszakát magyarázó narráció mellett az idősebb Díte is előszeretettel turkál a történelem szemétdombján, a tárgyi emlékek között. Korábban a bölcs, életszeretetben és ravasz csínytevésekben jeleskedő öregemberek népmeséket hallgattak a rádión, most Hitler agresszív hangja recseg az éterben. Ez a világ nem az a világ, ez a közönség már nem csak abból a közönségből verbuválódik (egyedül hazájában már milliós a nézettsége az új Menzel-filmnek), és a cseh újhullámot már lehetetlen feltámasztani - ebből is fakadhat az Őfelsége viszonylagos disszonanciája, s ezért is igyekszik olyan látványosan előnyére változtatni a hátrányát. Hrabal nem forog a sírjában, a filmarchívum boldogan fogadja be az új Menzel-opust, s a mozinézők sem csalódnak.

Szembenézés és visszatekintés ez a film is, ahogy az érett rendezőknél már megszokott, emiatt - s a szövevényes cselekmény révén - hangsúlyos a narráció, amelyben szokatlan módon direkt értékítéletek is elhangzanak. A hrabali arcvonásokkal bíró cseh Kaiser és a fiatalabb kiadást alakító bolgár Barnev, jelen és múlt, megértés és megélés között mindig ott áll valódi főszereplőként egy tükör. A lepusztult vendéglőben, az idős Díte száműzetésének helyén megtisztított ósdi tükörben idézi fel és gondolja át életét, és hogy társasága legyen a szomszédok, a konyhafilozófus profeszszor és elhanyagoltan is vonzó javítóintézeti asszisztensnője távozása után, Díte tükrökkel rakja tele a szobát - visszaverődő alakmása megannyi idegenként, mégis valahonnan ismerős vendégként tekint rá, miként a múltjában rendre feltűnő Waldent is vendégül láthatja az utolsó képsorokban. Tükörrel kedveskedik az ifjúkora szeretőit felidéző asszisztenslánynak (ahogy tükrökkel szédítette alkalmi szeretőit is meztelen testük felcicomázását követően), tükörben bámulja az abesszin császár érdemrendjét - de a napfényt játékosan darabokra tördelő, homályosan sokat sejtető üvegpoharak szintén megannyi tükörként vezetik tekintetünket egy másik, hiperbolikus valóságba (hogy a rendező sajátos világlátását tükröző menzeli kifejezéssel éljünk). Ezekben a tükrökben Menzel és Díte mellett mi, nézők is betekintést nyerünk az egymás mellett párhuzamosan létező tudatrétegekbe, jelen és múlt az emlékezetben harmonikusan megférő, olykor mégis a másik ellen kijátszható kép- és hangzósoraiba. Igazi élveboncolás ez, tele humorral, emberszeretettel, megbocsátással - Menzel is tükrökkel csinálja, mint a híres krimiszerző (de a bűnügyekhez nincs érzéke, ezt a Gyilkosság a leányiskolában [1965] óta tudjuk), ám hiába tűz és vér, halál és bűnhődés, az Őfelségét lehetetlen komolyan venni, s ez rendezője számára alighanem a legnagyobb dicséret.

Ahogy már megszoktuk, jellemek itt sincsenek, csak szerepek, amiket le lehet venni és föl lehet ölteni, kinek-kinek a rászabott sors szerint. Nem tudjuk, mi történt Dítevel tizennégy és háromnegyed év fogság alatt, de ez a sötét folt világít be mindent, ez teszi lehetővé az újrakezdést az erdőben, élete újranézését „a lélek vetítőjében". Csak sejtjük, hogy itt érte az első tragédia: világéletében milliomos szeretett volna lenni, és amikor elérte, és végre a milliomosok (köztük a Menzellel egyidős, a Rokonok csereszerepét itt törlesztő Szabó István) közé telepedhetne a börtönben, azok megvetően utasítják a hátsó sorba - oda, ahol már pincérként is bérelt helye volt. Légitámadás, annexió, megalázás, felesége halála mind nem érintik, csak akkor döbben magára, amikor élete vágyálmából kell felébrednie. És Menzel még ezt is egy játékos tollzuhataggal oldja fel, nemet mondva az egyértelmű lezárásra, a reménytelenségre, az ember életerejének kiapadására. Díte a börtönben válik azzá, amilyennek számunkra a film elején mutatkozik, s ez a hiány, a filmnek ez az alázatos elhallgatása a titok előtt nyit ajtót a múlt szédületes bohóságainak, amelyek Pepin bácsi gátlástalanságával veszik birtokukba az egész filmvásznat, árasztják el érzékeinket két órán keresztül szakadatlan.

„Aki nevettetni tud, gyógyít" - állítja ki Jirí Menzel az „egészséges film" receptjét. „Amit mosolyogva mondanak el nekünk, az örökre ott marad a szívünkbe vasalva." Rendszerváltás, jóléti társadalom ide vagy oda, nagyon szánalmasnak látszhatunk, ha a cseh filmrendező nem tántorít e hitvallásától. Az Őfelsége pincére voltam ugyanis szuggerált hiányosságai ellenére jóval több tünetkezelésnél: maga a terápia.

 


Őfelsége pincére voltam. Színes, feliratos cseh-szlovák játékfilm, 120 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Jirí Menzel; író Bohumil Hrabal; operatőr Jaromír Sofr; zeneszerző Ales Brezina; vágó Jirí Brozek, szereplők Oldrich Kaiser, Ivan Barnev, Marián Labuda, Julia Jentsch, Martin Huba, Milan Lasica.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk