←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rol röl Rainer M. János

A börtön ablakából

Az Egyesült Államok törvényhozása 1998-ban törvényt hozott a náci háborús bűnösökkel kapcsolatos iratok titkosságának feloldásáról. Az antifasiszta szövetségesek annak idején több megállapodást kötöttek arról, hogy mindanynyian üldözni fogják a népirtásért és más emberiség ellen elkövetett bűnökért felelőseket és azokat, akik aktív részesei voltak a háború kirobbantásának. Az 1946-ban megtartott nürnbergi per ennek az együttműködésnek volt látványos demonstrációja, ami azonban a következő években ezen a téren is mind szűkebb térre korlátozódott. A háborús felelősök és népellenes bűnösök új minőséget nyertek a hidegháború kirobbanásakor: az új ellenséggel szembeni hírforrásokét, potenciális (mert megfelelően elkötelezett) ügynökökét, a hadiipari-fegyverkezési versenybe vethető elmékét és így tovább. Az ezzel kapcsolatos hallgatólagos vagy éppen nagyon is körültekintően szabályozott alkuk dokumentumait az Egyesült Államokban és másutt is gondosan zárolták. Csaknem egy évtizeddel a hidegháború végét követően végül felszabadították ezeket az iratokat - egyelőre csak az Egyesült Államokban.

Norman J. W. Goda 1961-ben született, az Ohio Egyetem történelemprofesszora, több Hitlerrel, a nácizmussal, a második világháborúval és a holokauszttal foglalkozó könyv, tanulmány, dokumentumgyűjtemény szerzője, társszerzője, összeállítója. A háborús bűnösökkel kapcsolatos iratok felszabadítását célzó törvény végrehajtását az amerikai kongresszus figyelemmel kísérte: Goda egyike volt a bizottság felkért szakértőinek. A munka 2000-től hét éven át tartott. A professzor kissé játékos című könyvébe (Spandaui mesék) alighanem „bedolgozta" a feltáró munka során elsőként megismert dokumentumokat.

A spandaui börtön a második világháború utáni Berlin brit szektorába került. Eredetileg is katonai börtönnek építették 1878 és 1881 között. A második világháború végéig szolgált kihallgatóközpontként, a náci represszió áldozatainak transzferállomásaként, de halálos ítéleteket is hajtottak végre falai között. Amikor a nürnbergi per 1946. október 1-jén véget ért, a tizenkét halálos ítélet (ebből az egyik, Martin Bormanné, a vádlott távollétében született - akkor még nem lehetett tudni, hogy Bormann a háború utolsó napjaiban meghalt) és a három felmentés mellett a bíróság hét szabadságvesztés-büntetést is kiszabott. A Nemzetközi Katonai Törvényszék elítéltjei számára fel kellett állítani a Szövetséges Börtönt. Spandaura esett a választás, mivel a hasonló rendeltetésű épületek között ez volt viszonylag a legjobb állapotban, valamint a maga vízöblítős árnyékszékkel ellátott 132 cellájával elég tágasnak látszott ahhoz, hogy befogadja a Nemzetközi Katonai Törvényszék várható további elítéltjeit is.

A törvényszék 1946 októbere után többé senkit sem ítélt el. Spandau ott maradt a maga hét foglyával, egy négy nagyhatalom által megszállt városban, négyhatalmi (rotációelven működő) igazgatással, négyhatalmi alkuban született szabályzattal. Alighogy Spandaut „beüzemelték", a négy győztes nagyhatalom három-egy arányban a legélesebb konfliktusba került egymással. Az egy oldalon álló három nyugati ország között időről időre nézetkülönbségek léptek fel. Spandau és fogyatkozó számú lakói azonban maradtak. 1966-tól több mint két évtizeden át a négy ország speciális börtönőrei egyetlen fogoly, Rudolf Hessre vigyáztak. Nem túlságosan jól, mert a 93 éves (!) Hess 1987 áprilisában felakasztotta magát egy elektromos hoszszabbítókábel segítségével. Spandau egyidős volt a hidegháborúval, és csak alig valamivel előtte múlt ki. A hidegháborúval ellentétben, amely gazdag „kulturális" örökséget hagyott hátra, Spandau, legalábbis létrehozói intenciói szerint, nyom nélkül eltűnt. Az épületet az utolsó tégláig lebontották, a maradványokat titkos helyre szállították. Spandauban tilos volt fényképezni. A negyvenéves börtönadminisztráció teljes dokumentációját szovjet kezdeményezésre megsemmisítették - nehogy az eredeti fejlécekkel, pecsétekkel és aláírásokkal ellátott papírok egyszer, valaha, valaki számára ereklyeként szolgáljanak. Előtte azért nyugati kérésre mindent mikrofilmre vettek. A szovjet, a brit és a francia szett máig zárolva van. Az amerikait azonban - egyébként nem a náci bűnös dokumentumok titoktalanításának részeként - hozzáférhetővé tették. Norman J. W. Goda könyve ezt a tökéletesen elsüllyesztett történetet hozta felszínre ez év elején megjelent könyvében.

Spandau története egyedülálló - hangsúlyozza Goda mindjárt könyve elején. Először is egyedülálló kooperációtörténet. Miközben a hidegháború mélypontra süllyesztette a kelet-nyugati kapcsolatokat, itt egy intézményt kellett közösen igazgatni. A berlini szövetséges parancsnokság jogi osztálya által felügyelt börtönbe egyenlő számban delegált őrséget a négy hadsereg. A börtön igazgatóságát a négyek egy-egy delegáltja alkotta, akik kötelesek voltak egyhangú döntésre jutni minden fontos kérdésben. Ahogyan a parancsnokság élén havonta váltották egymást az amerikai, angol, francia és szovjet tisztek, úgy váltották a börtönigazgatóság elnökét is. A börtönt üzemeltetni kellett: Spandau a legválságosabb pillanatokban is - az 1948-49-es berlini válság idején, 1961-ben, a fal megépítésekor - mindig működött. Időről időre felmerült ugyan, hogy célszerű lenne megszüntetni, esetleg elosztani a foglyokat, valahogy mindig felülkerekedett az ellenkező belátás. Spandau és foglyai túlságosan fontos helyet foglaltak el a közös világháborús erőfeszítés leromlott jelképrendszerében.

Spandau sziget maradt, de természetesen a hidegháború korbácsolta viharos vizek vették körül. A börtön igazgatása csöppet sem egy bürokratikus intézmény vezetésének és napi rutinná váló tevékenységének egyhangú története. Goda beszámolójának vezérfonala a minden egyes napi és távlati kérdés körül fellépő vita, az állandósuló konfliktus. A börtönrezsim minden egyes mozzanata alkalmat adhatott erre. Az elítéltek teljes idejüket magánzárkában töltsék-e, végezhetnek-e munkát és milyen jellegűt (eközben beszélhetnek-e egymással, avagy teljes csendben tehetik csak), kapcsolatot tarthatnak-e a külvilággal, kivel, milyen formában, milyen gyakorisággal, kaphatnak-e könyvet, papírt, írószert, leveleik (ha egyáltalán írhatnak) kihez, milyen időközönként juthatnak el, élelmezésük milyen legyen és mennyi - minden állandó vitákkal és veszekedésekkel járt. A frontok természetesen adva voltak - de csak nagy vonalakban, tendenciaszerűen. A szovjet fél számára Spandau maga is baleset volt - a nürnbergi szovjet bíró valamennyi vádlottra halálos ítéletet szabott volna. A szovjet börtönvízió magától értetődően csak a teljes büntetési terminust tartalmazta, amit lényegében úgy képzeltek el, mintha az elítélteket élve, magányosan eltemették volna. A sztálini büntetési kultúra e megnyilvánulásával szemben a nyugatiak - ugyancsak magától értetődően - a saját, humanizáltabb, vagyis megengedőbb, az izoláció páncélján apró nyílásokat engedélyező rendszerüket próbálták adaptálni. Leginkább a britek, legkevésbé a franciák, így aztán az amerikaiaknak még saját portájukon is egyensúlyozni kellett, miközben vívhatták végeláthatatlan szócsatáikat az általában szűkszavú szovjet képviselőkkel.

Mindez azonban szinte lényegtelen mellékszál, hiába ábrázolja imponáló forrásismerettel, halálos nyugalommal, egyszersmind valamelyest a bizarr iránti érzékkel Goda. Könyve legfontosabb szála sajátos szabadulástörténet. Az igazi tétre menő küzdelmek nem a négyhatalmi börtönigazgatóság asztalánál zajlottak. Inkább a kormányközi és az egyes országokon belüli politikai tárgyalószobák asztalainál meg fogadásokon, előszobákban, levelekben és telefonhívásokban. 1949-től új „helyszínnel" és szereplővel, Nyugat-Németországgal. A nagy tét az volt, hogy a hét fogoly letölti-e a Nürnbergben rámért büntetést vagy kiszabadulhat előbb, s ha igen, milyen feltételekkel. Spandau falai, az őrség és a direktorátus végtelen vitái együtt az együttműködés zárványai maradtak. A bezártak viszont élő halottak helyett a hidegháború nagyon is eleven szereplői. Ez Goda könyvének igazi, csaknem perverz érdekessége, ez az igazán izgalmas és (helyenként s nem egy értelemben) megdöbbentő.

Elsőként a Nürnbergben 15 évre ítélt Konstantin von Neurath hagyhatta el Spandaut 1954 novemberében. Neurath 1932 és 1938 között külügyminiszter volt - afféle hidat képezve a késő weimari rendszer és a náci uralom között. Nem értett egyet mindenben Hitler háborús terveivel, ezért lemondott tárcájáról. A hozzá hasonló politikusokat (Schacht, von Papen) Nürnbergben felmentették (később nyugatnémet bíróság azért elítélte őket), Neurath azonban nem vonult vissza. 1939-ben elvállalta a megszállt Csehország Reichsprotektorának pozícióját. 1941-ben Hitler azért váltotta fel ugyan Heydrichhel, mert úgy látta, Neurath nem elég erélyes a cseh ellenállással szemben, ám ez távolról sem jelenti, hogy a volt külügyminiszter valami jóságos helytartó lett volna.

Neurath régi arisztokrata családból származott, és kora ifjúságától diplomata volt. Kapcsolati hálója kiterjedt egész Európára, beleértve uralkodóházakat, Adenauer kancellárt és XII. Pius pápát. Neurath a többi náci főbűnöshöz képest valóban némileg más volt, de azért, ahogy Goda megjegyzi, „semmit sem tett, amire büszke lehetett volna". Miután elítélésekor elmúlt 73 éves és súlyos szívbetegségek gyötörték, komolyan tartani lehetett attól, hogy hamarosan meghal. Neurath barátai és ismerősei perújrafelvételért, kegyelemért kilincseltek - a szovjet parancsnokság még ahhoz sem járult hozzá, hogy Neurathot a berlini brit katonai kórházban műtsék meg. Ehelyett a spandaui kivégzőcellában rendeztek be egy sebészeti műtőt, ahol Neurathon kívül megfordult az életfogytiglanra ítélt volt propagandaügyi államtitkár, gazdasági miniszter és Reichsbank-elnök, Walther Funk is. Sztalin halála és az enyhülés első hulláma kellett ahhoz, hogy 1954 novemberében - váratlan fordulattal szovjet javaslatra - Neurathot elengedjék (még két évet élt). Az előző évben a spandaui igazgatóság már komoly vitákat folytatott a börtönfalak között bekövetkező halál „forgatókönyveiről", amelynek - ugyancsak szovjet iniciatívára - egy a falak között kialakítandó szövetséges temető lett volna a végpontja. Miután 1953 után Moszkvában is belátták, hogy ez utóbbi az idők feltehető végeztéig hosszabbítja meg a kényszerű együttműködést, Spandau kapuja megnyílt. Erich Raeder admirálist (életfogytiglan) ugyancsak szívbetegsége miatt helyezték szabadlábra 1955-ben. A Neurathnál is betegebbnek tartott Funkot 1957-ben engedték el.

Időközben lejárt a Hitler öngyilkossága után három hétre a német államfő posztját betöltő Karl Dönitz tengernagy tízéves büntetése is. Raederrel ellentétben (aki Goda szerint „fausti alkut kötött a hitlerizmussal, odaadva magát cserébe több csatahajóért és haditengerészeti támaszpontért") Dönitz elkötelezett híve volt a Führernek, sőt 1944-ben (!) belépett a nácipártba is. „Szerencséjére" nem vett részt a német háborús tervek kialakításában, emberiségellenes bűntetteinek és háborús jog megsértésének alapja a korlátlan tengeralattjáró-háború volt, valamint hogy utasítást adott arra, hogy a német tengeralattjárók hagyják sorsára az elsüllyesztett szövetséges hajók túlélő legénységét. Dönitzért - akárcsak Raederért - elsősorban a veteránlobbi lépett fel. Az ötvenes években megkezdődött a nyugatnémet hadsereg megszervezése, az NSZK-t befogadta a NATO. A haditengerészek képesek voltak nyomást gyakorolni Bonnra (sőt áttételesen a szövetségesekre is) a haderőnem két egykori parancsnokának (Dönitz 1943-ban váltotta fel e minőségében Raedert) szabadon bocsátásáért. Hitler utódát 1945 májusában tartóztatták le, az ítéletet Nürnbergben a következő év októberében mondták ki. Az angolszászok úgy vélték, Dönitz büntetése 1955-ben lejárt, hiszen a tíz évet - az előzetes letartóztatást beszámítva - kitöltötte. Nem így a szovjetek, akik ez esetben keresztül is vitték akaratukat, így az admirális 1956. október 1-jén hagyhatta el Spandaut.

Albert Speer, Hitler hadianyag-gazdálkodási minisztere és Baldur von Schirach, a Hitlerjugend feje 1933 és 1940 között, később Bécs náci Gauleitere egyaránt húsz évet kaptak. Amikor 1966. október 1-jén büntetésük lejárt, Spandau egyedüli lakója Hitler egykori pártbeli helyettese, Rudolf Hess maradt. Hess már 1941 óta őrizetben volt - egy hónappal a Szovjetunió elleni német támadás előtt váratlanul, saját elhatározásából Angliába repült, hogy tárgyalásokat folytasson az „északi népek" közös frontjáról a keleti barbárság ellen. Sikertelen misszióját követően hamarosan mentális rendellenességeket mutatott (vagy, Goda inkább erre hajlik, produkált), amik végigkísérték spandaui negyven évét is.

Speer és Hess esettanulmányát dolgozta ki Goda legrészletesebben. Az első esetben célja nyilvánvalóan egyfajta revízió. Speer volt Nürnberg „bűnbánója", aki egyrészt azt állította, hogy a nácizmus bűneiről, mint szakember, jórészt nem is tudott, ám ezekért is megrendülten vállalta a felelősséget. Goda elemzése végén arra a következtetésre jut, hogy Speer mindkét vonatkozásban hazudott annak érdekében, hogy elkerülje a halálos ítéletet. Hess éppen az ellenkező taktikát követte - nem ismerte el felelősségét semmiben, nem bánt meg semmit, és élete végéig elutasította a nemzetközi bíróság törvényességét, s hangoztatta: ártatlanul ül. Életét - Goda szerint színlelt - elmezavarainak köszönhette, s annak, hogy 1941-ben kikapcsolódott a náci háborús masinériából.

Miután egyedül maradt a börtönben, szabadon bocsátását kieszközlendő nemzetközi bizottság alakult fia vezetésével. A követelés hangot kapott az angol alsóház ülésén is - eközben a Szövetséges Börtön igazgatósága több mint másfél évtizeden át azon vitatkozott, mi történjen Hess holttestével, ha egyszer meghal (a szovjetek a spandaui elhamvasztás mellett kardoskodtak azzal, hogy az urna átadható a családnak...). 1982-ben, miután Hess szívbetegsége súlyosbodott, négyhatalmi egyezmény született a halála esetén foganatosítandó rendszabályokról, a holttest vizsgálatától a csendes temetési szertartáson át egészen a spandaui börtön lebontásáig. Hess azonban még mindig nem halt meg. Ellenkezőleg, kilencvenes éveiben is viszonylag aktív maradt, emlékiratszerű feljegyzéseket készített, amelyeket a Spandauban szolgálatot teljesítő francia pap útján ki is csempészett. Egy 1986 nyarán tartott szovjet motozás során előkerült feljegyzése (amelyet a börtön összes irataival együtt semmisítettek meg, de a mikrofilmen megmaradt) ugyanúgy a háborús felelősség kérdésével foglalkozott, mint Hess nyilatkozata, amelyet az utolsó szó jogán Nürnbergben tervezett elmondani (de nem tudott, mert a bíró az előírásos húsz perc után megvonta tőle a szót; hatvanoldalas szövegét az amerikai fogdaparancsnok lopta el, s az amerikai Nemzeti Levéltárban bukkantak rá a kilencvenes évek elején). 1946-ban Hess azt állította, Hitler nem akart háborút, a háború a nemzetközi zsidóság műve. 1986-ban pontosan ugyanitt tartott, csak a zsidóság helyett „titkos erőt" írt.

Goda elemzése a lehető legkiterjedtebb forrásbázison nyugszik, ugyanakkor érdekfeszítően és izgalmasan megírt sztori. Az 1946-ban felettébb egydimenziós elítélteket a következő évek világpolitikai fordulatai más dimenziókkal ajándékozták meg: egyszerre emberek, mégpedig öregedő, sőt agg, esendő, beteg emberekké váltak. A nem kis mértékben személyes közreműködésükkel kirobbant végzetes konfliktus átadta helyét másoknak, amelyekben szinte a túsz szerepét tulajdoníthatták maguknak. Emberiességi megfontolások merültek fel velük kapcsolatban, amelyeket ők maguk korábban gátlás nélkül mellőztek. Minden megváltozott körülöttük - ők pedig, a börtön ablakából „szemlélve" az új világot, ugyanazok maradtak, akik voltak.

 

 


Norman J. W. Goda: Tales from Spandau. Nazi Criminals and the Cold War. Cambridge, 2007, Cambridge University Press, 390 pp.

Almási 3M. lev. 09. 24.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk