←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kun István

Az őstermelés mítosza

Most pedig képzeljünk el egy sajátos helyzetet. Az esztergomi Suzuki gyár mellé odatelepszik egy másik autógyár, és őstermelői autókat bocsát ki a kapuján. Ez a cég nem fizet adókat, járulékokat, a munkásait kizárólag feketén foglalkoztatja, azok pedig nem is nagyon bánják, hiszen így segélyekre és más juttatásokra is jogosultak. A Suzuki üzeméből lassanként átszivárognak ide, amott egyre súlyosabb „humán erőforrásbeli" gondokat okozva.

És a piac? A lakosság boldogan veszi az őstermelői járgányokat, noha azok egy vonással sem olcsóbbak a másiknál, és még garancia sincs rajtuk. Ám az ájuldozó vásárlók - főleg a fővárosban - lelkendezve dicsérik: - Ez őstermelői! Ez az igazi!

Az eset elképzelhetetlen? Az autógyártásban igen. Másutt, egy másik ágazatban létező valóság. Ez az ágazat a magyar mezőgazdaság.

 

Az őstermelés négy évtizede háztájiként született. A háztáji azt a célt szolgálta, hogy a téeszekbe „szervezett" falusi lakosság megtermelhesse állatainak a takarmányt - baromfinak, sertésnek, tehénnek, de lónak nem, mert azt nem tarthatott -, és így segíthessen a család ellátásában. Kellett. Tombolt a keretgazdálkodás, megyénként fontos elvtársakból álló bizottságok döntöttek a termékek sorsáról. Falura sose jutott tőkehús, bontott csirke, és hentesáru is csak ünnepek előtt. Egy kevés, persze, ami maradt. A bizottságok valamikor a nyolcvanas években múltak ki, jótékony csöndben.

A hatvanas évek második felétől a háztáji új tartalmakkal gyarapodott. Háttérbe szorult a puszta önellátási cél, s elkezdődött az árutermelés, a piacolás. Ez hamarosan kormányprogrammá vált: segítsék a nagyüzemek a háztáji gazdálkodást. Segítették. Takarmánnyal, tanácsadással, költségmegelőlegezéssel, szaporítóanyaggal, tenyészállatokkal - és főként termelési szerződésekkel. Mindez óriási energiákat szabadított föl.

Eközben a zárt termelési rendszerekkel Bábolna, Nádudvar meg a többiek valóságos technológiai forradalmat hajtottak végre. (Ezt előbb szájtátva bámulta a világ, aztán nyomban kereste a választ.) Soha nem látott mértékű hústermelés kezdődött az országban - csontoshús-kibocsátásban felfértünk a dobogóra a világgazdaságban -, mert lett bázis, lett abrak rogyásig. Szakosított telepek épültek, s évente mindegyikről vágóhídra küldtek 8-10 ezer hízót. Az idő tájt 11 millió sertés röfögött az országban. (Ma négymillió sincs.)

Volt-e szükség ekkor a falusi portákon olykor balkáni állapotok közepette meghizlalt 20-30 kocára, ártányra? Bizony volt. Még így is. A „béketábor" szinte éhezett. Itt-ott nem is szinte. Lengyelország ipari vidékein, Romániában az „egészséges táplálkozás" kondukátori őrülete nyomán, a Szovjetunió falvaiban s másutt... És minden menynyiségben vettek (volna) húst. Miért? Mert nem volt se Szabó Istvánjuk, se Burgert Róbertjük, ha meg lett volna, akkor a politikájuk süketet játszott, és a szocializmus ellenségeit emlegette. Ekkor született az élelmiszert energiáért egyezményünk a Szovjetunióval. Dollárelszámolásos alapon, persze.

A magyar téeszek egyre messzebb kerültek a kolhozok eszmeiségétől, megkeseredett kilátástalanságától, korlátaitól és a parasztság idiotizmusig fejlesztett kizsákmányolásától. Az egyik különbség éppen az árutermelő háztáji volt, s ennek a virágzó nagyüzemmel folytatott szimbiózisa. Aranykor köszöntött a magyar falura. A települések jókora része szinte újjáépült. Az egykori hosszúházak, közös pitvarú cselédházak rohamos eltűnésének lehettünk tanúi, és annak, hogy a családok számára a kor színvonalának megfelelő fészkek létesülhettek. Hitelt vehettek föl az építeni szándékozók, mert volt biztos keresetük. Az áramszolgáltatás és a vízellátás már nem jelentett gondot, habár ennyiben ki is merült a falvak urbanizációja.

 

Hogyan működött a háztáji gazdaság? Ennek áttekintése vezet el a mai gondjainkhoz. Három fő területen indultak, a tejtermeléssel, sertéshizlalással és a zöldség-gyümölccsel. Aztán ez kibővült a hernádi Március 15. TSZ mintájára a kisgazdaságokba szervezett csirkeneveléssel és az ahhoz adott tervezői/építői/paneli segítséggel. (Kalapot kell emelnünk egykori elnöke, néhai Cserháti Pál emléke előtt. Valóságos intézménynek számított a baromfigazdaság korszerűsítésében s világszínvonalúvá tételében.)

A sertéshizlalás többnyire szerződésre folyt. Még az állami húsipar is szerződött a kistermelőkkel, és ez nem kis tétel: a vágóállat-előállítás több mint felét - néha kétharmadát - a háztáji adta. Később az is gyakorlattá vált, hogy a háznál levágott cocát azon melegében elmérték. Falvak ezreiben osztották be a termelők, hogy ki vág most pénteken, ki a következőn s ki a harmadikon. Kockázatos? Bizony az. Állatorvos sose látta a húst. Mégis szinte mindenütt előre föl kellett iratkozni, ha venni akart valaki. Mert kisebb falvakban is elfogyott a disznó minden része. A feje és a szalonnája is. Így fogott ki a lakosság a keretgazdálkodáson.

A tejtermelésben a gyakorlatilag minden községben működő tejgyűjtő csarnokok játszották a legfontosabb szerepet. A mainál kétszer nagyobb tejfogyasztás mellett is maradt fölösleg, s azt az ipar az új tejporgyárakban kívánta leporítani. (Szabolcsban két ilyen is épült: Nyíregyházán és Mátészalkán. A háztáji tehénállomány a szegénység fokmérőjének se volt utolsó.) Aki nem félt az olykor ijesztő, a hozzáértők számára azonban kevéssé veszedelmes, inkább játékos növendékbikáktól, az hizlalt is. Három-négy hétmázsás jószág eladásából indítani lehetett a gyerek házépítését.

A zöldség- és gyümölcstermesztés két irányban folyt. Szerződéses alapon a konzervipar céljaira (ez szolid, de biztos jövedelmet jelentett) és szerződés nélkül a nagybani piacokra. Nagyüzemi termelésről a bruttó jövedelemadó bevezetése után zöldségfronton szinte nem beszélhetünk (az állami gazdaságokban már az előtt sem: saját konyhájukra is vették a sárgarépát, a káposztát meg a karalábét), a gyümölcsben meg a nagyüzemi alma tarolása miatt alakult ki egyenlő arány. Az biztos, hogy a hetvenes évek közepén bevezetett bruttó jövedelemadó az úgynevezett pénzes növények (paprika, paradicsom, brokkoli, uborka, dinynye meg a többi, ideértve még a dohányt is) termesztését fokozatosan kivonta a nagyüzemi gazdálkodásból, és szinte átdobta a háztájiba. Az értékesítés iránya ekkoriban már a szolid árakat kínáló konzervüzemek helyett mindinkább a szabadpiac felé fordult.

1988. november 9-én szakértők eszmecserét folytattak a mezőgazdaság jövőjéről az MSZMP Politikai Főiskoláján annak apropóján, hogy negyven évvel azelőtt jelent meg Veres Péter írása, amelynek címe: A paraszti jövendő. Egyetlen hozzászólásból idézek, méghozzá Romány Páléból. Az agrártörténész korábban épp e terrénum minisztere volt. Kertelés nélkül beszélt: - Nem tudom elfelejteni, hogy a hetvenes években, amikor meghívásunkra itt járt egy nyugat-európai szövetkezeti vezető, véleményt kértünk tőle többek között a magyar zöldség- és gyümölcskereskedelemről. Miután megtekintette a Bosnyák téri piacot, azt mondta: „Uram, ami önöknél van ezen a téren, az Nyugat-Európa 19. százada."

 

Azóta a Bosnyák téri nagybani piac megszűnt, átvándorolt a Nagykőrösi útra. Ott kényelmesebb az árusítás, ám a viszonyok mindmáig változatlanok maradtak. Hamarosan megszűnt a főváros monopolhelyzete: megnyíltak a vidéki nagybanik. Manapság a két legnagyobb a szegedi és miskolci. Összesen olyan harminc működhet az országban, olykor alacsony szinten, de korántsem néptelenül.

A sertéshizlalásban a vágóhidak már alig-alig kötnek szerződést kistermelőkkel, nekik jobb áru kell, kevésbé zsíros, jobb húskihozatalú. Változó mennyiségben ugyan, de az őstermelők ma is hizlalják a disznókat, és azokat többnyire hentesek vásárolják föl. A hentesek egy része vállalkozó, más része nem, de ez mit sem számít. Engedélyezett s a higiénés feltételeknek (angol rövidítéssel HACCP) megfelelő vágóhídjuk nincs, a bérvágás ritkaság (félnek az adóhivataltól), gyakran szinte lehetetlen körülmények között, az udvar végi pocsolyában bontják föl a levágott hízókat. Az illegális nagyobbak közül csaknem hetente fölfedez egyet-egyet az élelmiszer-egészségügy.

Az így feldolgozott sertés mind fekete. Emlékezetes a 2003. évi tüntetéssorozat, amikor a túlsúlyos sertések felvásárlásáért demonstráltak a gazdák. Összesen százezer állat sorsát kellett a kormánynak valahogy megoldania (kellett a nyavalyát, viszont megoldotta, s ez az adófizetőknek potom 20 milliárdjába került, meg a piaci anarchiába), noha egyetlenegyre se volt szerződés, és egyetlen gazda sem tudott az általa korábban eladott jószágról bizonylatot mutatni. (Erről részletesen írtam a Mozgó Világ 2003/9. számában Disznók Augiász istállójában címmel.)

A kistermelői tehenészeteket fölszámolták. Az ott megtermelt tej alkalmatlan a közfogyasztásra, és egyáltalán nem hiányzik az ellátásból. Tudtommal a tejporgyárak is mind bezártak. Évente tízezrével vágták le a teheneket, ami elég nagy baj, mert a tehén termelőeszköz, és csak végszükségben vágóállat. A kormány még Torgyán miniszter idejében programot hirdetett, és néhány százmilliót rá is szánt, hogy e teheneket a továbbiakban húsmarhaként kellene hasznosítani. Csakhogy se az a kormány, se az őt követők nem voltak képesek e programot - a sajátjukat - végrehajtani. Pedig a kistermelők állományának többségét kitevő magyartarka fajta alkalmas a hústermelésre (a szürkemarha viszont egyáltalán nem), megfelelő átkeresztezéssel pedig különösen. A jó növendékmarhának korrekt vevőköre van. A tehenek húsát viszont semmiféle igényes piacon nem lehet eladni, azt a hazai fogyasztó eszi meg, főként feldolgozott (hentesáru) formában.

 

A háztáji igazából sosem kapott primér állami támogatást. A nagyüzem kapta. Ez csalókának bizonyult. A rendszerváltás után az Antall-kormány úgy vélte, hogy a nagyüzemeket csupán az állami támogatások tartották életben. De majd a magángazdák! Nemcsak a kisgazdák között, hanem az MDF-ben is többen úgy vélték, hogy egy új földosztásért haj, de milyen hálás lesz a vidék. Ekkoriban - 1992-ben - intette le e sorok kétkedő íróját Szűcs M. Sándor, a Bereg MDF-es országgyűlési képviselője (amúgy református lelkész): - Ez a koalíció harminc évre szól!

És jött a reményteljes földosztás.

A kárpótlással, a nagyüzemi földek ilyen-olyan nevesítésével lett két és fél millió birtokos. Egy részük bérletbe adta a földjét, ha akadt a közelben szét nem szedett szövetkezet vagy abból alakult társaság, netán nagyobb gazda. Más részük viszont bedőlt a jobboldal hitegetésének, hogy a két keze munkájából meg tud majd élni, és gazdálkodásba fogott. Valójában azonban nem tudjuk, mi a helyzet, mert nemcsak a külterületi, hanem a belterületi földeken is javában folyik a termelés. Igyekeznek a kerteket a legjobban hasznosítani, és ott árut előállítani. Izgalmas példa erre a kordonos uborka. Egy család számottevő, olykor több százezres jövedelemhez juthat akár ezer négyzetméterről is, ami kertnek se nagy. Jellemző volt, hogy a keleti megyék fagykárai miatt a Magosz vezetői a tuzséri tüntetéssorozattal kárenyhítést követeltek a belterületi földeket ért csapásra is. Nem jelentéktelen ügy, az biztos, különösen azokban a falvakban, ahol egy-egy telek akár a 4-5 ezer négyzetmétert is eléri.

Az őstermelő fogalmát a jogrendszer 1997-től vezette be. Mit tudunk? Tudomásaink csak hozzávetőlegesek. Az bizonyos, hogy 2005-ben 605 184 őstermelői igazolványt érvényesítettek. 2006 első felében 441 714-et, de ez biztosan nőtt, mert csak az első értékesítés előtt kell érvényesíttetni az igazolványt. (Az adatokat nem tudom frissíteni. A Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal elnöke az írásbeli kérésem, továbbá számos telefon és drótposta után három héttel a tájékoztatás helyett az iránt érdeklődtetett, hogy melyik újságban kívánom közölni a számokat. Amúgy ez a hivatal hitelesíti országszerte az őstermelői igazolványokat, s ez törvényben írott kötelessége.)

Ez adatok eléggé pontosak, nem úgy, mint a többiek. 2005-ben a KSH összeírást végzett az egyéni gazdálkodók körében. Összeírásra azért kerül sor, mert a modern államszervezésnek fittyet hányó rendszerben e gazdálkodókat senki nem kötelezte statisztikai adatszolgáltatásra. (Ilyet csak a társaságok...) És semmi másra sem. Amit az állam föltétlenül tudni akar, azt a közpénzből fizetett falugazdászoktól kérdezi. Ez a státus érthetetlen. Miért nem a körzet egyéni gazdái fizetik a falugazdászt? Vagy miért nem az agrárkamara? Talán mert Torgyán miniszter megszüntette a kötelező kamarai tagságot, és így az anyagi bázis ott lecsökkent?

A KSH összeírása szerint 707 ezer egyéni gazdaság működik az országban, átlagosan 3,5 hektáros „birtokkal". Az akkori adatokból úgy tűnik, e létszámnak csak kicsi része családi gazdálkodó (cirka 15 ezer) vagy egyéni vállalkozó (ők néhány ezren lehetnek). A többit én őstermelőnek vagy olyan kistermelőnek nevezem, aki még az őstermelői igazolványt sem váltja ki. Csakhogy még ennél is sokkal többen lehetnek, hiszen a belterületi és zártkerti földek jókora részén is árutermelés folyik, többnyire olyan, amelyik nem igényel igazolványt. Erre mutat a szakértők becslése, mely szerint egyedül a kispiacokon rendszeresen árusítók száma eléri az egymillió főt. A többletet a KSH nyilván nem írta össze, hiszen a kérdése a külterületi földeken gazdálkodókra irányult.

Tapasztalataim szerint az egymilliós becslés reális.

 

A kispiacok napi tíz- és tízmilliói azonban aprópénzek a nagybani piacok forgalmához képest. A zöldségkereskedők ott szerzik be az üzleteik árukészletét, természetesen a komoly szállítóik mellett. E kereskedők nem igazán érdekeltek abban, hogy számlára vásároljanak. Még akkor sem, ha az eladó készséggel kiállítaná. Egy családi gazdálkodó - történetesen a szabolcsi Papos községben - elmondta e sorok írójának, hogy kétmillióért szállított dinnyét egy kereskedőnek számlára, és másik kétmillióért a kereskedő nyomatékos kérésére számla nélkül. Ez a helyzet jellemzi a nagybani piacokat is, azzal a különbséggel, hogy ott nemigen számít úriembernek, aki számlatömböt szorongat a kezében. Aki ott számlát akar, az a nagykereskedőknél vásárol, jobb helyen olyanok is működnek.

Csakhogy kevesen. A túlnyomó többség őstermelő vagy kistermelő, tehát olyan árus, akinek még igazolványa sincs. Minek az? Ha a helypénzt kifizeti, a kutyát nem fogja érdekelni, honnan szalajtották, s mivel. Engem egy miskolci nagykereskedő ismerősöm vitt végig a sorokon, magyarázva, ki kicsoda. Hát bizony akad ott olyan kistermelő, akinek az alkalmazottja (!) előtt teljes a kínálati paletta, beleértve a banánt, citromot, narancsot, kivit. Micsoda fantasztikus gazdasága lehet ennek! És mekkora növényháza! (Hozzá kell tennem: „alkalmazottat" azon a piacon éjszakánként tízezer alatt nem lehet találni. El lehet képzelni, mekkora a forgalma az ilyen „gazdának".)

A fagykárenyhítést szorgalmazó nyári tuzséri tüntetések nyomán megállapodás született a módozatokról, s ennek nyomán készült a miniszteri rendelet. E rendelet a káralapot az előző évben értékesített és számlával bizonyított bevételek alapján határozta meg. Nosza, lett emiatt nagy háborgás! Hogy nem így egyeztek meg, hanem a „hozamérték-kiesést" kell alapul venni. A vita több mint jellemző. A demonstrálók aligha tudnak az ipari almán és a megygyen kívül más bevételt számlával igazoltan felmutatni, a hozamok pedig szinte hasra ütéssel akár a terület maximumáig növelhetők.

Nem véletlen, hogy a miniszter programba iktatta: meg akarják nézni, ki valóban őstermelő, s ki az, aki őstermelői mezben kereskedő. Mert ilyen aztán bőven van! A nyíregyházi piacokon kéttucatnyi „nagy őstermelő" árusít, vagyis kofa, természetesen nyugtatömb nélkül. Így aztán a kereskedők többsége is leszokott a nyugtaadásról, s az ember nem nagyon tud neheztelni rájuk. Mindenütt Nyugat-Európa 19. százada köszönt ránk!

Egy-egy forgalmasabb nagybani piacon - vidéken - napi 20-50 millióért cserél gazdát szezonban a zöldség és gyümölcs. Az igazi szezon áprilistól októberig tart. Heti hat napon át.

 

Őstermelők végzik a nagyobb kertgazdaságokban a kézi munkát. Ők metszenek (vagy inkább metszetnek napszámosokkal), s ők szüretelnek. Húsz hektárnál nagyobb almás vagy meggyes gazdája többnyire nem bajlódik napszámosok kutatásával sem, inkább ezt a módszert választja. Így elég egy-két traktorost, esetleg őrt alkalmaznia, és azokat általában hivatalosan be is jelentik. Az őstermelőkkel ilyen feladatuk nincs. Azokkal a munkaügyi hatóság sem kekeckedhet, hogy nincs megfelelő munkaszerződés, hiányzanak a mellékletek, meg hát bírság. Az őstermelőkkel kötött szerződés mindezt szinte elfújja. A gazda elvégzi a gépi talajmunkát, a növényvédelmet, értékesíti a termést, és a végén elszámol a partnereivel. Mindez törvényes. Még a kényszervállalkozások tilalmába se vették bele, noha ez a megoldás nagyon is hajaz arra. Csak hát mikor úgy akarom, akkor az őstermelés vállalkozás, mikor meg úgy, akkor nem az.

Hasonló a helyzet a baromfiban. Itt integrátorok működnek, kevésbé a csirke- és pulykanevelésben, inkább a víziszárnyasok termelési hátterét alkotják. Ez a pecsenyekacsától a hizlalt májlibákig terjed. A feldolgozóknak jókora könnyebbség, hogy nem kell ezernyi termelővel bajlódniuk, elvégzik helyettük az integrátorok. Ők szerződnek a termelőkkel, kiadják előlegbe a napos állatot - vagy éppen tömésre a húslibát -, állják a takarmány költségeit, vagyis összességében a tevékenység ráfordításainak nagyjából 70-80 százalékát. A többi - az esetleges fűtés, az állategészségügyi költségek s a kézi munka - a termelőé. Csakis így lehet sikeres a feldolgozók kiszolgálása, mert az őstermelők számottevő forgóeszközzel szinte sosem rendelkeznek. Amit ők egyszer a bugyellárisukba tettek, abból gyakorlatilag sosem halmoztak föl a húzósabb kiadásokra. Ők se a napos libát, kacsát nem tudnák kifizetni, se a tápot nem tudnák megvenni. (A napos liba ára 250 forint körül van, s a jövedelmezőséghez legalább négyezret célszerű beállítani. Annak ára egymillió. És akkor nem evett egy falat tápot, s nem fűtötték föl az ólját 34 Celsius-fokra.)

Az integrátor viszont tőkeerős, és így képes évente 300-400 ezer libát vagy egymillió kacsát fölneveltetni. Több százmilliós, sőt milliárdos tételek! Ám kockázatos a tevékenységük. A termelőnek alig vannak ismeretei a munkájához - és ez a helyzet különösen az állategészségügyben okozhat meglepetéseket (lásd a madárinfluenza néhány hazai esetét). Máskor az lesz az integrátor meglepetése, ha a termelő a magasabb árat kínálónak adja el a kacsáit, aztán pereskedhetnek a kiadott előlegről. A partneri korrektség nem föltétlenül jellemző ebben a szférában.

Mi az integrátor könnyebbsége? Több is van. Nem épít például saját telepet a tevékenységre, nem dolgozókat alkalmaz, hanem e ráfordításokat „megtakarítva" őstermelőkkel szerződik, s azok óljait használja. Ha saját alkalmazottaival nevelné az állatokat, akkor azoknak bért kellene fizetni, s a bérek után járulékokat. Az őstermelőnek kifizetett szerződéses összeg után ilyenre nincs szükség. Ám ez a megoldás is törvényes. Az integrátornak egyedül a járulékok nem fizetése akár többmilliós jövedelmet hoz évente, az őstermelőnek is több marad a zsebében néhány százezer forinttal. Elgondolkoztató, hogy vajon nem hiányzanak-e ezen összegek a büdzséből, az egészségbiztosítási vagy nyugdíjbiztosítási pénztárak számláiról. Csalafinta ügy ez: a pár százezres kényszervállalkozásokat felszámoltatta a kormány, a sokmilliósokat meg nem.

 

A traktoros demonstrációkon olykor mulatságos transzparenseket látott az ember. A 2007. nyári, Tuzsér és Záhony között összegyűlt, többségükben őstermelő tüntetők - követelve a kormánytól a fagykárok megtérítését, de legalább enyhítését - közül az egyik a tévékamera láttán büszkén emelte a magasba a tábláját: „Ha én tönkremegyek, te éhezni fogsz!" Hát, nem is tudom. Talán mégse. Azért ez a büszke magabiztosság vagy inkább a magyar kivagyiság (copyright Veres Péter) megérinti az embert.

A gazdák termékei semmiféle hatással nincsenek az ellátásra. Sőt! Most nem arról van szó, hogy a hazai nemzeti össztermékben (GDP-ben) a mezőgazdaság mindössze 3-4 százalékos részt jelent. Arra meg végképp ne gondoljunk, hogy ebből az arányból a tüntetést szervező Magosz tagjai még talán ötvenedrészt sem képviselnek, tehát a Magosz egy politikailag nagyhangú, ámbár gazdaságilag jelentéktelen vagy pontosabban elhanyagolható szervezet a negyvenezernyi tagjával együtt. (Még az egyéni gazdálkodóknak is csupán 5-6 százalékát képviselik - s hol vannak az igazán nagy súlyú társas gazdaságok?)

Biztos meglepődne, ha megemlíteném az éhezéssel fenyegető gazdának, hogy az ő termékeinek hiánya nem rázná meg az élelmiszerpiacot. Mi több: bele sem rezdülne. Észre se venné. Nem várják őt ott tárt karokkal. Ő ott akkor tud eladni, ha szerencséje van. És a társai is. Másban nem bízhat.

Csak hát lehet-e szerencsére alapozni gazdasági tevékenységet? Nemigen. A piacok azonban ellenállnak. A magyar gazda állandóan panaszkodik, hogy áramlik befelé a „külföldi szemét". Vagyis az import, ami az ő szemében csakis szemét lehet. Mert nem az ő terméke. Hát nem szemét. Ritka kivétellel - e kivételeket azért az élelmiszer-egészségügy többnyire sikeresen kiszűri - jó minőségű árut kap a vevő. És ami a legnagyobb disznóság a magyar gazda szemében: nem is drágábban, mintha az övét vennék.

A lengyel melós negyedszázada egyszerűen éhezett. És éhezett fél Lengyelország. Máig rossz a struktúrája a mezőgazdaságuknak, még a miénknél is rosszabb. Erre mi történik? Az elmúlt évben jelentős mennyiségű élő sertést szállítottak onnan - ide. És nem is drágábban, mintha helyben vette volna a vágóhíd. Kétségtelen, ebben közrejátszott az orosz állami tiltás, amit a lengyel politikai fröcskölésre válaszoltak, vagyis oda nem mehetett a vágóállat. (Istenkém, hányan vetik a kormányzat szemére, hogy nem leckézteti körmösökkel Putyinékat az emberi jogok meg a demokrácia hiátusai miatt! Kerül, amibe kerül.)

A piacokat meg kell szerezni. A magyar gazda erre képtelen. S hogy miért, az némi elemzést igényel. Most tekintsünk el attól, hogy Gazda László, a Szabolcs megyei közgyűlés korábbi elnöke addig járt Moszkvába, amíg sikerült almabemutatót is szerveznie - teljes egészében, 300 milliós állami pénzen, abba se a gazdák, se a terméktanács nem adtak egy rozsdás fityinget se - aztán üzletet kötnie ezer kamion étkezési almára. Nem igazán sok, de valami. 20 ezer tonna. Három évtizede őszönként Záhonyon át 500-600 ezer tonna alma hagyta el az országot. De ez az ezer kamion is maga a remény. És mi lett a vége? Kiment öt-hat kamion, többre nem futotta a nagy piachiány miatt jajgató kertészeink erejéből. Szándékából. Azt senki sem említette, hogy belföldön az exportárhoz hasonló összegért el tudták adni az almát, s azt még csomagolni se kellett. Meg hát a számla kiállításának fáradságát is megtakaríthatták. Jött a vevő, fizetett, s vitte az árut. És így omlott össze egy spanyol piaci megállapodás is.

A piacok megszerzésére össze kell fogni valamely ágazatban - a bürokrata nyelv szerint: valamely termékpályán. Közös marketinggel, közös kutatási és fejlesztési programmal, a részvevők képzésével és orientálásával elérni, hogy gazdasági szereplőnek tekintsék a szervezetet. Nem a termelő tárgyal a vevőkkel, hanem a menedzsment. Ha elég nagy a szervezet - Nyugat-Európában és Észak-Amerikában határokon átívelő, óriási szövetkezetek jöttek létre -, ha legalább a termék túlnyomó többségét képes kínálni, akkor piaci tényező lesz. Ha nem, akkor sodródik az árral. Dániában két hatalmas szövetkezet szervezi az évi 22-23 millió vágósertés termelését, feldolgozását és értékesítését (a világ sertéshúsexportjának csaknem negyede dán), mégis gondokat okoz számukra az amerikai sertéshúsáradat. De állják a versenyt. Mi pedig csudálkozunk, hogy a mi gazdáink nem állják.

Vannak egészen látványos eseteink. Szatymaz környékén megalakult a DALBA nevű termelői értékesítő szövetkezet (tész), amely abban különbözik a régi téeszektől, hogy itt a termelés a tagok magángazdaságaiban folyik, csupán az értékesítés közös. Azon a vidéken kiterjedt őszibarackosokat szüretelnek, mégsem volt a tésznek árualapja. A tagok nem oda szállítottak, hanem vagy Szegeden adták el a termékeiket, vagy a Nagykőrösi úti nagybani piacon. Világos! Ahol számlára vennének, oda nem jut áru.

Ugyanígy járt a napkori SZEMA, amely ma már felszámolás alatt áll, holott 500 milliónál több állami támogatást zsebelt be. Egyszerűen nem számított tényezőnek sem az alma, sem a meggy piacán. Pedig azokat célozta meg. Se árualap, se vevőkör. Jónak tűnő, ám az ábrándok világába tartozó üzleti tervekre viszont csak úgy röpködtek az állami százmilliók, és Németh Imre miniszter boldogan avatta a hűtőházat - amelyben aztán nem hűtött a szövetkezet. Nem volt mit hűtenie.

Állítom, hogy a piacszerzés éppen abban a szegmensben reménytelen, amely szegmens a legnagyobb lehetőségeket rejti a magyar mezőgazdaság számára az Európai Unió viszonyai között: a zöldség- és gyümölcságazatban. (A sertés hosszú fejlesztési munkát igényel, s az éppen csak elkezdődött.) Miért reménytelen? Mert amíg a gazda feketén adhatja el a termelvényét, addig ő nem fog számlára szállítani semmilyen szövetkezetbe, legalábbis akkora tételben nem, hogy az a szövetkezet piaci tényező legyen. Aztán a tész vagy túléli, vagy nem. Megkerülhető, kijátszható, az árversenyben alulmaradó, a többivel szembeállítható, amelyik csak rosszabb kondíciókat képes nyújtani a tagjainak, mintha azok más értékesítési utat választottak volna.

Márpedig a piacon csak annak van joga a létezéshez, aki kiküzdötte, kiverekedte, kiharapta belőle a részét. Aki el tudja adni az áruját. A konkurenciaharc öldöklő, és a magános lovagot az enyhe szellő is kiröpíti a küzdőtérről.

 

Tuzséron az egyik táblán így kérdezett a tüntető: „Álljak sorba segélyért?" Ez korántsem egyedi álláspont, még a városi lakosság körében sem. Úgy vélik, jobb, ha termelnek a gazdák, mintha segélyezni kellene őket. Most hagyjuk a lekváros részét a fánknak, hiszen a mezőgazdaság évente uniós és hazai támogatást 500 milliárd forint körül vesz föl, és ezt ne tekintsük segélynek. Nem az, noha izzasztóan nagy summa. Az adományból 200 ezernél többen részesülnek, többnyire egyéni gazdálkodók, még hatezer sincs a társas gazdaságok (szövetkezetek, társaságok) száma.

Az az igazi kérdés, hogy vajon mi történne akkor, ha az őstermelők tömege abbahagyná a termelést. Valóban segélyezni kellene több százezer polgártársunkat, hogy éhen ne haljanak?

Alapelv, hogy ellátatlan család nem maradhat az országban. Szociális segélyre viszont nem jogosult, akinek valamiféle jövedelme van. Például a kereső foglalkozásúak vagy a nyugdíjasok. Kérdés, hogy az őstermelők közül mennyien főállásúak és mennyien mellékfoglalkozásúak. Erre vonatkozó statisztika nincs, tehát a valós helyzetet igazából nem ismerjük. Időnként készülnek fölmérések, összeírások, de maga a populáció státusa nincs reflektorfényben, sőt nem is nagyon foglalkoznak vele. Némi reprezentatív adat azért kerül. Például a szabolcsi agrárkamara végzett egy fölmérést 2003-ban az előző évre vonatkozóan. Ez bizonyos mértékig irányadó lehet. Akkor a megyében a következőképp alakult az őstermelők száma:

 

Főfoglalkozású 577

Nem főfoglalkozású 36 451

 

Azóta az őstermelők száma országosan is megkétszereződött - az egyéni vállalkozók „átmentek" őstermelőbe, és újabbak is kiváltottak igazolványt -, ismereteim szerint a főfoglalkozásúak aránya tovább csökkent. Mi ennek az oka? Döntően a nyugdíjszámítási rendszer, amelyből ők a szó szoros értelmében kiestek. Az őstermelő „természetesen" nyugdíjbiztosítási járulékot se fizet, s ha nem bír tovább dolgozni, az átlagosnál is kacifántosabb feladatot ad a nyugdíjakat kiszámoló intézmény dolgozóinak. (Aki ilyet megélt, az még egyszer nem kezdene bele. Idő se mindig lenne rá: évekig tart.)

A rendszeres bevételhez szükségük volt a családoknak reális menekülési útra - a mezőgazdasági termelés nem a rendszeres bevételeiről híres -, munkahely hiányában a nyugdíj valamely formája látszott elérhető célnak. Ezt sokan belátták. Nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásban részesülők 2004. január 1. napján a megyében:

 

Öregségi nyugdíjas 82 719

Rokkantsági nyugdíjas 38 030

Megváltozott munkaképességű 33 731

Összesen az egyéb ellátásokkal 184 909

 

(KSZ Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei statisztikai évkönyv 2003)

 

A megye lakossága ugyanezen időben 583 564 fő volt. Postástáskában hordtak ki juttatásokat a lakosság csaknem harmadának, beleértve a gyerekeket is. (A családi pótlék s gyerekeknek járó különböző juttatások nincsenek a számban.) Az országos arányok hasonlóak.

Tény, hogy az őstermelői igazolványokat nem mindig azok váltják ki, akik a tényleges munkát végzik. Nyírbélteken tapasztaltam, hogy a földek túlnyomó többsége az öregek nevén van, és a termelés „az ő nevükön fut" - vagyis ők szerepelnek őstermelőkként. Ám a traktorra a fiuk ült, aki a legtöbb esetben munkanélküli-segélyen tengődött, ő szántott és vetett, ő aratott, és ő nem tudta eladni a rozsot, ennek a száraz homokú vidéknek a gabonáját.

Ez szerte a megyében szinte általános gyakorlat. Nyírlugoson mondták el, hogy az önkormányzat nem fizet többé gyermekvédelmi támogatást, ha valakinek őstermelői igazolványa lesz, ezért az a legegyszerűbb, ha azt a nyolcvanéves nagymama nevére váltják ki. És akkor is így cselekednek, ha a nagymama derekának már semmi kedve hajlani, tehát se málnát, se ribizlit szüretelni - ami ott a belterületi kertek többségében megtalálható.

A segélyért való sorállásról szóló tuzséri tábladuma arcpirító és hazug. Ha megszűnne az őstermelés intézménye, a főállásúak zöme vállalkozói engedélyt váltana ki, mert a gazdálkodásból szeretne (és tudna egyedül) megélni. Bizonyára lennének ilyenek a most nem főfoglalkozásúak között is, azonban egy dolog biztosan állítható: segélyre senki nem lenne jogosult.

Azt mondja Gráf József miniszter: „Propagálhatjuk a magyar terméket, amit mi a termőföldtől az asztalig kontrollálni tudunk..." (stop.hu internetes portál, augusztus 28.) Dekódolom: a magyar terméket azért dicséri s ajánlja a fogyasztó kegyeibe, mert a külföldit nem tilthatja ki az országból. Először az Európai Unió valószínűleg hasonló intézkedéseket hozna a magyar élelmiszerekkel szemben - az pedig a magyar élelmiszer-gazdaság azonnali összeomlását jelentené -, másodszor kisöpörnének bennünket az unióból. Noha ez utóbbit sokan kívánatosnak vélnék, az ország lakosságának nem ez az érdeke, hanem a jóléti felzárkózás, amely csak a közösség kebelében lehetséges.

A magyar élelmiszerimport egy főre a 200 eurót sem éri el, ezzel messze a régi uniótagok mögött kullog. A roppant fejlett mezőgazdaságú Hollandia és Dánia importja például a nyolcszorosa (!) a miénknek. (A hazai demagógjainkat idézve: Úristen! Mennyi külföldi szemét áramolhat oda be!) A többi uniós ország egy főre jutó importátlaga a miénknek két-háromszorosa. (Az adatok Varga Gyula egyetemi tanár Magyarként Európában című kéziratából valók.)

Gráf miniszter a jelzett interjúban azzal is eldicsekedett, hogy az importélelmiszer aránya a korábbi hatvan százalékról negyvenre csökkent. Ez nyilván a minisztérium hatásos propagandájának köszönhető. Az ugyan nem világos, hogy milyen adatokra támaszkodhatott a miniszter. Vajon miként sikerült megállapítani az arányokat a sertéshús forgalmában, ahol a feketevágásokból származó illegális tőkehús az összesnek csaknem a harmada? Vagy annál is több. Miként a csirke esetében, ahol hasonló a helyzet? Miként a zöldség-gyümölcsben, ahol a friss hazai áru többnyire feketén (számla nélkül) kerül forgalomba? És miként sikerül ilyen szép arányokat elérni a kis élelmiszerboltok, netán az éttermek egy jókora részénél, ahol a vásárló vagy étkező ritkán kap nyugtát?

Ám ezek csupán mellékes kérdések, szinte röstellem a föltevésüket. Nehezebb ügy, amit a miniszter a kontrollról említett, vagyis az, hogy a hazai élelmiszereket a termőföldtől az asztalig vigyázó szemmel képes kísérni az arra illetékes szervezet. Megértem a minisztert. Mi mást mondhatott volna? Mondta volna azt, hogy egy-másfél millió piaci eladót a világnak egyetlen élelmiszer-biztonsági szolgálata se lenne képes megnyugtatóan ellenőrizni? Vagy netán azt, hogy a hetente fölfedezett feketevágóhidak csupán egy úzusjéghegy csúcsának tekinthetők? Vagy azt, hogy a tömeges hozzá nem értés következtében olyan vegyszereket használnak a mi gazdáink, hogy abba pusztulnak őzek, darvak, sasok? És hogy mindezekből a fogyasztók is kapnak, csak nem tudják? Mert nem azonnali a hatás? Netán említette volna a beláthatatlan egészségi károkat okozó nitritben és nitrátban bővelkedő fóliás paprikát, paradicsomot, fejes salátát? A laborban sosem ellenőrzött, de bizony gyakran növényvédő szereket túlzott mennyiségben tartalmazó piaci őszibarackot, ringlót, nyári almát, szamócát? Esetleg azt, hogy a zöldségkereskedők az általuk kínált áruk jelentős részének eredetét nem tudják igazolni? („A nagybanin vettem!" Ami igaz. Csakhogy volna egy kérdés: Kitől?)

Egy miniszter valóban nem mondhat olyat, hogy a nagyobb termelőkkel is kínlódunk, így aztán a kicsikre semmiféle energia nem marad. Ámde ne a laborszervezetet hibáztassuk, ne az idő- és pénzigényes vizsgálatok hiányát s ne a fogyasztóvédelmi hatóságot, hiszen ezt a rendszert nem ők alkották. És nem ők voltak, akik csaknem két évtizeden át hozzá sem nyúltak, inkább tovább bővítették a kedvezményeket, és biztatták támogatásokkal, csillagokat lehozó ígéretekkel azt a réteget, amely réteg teljesen idegen a piacgazdaságtól. Egyébként az idén bukott meg egy magyar paprikaszállítmány Németországban, mert túl sok volt az áruban a növényvédőszer-maradvány.

A miniszterrel vitázva azt állítom, hogy az őstermelésnek - meg a vele létező kiterjedt feketegazdaságnak s az ellenőrizhetetlen, „kontrollálhatatlan" élelmiszer-kínálatnak - óriási népegészségügyi kockázata van, és hogy mekkora, azt ma még nem tudjuk átlátni. Kár itt a duma az egészséges magyar termékről, a környezetkímélő gazdálkodásra kidobált évi 44 milliárdokról. Fölösleges hitegetni a fogyasztót. A tényekből induljunk ki. A külföldiek között is akad számos csibészkedő, kétségtelen, de a zöm nem az. A magyar termékek esetében viszont egész ágazatok rizikófaktorok.

 

A háztáji adózása kezdetektől kétarcúnak minősíthető. A legelső rendelkezés szerint évi 150 ezer forint bevételig nem kellett adót fizetni, azon felül is csak egy-két százalékot. De nem tudok róla, hogy ennek alapján bárki egyetlen fillért is az államkasszába csörgetett volna. Miért? Ha nagyon ellenőrizhetőnek ítélte a bevételeit, akkor a család több tagjának nevére osztotta el azokat, s ha összejött hat ilyen felnőtt - szükség esetén ennél többet is beszerveztek -, akkor már a milliós bevételért sem kellett közterhet legombolnia. Az idő tájt egy autót százezer körüli összegért vehetett, s egy házat 800-900 ezerért fölépíthetett.

Most az őstermelőnek 600 ezer forint bevételig még csak elszámolnivalója sincs az adóhatósággal. (Fölötte is kedvezmények sora, de azokat most hagyjuk, úgyis kevesen jutnak el odáig.) A technika ugyanaz, mint régen: ha papíron több bevétel várható, akkor több igazolványt kell érvényesíteni. Családtag akad rá. Másrészt igyekezni kell, hogy a termékeket inkább számla nélkül értékesítse az ügyes gazda. 2006 nyarán azonban változás kezdődött a járulékok ügyében, méghozzá az, hogy a főállású őstermelőnek egészségbiztosítási járulékot kell fizetnie. A mellékfoglalkozásúnak továbbra sincs ilyen kötelezettsége. Nagy változás ez? Nemigen. A piacon szereplők közül keveseket érint.

2006 augusztusában az origo.hu internetes portálon vita kezdődött a következő címmel: „Őstermelőként járulékot kell fizetnem. Gyalázat." A vitában 258 hozzászóló jelentkezett. Közülük három volt „dumagóg", vagyis olyan álláspontú, hogy micsoda disznóság, még járulékfizetésre is kötelezi ez a rettenetes kormány a szegény gazdálkodókat, ahelyett, hogy örülne, legalább ezeknek nem kell segélyt fizetni. És hát a gazdálkodás veszteséges, miből? Veszteségből járulékot? Ők nem érintettek az ügyben - ilyennek csupán egy negyedik tűnt -, mégis mélységesen fölháborodtak a rendelkezésen. Ellentétben a többi hozzászólóval. Ez a csoport nemcsak megelégedéssel fogadta a döntést, hanem a legtöbb még azt is megkérdezte: Eddig miért nem kellett nekik fizetniük? A közvélemény szeizmográfjának is felfogható vita összhatása föltétlenül azt mutatta, hogy az adóváltozást a társadalom nemcsak elfogadta - önmagában ez is nagy szó a reform sújtotta időkben -, hanem egyenesen támogatta.

 

A magyar agrárium életben maradásának és fölemelkedésének döntő kérdése, hogy mennyire sikerül a korszerű technológiákat a termelésbe építeni s a főbb mutatókban - termelékenység, hozamok - fölvenni a versenyt a legfejlettebb mezőgazdasággal rendelkező országok gazdálkodóival. Ez ügyben az őstermelők tömege nem partner. Minden fölmérés - több is született az elmúlt években - azt mutatja, hogy a túlnyomó többség csupán némi mellékes jövedelemre kíván szert tenni, s nem érdekli semmiféle fejlesztés.

Van persze egy módosabb réteg itt is, amelyik fejleszteni szeretne, de ez a réteg vékony, s olykor a tudása hiányzik, máskor a lehetőségei nincsenek arányban a követelményekkel. A 707 ezer egyéni gazda közül 11-12 ezer számít képzettnek (KSH-összeírás), a zöm nemhogy üzleti tervet vagy pályázatot nem tud összeállítani, hanem ezt meg sem tudja/akarja fizetni. Még egyetemet végzettek között sem ritkaság, ha gondjai vannak például egy szokásos üzleti levél megírásával. Hát még a többségnek.

A hatalmas elemi károkat okozó 2007-es évben a technológiai fegyelmet jobban tartó gazdaságok szinte kaszálnak a magas búza- és kukoricaárak nyomán. Sokszor ezek hozamait is csökkentette az aszály, de nem harmadolta vagy negyedelte, mint a sok őstermelőét. Összességében azonban az év figyelmeztető lesz: akármilyen kicsi a mezőgazdaság hozzájárulása az ország nemzeti össztermékéhez (GDP-jéhez), rontani képes azon a silány eredményeivel.

A gazdálkodók gyakori siráma, hogy a tevékenységük veszteséges. A tuzséri demonstrálók táblái között is volt hasonló értelmű. Igaz ez a veszteség? Vesztesége csak annak lehet, aki tételesen könyveli a bevételeit és ráfordításait, márpedig az őstermelők között az ilyen kuriózum. A jelzés inkább arra szól, hogy nincs elég jövedelme a termelésből, legalábbis annyi nincs, amennyit elvárna. Ez bizonyára igaz. Kérdés, hogy mi ennek az oka.

Ebben a körben az ötven hektáron gazdálkodó már jelentős gazdának számít. Az a gond, hogy ennyi termelésre nem lehet családok megélhetését alapozni, bármennyire is szeretnék. Kicsi ez a volumen. És ahogy az országos átlagbér nő, úgy nő a szakadék az őstermelő jövedelme és az átlag között, s lesz egyre szerényebb az agrárbevételekből megélhetésre fordítható rész. Mindenki előtt világos: birtokkoncentrációra lenne szükség. Ami ma a jó kezdeményezések (például a földért életjáradék ügye) ellenére illúzió. Nincs földadó, van viszont feketeértékesítés - miért adná el a földjét? Az őstermelés léte eleve megakadályozza az életképes gazdasági méretek kialakításának még a gondolatát is.

Különösen azoknál aggasztó a helyzet, akik túlgépesítettek, vagyis jelentős a diszkrepancia az eszközállományuk és a megművelendő terület között. Sokan szereztek be ötven hektárra tízmilliós traktort (ez is nonszensz) és még negyvenmilliós kombájnt is. Ők többnyire hitelből szerelkeztek föl, méghozzá az Orbán-kormány utolsó intézkedéseinek segítségével. 2002-ben 67 milliárd forintos hitelt vehettek föl, kedvezményes feltételekkel. A türelmi idő rég lejárt, fizetni kellene, azonban erre kevesen képesek. A régi kibocsátásból 60 milliárd ma is ott poshad a bank számláin. A bank türelme érthetően fogytán, ezért a fedezetül felajánlott termőföldek s gépek esetében hamarosan árverésekre kerülhet sor. (Fenyegetőzik is miatta a Magosz, még a határok lezárásával is.) És nem a legkisebb birtokosok földjéről van szó.

Az Orbán-kormány gáláns ajándéka a többség számára mérgezett csokoládénak bizonyult, s nem elképzelhetetlen, hogy éppen a nagyobb őstermelők számát fogja a töredékre csökkenteni. A voluntarizmus akkor csak kevéssé látszott az intézkedésből, azonban az eredmény azon véleményeket igazolta, amelyek szerint nem lehet akarnokságból tojni a gazdaság elemi törvényeire. Az eset mégsem ilyen egyszerű. Az egyéni gazdálkodók zöme - s köztük az őstermelők - Fidesz-hívő. Micsoda adományt kaptak ők Orbánéktól! A parasztember általában óvatos a hitelekkel, most azonban sokan bekapták a horgot. És a baloldali kormánytól várnák, hogy szabadítsa meg őket.

Nemrég láttam Laskod és Nyírtass között, hogyan szedik a lének szánt feketebodzát. Kézzel. Nem egy termelékeny munka ez így, sok ember kell hozzá. De miért így a szüret? Miért nem betakarítógéppel rázzák le? Azért, mert kicsi a terület, és túl drága lenne a rázógép. Gépkörbe, közös géphasználatra viszont nem lehetne a fél megyéből se összeverbuválni a bodzásokat.

Az elégtelen volumenű termelés mellett az alacsony jövedelem okozója a tudáshiány is. Kevés nagyüzem maradt, amelyik segíti a kisebb gazdálkodókat. Ha segítik is például az integrátorok, azt csak korlátozottan, kizárólag a saját céljaiknak megfelelően teszik. Mindezeken túl a gazdák alig képezik magukat, az olvasás viszont egyáltalán nem divat közöttük. (Maximum bulváros megyei lapokat járatnak, mert azok közlik a tévéműsort.)

Ez a helyzet mindent meghatároz. A világ gyorsuló tempóban rohan, hetente új technológiák robbannak a termelésbe, műszaki-technikai újdonságok garmada, a termelékenység az egekbe nő - a mi őstermelőink pedig még sétálni sem hajlandóak. A termelékenység például egyszerűen nem mérhető a magyar agráriumban. A dániai helyzetet pontosan ismerjük: 60 ezer gazda és 35 ezer alkalmazottja neveli föl azt a sok millió sertést, termel tejet, miegyebet, munkaideje ennyi meg annyi. Mindez nálunk kiszámíthatatlan.

Miből akarnak a mi gazdáink jövedelmet? Az anarchiából? Az áttekinthetetlen viszonyokból? A feketeüzletekből? Az alacsony színvonalú termelésből?

 

Az őstermelők nem teremtenek munkahelyeket. Bejelentett alkalmazottjuk alig van. Akit foglalkoztatnak, azt szinte kizárólag napszámban dolgoztatják. Százezres számban. Az ezer négyzetméteres belterületi uborkához napszámos csak akkor nem kell, ha naponta legalább hárman szedik, és egy-két családtag válogatja. Ennyi munkaerő azonban csupán kevés háznál kerül. A konzervuborka ugyanis furcsa termék: minél nagyobb, annál kevesebbet ér. A kérdéses területen cirka nyolcszáz méter a kordon hossza, a növény maga két méter magas, és csaknem annyi a termés rajta, mint amennyi a levél. A szedésben egyetlen nap kiesés is károkat okoz. A szüret két hónapja alatt szükségesek a napszámosok.

És másutt is. Alkalmi munkavállalói könyv? Közteherjegy? Ez az intézmény maga az állami opportunizmus. A munkáltató a kiváltott közteherjegy értékének - amely a munkaszerződés szerinti adónak és járuléknak a töredéke - 75 százalékát levonhatja az adójából. Már ha amúgy fizet adót. Ilyen őstermelő szerfölött kevés található, tehát közteherjegyet sem váltanak, hiszen miből vonnák le a 75 százalékot?

Egy nyíregyházi közgazdász kandidátus minimálisan százmilliárdosra teszi a költségvetés adóveszteségét az őstermelés abszurdja miatt. (A főiskolai tanszékvezető újságíróval nem áll szóba, e sorok írója a régi ismeretség okán kivétel. Időnként közli velem a kutatásai eredményeit. Köszönet érte, kiváló munkák. De a neve leírását megtiltotta.) Vajon mi az oka, hogy a farkaséhes büdzsé békén hagyja ezt a terrénumot?

Az nem érv, noha valós megállapítás, hogy a rendszerváltozás óta kizárólag olyan miniszterelnökeink voltak, akik fikarcnyit sem értettek a mezőgazdasághoz. Meg se érintette egyiket sem az ott összegyűlt gondhalmaz. Az sem érv, hogy a jobboldalon nem található egyetlen korrekt gondolkodású agrárpolitikus sem, és a vidéket csupán illúziókkal hitegetik a szavazatszerzés reményében. A baloldalon akadtak olyan szakemberek, akik képesek lettek volna a mezőgazdaságunkat elindítani egy fejlődési pályán. Mik az akadályai? Az urbánus SZDSZ-nek sosem volt agrárpolitikája, az MSZP-t pedig e téren mindig felkészületlenül érte a kormányzás.

A kormánynak most Gráf miniszter személyében van egy kiválóan tárgyaló szakembere, aki a rendszerint felbukkanó (gyakran inkább fölszított) konfliktusokat mesteri módon oldja föl. Ez a viszonylagos nyugalom is eredmény. Az ország reformokra vár, szinte minden téren. A reformok iszonyú feszültségeket teremtenek, és azt sem mondhatjuk, hogy a mezőgazdaság előbbre való volna az egészségügyhöz, az oktatáshoz, az önkormányzatokhoz, az állami szerepvállalás átformálásához vagy a többi megoldandó feladathoz képest. Nehéz a mostani helyzet is, hát még ha újabb frontokat nyitna a kormányzat.

Az agrárium kaotikus viszonyainak fölszámolását azonban a feketegazdaság csökkentésének korparancsa igényelné. Ebben az őstermelés intézménye a maga félmilliónál nagyobb táborával is csupán kis lyuknak hat a nemzetgazdaság hordóján. Csak az a baj, hogy e pici léken akószámra szivárog el a bor.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk