←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Véronique Tadjo

Poku királynő

Adeline Tanon fordítása

 

Abraha Poku baulé királynő legendáját akkor mesélték nekem először, amikor a tizedik évem körül jártam. Emlékszem, hogy a nő története, aki eláldozta egyetlen fiát, hogy megmentse népét, meglepte az Abidjanban élő kislány képzeletét. Pokut egy fekete Madonna vonalaival képzeltem.

Később a gimnáziumban újra felfedeztem az áldozat történetét, de ezúttal a történelemkönyvemben. Pár lap a 18. századi Asanti Birodalom fejezetéből megmagyarázta, hogy a királynő és híveinek kivándorlása az örökösödési háború után a Baulé Birodalom születését eredményezte. Abraha Poku, amazóna-hősnő vezette népét a szabadság felé, így nyerte egy történelmi alak körvonalát.

Poku megnőtt bennem. Arcot, életet, érzékeket kölcsönöztem neki. Több évtizeddel később az erőszak s a háború elözönték életünket, hirtelenül bizonytalan lett emiatt a jövőnk. Akkor Poku sokkal gyászosabb színek alatt jelentkezett elém: hatalomszomjas királynő, aki okkult hangokra hallgat, s kész mindent megtenni, hogy megalapozza birodalmát.

És Poku más vonalakban, más időkben: mintha a legendát lehetne a végtelenségig mesélni, próbálgatni megfejteni annak a nőnek, annak az anyának a rejtélyét, aki beledobta gyermekét a Komoé folyóba.

 

A legenda kora

A hatalmas Asanti Birodalom fővárosában, Kumászban született Abraha Poku. Azokban a napokban fújt a harmattan szél. Száraz, poros volt a levegő, s a palota eltűnt a ködben. Ő volt unokahúga a nagy Tutu Oseinek, kinek leverhetetlen hadseregének emblémája a vándorsáska volt, e hosszú lábú bogár, ami ezredével egy csapásra támad, mindent pusztítva, amerre csak elvonul.

Pár hónappal születése után letették a lánykát egy gyékényen a családi udvarban, míg édesanyja főzött, és mindenki törődött a saját mindennapi dolgaival. Egyszerre, holott csendesen aludt a szép százéves mangófa árnyékában, egy nagy szél egy porfelleget okozott, amitől felébresztve, sírva fakadt. Meglepetésében anyja felemelte karjaiba, és hazament menedéket találni. De amikor újból levette a szemét a lányára, riadtan megállapította, hogy haja úgy nőtt meg, mint tarackbúza, s oly dús volt most, mint egy földnyi vadtengeri.

Dobogó szívvel, Poku szülei elmentek tanácsot kérni a birodalom egyik legjobb jósához. Az a legnagyobb figyelemmel megvizsgálta a babát. Sokszor betette ujjait a dús hajába. Az aggodalom beszivárgott a csendbe.

Végre az öreg ember visszaadta a kicsit, közölve, hogy nagy sors várakozik neki. Igen, ki fog tűnni a többiek közül, királyi vére miatt is, de főleg azért, mert a törzs szellemei kiválasztották. Meglepő haja a bizonyíték.

De az ember hozzáfűzte: - Látom a fájdalmat és a dicsőséget. Sok fájdalmat a dicsőségben.

 

A hercegkisasszony megnőtt, mindenki szeretettel s gondosan vette körül.

Szabadon ugrándozott a tisztásokon, fürdött a folyókban, és csúzlival vadászta a szürke gyíkot meg a pálmafapatkányt. Nem félt versenyezni a fiúkkal akár a futásban, akár az úszásban.

Belekeveredett a vele egykorú kislányok játékaiba is, akik anyjuk körül forgolódtak a királyi udvarban.

Múltak-teltek az évek, a kicsi karcsúvá lett, melle kigömbölyödött. Leendő hitveshez és leendő anyához illő nevelése nemsokára kezdődne, gyakran figyelmébe adtak egy gyermeket, akit felkötött a hátán.

Abraha Poku nagymamája, nagyrabecsült ősanya, személyesen tanította neki a családfát és a nemzetség híres tagjainak hőstetteit. Minden egyes találkozásuknál emlékeztette tanítványát, hogy az arany Királyszék leszállt az égről Osei Tutu nagybátyjának ölébe, így jelölve őt isteni uralkodónak.

- Osei Tutu az egész birodalom fölött uralkodik. A fák fölött, az állatok fölött és az emberek fölött uralkodik. Mindnyájan az ő parancsára állunk. Ha úgy óhajtja, olyan könnyen léphet fejeinkre, mint mi, amikor a földön járunk.

 

Ha jól van a király,

Uralkodni fog a jólét.

Ha táncol a király,

Öröm minden szívbe árad.

Ha nem eszik a király,

Eljő az éhínség.

Ha leteszi meztelen lábát a földön a király,

Bekövetkezik egy katasztrófa.

Ha villám zizeg feje fölött,

Elkészül egy háború,

Ami förtelmes lesz.

 

De az ősanya nem mulaszotta el figyelmeztetni fiatal tanítványát:

- Gyermekem, a nap lejártakor figyeld meg jól a természetet. Hallgasd, ahogyan sóhajtozik a nap túlkapásai után. A sötétség áhítatot hoz magával. Vakít bennünket az arany csillogása. Ne hadd magadat soha a kapzsiságba besodorni.

Poku tisztelettel hallgatott, de mérhetetlen örömmel kérdezgetett mindenféle témákról. Néha, ha elfáradt e kíváncsiság miatt, az öregasszonynak emlékeztetnie kellett a tudás szigorú feltételeire:

- Amit mondok, a füledbe teszem, s nem a szádba! Érts meg jól engem, de soha ne beszéld ki szavaimat gondtalanul. Ha türelmes maradsz, sok mindent fogok elárulni előtted: egymás után, mert senki nem mindent egy s ugyanazon a napon.

 

Mind okossága, mind szépsége miatt figyeltek rá, s Poku magasra hordott fejjel járt, vonult.

A lány megértette, hogy nincs messze a házasság ideje, amikor úgy tűnt, hogy régi játékostársai férfivé nőttek. Néhányan már befordultak a családi körébe. Bár inkább nem gondolt volna rá, de Poku tudta, hogy választását gyorsan kell kijelentenie, mielőtt döntenek helyette. A legválasztottabb fizikai és erkölcsi tulajdonságai fontosabbak voltak, mint társadalmi rangja. Ha szép, azzá is lesz a gyermeke. Ha bátor, azzá is lesz a gyermeke. Ha értelmes, azzá is lesz a gyermeke.

A király engedélyével s a nagypap jóváhagyásával, Abraha Poku avval egyesült, aki sokáig volt a legjobb barátja.

A házasság első éve boldognak bizonyult. A második sokkal kevésbé; mert a fiatal hitves teste nem lett gömbölyűbb. Látszólag egy gyermek nem akarta elhagyni az árnyékok birodalmát, hogy letelepedjen a beleibe. A harmadik évet végtelen visszakodások mérgesedték el: Poku bosszantotta a szellemeket. Nem, férje egész egyszerűen nem érdemelte egy királylány ágyát osztani.

Királyi státusa miatt Poku követelhette volna férjének halálát, ha akarta volna. Megelégedett ennek eltaszításával.

Késő! A rossz nyelvek már kioldozódtak: „Gyermektelen asszony olyan, mint keserű fűszer, amit lébe tesznek. Ehetetlenné lesz tőle."

[...]

Egyszer, anélkül, hogy semmilyen jelt adott volna róla, a királyi hadseregből egy tiszt elkérte Poku kezét. Ő szabadította fel, amikor elrabolták. Poku hozzájárult a házassághoz, ami olyan volt, mint egy isteni ajándék.

Csak pár hónappal frigyük után Abraha Poku elkápráztatva rájött arra, hogy várandós.

A vajúdást számos szertartás kísérte el.

Poku ünnepélyesen szólt az Ősökhöz:

- Íme, itt a fiam, akit adtatok nekem. Köszönöm nektek, amiért imáimat teljesítettétek. Viszonzásul megígérem, hogy egész életében tisztelni fog benneteket!

A tömeggel szemben állva, a jós erős hangon követelte:

- Ti, akik itt összegyűltetek, köszönjétek ezt a gyermeket! Hála neki egy hatalmas birodalom fog előteremtődni.

 

Poku boldogsága teljes volt. Mit még óhajthatott volna? Neki minden megvolt. A szerencse végre fordult felé. Telt az idő virágzó anyai szeretet szelídségében. Emiatt elfelejtette a politikát, az intrikákat.

 

De a Történelem sodródása nem állt meg. Egy hadikampány során Opoku Waré megbetegedett. Súlyosan megbetegedett. Hordányon szállították haza, több napos járás után. A palota kuruzslói savanyú főzetet adtak be neki, borogatásokat, valamint levél és kiégett fakéreg keveréket lélegeztettek be vele. Éjjel tömjén tisztította a beteg szobáját.

A papok áldozatokat követeltek. A muzulmán városrész Nagy Mecsetének marabujai Korán-verseket illesztettek az ágya köré. Hiába.

Érezvén, hogy eljött az idő, amikor az Ősökhöz kell térni, a király kinevezte utódját. Poku tanácsára választása a Dakon nevű féltestvérükre esett, akinek hűsége és önfeláldozása hibátlanok voltak.

Opoku Waré átpasszolta Dakonnak a hatalom titkait. Kihányta a királyi gyűrűt, amit a gyomrában őrzött már évtizedek óta, és odanyújtotta neki. Az lenyelte, miután esküdte, hogy az új hatalom mindig a királyi elvek legnagyobb tiszteletben tartása mellett fog telni.

Nemsokára a király elhagyta az életet, betegségéből elpusztult. Elérte hosszú uralkodásának végét.

A király-anya szent szavakat susogott halott fiának fülébe, s ez alatt a papok egy vízből, alkoholból, aranyporból és drágakőből keverékpépet öntöttek a szájába.

- Náná - suttogta a főpap -, amikor a halál hatalmába keríti zsákmányát, nem lehet megakadályozni, hogy lenyelje azt.

Az összes vidéki méltóságok Kumásziba érkeztek, hogy részt vegyenek a volt nagy uralkodóhoz, Opoku Waréhoz illő gyászban. Az egész birodalomban őszinte volt a szenvedés, ami szétterjedt a gyászidő leteltéig.

Majd eljött az idő, amikor egy új királyt kellett választani. Minden jel arra mutatott, hogy ez könnyű feladat lesz, hiszen általában tiszteletben tartják a halott uralkodó végső akaratát.

De tény, hogy a Tanács mélyen szétosztozódott. A méltóságok szembeszálltak Dakonnal, úgy ítélve, hogy Abraha Pokunak túl nagy lesz a befolyása a féltestvére fölött, és hogy jobb lesz egy tapasztaltabb embert átruházni a hatalommal. Mások szerint a halott választására kell ragaszkodni, aki mindenkinél jobban tudta, milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki jó uralkodó legyen.

Egy rossz szenvedélyeket szülő viharos vita után, végleg kiszorították Dakont a hatalomból. Helyette a királyi családból egy öreg nagybátyat, ügyes mesterkedőt választottak.

Az öreg helyet foglalt az Arany Trónusra egy sebtében szervezett szertartáson. A helyzet túl feszült lévén még a királyságban, nem hordták őt körül diadalmasan a városban, ahogyan a hagyomány szerint történik.

Bizalmas embereivel körülvéve, az új uralkodó virrasztva töltötte beiktatásának első éjszakáját, és tervezgetve, hogy véglegesen megszabja hatalmát. A kakasszó előtt eldöntötte: nem lehet két király: Dakont le kell tenni láb alól.

Megfojtatta álmában.

 

Ez után a gyilkosság után az anyajogi törvények szerint Poku fia lett a legközvetlenebb trónörökös, s hirtelen életveszélybe került. A gyermek és anyja léte a királyságban megfenyegette a király önkényuralmát. Másrészt az öreg nagybáty nem szerette unokahúgát, kinek azt a szemrehányást tette, hogy mérhetetlen ambíciókat rejt. Azt találta továbbá, hogy túl közel áll a birodalom főpapjaihoz.

Kumásziban szaporodtak a gyilkosságok és eltűnések. Egész városnegyedeket felégettek, a lakóikat üldözték és kelő nappal lemészárolták. A Tanácsnak mindegyik, Dakon által támogatott tagja eltűnt. Megcsonkított testüket később találták meg egy szemétdombon.

Gyermekével együtt elszökni? Családjának tagjait, férjét és testvérének számos pártfogóit elhagyni? Nem. Poku visszautasította ennek gondolatát.

Amikor a régi királyi őrségnek egyik tisztje elmondta neki a hírt: megparancsolták elpusztítását, és el kell a legsürgősebben menekülnie, a fiatalasszony visszavágott:

- Nem akarok úgy elmenekülni, mint egy tolvaj. Bátyám lelke véd engem. Az istenek segítségével megoldást fogok találni.

 

Pedig amikor Dakon anyja meghalt a karjaiban, miután hátba döfték, Poku elhatározta, hogy megszervezi mindazoknak elmenekülését, akiknek biztonsága fenyegetve volt a birodalmon belül.

Poku egész titokban tárgyalt egy Kumásziban letelepedett muzulmán kereskedővel. Jó vezető lesz, mert sokat utazott, erről meg volt győződve. A kereskedő ajánlotta, hogy nyugat felé irányítsák járásukat. Nagy erdők nagyszerű fákkal találhatók ezeken a vidékeken. Olyan dúsan terebélyesednek, hogy sötétség uralkodik ottan, amikor a nap a zenitben sugárzik. Ott a talaj gazdag volt, nagyon gazdag. Egy földbe dugott fadarab azonnal ver gyökeret.

Pirkadatkor Poku és hívei már messze voltak, hosszú kígyózó menetet rajzolva a bozótosban.

Előttük minden veszélyt jelezhető zajra vagy jelre érzékeny felderítők haladtak. Nem haboztak, ha fel kellett a fákra mászni, körültekintően kutatni.

Megszabott időközönként a vadászok kürtjükbe fújtak, hogy biztassák az oszlopot a továbbjárásra. A szökevények hatoltak az erdő mélyébe: az már az emberekkel szembeni türelmetlen szellemek birodalma. A nedves földet dús és fekete televény borította, rejtekhelyet biztosítva a kígyóknak.

Útukon több falut kerültek el, a felderítők tanácsainak idomulva. Még közel voltak Kumászihoz, biztosan elárulták volna magukat. Ellenkezőleg: elszigetelt utazókat elfogadtak soraikba, vadászok pedig mutatták nekik, hol lehetett vízpontot és vadat találni.

Lassan haladtak, tőrrel vetett úton. Néha mély elcsüggedésbe estek.

Végre több járási nap után az oszlop megállt egy sürgősségi terv előállítására: néhány méltósággal és egy megerősített gárdával elkísérve Poku férjének vissza kellett mennie a királyi hadsereg elé. A delegáció missziója: a lehető legtöbb időt nyerni, azt állítva, hogy Poku és hívei elhatározták, hogy megadják magukat és visszatérnek Kumásziba.

A fortély eredményes lett. Mind a két tábor vezére az erdő kellős közepébe telepedett le, tárgyalásokat folytatni. Iddogálás. Áldozatok. Megbeszélések a fa alatt. A tárgyalások hosszú vitákat vontak maguk után, melyek semmire nem lyukadtak ki igazán.

Megháborgatottan, a király végre megértette, hogy átverték. Feldühítve, lemészároltatta Poku összes küldöttjét, majd újból a szökevények üldözésére sietett.

A felderítők közölték Pokuval a hírt, aki hallatára tántorgott a szenvedésében. Most kételkedett a kivándorlás indokoltságában:

- Az Ősők velünk vannak, vagy ellenünk? A szellemek miért hagynak el bennünket, az összes adományunknak ellenére?

A szökevények soraiban azt susogták, hogy Poku szívóssága volt boldogtalanságuknak oka. Mi hajtotta őt így az előrehaladásra, arra, hogy hajtsa őket egy kivándorlásba, ahol mindenki el fog pusztulni?

Poku elkérte a jóst, mutassa meg neki a követendő utat:

- A jelekben mit látsz? Tartsunk ki, vagy adjunk meg magunkat?

- Tovább kell menni - válaszolta. - Látok még sok bánatot; sok fájdalmat, de mihelyt túl leszünk az Asanti határain, akkor fog királyi sorsod kezdeni.

 

A király hadserege a sarkukban rohant.

Márpedig az oszlopot megállította a Komoé folyó, melynek örvénylő vizei jelezték a birodalom határait. A túlsó parton: a szabadság. Mögöttük: a halál.

Néhány férfi próbált átúszni, de rögtön el lettek sodorva.

A főpap visszavonult faggatni a vizek Szellemét.

Sötét arccal jött vissza:

- Senki nem lesz képes átjutni addig, amíg nem áldozunk.

Egymás után, a szökevények eldobták a folyóba azt a kevés összegyűjtött ékszert és más drága tárgyat, amit el bírtak vinni magukkal.

Az adománynak egyáltalán nem lett hatása a habok háborgására.

A jós durván kikezdett a parton összegyűlt népességgel:

- A folyó sokkal nagyobb áldozatot követel, mint az egész ócska csecsebecsék! Páratlan áldozatot akar. Egy tiszta lélekét. Akarom mondani: egy gyermek testét.

Előhozták egy szolgalány fiát, de az aggastyán visszalökte, mondván:

- Egy nemes gyermek testéről van szó.

Egy hercegnő sem akarta az övét odaadni.

Poku elővette kisfiát, fölemelte feje fölött, majd eldobta a folyó vizeibe.

A talaj remegni kezdett. A villám lehasította az eget. Egy hatalmas százéves fa lezuhant előttük. Nagy gyökerei egy parton hevertek, dús lombja a másikon feküdt. Törzse igazi hidat csinált.

A népesség gond nélkül ment át a folyó fölött.

Mire az utolsó férfi elérte a szabadságföldjét, újból fülsüketítő lárma hallatszott. A tekintélyes fa kettészakadt, és lassan lemerült a vizekbe.

Nemsokára a király hadserege előbukkant az éppen elhagyott parton. A túloldalon Poku pártfogói egész biztonságban nézték, ahogyan a katonák meglóbálták kardjaikat, esküdve s frusztrálástól toporzékolva a vizek gátja előtt.

 

Így tudtak a száműzöttek letelepedni egy nagy zöldülő tisztásba.

A főpap hozzájuk fordult:

- Ha szabadok vagyunk ma, ezt egy rendkívüli asszony bátorságának, nemes lelkének köszönhetjük. Kérjük tőle, fogadja el, hogy királynénk legyen.

- Könyörgünk, legyen ő a királynénk! - kiabálta fel egyhangúlag a népség.

De Poku lehajlott fejjel, fáradhatatlanul ismételte:

- Ba-u-li! Meghalt a gyerek!

Akkor a bölcsek körbe álltak és kimondták:

- Mától Baulénak fogjuk nevezni magunkat, áldozatod emlékére.

A kérdések kora

 

A legenda szerint Poku királynőnek fel kellett áldoznia saját gyermekét, hogy megmentse népét.

A gyermeknek meg kellett halnia. A nő kitépte saját beleit, visszavarrta méhének belsejét, kitagadta anyai ösztönét, és mindörökre megkövesítette szívét. Egy egész népnek királynője, de a legerősebb szerelem után kolduló királynő.

A hullámok szétnyíltak, mondják, miután elnyelték a gyereket, miután ide-oda toloncolták, cimbálógták, lenyelték a gyereket, hogy a szökevények oszlopa folytathassa kivándorlását.

S így kezdődött a királynő kivándorlása. Elvándorlás szétroppant, tébolydott lelkének legmélyében. Árva a gyermektől, aki pedig testében hagyta születésének nyomait: groteszk zigzagok a gyomrán ott, ahol megrepedt a bőr túlhúzott szövete, és tejjel földuzzasztott, túl nehéz mellek a hosszú királyi bubu alatt.

Tudta, hogy mától végig fogja hordani ezt a nem-létet, hogy semmi sem lesz képes ezt kitörölni, sem a hatalom, sem a tisztelet jelei.

- Ba-u-li! Meghalt a gyerek!

A leendő nemzedékek szájában Baulé lesz a gyermek halálára épített birodalom neve. A gyermek-király, kinek teste végül fölmerül a víz színére mint érett, a vizek súlyától szétpukkanó gyümölcs.

Lehet, hogy a krokodilok és a rákok lakomája után a férfiak és a nők bukkantak a partra vetett tagjaira. Királyfi, kinek vére vörösre színesíti a vizeket, hogy megmentse a megfutamodott jövőt.

És a nép, mit mond hát ehhez?

- Ba-u-li! Meghalt a gyerek!

Melyik istenségnek tették ezt az áldozatot?

Kinek ajándékozták a gyermek halálát?

És hol voltak ám Afrika irgalmas istenségei?

A méltóságok a vizes gát előtt álltak, ami akadályozta előrenyomulásukat. Öszszegyűltek és hosszasan beszélgettek a jóssal, megtekintették a jeleket, próbálták megérteni, melyik irányból rajzolódik ki sorsuk.

A várakozás elbírhatatlan volt. A folyó szüntelen zúgása rémülettel töltötte a kimerült, bágyadt népet. Az erdő mélyében gyorsan haladt a bosszúló hadsereg.

A királynő karjaiban hordta a gyermekét. Hozzányomta kebléhez, édes szavakat mormolva, bölcsődalokat dúdolva, hogy eltompítsa az oly hosszú járás fájdalmát.

Lehet, hogy a legegyszerűbb, leggyöngébb asszonynál törékenyebb királynő láttán a méltóságok nem akarták megmutatni a türelmetlen, könyörtelen isteneknek, hogy ők is tudnak nyelvükön beszélni?

Halvány fény ült le. Közeledtek Abraha Pokuhoz, hogy kitárják előtte, amit a folyó szelleme követelt tőlük. Akkor a királynő akkora jajkiáltást hallatott, ami fölszállt a fák fölé, és elterjedt a messzeségbe. A nap felkelt hirtelen, nagy hőséget engedve lefelé.

És amikor lenézett a friss fűágyában összekuporodott fiára, belátta, hogy el van ítélve. Az idő soha többé nem fog változni. Magánya mint egy hatalmas börtön lesz számára, befalazva őt életének hátralévő éveire.

 

De igaz-e a történet? A Komoé folyó igazán nyílt-e ki; hogy elengedje a menekülő hűségesnek-maradottakat?

Szétnyíltak-e a vizek úgy, mint Mózes és a zsidó nép előtt?

Azt is mondja a legenda, hogy Poku kivándorlása lassú és kimerítő volt. Az erdei fák szörnyű szellemekké váltak, akik felhorogták a szökevények lábait, és hosszú ágaikkal megfojtották a leggyöngébbeket. Az állatok mindenhonnan kibújtak odujukból, kóboroltak körülöttük, fölszagolták a megsebesültek félelmét és vérét, akik vörös nyomokat hagytak az erdő kövér humuszán. A hiénák lesben várakoztak. Magasra emelt szívókával az elefántok masszája remegtette a földet, úgy mozgatva fülüket, mintha legyező lenne. A levelek száraz szőnyege alatt, a csendes kígyók követtek, ide-oda szórva rossz vetületű visszhangokat. A majmok nevetgéltek.

A levegő nyirkos volt, a légkör fullasztó. A férfiak homloka lázas és hátukon csurgott a verejték. A gyerekeket a malária láza sújtotta. A nők dereka megtört a fájdalomtól. Minden összejött, hogy elveszejtse őket. Szegény nép, egy testvér testvér elleni harc elől menekülve, amit semmi nem állíthatott meg.

[...]

 

A folyó megakadályozta előrenyomulásukat, lehetetlenné tett minden reményt. Végzetes harapású folyó, őrjöngő hullámok, a vizek legyőzhetetlen haragja, istenek haragja, melyet csak egy áldozat képes lecsillapítani.

Abraha Poku a partig ment, és felmutatta fiának testét. Előredőlt és beleejtette a vizekbe.

- Ba-u-li! Meghalt a gyerek!

És a hullámok hirtelen lecsillapodtak. A vízilovak kijöttek. Egymás mellett állva egy szilárd hidat képeztek, élő hidat, melyen a nép biztonságosan átment.

Amikor Abraha Poku elérkezett az új földre, mellében szétzilált szívével, tettének visszatehetetlensége miatt bénult lelkével, a nép sírva hajolt le lábaihoz. És a vizek becsukódtak mindörökké.

A bölcsek, a jósok, a jóshelypapok felálltak. Közülük a legméltóságosabb szólt mindegyikük nevében.:

- Ba-u-li! Meghalt a gyerek! Baulénak fogjuk nevezni magunkat, hogy senki ne felejtse el soha, hogy számunkra vérednek vérét adtad.

De most, hogy a vizek becsukódtak a gyermek fölé, Abraha Poku térdre esett. Nem akart továbbmenni. Felkiáltott:

- Semmiféle birodalom nem éri meg egy gyermek áldozatát! - És sírt. Végül a földre dobta magát, és jobbról balra gurult, fejét fogva a kezében. Hirtelen letépte ruháját, leleplezve vakító meztelenségét. Tépte a haját, megkarmolta bőrét. Folyt a vér, összekeveredett verejtékkel, porral.

Akkor Abraha Poku izmai megmerevedtek. Csendes maradt s mozdulatlan.

A nép tehetetlenül nézte.

Idő elteltével lassan felkelt. Aztán hirtelen, mintha fölsőbb erő elevenítené, a folyóhoz futott, senkinek sem volt ideje, hogy visszatartsa, és belevetette magát a zavaros habokba.

Akkor a nép megtudta, hogy elveszítette királynőjét, mert az annyira szerette gyermekét.

Abraha Poku nagyszerű ugrással széthasította a folyó felületét. Fiát keresve úszott, és mikor meglátta a sodródó kis testet, megragadta a derekát, úszott tovább, elérte a folyó torkolatát, majd a nyílt tengert.

 

Teltek a napok, a hónapok, az évek. Sikerült meghódítania egy annál is szebb birodalmat, mint, amit ígértek neki: most, félig nő, félig hal, a tenger alatti világ vitathatatlan istennője, az óceánok királynője.

A tenger gyomra hatalmas anyaméh.

Így lett a vizek birodalma saját birodalma, mozgó birodalom, a holdak, a szél, a nap heve szerint változó. Meleg folyamok, hideg folyamok, melyek összefutnak a zavarosban, hogy zavaros zónát folytonos forrongást képezzenek. A hullámok, vízkristályok, többszörös tükrök, átlátszó algák, a korok folyamán meleg és megnyugtató gyöngédségre csiszolt lapos kövek.

A tengerhullámok gurulása mindennap az ő dicsőségét énekelte, hangosabban, mint a beszélő tam-tamok, hangosabban, mint az összhangban éneklő nép hangja.

Nem kell dob bőrét ütni, a víz csobogása elbűvölő refrén volt.

Királynő vagy istennő? Mit számított most a megnevezés? Mit számított az arca, a teste, a bőre, a haja, medúzatekintete?

Nagyszerű barlangok zenélő sziklaüregekkel szabdalt palotát alkotnak. Az ünneplő láthatáron a nap hevert a királynő mellé.

Az óceán soha nem volt ugyanaz; egyik nap háborgó, másik nap olyan csendes, mint alvó tó. Nem volt monoton idő.

Járta a tenger fenekét, halak rajai vitték, algák simogatták. Ezüstös, sárga, foszforeszkáló szilánkok.

 

 

 

Adeline Tanon afrikai származású francia asszony. Hivatali munkája mellett magyar szakra jár a párizsi egyetemen. Egy afrikai legenda táncelőadásának tervezett magyarországi bemutatója kedvéért lefordította az eredeti könyvet, a Franciaországban kiadott és rangos irodalmi díjjal jutalmazott Reine Pokou-t, Tadjo elefántcsontparti írónő könyvét. Rendkívüli vállalkozása - fordítani igazán csak az anyanyelvére tud az ember - különleges eredménnyel járt: a fiát feláldozó (az ő szavával: eláldozó) királynő legendája és a mese írói továbbgondolása, a történet variációi („és ha minden másképpen volt?") természetesen máshogy szólalnak meg, mint egy vérmagyar (és -profi) fordító feltételezett fordításában, de Adeline Tanon olyan nyelvi világot teremt, amelyben minden a helyén van, és még a nem létező szavak, a „helytelen" vonzatok, szóhasználatok, szótári mellényúlások, idegenes mondatszerkezetek is fokozzák a szöveg erejét.

A szerkesztés nem faragta le „erejét, formáját, durva kérgét róla", arra szorítkozott, hogy kijavítsa a tollhibákat (nem volt több, mint egy átlagos kéziratban).

Alább a könyv bevezetését és részleteket közlünk az alaplegendából és az első legendavariációból.

B. R.

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk