←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Dobai Péter

I.

Fehér harmónia

(Vízfestmény)

Soproni Horváth József akt-sorozatának verset inspiráló erőterében

„Nagy tudás a test."

Friedrich Nietzsche

 

Elszunnyadt kamasz-szirén.

Bakfis... süldő... de leányi testén

megjelent már a nagy női forma

baljósan delejező vonzása, támadása.

Mintha most riadt volna föl álma

mélyeiből, erre a mai világra

és ősi, tiszta meztelenségével tévedne

a XX. század rafinált, csúcs-konzum

exhibicionizmusába, krém-reklám

maga-mutogatásra, áruház-láncok

üveg-plasztik-nő-csupaszságára.

De ez a leány, mintha lenne régi századok

szülöttje: mezítelensége, akár egy fiúé is

lehetne, ám öle még alig pihés, telt háromszöge már érik

erős ölelésre. Hajnalodó hajadon ez a leányzó!

Egyetlen fehér, hősi hullámvonal a teste.

Hiába volna is előtte: hullámtörő nem állíthatja meg

ezt a még álomi, buja lendületet! Verejtéktől csillogó

bőrének színe: fehérarany. Mély örvény nyílik meg így,

ahogy a kisasszony világra ébred - közénk téved..?

Ó! Aludna ő még tovább, de mellének, csípőjének

íve, mintha önmagától esne izgalomba.

Összesimuló, hosszú, izmos combjai, feje alá tett

karjai készek lenni másé, akár azonnal dobva oda

mindazt, ami ő, mindazt, ami még nem volt érzéki

birtoka senkinek se. Tengerszem-tiszta teste,

mintha most, e virradatban születne meg:

egy másnemű ismeretlennek, valakinek, akárkinek.

Még álomtól hipnotizált nézésében, mintha

valótlan volna a világ, csupán álmának folytatása.

Egy ilyen lény nagy teljesítmény, perfekt kreáció

az istenektől, gyönyörű opusculum! Hegyi nympha!

Orphicus oreád! Hellén opál-lelet Leszbosz szigetéről!?

Gyűrt lepedője, amelyen hever, elárulja, hogyan

és milyen hevesen forgott ifjú kardvirág-teste, ajzott álmában,

ó, most nyugodt: van külvilág, nem csak teljesülni remélt,

vágyott álomképek... lassan kelni kell, mintha még nem is élt

volna nappalt, fényt, sugarat, csak hosszú éjszakákat alélt

át, képzelt társának odaadva magát... hát minek is ébredni

álmot kioltó, tűző sugarakra, hiszen bent, csak bennünk való,

ami a kinti látszat! Úgy igaz: magunkban mindenség

vagyunk, amíg álmodunk bármit, bárkit magunknak,

ám nyitott szemeinkkel szembenéz a világtalanság,

egy olyan világ, mely utol nem éri leányi álmok káprázatát,

a kihívóan-engedett játékot, behatolást, a mindent-viszonzást!

Ah! Mintha volna csak egy eldobott hangszer ez a nagy leányzás,

ez a tettre kész szépség, ez a mozdulásra, megnyílásra készülődés!

 

 

II.

Barna harmónia

(Vízfestmény)

 

Hatalmas meztelenségében alvó leányalak,

rembrandti aranybarna színekben, önkívületbe

süllyedten: testének tengerében pihen. Gondolat,

emlék, érzés, bánat, öröm, félelem: minden messze,

messze tőle! Nagyságos lénye, mintha sötét,

mély vízen lebegne és mitőlünk egyre távolabb lenne

köldökének fehér mélyedése, csecsbimbóinak vérszíne,

combja tövében dús szőrzete, erős, paraszti térde,

két izmos karja feje alatt, kibomlott, nehéz, almamag-barna

hajfonatának zuhataga szétterül körülötte...

arcát az itt-nemlét-maszkja rejti...

ó, hol lehet most ez a szépsége mindenségét kitáró,

álmában tékozló teremtmény?

Talán egy hősi halott, acháj király álmában álmodik...

 

 

III.

Tükör előtt

Ezüst harmónia

 

(Vízfestmény)

 

Az állótükör megkettőzi a haját feltűző ifjú leány

meztelenségét: testének eleven alakja tilalmasan

fehér, nagyon fehér, ártatlan, érinthetetlen,

ilyen lehetett valaha szűzen... ám tükörképe az üvegen,

párán, homályon át: inkább megmutatja leplezetlen,

igaz mivoltát, szenvedélyben, teljes tárulkozásban,

comb-széjjelvetésben, az ellen-testre ráölelkezésben,

magát-rákarolásban, ráfonódásban, megnyíló szeméremrés

alávetésében, heves, vad szeretkezésben, nedvesen,

verejtékesen... elakadó lélegzetvétel, lihegő, suttogó hang,

mindez ott van a tükörképen, mikor a test már a lélek...

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk