Dobai Péter
I.
(Vízfestmény)
Soproni Horváth József akt-sorozatának verset inspiráló erőterében
„Nagy tudás a test."
Friedrich Nietzsche
Elszunnyadt kamasz-szirén.
Bakfis... süldő... de leányi testén
megjelent már a nagy női forma
baljósan delejező vonzása, támadása.
Mintha most riadt volna föl álma
mélyeiből, erre a mai világra
és ősi, tiszta meztelenségével tévedne
a XX. század rafinált, csúcs-konzum
exhibicionizmusába, krém-reklám
maga-mutogatásra, áruház-láncok
üveg-plasztik-nő-csupaszságára.
De ez a leány, mintha lenne régi századok
szülöttje: mezítelensége, akár egy fiúé is
lehetne, ám öle még alig pihés, telt háromszöge már érik
erős ölelésre. Hajnalodó hajadon ez a leányzó!
Egyetlen fehér, hősi hullámvonal a teste.
Hiába volna is előtte: hullámtörő nem állíthatja meg
ezt a még álomi, buja lendületet! Verejtéktől csillogó
bőrének színe: fehérarany. Mély örvény nyílik meg így,
ahogy a kisasszony világra ébred - közénk téved..?
Ó! Aludna ő még tovább, de mellének, csípőjének
íve, mintha önmagától esne izgalomba.
Összesimuló, hosszú, izmos combjai, feje alá tett
karjai készek lenni másé, akár azonnal dobva oda
mindazt, ami ő, mindazt, ami még nem volt érzéki
birtoka senkinek se. Tengerszem-tiszta teste,
mintha most, e virradatban születne meg:
egy másnemű ismeretlennek, valakinek, akárkinek.
Még álomtól hipnotizált nézésében, mintha
valótlan volna a világ, csupán álmának folytatása.
Egy ilyen lény nagy teljesítmény, perfekt kreáció
az istenektől, gyönyörű opusculum! Hegyi nympha!
Orphicus oreád! Hellén opál-lelet Leszbosz szigetéről!?
Gyűrt lepedője, amelyen hever, elárulja, hogyan
és milyen hevesen forgott ifjú kardvirág-teste, ajzott álmában,
ó, most nyugodt: van külvilág, nem csak teljesülni remélt,
vágyott álomképek... lassan kelni kell, mintha még nem is élt
volna nappalt, fényt, sugarat, csak hosszú éjszakákat alélt
át, képzelt társának odaadva magát... hát minek is ébredni
álmot kioltó, tűző sugarakra, hiszen bent, csak bennünk való,
ami a kinti látszat! Úgy igaz: magunkban mindenség
vagyunk, amíg álmodunk bármit, bárkit magunknak,
ám nyitott szemeinkkel szembenéz a világtalanság,
egy olyan világ, mely utol nem éri leányi álmok káprázatát,
a kihívóan-engedett játékot, behatolást, a mindent-viszonzást!
Ah! Mintha volna csak egy eldobott hangszer ez a nagy leányzás,
ez a tettre kész szépség, ez a mozdulásra, megnyílásra készülődés!
II.
(Vízfestmény)
Hatalmas meztelenségében alvó leányalak,
rembrandti aranybarna színekben, önkívületbe
süllyedten: testének tengerében pihen. Gondolat,
emlék, érzés, bánat, öröm, félelem: minden messze,
messze tőle! Nagyságos lénye, mintha sötét,
mély vízen lebegne és mitőlünk egyre távolabb lenne
köldökének fehér mélyedése, csecsbimbóinak vérszíne,
combja tövében dús szőrzete, erős, paraszti térde,
két izmos karja feje alatt, kibomlott, nehéz, almamag-barna
hajfonatának zuhataga szétterül körülötte...
arcát az itt-nemlét-maszkja rejti...
ó, hol lehet most ez a szépsége mindenségét kitáró,
álmában tékozló teremtmény?
Talán egy hősi halott, acháj király álmában álmodik...
III.
Ezüst harmónia
(Vízfestmény)
Az állótükör megkettőzi a haját feltűző ifjú leány
meztelenségét: testének eleven alakja tilalmasan
fehér, nagyon fehér, ártatlan, érinthetetlen,
ilyen lehetett valaha szűzen... ám tükörképe az üvegen,
párán, homályon át: inkább megmutatja leplezetlen,
igaz mivoltát, szenvedélyben, teljes tárulkozásban,
comb-széjjelvetésben, az ellen-testre ráölelkezésben,
magát-rákarolásban, ráfonódásban, megnyíló szeméremrés
alávetésében, heves, vad szeretkezésben, nedvesen,
verejtékesen... elakadó lélegzetvétel, lihegő, suttogó hang,
mindez ott van a tükörképen, mikor a test már a lélek...