←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Mi kell még?

Annakelőtte a nyár vége, az augusztus 20-a utáni napok mindig az utolsó nekirugaszkodás lehetőségével kecsegtettek - két hét, amikor még érdemes megmártózni a melegben, a napfényben, rövidülnek ugyan a nappalok, de lesz ez még így se - hajrá.

Idén azonban valahogy már augusztus közepén véget ért a nyár. Szeptember közepéig gyakorlatilag nem moccantam egy faluvégi tornácról - a végében kisasztal, kisszék, szinte belekövesedtem. A vályogház kéttenyérnyi ablakán át kivezettem a szabadba a hosszabbítót, amit egykor a fűnyíróhoz használtunk, odavezettem a telefonzsinórt, azzal ráhajoltam a bukolikus környezetben oly idegennek mutatkozó laptopra, és úgy maradtam. Elhessegettem a képernyőről a virtuális világba beledöngeni kívánó legyeket és böglyöket, lesöpörtem a klaviatúráról a hőségtől pöndörödő, korán hulló diófaleveleket. A hetvenes évekből itt ragadt napszemüvegemben, a nyolcvanas évek óta itt dohosodó, minden felálláskor lecsúszó tornagatyámban, markomban korszerű infraegeremmel az LCD kijelzőre tapadva úgy festettem a faluvégen - helyi szóhasználattal: az alszegen -, mint egy eltévedt röpülő csészealjról idepottyantott földönkívüli. Ma persze az efféle nem kelt különösebb feltűnést - Spielberg óta minden második szombat esti akció-sci-fi ebből az alaphelyzetből indít. De azért a Juci néni, aki gyakorta jött át a szomszédból hol egy kis mákos gubával, hol meg az EU-szabványokra fittyet hányó, túlérett, bő levű, napízű paradicsommal, minden alkalommal végigmért, majd óvatosan megkérdezte: - Mondja, amúgy jól van, Palikám?

Jól voltam. Egyebek közt azért, mert a közélet csak erős szűréssel szivárog az alszegre. E-mailezni ugyan lehet, de a rádió - legalábbis a mienk - hallgathatatlan, sistereg és recseg, a televízió tavaly óta rossz: a három országos csatorna közül az M1 homályos, az RTL torz, a TV2 meg nincs. Ha az ember felmegy a padlásra, és fel-alá táncol az antennával egy fél órát, akkor a helyzet nagyban változik: bejön a TV2, de néma, eltűnik az RTL, az MTV szemrontó szellemképorgiába kezd, viszont a hangja tiszta. Ha erre az ember a sarokba vágja az antennát, azt ordítván: dögölj meg!, akkor agresszív zúgást hall, ám kiderül, hogy nem a készüléken fogant meg az átok, és bár a tévé lenne a legnagyobb gond, ugyanis darázsfészek bújik a tetőgerenda tövében, azt kapta telibe az antenna, felzúdultak a veszedelmes dögök, jó lesz húzni a csíkot, és szólni Juci néni unokájának, hátha hajlandó kifüstölni a betolakodókat.

A javarészt média- és közéletmentes hónapot antológiaszerkesztéssel töltöttem. Szinkronban voltunk egymással, az antológia meg én: egyszerre, egy időben kerültünk a végső stádiumba. A felkérést télen kaptam, igen megtisztelő volt, noha csak ködösen sejtettem, mire is bólintok rá. Akkoriban elég keveset tudtam arról, miben áll a Visegrádi Négyek kulturális együttműködése. Most ugyan tudom, de már nemigen vagyok olyan állapotban, hogy profitálhatnék e tudásból.

A Visegrádi Négyek irodalmi antológiája ugyanis tulajdonképpen reménytelen vállalkozás. Igencsak emelkedett, merészen őrült és tudtommal példa nélkül álló, így hát megéri a pepecselést. Egy bizonyos határig.

A szlovák, a cseh, a lengyel és a magyar fél (ebben az esetben inkább negyed) országonként három-három rövid prózaművel szerepel a gyűjteményben. Egy-egy felelős szerkesztő rostálja hazája irodalmát és gondozza a kiválasztott szöveget. A következő lépésben a szerkesztők elküldik egymásnak a műveket: mindenki mindenkinek mindent. Ezután valamennyi írást lefordítják az összes többi nyelvre, valamint angolra - így jön létre az ötnyelvű, magyar-cseh-lengyel-szlovák-angol antológia. Első hallásra nem különösebben bonyolult. Második megközelítésben kiszámítható, hogy a közép-európai írógárda alkotásain a négy szerkesztőn kívül tizenhat fordító és öt anyanyelvi lektor dolgozik. E huszonöt ember munkáját a kiválasztott, a főszerkesztő hangolja össze.

A főszerkesztő, aki megpróbálja kézben tartani vagy legalábbis követni a munkafolyamatokat, lankadatlanul sürgeti szerkesztőkollégáit, ha késik a cseh szöveg lengyel fordítása vagy egy szlovák írás angol változata, valamint folytonos harcban áll honi munkatársaival, mondjuk azért, mert a lengyel művek magyar fordításában a nevekről lemaradtak az idegen írásjelek, vagy mert a magyar írók angol nyelvű életrajza nem a nemzetközileg elfogadott formátumban készül - egyszóval ez a főszerkesztő relatíve hamar megtébolyodik. A tünetek önmagukért beszélnek.

A főszerkesztő erős szúrást érez a halántékában, odakap, mert azt hiszi, mégiscsak kiszabadult egy darázs a padláson rejtőző fészekből, ám rájön, hogy nagyobb a baj: a szúrás belülről jön. E-mailt küld Varsóba, hogy jelezze: egy szlovák novella lengyel szövegének fele hiányzik. Elakadt valahol a cybertérben. Választ is kap rögtön: a szerkesztő nem tehet róla, a fordító a ludas, aki azonban pillanatnyilag a Mazuri-tavakon vitorlázik a családjával, azt üzeni, hogy szánja-bánja vétkét, és amint visszajön, pótolja a hiányt. A főszerkesztő e-mailt küld Pozsonyba, hogy hol a szlovákok életrajza, vagy talán nincs is nekik? És nyomban visszajön a szlovák szerkesztő számítógépének automata válasza: a kolléga a Tátrában nyaral, amihez hasonló jókat kíván valamennyi partnerének. A főszerkesztő e-mailt küld Brnóba, hogy érdeklődjön, mikorra várhatók a csehek angolul, amit a Pécsett lakó brit lektornak még ellenőriznie kell, mielőtt könnyűbúvár-tanfolyamra indul Portugáliába, sietni kell, ki tudja, mikor keveredik vissza Magyarországra, arról az eshetőségről nem is beszélve, ha soha többé nem emelkedik a felszínre. Gyorsválasz Brnóból: a szerkesztő kolléga azt hitte, már elküldte, elnézést, ha mégsem, bocs, máris mellékeli, megérthetem, hiszen annyi őrültre kell figyelnie, például az én előző levelem is hét példányban érkezett hozzá, nem ellenőrizném a levelezőprogramomat? A Brnóból érkező angol nyelvű csehek rögtön a pécsi lektorhoz röppennek, aki azonban a tervezettnél két nappal hamarabb fölkerekedett, nyoma sincs Pécsett. Viszont hamarosan Portóból jelentkezik: lelkifurdalástól hajtva beült egy internetcaféba, rádobott a melóra három órát, ellenőrizte a szöveget, küldi a javításokat, nem volt sok, viszont az internetcafé ára nem szerepelt a szerződésben, és ezt szeretné pótlólag benyújtani, a számlát eltette, de erről majd akkor tárgyalunk, ha hazatért, addig isten áldjon engemet, ő a maga részéről most alámerül.

A főszerkesztő úgy érzi, ő maga is merül. Átvezeti az angol javításokat a csehekbe, hatodszor ellenőrzi a magyar szövegeket, melyeket ő gondoz, és feszeng, mert hatodszorra is talál hibát, továbbítja az egyik hazai szerzőnek a magyarról csehre fordító munkatárs éles szemű észrevételét, hogy tudniillik a novellában futólag említett regényt nem Verne Gyula írta, hanem May Károly, és akkor most mi legyen: ez koncepció vagy hiba? A szerző postafordultával válaszol, köszöni, eddig ötször publikálták ezt a művét lapokban és kötetekben, de senki nem vette észre vagy nem merte megkérdezni, pedig hát tényleg May Károly! Egyben kéri, hogy javítsák a többi nyelvben is. Ekkor a főszerkesztő a magyar író novellájának cseh, szlovák, lengyel és angol fordításából kihúzza Vernét, beírja Mayt, ám elbizonytalanodik a ragok tekintetében, és egy-egy gyors levelet intéz az illetékes kollégákhoz, hogy rendben vannak-e a ragok. Varsó és Brno nyomban válaszol, Pozsony azonban ismét közli, hogy ő most a Tátrában, amihez hasonló jókat kíván, és ettől a főszerkesztő hirtelen üvölteni kezd, rettentő átkokat szór a Tátra összes csúcsára, felpattan a tornácvégi kisszékről, fejét - hogy az erősödő halántékszúrást ellensúlyozza - többször a kert közepén álló diófába veri, amitől annak koravén levelei sűrűbben hullanak a klaviatúrára, és ekkor megjelenik a Juci néni egy tál szilvás buktával: - Mondja, amúgy jól van, Palikám?

Az augusztus végi budavári nyilasbál képeitől megóvott a használhatatlan televízió, a médiazárlaton áttörő hírfoszlányokat jótékonyan közömbösítette a főszerkesztői téboly. Kész a könyv. A történelmi tapasztalatok némi kételyt ébresztenek ugyan azt illetően, hogy ment-e könyvek által a világ elébb, és hogy a sovén mocskolódás ellen megfelelő ellenszer-e egy nemzetközi antológia, de örüljünk annak, aminek lehet. Hogy csak néhányat említsek: a szlovák szerkesztő lemászott a Tátrából, a brit lektor felmerült az óceánból, May Károly a helyére került - a kötet a nyomdában. Ráadásul a Juci néni unokája kifüstölte a padlásról a darazsakat. Hát mi kell még?

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk