←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Demonstrálnak a veszélytelen radikálisok

Olivera Milosavljevic Potisnuta istina (Elnyomott igazság) című, a „szerb kollaborációról" szóló könyve bizonyára kulturális és politikai sokkot idézett volna elő, ám az elmúlt egy-két év eseményei megelőzték a kiváló történész asszonyt.

A szerbiai parlament tavaly ugyanis határozattal egyenlítette ki a csetnikeket és a partizánokat.

Miről is van szó?

A kommunista irányítású, Josip Broz Tito által vezetett szerbiai, illetve jugoszláviai partizánmozgalom antifasiszta jellegét elismerték a győztesek, minek folytán sikerült megőrizni Jugoszláviát. A partizánmozgalommal párhuzamosan a főleg német megszállás alatt levő országrészekben különböző antikommunista nemzeti mozgalmak keltek életre, amelyek a fő ellenséget nem annyira a németekben, hanem a kommunistákban látták. A német megszállás alatt a nemzeti alapon szerveződő fegyveres alakulatok között véres polgárháború folyt. A magukat szerb nacionalistáknak nevező csetnikek állandó hadviselést folytattak partizánok, továbbá a horvát nacionalisták, vagyis az usztasák ellen, akik a németek oldalán vívták a partizánok elleni harcukat. A zűrzavaros balkáni pokolban nem lehetett tudni, hogy ki kit és miért gyilkol. A szerbiai családtörténetek tanúsága szerint megtörtént, hogy az apa az egyik fiát partizánnak küldte, a másikat csetniknek, azzal a reménnyel, hogy az egyik majd túléli a poklot. Az is megtörtént, hogy valaki csetnikként kezdte a háborút, és partizánként fejezte be.

A kommunista hatalom úgy hidalta át a kaotikus helyzetet, hogy a választóvonalat a fasiszták és az antifasiszták között húzta meg. Jugoszlávia felbomlása után azonban a választóvonal hitelét vesztette: az antifasizmus devalválódott, mivel a történészek egyre inkább kommunistagyanús mozgalomként határozták meg.

A kilencvenes évek elején Horvátországban - főleg Tudjman idejében - erőteljesen beindult a Hitler oldalán küzdő usztasák rehabilitálása, mondván, hogy ők a horvát nemzeti érdekekért küzdöttek a nemzetellenes kommunistákkal szemben. Ugyanez érvényesült Szerbiában is, úgyhogy Ko¼tunica kormánya végül is csak törvényesítette azt az elvet, amit a szerb értelmiség többsége az antikommunizmus jegyében megfogalmazott.

A törvény kinyitotta Pandora szelencéjét.

A történelmi múzeumokat átszerkesztették, új történelemtankönyveket írtak, amelyekben a csetnikek lettek az igazi nemzeti hősök. Elkezdődött az utcák neveinek megváltoztatásáért vívott harc is. A szerbiai városokban egyre-másra eltűntek az antifasizmus emlékét őrző utcanevek, és egyre több utcát neveztek el azokról, akik az antiszemitizmusukról voltak hírhedtek. Újvidéken - a zsidó hitközség tiltakozása ellenére - szobrot emeltek a Szerbia és Vajdaság egyesítéséért küzdő Ja¼a Tomicnak (1856-1922), aki a szerb nemzet legnagyobb ellenségét a zsidókban látta. Ezért üdvözölte a magyar antiszemitizmust, és abban bízott, hogy ennek köszönve a magyarok felismerik, ki a valódi ellenségük. Ez év júniusában az újvidéki Prometej Kiadó 25 kötetben jelentette meg az összegyűjtött műveit. A méltatók szerint Tomic a századforduló legjelentősebb szerb gondolkodója volt.

Egy másik „rehabilitált" személyiségről is mind gyakrabban neveznek el utcákat és tereket Szerbiában. Nikolaj Velimirovic püspököt a szerb ortodox egyház a legnagyobb szerb filozófusnak tartja, és 2003-ban szentté avatta. Jovan Bayford a szerbiai antiszemitizmusról szóló könyvében aprólékosan kimutatta, hogy Velimirovic antiszemitizmusa szoros kapcsolatban volt antikommunizmusával és Nyugat-ellenességével. Szerinte a liberalizmus megrontotta a Nyugatot, és Hitlertől várta a megváltást. Rendkívüli hatását bizonyítja, hogy 1991-ben, amikor Amerikából áthelyezték hamvait Szerbiába, az ünnepi megemlékezésen jelen volt a szerb kormány képviselője és a szerbiai ellenzék is, alig két hónappal a Milo¼evic elleni belgrádi tüntetések után. Velimirovic püspök emléke összehozta őket. Egymás mellett ültek Milo¼evic miniszterei, a Szerb Írószövetség vezetői, Vojislav e¼elj, Radovan Karadjic és a szerb ellenzék képviselői.

Az utcanevekért való harc nem állt meg ezen a ponton, hiszen egészen odáig ment, hogy az újvidéki városi vezetőség a Vukovárt ostromló szerb félkatonai egységek parancsnokairól kíván utcát elnevezni. Ezek a személyiségek váltják fel az antifasizmusra utaló utcaneveket.

Érdekes módon ebbe a küzdelembe bekapcsolódtak a vajdasági magyar kisebbségi politikusok is. Igaz, ők másféle meggondolásból kívánták eliminálni az említett utcák és terek neveit. Azt az egyébként jogos igényüket kívánták érvényesíteni, hogy legyenek a magyar történelemre utaló utcanevek is. Az igény jogos, hiszen 1990 után a városok kollektív emlékezetét egyre hangsúlyozottabban tisztították meg a magyar emlékektől. Ám azzal, hogy ők is az antifasiszta toposzokat vették célba, kivívták maguk ellen a szerb antifasiszták és a szerb nacionalisták haragját is, amely sokszor azzal fejeződött be, hogy a magyarokat lefasisztázták.

Olivera Milosavljevic említett könyve tehát ennek a válságnak a gyökereit tárja fel, s közben lerombol néhány történelmi mítoszt is. Kiderül ugyanis, hogy Szerbia sem éppen ártatlan a fasizmussal való kollaborációban. A szerző dokumentumgyűjteményt ad közzé az 1941 és 1944 között kormányzó Milan Nedic-féle quisling-kormányról, és kideríti, hogy a társadalom egy jelentős része igenis cinkosa volt a fasizmusnak. Ezek közé sorolja azokat is, akik nem tudtak ugyan beletörődni a német megszállásba, ám a legnagyobb rokonszenvvel beszéltek a náci ideológiáról, főleg annak antikommunista és Nyugat-ellenes retorikájáról. Katonailag nem voltak mindig szövetségesek, de az eszmei szimbiózis jelen volt. A Nedic-kormány a Hitler ellen harcoló „kommunista bandákat" a szerb nemzet megrontóinak nevezte. A zsidóknak megtiltotta az egyetemre való beiratkozást, akárcsak a zsidó származású művészek alkalmazását. A zsidókérdést pedig olyan „sikeresen" oldotta meg, hogy 1942-ben már azzal dicsekedhetett, hogy a belgrádi zsidók 96 százalékát a koncentrációs táborokba küldték vagy megölték. Ilyen eredménnyel kevés európai főváros jeleskedhetett, s ez semmiképpen sem történhetett meg a lakosság támogatása, közreműködése nélkül.

Mindez most elemi erővel tér vissza, írja Olivera Milosavljevic. Filip David író szerint Szerbiában jelenleg 250 antiszemita könyv van forgalomban. Az utcán árusítják őket, az egyiket a kezembe vettem, és döbbenten láttam, hogy a „zsidó karmok között szenvedő szerbek" száz legnagyobb ellensége közé Konrád Györgyöt is besorolták.

A xenofóbia újra terjed. Ennek függvényében domborodik ki a kisebbségi kérdés is. A koszovói patthelyzet tovább érleli a kisebbségellenességet, amiről nem tudni, hogy mikor robban ki, annál is inkább, mert a szerb kormány eddig is tétlenül szemlélte az atrocitásokat, amelyek újabban - legalábbis vajdasági viszonylatban - immár nem annyira Újvidéken jelentkeznek, hanem a tartomány északi része felé törnek.

Ennek az áramlatnak egyik tényezőjét Olivera Milosavljevic a Nemzeti Arcvonal nevű újnáci szervezetben látja. A szervezet egyébként ez év októberében nagy tömegtüntetésre készül, hogy figyelmeztesse a szerbeket a nemzetellenes és nemzetidegen veszélyekre. A készülődés folyik, a Nemzeti Arcvonal tagjai egyre többször idéznek elő incidenseket, s főleg a nemzetárulóként nyilvántartott szerb polgárokat veszik célba. A szervezet tagjai fekete egyenruhát öltenek és durva bakancsot hordanak. Lőgyakorlatokról nem szólnak, de Szerbiában annyi lőfegyvert rejtegetnek a polgárok, hogy az „úriemberek" között erről nem illik beszélni.

Öltözékük majdnem azonos a Magyar Gárda egyenruhájával. Érvrendszerük is hasonló. Határozottan elutasítják a fasiszta jelzőt, s - mint a honlapukon írják - a tiszta nemzeti szellemiségért szállnak síkra. Szervezetük jótékony célú, azért kellett létrehozni, mert a nemzetet veszélybe sodorták a nemzet egységét megbontó elemek.

Az említett demonstrációt az újvidéki Ja¼a Tomic szobránál fogják kezdeni. Az sem elképzelhetetlen, hogy a radikális nemzetpolitikus szobra előtt emlékezni fognak a magyar antiszemitizmussal rokonszenvező nagy előd szavaira is. Talán azzal is büszkélkedhetnek, hogy előbb alakultak meg, mint a Magyar Gárda. Ez a radikális nemzetretorika természetesen kisebbségellenességgé fajul, az ilyen demonstrációk után - mint lenni szokott - atrocitások következnek.

A Nemzeti Arcvonal szervezkedik, a felelős kormányzati tényezők s velük együtt az ellenzék többsége is azzal csillapítják a közvélemény tiltakozó részét, hogy a jobboldali nemzeti radikalizmus nem képvisel komolyabb veszélyt.

Nagy tévedés lenne ezt a retorikát csak a szerb politikai elit számlájára írni, hiszen elfogadott beszédmód ez egész Kelet-Közép-Európában, ahol a jobboldal alábecsüli a szélsőjobboldali mozgalmakat. Éppen fordítva történik, mint például Németországban, ahol tavaly ősszel a CDU-s belügyminiszter félreérthetetlen módon közölte, hogy Németországban a legnagyobb veszélyt a szélsőjobboldali radikalizmus képviseli. És az igaz is, csak az arányok mások. A minap Münchenben nyolcvan szélsőjobboldali tüntetett Rudolf Hess halálának huszadik évfordulója alkalmából. Igaz, velük szemben hétszáz ellentüntető állt. Jenában ötszázan tüntettek a szélsőjobboldali NPD kétszáz fős felvonulása ellen. Kelet-Közép-Európában azonban nem így van: az utcát a szélsőjobb uralja. Nem csoda, hogy éppen a német konzervatív és jobboldali sajtó ostorozza legélesebben a Magyar Gárda megalakulását. A Die Welt rasszista csőcselékről ír, a Die Presse pedig Magyarország szégyenéről.

Ezek a sajtóvisszhangok kényes helyzetbe hozzák a magyar államot. Főleg a magyar jobboldalt. Elképzelhető ugyanis, hogy az Európa Parlament ülésén a magyar jobboldal - igen helyesen - a magyar kisebbséget védelmezve felrója Szerbiának, hogy szabadjára engedi a kisebbségellenes atrocitásokhoz vezető szerb szélsőjobboldalt, mire Ko¼tunica pártjának képviselői - szintén jobbközép pártról van szó - szóról szóra megismétlik az ismerős anyaországi retorikát: igen, ők is elítélik, de nem kell eltúlozni a veszélyt.

Közben, mint ahogy a nyugati újságok írják, barnul az egykori vörös Kelet.

Akik kisebbségben vannak, azok természetesen félnek.

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk