←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Parászka Boróka

Kis erdélyi Őszöd

Arról szólt az elmúlt egy hónap és az őszi évadkezdés, hogy ki meddig nem mer elmenni. Markó nem mert nemet mondani Tőkésnek, Tőkés nem merte felvállalni Markót. Markó nem merte azt mondani, hogy Tőkés vállalhatatlan politikát folytat, vállalhatatlan szerepet játszott az erdélyi magyar közélet elzüllesztésében, és ezért vállalhatatlan vele minden együttműködés. Győzött a pragmatikus kiszámítósdi, az a csendes taktika, hogy Tőkést a magyar-magyar politikában immár megszokott módon „felfele" kell buktatni Brüsszelbe, mégiscsak RMDSZ EP-képviselőt kell csinálni belőle. Szépen felül a repülőre, elhúz innen [innétrünnen!] - mondogatták a gyakorlatias RMDSZ-képviselők -, messzire ment ember pedig azt mond, amit akar, csak ne halljuk! Legalább itthon nyugtunk lesz.

Augusztus végére, szeptember elejére - amikor az RMDSZ-t ért korrupciós vádak és botrányok hatására a népszerűsége látványosan csökkent - a szervezet döntött: mégiscsak hajlandó listáján indítani a leköszönőfélben lévő, egyházi pályájáról visszavonulni kényszerülő (majdhogynem munkanélküli) püspököt. Tette ezt a liberális RMDSZ-politikusok (olyan is van, no nem túl sok) ösztönzésére, akik megpróbáltak taktikusabbak lenni a sokévi átlagnál. Mindenki tudta, hogy ha Tőkés Brüsszelbe szabadul, akkor az nem lesz EU-konform jelenség, tovább fog éleződni az a műkonfliktus-sorozat, amelyet a magyarországi EP-képviselők például „egyetemügy" címén szorgalmasan fenntartanak. (Valamivel mégiscsak igazolniuk kell, miért is fizet nekik az EU, nem is keveset.) De hát ez, ha kellemetlen is, legalább messze van. Markó tehát meghajolva (egyetlenegyszer) az erdélyi magyar liberálisok akarata előtt (hadd legyen nekik is igazuk, legalább egyszer), meghajolva az RMDSZ jobboldali platformjai előtt és hátat fordítva saját tizenhét évvel ezelőtti önmagának, Tőkés-ügyben elment addig, ameddig lehetett. Mindenkinek csak úgy lehetett igaza az RMDSZ-ben, hogy nem lett igaza senkinek. Így kebelezte be az erdélyi magyar jobboldal végleg az RMDSZ-t. És így alakult az a történet, amelynek a kezdetén volt egy tehetséges és merész fiatal erdélyi magyar EP-képviselőjelölt (Nagy Zsolt) és egy új uniós stratégia, a végére pedig maradt az önmentésre szakosodott, gerontofil, tradicionális konfliktusokból táplálkozó, az uniós politikát diszkreditáló jó erdélyi magyar előremenekülés. Az RMDSZ végül teljesen befeküdt Tőkésnek, hogy - szervezeti biztonsága érdekében - képviselőt csinálhasson belőle. Nem riadt vissza attól sem, hogy feláldozza saját fiatal politikusait.

Tőkés természetesen - ugyanúgy, mint az RMDSZ - retteg. Retteg attól, hogy még sincs akkora támogatottsága, mint ahogyan azt az amatőr közvélemény-kutatók előre jelzik, retteg a Markóval való kiegyezéstől, mert ezáltal megerősítve már nehezen hivatkozhatna arra, hogy sikertelenségének oka a pártos (RMDSZ-es) ellenkampány. Tehát - saját érdekében - nem indul az RMDSZ-listán. Jobb lesz így mindenkinek. Mekkora égés lenne az RMDSZ és Tőkés számára egyaránt, ha a végsőkig halogatott és kiélezett, látszattárgyalásokkal és egyeztetésekkel körülbástyázott egyezkedés után mindketten akkorát buknának ebben az ügyben, mint a nagykabát. Még a végén kiderül, hogy az erdélyi magyar szavazót mára nem érdekli sem a Tőkés-, sem a Markó-párt. Még a végén kiderül, hogy a nagyon erős tárgyalási pozíciókkal rendelkező erdélyi magyar politikai érdekképviselet nem más, mint egy összeesés előtt álló puding. Messzire kerüli az étvágyát vesztett erdélyi magyar választó. Markónak és Tőkésnek éppúgy létérdeke a köztük fennálló konfliktus, mint ahogyan ma már Magyarországon sem lehetne meg egymás nélkül a jobb- és a baloldal. A kezdeti éles szembenállás jól kódolt, már-már barátságos és jól koreografált ellenségességbe szürkült bele, és mindenki nyugodtan felmentheti magát a politikai ellenfelére hivatkozva.

Álmatlan éjszakáimon azon szórakozom, hogy az erdélyi magyar Őszöd szövegeit fogalmazom. Már ha lenne bátorsága bármelyik erdélyi magyar politikai vezetőnek egy hasonló politikai konfesszióra vetemedni, és lenne hozzá retorikai, fogalmi eszköztára, hogy közösségi és magánönvizsgálatot tartson. Nem tudom, hogy az erdélyi magyar politikai diskurzusban van-e elég energia ehhez, de az biztos, hogy az erdélyi magyar közélet a magyarországinál sokkal érettebben és megkönynyebbülve fogadna bármilyen olyan összegzést, amely reális tükröt tartana eléje.

Teljes érdektelenség fogadta a több mint egy éve tartott Tőkés-Markó „tárgyalásokat", amelyek most szeptemberre értek - úgy tűnik - végleg véget. Mennyivel több érdeklődést váltott volna ki, ha Tőkés vagy Markó belenézett volna a kamerákba, és azt mondja: Kedves szavazóink, sajnos végzetesen elkúrtuk [vö. elbasztuk, elbaszkuráltuk]!

A legnagyobb hiba saját személyes hibánk, mivelhogy rajtunk kívül nincs politika Erdélyben. Ha mi eltűnünk, ugyan ki jön utánunk? Kit engedtünk felnőni ahhoz, hogy rajtunk kívül döntési, választási pozícióba kerüljön? Létrehoztunk egy politikai panoptikumot, és arra is képesek voltunk, hogy még a viaszbábok is kihaljanak ebből a bábkiállításból. Politikai és gazdasági üzletet csináltunk az úgynevezett magyarságpolitikából. És ráadásul ez az üzlet mára teljesen veszteségessé vált, csődbe vittük. Az elmúlt húsz év fényében teljesen gondoljuk újra, mondjuk, a második háború utáni teljes közelmúltunkat, és valljuk be, hogy teljesen tévúton jártunk. A magyar közösség belső viszonyait és a román társadalomhoz való viszonyát illetően egyaránt. Értékeljük át az üldöztetés félmítoszait, és tegyük semmissé a teljes kisebbségi magyar eposzgyárat.

Elszúrtuk (nem kicsit, nagyon!) a politikai intézményteremtést. Az RMDSZ is, az ellenzéke is akkor vált politikai fantommá, érdektelen, választók által messzire került szürke sóhivatallá, amikor a román jog a történelem során példátlan lehetőséget biztosított a politikai érdekképviseletre. Lehetőségünk volt rá, de nem hoztunk létre erdélyi magyar pártot (pártokat), mert mindig fél lábbal kicsit támaszkodtunk a civil társadalomra, mindig kapaszkodtunk valami külső tényezőbe, kis erdélyi magyar küldetéstudatunkba. Minden akartunk lenni, nem lettünk semmi se. Kicsit párt is voltunk (ha a kasszáról és pártfinanszírozásról volt szó), kicsit egyházi szatelitszervezet is (ha a vasárnapi szavazatok begyűjtése volt a tét), kicsit községi férfikórus (ha a közművelés volt az ideológiai töltet), bátor befektetők (ha a szervezet anyagi hátterét kellett biztosítani) és rászoruló kérelmezők (ha pályázatokról, magyarországi és romániai kormányzati támogatásról volt szó). Egyszerre nem lehet hitelesen betölteni az amatőr és a profi szerepét is.

Elszúrtuk a kormányzati lehetőségeinket: sorra kaptuk meg a minisztériumi pozíciókat, bársonyszékeket, és elfelejtettük, hogy elsősorban azt kellene tisztázni: mit is akar az RMDSZ a kormányon. Hogy miért nincs, ha van kormányzati programja egy szervezetnek, amely mindig elsőként kapott helyet a koalíciós tárgyalásokon, mindaddig, míg teljesen komolytalanná és mellőzhetővé vált.

Elszúrtuk az oktatáspolitikánkat, és úgy, ahogy van, a teljes „templomot és iskolát" projekt csődöt mondott. Akkor mondott végleg csődöt, amikor az egyetemek és iskolák - diákok nélkül, üresen kongva - gomba módra nőttek, de valószínűleg már eleve csődre volt ítélve minden, ami etnikai különállásból és az etnikai szembenállásból építkezett. Csonkának és magyarnak akartuk látni a világot, a világ pedig se nem csonka, se nem olyan egyszerű nemzeti képlet, ahogyan mi a trianoni egyszeregyet felállítottuk.

Hosszú oldalakon folytathatnám az erdélyi magyar Őszöd szövegét, de teljesen érdektelen, mert ma Erdélyben egyetlen mégoly szemenszedett és pimaszul őszinte szövegnek (vagy más kampányelemnek) sem lehetne a magyarországihoz hasonló (pozitív és negatív értelemben) mozgósító szerepe. Itt már sem katarzis, sem konfliktus nem lehetséges, csak végső elszámolás. Kicsit túl is vagyunk Őszödön, kicsit előtte is. Túl vagyunk, mert nincs olyan kegyetlen el- és leszámolás, ami segítene az RMDSZ-en, az ellenzékén és ezen a sajátosan etnogettóra hangolt politikai szubkultúrán. Kiöregedett, elgyengült, túllépett rajta a romániai politika. De természetesen nem döglött meg (Lengyelországhoz hasonlóan) ebben az országban sem minden őszödi akna. Sőt mi több, most élesíti őket az országos román politika. Ahogyan a látványos gazdasági növekedést most kisajátítja, hosszú távúnak és biztosnak ígéri. Ahogyan a most kialakuló román mamutpártok a maguk belső konfliktusait ugyanolyan mélyen és biztosan tartják izzásban, ahogyan azt a magyarországi pártok a rendszerváltás óta gyakorolják. Ahogyan az úgynevezett „értelmiség" segédletével szisztematikusan elhazudják az Európában szerteszét hányódó román társadalom nem látható mély válságának igazi okait és várható következményeit.

Magyarországon mazochista melankóliával tekint most mindenki Romániára. Már ott is jobb, mint nálunk - mondják. Nem, (sajnos) nem mi vagyunk a bezzeg-ország. Kelet-Európa úgy, ahogy van, hm, hogy is fogalmazzak elég őszödiesen? Szarban van.

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk