←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kis magyar ikonográfia

Németh Lajos és sokan mások - akikre nagyszerű könyvében, A művészet sorsfordulójában hivatkozik - az újkori művészet válságát a preformáltság, a külső determináció, azaz a társadalmi és világnézeti beágyazottság felbomlására vezetik vissza. Ezt a 18. század közepe táján visszavonhatatlanul bekövetkezett változást tetézi a mediterrán antik-humanista-keresztény ikonográfiai tradíció megroppanása, kiürülése, jelképeinek devalválódása a következő évszázad folyamán. Az egységes világnézeti „háttér" eltűnésével, széttagozódásával beálló kínzó hiányok (például a stílusegység hiánya) szinte azonnal létrehozták a vágyat az elveszett egység mesterséges helyreállítására. Az egység mellett azonban a folytonosság is helyreállításra szorult, hisz Hegel már 1820 táján a „művészi kor" végét jelentette be, s azóta megéltünk egyet s mást. Lassanként minden elvész, átalakul - a szerep, a műfajok jelentése, a természet és művészet hagyományos viszonyrendszere -, a tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a jelképes beszéd funkciója megmarad. Ez a funkció ráadásul egyetemleges. A vizuális jelképrendszer használatáról nem mondhat le sem a politika, sem a reklám, sem a közlekedés, sem a beszélt nyelvtől magát függetleníteni kívánó kommunikáció. Ahogy ezt Pinczehelyi Sándor bő három évtizeddel ezelőtt „fölérezte", a művészet sem. Valami olyasmire lelt rá ezzel az eszközzel, ami egész festői pályájára konvertibilis, mert bármilyen léthelyzetre alkalmazható muníciót adott. Pinczehelyit ugyanis a jelkép metamorfózisa foglalkoztatja. Erről 1970 körül talán még másként vélekedett, jóllehet akkor is megkérdőjelezte felhasznált szimbólumainak tisztán politikai jelentését. A régi képeket nézve egyértelműnek tűnik, hogy nála az önkényuralmi jelkép, a sarló-kalapács, az ötágú csillag nem egyszerűen korjelző kellék, rekvizitum, történelmi jelvény volt. Az elhasznált jelkép így azután nem is lett a történelmi szituáció változása után régiséggé, nosztalgikus kacattá, újragyártható, pólóra szitázható emléktárggyá. A kontextus változott, a tárgy megmaradt, hiszen utóbbi nem egy domináns világnézet, nem egy azt abszolutizáló politikai berendezkedés, hanem a hatalom elvont jelképe volt. A régi és azóta százszor átdolgozott szitanyomatokon frontálisan a kamerába tekintő ifjú Pinczehelyi azzal a pózzal tartja a kezében a munkás-paraszt hatalom szimbólumait, mint egyiptomi fáraóábrázolásokon vagy Árpád-házi pénzérméken az uralkodó a hatalom - külsőre is nagyon hasonló - jelvényeit. Ezeken az ókori és középkori műtárgyakon az emberi alak ábrázolása része a reprezentációnak. A hatalom birtokosaként megjelenített figura maga is az isteni vagy istentől átruházott hatalom jelképe. Pinczehelyi részvétele másként alakul a kompozícióban. Hol csak hordozza ezeket a tárgyakat mint egy különös, antropomorf posztamens, hol maga is jelentéssel bíró részévé válik a történetnek, mint az antik görög toposzt és keresztény szimbolikát tudatosan idéző bárányvivő „önarcképen". Különös „úrfelmutatás" zajlik itt már egy jó ideje. Mert hiába, hogy a teljes érzelemmentességig konkrét és érzékletes minden szimbólumhordozó (a hal nem „hal", hanem ponty, a szőlő a lugason termett, a bárány a szomszédé, és talán neve is van), elvont ikonográfiai szálak kapcsolják össze ezeket a szereplőket: nem is egyszerűen a keresztény, hanem a krisztológiai szimbolika szálai. Ezek az enni való dolgok, a hal, a szőlő, a kenyér, a bárány mind-mind Krisztus-szimbólumok, akkor is, ha a néző nem alaptalanul gondolja, hogy képtárgyakat ennél profánabbul megjeleníteni talán nem is lehet. Ez a konkrétság és „közönségesség" hasonlatos a 17. századi holland „reggeli"- és „bankett"-csendéletekéhez, amelyekről tudjuk, hogy érzéki potenciáljuk mellett vallásos és moralizáló tartalommal bírtak mint kódolt vanitas-képek. Jelképek átírásáról és kisajátításáról van tehát szó, akárcsak a mai magyar politikai közegben. Így azután Pinczehelyi a félreértés és félremagyarázás veszélye nélkül ma már nem is használhatja egyik legfontosabb ikonográfiai leitmotívját, a PFZ-t, amire életművének egy önálló vonulata épült. Mert ha a pécsi főtéren önkényuralmi jelképként tiltják a mindenki karácsonyfájára aggatott betlehemi csillagot, ám ugyanott magasra emelik az Árpád-sávos zászlókat, mit lehet tenni? Jöhet a privát szecesszió, a kivonulás a falusi műterem-parasztház bukolikus magányába, ahol a disznók nem hangszóróból röfögnek, s ahol a tornácon akár a „béke méhe is zöng"-het. Persze a homo politicus Pinczehelyi ott sem fér a bőrébe. Emblémává hizlalja a szomszéd mit sem sejtő malacát, hogy kontaminálhassa őt egy lefordíthatatlan szójáték segítségével a multicég üdítőital-márkájával. S ehhez az egész farce-hoz, maskarádéhoz egyre gyakrabban használja a reklámpiac világító színeit, ugyanazzal a szenvtelenséggel, ahogy egyik nagy elődje, Andy Warhol tette annak idején. Úgy látszik, eljött az idő, hogy itt is felismerjük, a kereskedelmi és szellemi globalizáció úgy viselkedik, mint az elveszett világnézeti egység új pótszere, az őt reprezentáló multinacionális márkajelek pedig az új, omnipotens hatalom egyetemes szimbólumaiként működnek. Mert ahogy az írás mondja: „Tiéd az ország és a hatalom."

 

Várkonyi György

© Mozgó Világ 2007 | Tervezte a pejk