Majdnem felnőttek tükre

Ez a könyv egy olyan jelenségről mesél, ami értőkre és értetlenekre osztja a felnőtteket. Akinek van huszonéves gyereke, úgy érzi, róla szól a történet, akinek nincs, az furcsállkodik, hogy mik vannak... A posztadoleszcencia jelenségéről van szó, az elhúzódó kamaszkorról mint kortünetről. Hogy elmúlt az a békebeli rend, amikor iskola-munka-házasság-gyerek szekvenciában nőttek fel, éltek a fiatalok. Ma más a helyzet. Köznyelvileg: ezek a fiatalok „nem akarnak felnőttek lenni". Státusuk: már nem gyerekek - voltaképp nem is kamaszok -, de nem is felnőttek. Köztes életformában laknak, ami évtizedekig tarthat. Mondják, hogy régen is volt ilyen, pl. infantilis huszonévesek... Csakhogy ez a mostani jelenség más, majdnem általános trend, és nem megátalkodottság, hanem társadalmi kényszerek szülötte. (A kamasz kifejezés nem is illik ide, jobb a Somlai által használt „új ifjúság". Ezek a fiatalok generikusan mások...) Sorolom a jelenség tüneteit/okait: egyetem mellett dolgozni szokás (hosszabb a tanulás ideje), aztán az iskola (egyetem) után nincs állandó munkahely. Parkolni kell. Lakást szerezni - saját erőből - lehetetlen, szóval az ún. „hotel mama" inkább kényszer, mint passzió. És keresem a párom, vagy kivárok, gyerek is odébb van - mert minden bizonytalan.

Talán ez utóbbi a legfontosabb. A bizonytalanság mint alapvető közérzet, ami ezt a generációt jellemzi: a bizonytalanság, hogy az élet meghatározó keretei helyett minden cseppfolyós, nincs mihez igazodni, nincs hol otthon lenni, nincs hol identitásra találni. Kb. így vezeti be Somlai Péter ezt az új szociológiai fogalmat. Komplex társadalmi jelenség, amit nem divat, még csak nem is választás hoz be életünkbe, hanem a posztmodern életvilág, pontosabban: az újkapitalizmus igényei meg még sok minden más kényszer együtt. Az „új ifjúság" látszatra csak furán viselkedik, valójában radikálisan új életpályát követ, mint amilyen szüleiknek lehetett, életvezetésük eme sajátos tengelye ma már meghatározó modell, élethorizont.

Somlai analízise nem kis teljesítmény. Ha nem rühellném a nagy szavakat, írnám, hogy felfedezés. Korunk egyik alapvető élettényét helyezte el a globális folyamatokban. Ezzel élünk. Nem múlik el egy pofa sör vagy egy délelőtti kávézás, hogy ne kerülne elő a téma, hogy ki hol tart fia/lánya lakástörlesztésében; mesélik egymásnak, hogy a gyerek hazaköltözött vagy épp most húzott el - a gyerek, aki már harminc körül jár. Meg hogy nincs unoka, hogy az állás szuper ugyan, de teljesen kizsigereli a srácot, aki jól érzi ugyan magát benne, de... Így beszélgetünk mi, késői felnőttek, abban a tudatban, hogy mindannyian kivételek vagyunk. Miközben most kiderül, hogy az öntőformák már rég közösek. És persze tanárként hallom a másik oldal sóhajait, a peer group hangját is: „minek szólnak bele (hogy miért nincs már unoka), eszem ágában sincs, hogy a tigriscsíkos gatyák mosásáért menjek férjhez!"; „Isteni állást kínálnak, de hogy menjek Lille-be egy csecsemővel a nyakamban?" - sorolhatnám. Nekik meg így természetes. (Azt nem mondanám, hogy jó is - Somlai sem használ értékfogalmakat. Vagyis nem akar bemenni abba a zsákutcába, hogy vajon ez most jobb vagy rosszabb annál, ami volt a régi modellben... Szerintem szociálpszichológiailag - lelkileg - ez a rossz érzés az Unbehagen in der Kultur [Freud] mai alapállása. De ezt a kiegészítő fogalmat csak úgy idebiggyesztem...)

A négy szerző (Somlai Péter, Bognár Virág, Tóth Olga, Kabai Imre) több empirikus kutatás következtetéseit vonja le - s a könyv azzal nyer, hogy a tényeket és a jelenség komplexitását együtt elemzik. Mondjuk, nekem főképp Somlai Péter dolgozatában, amivel már napok óta együtt élünk otthon: ez tényleg nagy durranás. Rég tudjuk, hogy fontos jelenségeknek nincs egyetlen oka - multikauzalitás van. Itt is. Pl. a harmincévesnek itt-ott nyerő pénzkereseti lehetőségei vannak, de nincs fix állása/helye. Ennek következtében nem tud lakáskölcsönt felvenni - máris itt az első csapda. Már egyetemi évei alatt dolgozik, olykor egy-egy évet kihagy, hogy legyen pénz, de ezzel hosszabb lesz a tanulási idő. (A klasszikus 25 helyett jó ha 27-30 éves korára lesz diplomája.) Kapcsolatai persze vannak, de egyiket sem tekinti (tekintheti) véglegesnek. Ha kap egy jó állást, ami képességeinek (diplomáinak) megfelel, számolnia kell a tőke „flexibilis munkaerő" iránti igényével: ma Kijevben kell dolgoznia, holnap Amszterdamban, aztán itthon egy fél évet - ide tervezz családot. Aztán a képzés. Mondjuk, egyetem. Csakhogy más a „terep", amikor felvételizik, és más, amikor végez. Az a szakma, amire képezték, épp nem kell, egyébként is háromszor annyi egyetemet végzett van ma, mint egy évtizeddel korábban (Kabai adatait idézem). Várni kell, mit hoz a parkolás. Ráadásul aki már bejutott az egyetemre, látja maga is, hogy mi van a pályán meg úgy általában az életben, az életvezetés idomul a posztadoleszcencia normáihoz. Amivel a könyv csak azt akarja jelezni, hogy nem személyes rigolya, divat vagy elkényeztetés tartja a posztadoleszcenciában az „új ifjúságot", hanem sokszálú (társadalmi-globális) villanypásztor terel ide immár több generációt. És akkor még itt van a szegények, a hátrányos helyzetűek életvezetése - ott aztán az egész posztadoleszcencia egy másik (végzetes) dimenzióban tárul fel.

Pár éve bíbelődtem a szinglijelenséggel, most kiderült, hogy az is erre az általánosabb szociológiai tényre van felfűzve, ráadásul bonyodalmasabb. A dolog azzal startol, hogy a szexuális tapasztalatszerzés jóval korábban indul, ráadásul a szülők tudathorizontjába is beépül, hogy gyerekeik ezen a téren is mások. Estem le a székről, amikor a haver mesélte: lánya tizenéves, pasija ott alszik, „még mindig jobb, mint ha elcsatangolna..." Na most a lány tizenöt... (Aki másnap megy iskolába, ahol a tanító néni - nagy pironkodás közben - el akarja neki magyarázni, hogy a bibe meg a porozó és méhecske - szóval szex.felv. óra van. Kacagnom kell.) Amiből az is következik, hogy a felnőttek (posztos szülők) nagyjából fel vannak készülve (ők se mindenre ám, itt még konfliktusterep tárul elénk), de a szomszéd, a gyerektelen, aki nem ebben a cipőben jár, az csak csodálkozik, rossz esetben megjegyzéseket tesz (fikázik), amitől szégyellheti magát a gyerekes szülő, ezért inkább takargat, vagy csöndben van - otthon is, a folyosón is. Társas élet: süketek párbeszéde felnőtteknél. (Mindez csak egy olyan széljegyzet a főszöveghez...)

Mi (posztos szülők) még a fogamzásgátlás forradalmában hiszünk, náluk már más védekezési módok alakultak, a pirula hátrányait ismerik. (Legalábbis a középosztályban - így is sok a baleset.) Ennek ellenére azért tudni kell, hogy prűd társadalomban élünk, nem csak a tanárnő pirul, amikor ovulációról, spermáról kell beszélnie, a gyerek felvilágosítása már akkora stressz (posztos szülőknél), hogy a krapekok inkább lemondanak róla, és a pirulát a haver orvosánál íratják fel.

A leszakadás (saját otthon, saját család és elköltözés után) komoly stressz, mondja Somlai. Meg hogy késői. Késői, igen, csakhogy a történetnek nincs vége (megint csak a posztos szülők lelkét mesélem), a késő adoleszcencia révbe ér (felnőttség kezdődik, némi átmenettel), de szülő nélkül nem megy az önálló élet sem. A kéró a legnagyobb akadályugratás ugyan - tegyük fel, a család átugratja, szóval sikerül lakást szerezni -, de hol van még a berendezés, OTP-részlet, meg hová tegyük a gyereket, ha vállalják, akármilyen későn (hát persze: a nagymamához). És akkor még nem beszéltem az első válásról és annak stresszeiről. De hát ezért van a posztos szülő. Szép mintázat épül ám a posztadoleszcencia statisztáira, környezetére, következményeire.

Somlai tudja ezt: a szülő egyszerre partner és védőernyő. Panaszkodik, és közben cinkos is ebben a game-ben. Nemcsak állja a cechet (ha tudja, hátrányos helyzetűek itt végleg leszakadnak), de próbál pszichésen, agyban is ráhangolódni az új helyzetre: nem pofázik bele (annyit...), nem kérdez, csak segít, ha kell. (Jobb esetben.) Vagyis maga is bedolgozik az adoleszcens életfázis megnyújtásába...

Ezen a jelenségen innen és túl még mindig érnek meglepetések. Tóth Olga tanulmányában az egyik idézett nő szövege pl. kiütött: „Saját magamat egy párkapcsolatban élő szinglinek érzem." Mi minden van e mondat mögött! Túl a posztadoleszcencián (vagy benne?) kristálytisztán villan elő valami, amiről a felnőtt mukkanni se mer. Aztán még itt van a válástól kapott pofon: a szülőkétől és a sajátjától. Nagyon sűrű szövegek ezek (Bognár Virágé és Tóth Olgáé), bevilágítanak a társadalmi psziché sötétjébe. Mélyen.

Somlai Péter tanulmányának sugárhatása van - a kötetben és a köteten túl. Nem ő az első, aki a posztadoleszcencia jelenségébe kutakodik, abban viszont ő az első, hogy a jelenséget kettős tükörben elemzi: egyfelől kutatja okainak, terjedésének társadalmi komplexitását, másfelől e jelenségben a mai életvilág (társadalom) új arculatát keresi/találja. Sokan írhatnak a posztról, de ez a kettős tükörkép csak Somlainál bomlik ki. Ahol az új ifjúság életvezetésének modelljében egy új társadalomképre nyit. Bonyolult esettanulmány az ismeretlen társadalomról. Mert ismeri e jelenségcsoport gazdaságtörténeti, politikatörténeti, családszociológiai és filozófiai dimenzióit. Így aztán kéznél van nála egy új társadalomkép. Az „új ifjúság" apropóján. Ez az igazi dobás ebben a tanulmányban. Szinte fáj, hogy nem követi végig az el nem varrt szálakat, hogy bár egy testes dolgozat, de nem könyv, amit szívesen olvasnék tovább. Tényleg, miért nem? Ilyen méretű felfedezés megérne egy misét: mi lenne, ha mindent elmondana?

Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Szerkesztette Somlai Péter. Budapest, 2007, Napvilág Kiadó, 164 oldal, 2007 forint.