←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Parászka Boróka

Magyar ödipusz

Figyelemre méltó dolgozatot jelentetett meg Tabajdi Csaba a magyar külpolitika hogyan továbbjáról (Népszabadság, június 16.). Az elemzés a magyar külpolitika lehetséges irányait taglalja, és nyilvánvalóan része annak a másfél éve zajló vitának, amely a válságban lévő magyar külügy számára keres kiutat. Ez alatt a másfél év alatt sok minden történt, és a kezdeti heves megszólalások után jó érzés látni, hogy az álláspontok bizonyos témákban közeledtek. Az egyik ilyen „vándortéma", amely most már biztosan kerül át egyik elemző írásból a másikba, a magyar szomszédságpolitika regionális politikává való átértelmezése, áthangolása. Nagy örömömre szolgált, hogy Tabajdi szövegében is kiemelt fontosságot kapott ez a szempont. A regionális politika felértékelése értelemszerűen azt jelenti, hogy Magyarország viszonyát a környező államokhoz nem az etnikai szempontok, elvárások, érdekek, kapcsolatok határozzák meg.
Gyakorlati szempontból ez a szemléletváltás létkérdés, mert hátrányban jelenleg a magyarországi régiók vannak: Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar - sajnos - szó szerint elsatnyult a rohamosan fejlődő romániai megyék mellett (Szatmár, Bihar, Arad, Temes). Románia északnyugati határvidéke (Szatmárnémetitől Nagyváradon és Aradon át Temesvárig) az egyik leglátványosabban fejlődő térsége. Nagy városokkal, hatalmas befektetésekkel, nulla munkanélküliséggel, munkaerőhiánnyal. Ez a térség etnikai különbségekre tekintet nélkül „beszippantja" Kelet-Magyarországot. (És - szemben mindenféle román, magyar nacionalizmussal - ezek a térségek Erdély igazi „multikulti" vidékei: az itt élő szászoknak, sváboknak, ruszinoknak, szerbeknek, románoknak és az itt élő magyaroknak nagyon nehéz megmagyarázni, hogy az üzlet az nem üzlet, hanem, mondjuk, magyar nemzeti prioritás.)
Egy jó magyar regionális politika kiegyenlítheti ezeket az egyenlőtlenségeket, és esélyt teremt a párhuzamos, kölcsönös érdekeken nyugvó régiófejlesztésre. (Ha jól értem, valami ilyesmi a célja a „magyarság" és „kisebbség" politikából átalakított - továbbfejlesztett - jelenlegi magyar nemzetpolitikának.)
Ennek a „deetnicizálásnak" a következményeit azonban igazából nem mérte fel sem a magyar bel-, sem a magyar külpolitika. Elvi síkon ugyanis még mindig nem érett meg a helyzet arra, hogy túllépje Magyarország saját nemzetállami korlátait. A gyakorlat szükségszerűségét képtelen követni az elmélet. Tabajdi pontokba szedett külpolitikai krédója ugyanis a regionális politika szükségességének tételezése után így folytatódik: „Magyarország nemzetpolitikai feladata, felelőssége a határainkon túli magyarság iránt továbbra is stratégiai főirány, hiszen az »anyaország« szerepét helyettünk senki nem tölti be."
Miről is szól itt ez a mondat? Miközben a dolgozat a Magyarország 2004-es uniós csatlakozás utáni speciális helyzetének értelmezésével nyit, a 2007-es stratégiagyártás mélyen visszanyúl a 2004 előtti időkbe. Szimbolikusan, a magyar külpolitika elvei szintjén megerősíti azokat a határokat, amelyek a csatlakozással gyakorlatilag eltűntek. Szembemegy Brüsszellel. És nemcsak hogy megerősíti, de anakronisztikus, torz formában idézi vissza. Azt az aszimmetrikus viszonyt idézi, amikor a magyar külpolitika csak belülről látta önmagát. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan éli meg és hogyan értelmezi a „határainkon kívüliség" fogalmát a „határainkon kívüli" magyar.
Azokról van szó, akik számára a „határaink" nem a „mi" határaink. Akiket a magyar nemzet- és külpolitika a legjobb szándéktól vezérelve eleve „kívülieknek" bélyegzett. Ez a fajta „határon kívüli" magyar külpolitika nem vett tudomást azokról, akik épp annyira állnak kívül Magyarország határain, mint amennyire egy másik állam határai közé tartoznak, és semmiképpen nem akarják megélni az állampolgári exlex állapotot. Akik számára a különböző nemzeti és állampolgári közösséghez való tartozás nem történelmi átok, nem nemzeti (állampolgári) skizofrénia, hanem adottság és lehetőség.
A „határainkon kívüli magyarok" a revizionista magyar külpolitika egyik szintagmája. Értelmetlen, káros és bizonyos értelemben: sértő.
Ennél is nehezebben értelmezhető és emészthető az „anyaország" szerep, amelyet a fent idézett stratégiai elképzelés magyar külpolitika címén életben kíván tartani. Érdemes lenne ennek a kifejezésnek a pontos fogalomtörténetét meghatározni, hogy láthassuk, a Horthy-rendszertől napjainkig melyik kormány milyen kontextusban, milyen konnotációval dobálózott ezzel a politikai metaforával.
Számomra, aki az ortodox kultúrával és az ortodox nemzettudattal mindennap találkozom, ez az „anyázó", „anyácskázó" nemzetkép csak azt juttatja eszembe, mily békésen megférnek egymás mellett, hogy hasonlítanak egymásra Kelet-Európa nacionalizmusai. Bármennyire is acsarkodjanak egymásra.
Mi következett a magyar külpolitika „anyaország" identitásépítéséből? Hogy a „határon túli" magyar közösségek, „a határon túli" politikai szervezetek elkezdtek „fiúországként" viselkedni. Állam az államban: a „fiúországok" alkupozícióját ez határozta meg. A kisebbségi szervezeteken belüli felemás hierarchia, a politikai és kulturális feladatok keveredése, a demokratikusan meg nem erősített, és mégis megkérdőjelezhetetlen hatalmat biztosító mandátumokkal való visszaélések mind ebből az anyaország-mániából nőttek ki. Magyarország miniszterelnöke a fiúországok „minisztereivel" alkudozott, és nem a környező államok vezetőivel tárgyalt. Ez a fajta politikai zsargon kergette bele a magyar nemzetpolitikát és a magyar kisebbségi érdekvédelmet abba a nemzeti Ödipusz-komplexusba, amely szükségszerűen termelte újra és újra a frusztrációkat, a konfliktusokat. Egy anyaország sosem elégítheti ki a fiúországot, mert az értelemszerűen maga a politikai incestus. Akkor meg mi végre ez a szimbiózis?
(Nem mellesleg, látott már valaki női „határon túli" politikust? Hát nem szórakoztató, hogy az „anyaország" árnyékában a „fiúországok" képviselői hallani sem akarnak a nemi esélyegyenlőségről, a kisebbségi magyar szervezetekben a nemi kvóta bevezetésére tett kísérletek egyenes úton vezetnek a kiátkozásig? Ez ám a „férfias" leszámolás az „anyaországgal".)
Az anyaország és a fiúországok szűnni nem akaró nászában mihez kezdjen magával Magyarország szomszédsága? Hova nézzen félre, hova húzódjon vissza ahhoz, hogy puszta léte ne tűnjön tolakodásnak? Ezek azok az országok, akiknek a magyar „anya" külpolitika egyértelműen azt üzeni: nem rokonai, és nem is ismerősei egymásnak. Kit véd meg kitől az „anyaország", miféle szerep az, amit „helyettünk" - idézem a külpolitikai elemzést - nem tölt be senki?
Vagy van egységes kisebbségvédelem az unióban, vagy nincs. Magyarország még mindig a romániai magyar kisebbségért aggódik, miközben Magyarországon a romák jogai botrányosan sérülnek. Ha az erdélyi magyar a magyarországi roma kisebbségi helyzetével kellene cseréljen - na akkor esne igazán pánikba, akkor lenne valóban oka a szorongásra.
Az RMDSZ kedvvel hivatkozik arra, hogy a romániai magyarság kisebbségi jogai még nincsenek „megoldva". Mi mást is tehetne egy etnikai párt, mint fenntartani az etnikai üldöztetés, kirekesztés látszatát: ez a hátrányos helyzet a hasonló szervezetek létének igazolása. A magyar külpolitika kapva kap ezeken a panaszokon, mert így végre újra előveheti a kelléktárából a megszokott kellékeket, és játszhatja tovább az egyetlen szerepet, amit a térségben játszani megtanult: az anyaország szerepét.
Sajnos a magyar külpolitika - az utóbbi napok tanúsága szerint - egy jottányit sem lépett túl ezen a helyzeten. Magyarország rituálisan „megfélti" „határain kívül" rekedt fiát. Markó Béla sérelmezte, hogy Magyarország nem tiltakozik az RMDSZ-tisztviselők ellen indított bűnvádi eljárások miatt. Amikor ez a nyilatkozat napvilágot látott, akkor arra gondoltam, hogy az RMDSZ válságban van. Most érkezett el az idő, hogy az utóbbi hónapok kudarcsorozata után teljesen átértékelje a tevékenységét, átstrukturálja a szövetség szerkezetét. Egyre sikertelenebb etnikai pártból végre az első sikeres romániai regionális párttá váljon. Válságos pillanatokban könnyen szabadulnak el meg- és átgondolatlan nyilatkozatok - gondoltam empátiával - újra- és újraolvasva Markó feddő-kérő mondatait. Mit is akart a szövetségi elnök? Hogy az RMDSZ koalíciós vitáját a magyar kormány rendezze? Vagy bírálja felül a román ügyészség eljárását? A szakmailag hiteles és sikeres informatikai minisztert most az RMDSZ panasza etnikai sértetté minősíti vissza?
A magyar külpolitikába nem szorult ennyi empatikus helyzetfelismerés. Azonnal léptek a panaszra, és számon kérték a román államon a (nem bizonyított) etnikai diszkriminációt, és úgy általában a kormányzati kompetenciákat, az igazságszolgáltatás működését, szóval üstöllést a román állam körmére koppintottak. Képzeljük csak el, hogy bármilyen indokkal (koalíciós vagy szakmai viták miatt, bűnvádi eljárás okán) felfüggesztenek egy magyarországi minisztert, mire válaszként berendeli Bukarestben a román külügy a magyar nagykövetet. Ezek azok a szituációs gyakorlatok, amelyeknek az elvégzésére sajnos az anyaországban és a határon túliakban gondolkodó magyar külügy képtelen. Ez az a szemlélet, ami megakadályozza a gyökeresen új magyar külpolitika és szomszédságpolitika létrejöttét. Sajnos nem csak arról van szó, hogy mesterségesen fenntartjuk a túlmisztifikált és eltúlzott román-magyar konfliktust. Arról van szó, hogy amíg ilyen reflexek alapján működik a magyar külügy, addig nem lesz Magyarországnak sem életképes Balkán-politikája, sem meghatározó szerepe Kelet-Közép-Európában. Addig csak egy frusztrált, komplexált kis anyaország leszünk (lesztek?) határainkon (határaitokon?) belül
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk