←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Vásárhelyi Mária

Reformesélyek a 21. század elején

Bár az elmúlt időszakban a legnagyobb ellenzéki párt megkérdőjelezte még az átalakítás szükségességét is, talán felesleges bizonygatni, hogy Magyarországon az állami és az önkormányzati igazgatás, az oktatás és az egészségügy rendszere megújításra szorul. Igazi szakértők között nincs vita arról, hogy Magyarországon a modernizáció és a sikeres európai integráció alapvető feltétele a teljes társadalmi és politikai intézményrendszer megújítása, amelynek korszerűtlensége, túlcentralizáltsága, pazarló és korrupt működése a piacgazdaság fejlődésének legfőbb akadálya. Mára pedig odajutottunk, hogy az elavult intézményrendszer nem csupán a fejlődés akadálya, hanem szó szerint finanszírozhatatlanná vált. A hatalmasra duzzasztott államapparátus, az Európa-szerte példátlanul elaprózott közigazgatási rendszer, az egyszerre szegény és pazarló egészségügy, amely évente immár több mint 300 milliárdos hiányt termel, a hosszú távon finanszírozhatatlan nyugdíjrendszer és az európai versenyképességi normáktól egyre inkább lemaradó oktatási rendszer mind-mind olyan területek, amelyek gyökeres átalakítása tovább nem odázható. Egyrészt mert veszélybe sodorják az ország versenyképességét, másrészt mert változatlan működésük a biztos csődbe vezeti az országot. A Gyurcsány-kormány reformdühét tehát alapvetően nem az innovatív szándék, hanem a megkerülhetetlen szükség fűti. Úgy tűnik azonban, hogy az elmúlt századokban a sikeres modernizáció egyik előfeltétele éppen az elitek reformok szükségességéről kialakított konszenzusa volt. Ezzel szemben napjainkban a reformok kérdése a konszenzust félretolva a populizmus legkönnyebben meglovagolható terepévé vált. A reformok előkészítetlensége, a megvalósításuk során elkövetett hibák és az ezekkel elkerülhetetlenül együtt járó tömeges érdeksérelmek kihagyhatatlan lehetőséget adnak az ellenzéki párt számára, hogy korábban soha nem tapasztalt méretű politikai tábort állítson maga mögé.
A reform fogalma a 2006-os választás után vált ismét a politikai közbeszéd kulcsszavává. Az új kormányfő a megválasztása után azonnal bejelentette, hogy kormánya azonmód hozzálát a gyökeres átalakításokhoz. Egy közvetlenül a választások után országos reprezentatív mintán végzett közvélemény-kutatás1 tapasztalatai szerint a reform szó akkoriban még nem csengett rosszul az emberek többségének fülében. Mindössze minden negyedik ember asszociált a reform szó hallatán megszorításokra. A megkérdezettek csaknem felének ekkor még elsősorban az állam modernizációja jutott eszébe erről, minden ötödik megkérdezett számára pedig egyszerre jelentette a változásokat és a megszorításokat. Az előbbi elsősorban a fiatalokra volt jellemző, az utóbbi a már többet tapasztalt idősekre. Közvetlenül a választások után a felnőtt lakosság közel fele gondolta, hogy valóban jelentős változások indulnak meg, további negyven százalék pedig nem hitte ugyan, hogy az összes beígért területen elindul a modernizáció, abban azonban bíztak, hogy néhány területen fontos változások lesznek. Tíz emberből mindössze egy volt, aki egyáltalán nem hitt abban, hogy fontos átalakítások indulnak el az elkövetkező időszakban. Összességében tehát inkább kedvező, mint kedvezőtlen aura övezte a kormányfő bejelentését és a beígért változásokat. Ugyanakkor a többség inkább az óvatos, apró lépéseket támogatta, semmint a radikális változtatásokat, és figyelmeztető jelnek lehetett tekinteni, hogy alig kerültek többségbe, akik úgy vélekedtek, hogy a magyarok többsége az okos reformokért áldozatvállalásra is hajlandó. Az emberek 43 százaléka már akkor úgy vélekedett, hogy a többség a hosszabb távon pozitív változásokat ígérő reformokért sem lenne hajlandó áldozatot vállalni.
A reformok támogatottságának rétegspecifikus jellemzőit vizsgálva nyilvánvalóan kiderült, hogy a reformokhoz való viszonyt alapvetően a politikai orientáció határozza meg. A kormánypárti szavazók többsége bízott a reformokban, és - akár áldozatok árán is - elkötelezettnek mutatkoztak a gyökeres változtatások iránt, a bizonytalanok ennél lényegesen szkeptikusabbnak mutatkoztak, a Fidesz támogatóinak kemény magja pedig a párthoz hasonlóan mindenféle változtatási szándékot elutasított. Ahhoz, hogy ezt a jelenséget értelmezzük, érdemes röviden áttekintenünk, hogy milyen tényezők határozzák meg ma Magyarországon az ideológiai orientációt és a pártválasztást, valamint ebből következően a reformokhoz való viszonyt.
 
A racionalitás esélyei
 
A reform mindenekelőtt racionalizálási folyamat. Olyan strukturális változtatások sora, melyek által a gazdasági vagy politikai alrendszerek működését megpróbálják hatékonyabbá, olcsóbbá és optimális esetben igazságosabbá tenni. De sikeres lehet-e az ésszerűsítés egy olyan társadalmi miliőben, amelyben a politikai döntések során túlsúlyba kerülnek az irracionális elemek, és a racionális diskurzus és működés esélyei folyamatosan csökkennek? Magyarországon a választói döntések hátterében alapvetően nem racionális szempontok állnak. Az elmúlt másfél évtizedben a politikai közvélemény-kutatások leggyakoribb célja a pártpreferenciák hátterében kitapintható objektív és szubjektív magyarázó tényezők azonosítása volt. E kutatások eredményei egyértelműen azt jelzik, hogy a pártválasztás mögött megbúvó motívumok többsége nem racionális eredetű. Az úgynevezett objektív tényezők alapvetően magát a választási részvételt befolyásolják: a magasabb státusú - iskolázottabb, jobb anyagi körülmények között élő - rétegek tagjai lényegesen nagyobb arányban mennek el szavazni, mint az alacsonyabb státusúak,2 a pártválasztást azonban ugyanezek a racionális tényezők - iskolai végzettség, jövedelmi-vagyoni helyzet, társadalmi státus - alig befolyásolják. A pártpreferenciák hátterében kitapintható talán legfontosabb tényező a történelmi múlthoz való közvetlen és közvetett viszony. „A társadalmi státus egyáltalán nem, a lakóhely és a vallásosság pedig viszonylag szerény mértékben függ össze a pártpreferenciákkal. A szavazók »múltja«, a pártállami időszakban való politikai integrálódás vagy a kitaszítottság, a történelmi korszakok szocializációs hatása azonban annál inkább" - írja Karácsony Gergely egy tanulmányában, amely a magyarországi választók pártválasztásainak meghatározó tényezőit veszi számba.3 Ugyanitt Karácsony azt a mások által regisztrált jelenséget is elemzi, hogy a magyar választók körében a gazdaságpolitikai preferenciák, az egyes pártok gazdasági elképzelései és programjai alig-alig mutatnak összefüggést a pártválasztással, viszont a kádári politikai kultúra elfogadása vagy elutasítása szignifikáns összefüggést mutat a szavazók bal-, illetve jobboldali orientációjával. A legfontosabb törésvonalat tehát a posztkommunista múlthoz való viszony, nem pedig az aktuális politikai vagy gazdasági kérdésekkel összefüggő értékválasztások jelentik.
A történelmi múlt pártválasztásban játszott meghatározó szerepét regisztráltuk abban a kutatássorozatban is, amelyben a felnőtt lakosság történelemmel kapcsolatos ismereteit és véleményét kívántuk feltérképezni. A családtörténeteket és a személyes történelmet firtatva az derült ki, hogy a családi sérelmek felhánytorgatása és a hőstettek számontartása a jobboldali-konzervatív szavazókat szignifikánsan megkülönbözteti a baloldali-liberális szavazóktól. Azért fontos a számontartás kifejezés hangsúlyozása, mert egy közvélemény-kutatás soha nem az objektív igazságot, hanem a megkérdezettekre jellemző kognitív struktúrákat tárja fel. Különösen igaz ez a múltra vonatkozó emlékek esetében. Az ugyanis önmagában is jellemző, hogy egy-egy családban milyen múltbeli családtörténeti eseményeket tartanak számon és örökítenek át generációról generációra.
A jobboldali-konzervatív szavazókra tehát sokkal inkább jellemző a hosszan elnyúló „történelmi sértettség", mint a baloldal vagy a liberálisok támogatóira. Ha az összefüggések elemzésekor különbséget teszünk a történelmi sérelmek típusa között, akkor árnyaltabbá válik a kép. A nácizmus idején sérelmet szenvedő családok tagjait az átlagosnál valamivel erőteljesebb liberális orientáció jellemzi, ugyanakkor a bal-jobb skálán való elhelyezkedésük nem különbözik az átlagostól. Ezzel szemben azokat, akiknek családját 1945 után az államszocialista diktatúra keményebb vagy puhább periódusaiban érték súlyos igazságtalanságok, alapvetően jobboldali, konzervatív orientáció jellemzi.
Az előbb elmondottakat egészíti ki az az összefüggés, mely szerint a jobboldali, konzervatív szavazók körében lényegesen többen vannak, akik emlékeznek olyan családtagra, aki az elmúlt században szembeszállt egy vagy több diktatúrával. Arra a kérdésre azonban nem tudunk válaszolni, hogy ennek hátterében milyen ok-okozati összefüggés áll. Az-e, hogy a jobboldali, konzervatív beállítódásúak számára, amint általában, úgy személyes viszonyaikat tekintve is fontosabb minden, ami a múlttal összefügg, vagy az, hogy a családi hősök és ellenállók ébren tartott emléke eleve a jobboldali-konzervatív beállítódást valószínűsíti.
Mindez a reform és társadalom viszonyára lefordítva azt jelenti, hogy mivel a reformhoz való viszonyt alapvetően a pártorientációk determinálják, amelyek pedig az előbb leírtak szerint nem racionális indikátorok alapján működnek, a reformokhoz való általános attitűdöt is ezek a kevéssé racionális indítékok determinálják. A képet azután értelemszerűen tovább árnyalják a reformok által okozott egyéni vélt és valós érdeksérelmek, amelyeknek „átélését" szintén alapvetően meghatározza az általános reformattitűd. A fő kérdés, hogy egy olyan drasztikus változtatássorozat, amelyet a racionalizálás szándéka működtet, sikeres lehet-e egy jelentős mértékben irracionális közegben, illetve hogy a mára kialakult társadalmi viszonyok és közállapotok egyáltalán lehetővé teszik-e egy sikeres reform levezénylését.
 
Reformesélyek itt és most
 
Akár a reform elméletileg lehetséges társadalmi katalizátorainak reformkészségét, akár a mára kialakult politikai körülményeket vesszük számba, semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a reformok elindítását a csillagok szerencsés együttállása kísérné.
Az MSZP és az SZDSZ már a választási kampány során a gyökeres változások szükségességét állította kommunikációjának középpontjába, és az asztalokon tornyosuló, kidolgozott reformprogramokra hivatkozva nevezte önmagát a haladás, a Fideszt pedig a maradás pártjának. Így azután mondhatjuk azt is, hogy a kormánypártok nem árultak zsákbamacskát, a többség pedig a reformokra szavazott akkor, amikor újabb négy évre bizalmat szavazott a koalíciónak. A helyzet azonban értelemszerűen ennél sokkal bonyolultabb. A magyar lakosság változásokhoz való viszonya ugyanis rendkívül ambivalens. Az emberek többsége egyrészt érzékeli az állam és a nagy elosztó rendszerek működésének anomáliáit, másrészt rettegnek mindenféle változástól, és nem bíznak abban, hogy a változások számukra pozitív eredményt hozhatnak. Ezt bizonyítja, hogy miközben az egészségügy hosszú évek óta sereghajtó volt azon a listán, amelyen a közvélemény-kutatók a különböző szakpolitikai területekkel való elégedettséget mérték, amikor a terület megreformálása komolyan felvetődött, egyik hónapról a másikra jelentősen növekedett a területtel való elégedettség. Vagyis az emberek nem elhanyagolható része attól fél, hogy a változások a meglévő pozitívumokat is veszélybe sodorhatják, és a változásoktól való félelem sokaknál legyőzi a meglévő helyzettel való elégedetlenséget. Ugyanakkor az is tény, hogy mindezek ellenére a lakosság közel kétharmada tisztában van azzal, hogy a terület gyökeres változtatásokra szorul.
Amikor a konkrét változtatások szükségességéről kérdezték a lakosságot, akkor a többség érthetően csak olyan területeken támogatta ezeket, amelyek egyáltalán nem érintik életviszonyait. A minisztériumok létszámának és infrastruktúrájának csökkentése, a megerősített adóellenőrzés, a kiemelkedő jövedelmek fokozottabb adóztatása, az átlagosnál értékesebb ingatlanok megadóztatása általános támogatásra talált a lakosság körében. Az eva és az áfakulcs emelését, a tébé és adójárulék növekedését azonban a lakosság háromnegyede, a tandíj, a vizitdíj, a kórházi ápolási díj bevezetését pedig tíz emberből nyolc vagy kilenc elfogadhatatlannak tartotta. A lakosság több mint kétharmada egyetértett a társadalombiztosításban potyázók kiszűrésének szükségességével, valamint azzal, hogy a magyar egészségügyi ellátórendszer elavult, színvonala nem kielégítő, továbbá három felnőtt közül kettő határozottan elutasította a hálapénz rendszerét, mégis minden olyan intézkedéssel szemben, amelynek célja e jelenségek visszaszorítása, már előzetesen nagyfokú bizalmatlanság és elutasítás mutatkozott. Az egészségügyben tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a terület egészének működésével lényegesen elégedetlenebbek az emberek, mint az egyes részterületeken nyújtott szolgáltatásokkal.
Miközben a reformok meglehetősen korlátozott támogatása esetében felemlegethetjük a „józan belátás" hiányát, ugyanez szóba sem jöhet a megszorítások esetén. Vitathatatlanul racionális reakció, ha az emberek többsége felháborodik, ha nagy nehézségek árán kiküzdött életviszonyai veszélybe kerülnek. Még akkor is, ha egy 2006 nyarán végzett közvélemény-kutatás szerint az emberek közel fele már ekkor is tisztában volt azzal, hogy a megszorító intézkedések elkerülhetetlenek, és hosszabb távon az ország érdekét szolgálják. Más azonban elméletben tisztában lenni a megszorítások szükségességével, és más az, amikor mindenki a saját bőrén érzi azokat.
Így azután nem meglepő, hogy amikor 2006 júniusában az új kormány bejelentette az első megszorító csomagot, a kormányzó pártok népszerűsége zuhanni kezdett, és napjainkban 1990 óta nem tapasztalt mélyponton vesztegel. A csomag ugyanis mindazokat a lépéseket tartalmazta, amelyeket az emberek többsége elfogadhatatlannak tartott, ugyanakkor a kormány semmiféle megnyugtató víziót nem is próbált felrajzolni arról, hogy meddig „nyúlnak" és milyen eredmények várhatóak a megszorításoktól. Így azután a közvélemény egyrészt igazolódni látta előzetes rossz tapasztalatait és szorongásait, hogy a reform nem fog egyebet jelenteni, mint életkörülményeik romlását, másrészt érzékeli az intézkedések körüli kapkodást és bizonytalanságot, ami tovább erősíti a változások miatti elbizonytalanodást. Nem esett szó arról, hogy az áldozatok miféle gyümölcsöt is fognak teremni, és a közvélemény a kormányzat nagyfokú empátiahiányával is szembesülhetett. A reformokról szóló kommunikáció az első perctől egybefolyt a megszorítások emlegetésével, és az idő előrehaladtával maga a reform kifejezés jelentése - amint a nyolcvanas években, úgy most is - egyre inkább a megszorításra redukálódott. 2006 májusában a Népszabadságban összesen 104 alkalommal került szóba a reform a vezető belpolitikai hírek között, és ezek döntő többségének - néhány elméleti vitacikktől eltekintve - a lakosságot sújtó terhek álltak a fókuszban. A reformokról való érdemi mondanivaló hiányában a kormány ezeket alul-, a megszorításokat pedig túlkommunikálta, így azután az emberek már akkor üresnek érezték a zsebüket, amikor még egyetlen fillér sem került ki onnan a megszorítások miatt.
A változtatások és reformok szükségességéről vallott vélemények az első perctől szoros összefüggést mutatnak a pártpreferenciákkal, a reformok támogatása pedig egyre inkább afféle hitvitának látszik, hiszen a pártpreferenciák alapvetően nem racionális szempontok szerint alakulnak. És mivel a közvélemény nem csupán az egész reformfolyamról tájékozatlan, hanem az éppen következő lépésről is, a támogatás sem közvetlenül a reformról szól, hanem egy egyre szűkülő csoportnak a kormányfőbe és a koalícióba vetett feltétlen bizalmáról. Ugyanakkor a reformfolyamat súlyos akadálya lehet, hogy az ellenzéki szavazók körében a miniszterelnök tekintélye és a kormány iránti bizalom tartósan a mélyponton van, és ebbe az irányba mozdulnak a bizonytalan pártpreferenciával rendelkezők is. Az elmúlt kétszáz év során végrehajtott sikeres reformfolyamatok egyik elengedhetetlenül fontos feltételének tűnt a reform iránt elkötelezett politikusok és közéleti szereplők hitelessége. Kossuth és Széchenyi, a reformkor két legnagyobb formátumú személyisége, illetve Kossuth és Deák a kiegyezés idején politikailag esküdt ellenfelek voltak, alig volt olyan kérdés, amelyben egyetértettek volna, mi több, kölcsönösen meg voltak győződve róla, hogy a másik elképzelésének megvalósulása romlásba taszítja az országot, ennek ellenére soha nem kérdőjelezték meg politikai ellenfelük tisztességét, emberi kvalitásait és a haza és haladás ügye iránti elkötelezettségét. Kossuth Széchenyit a legnagyobb magyarnak nevezte, Deák szemében „magasb államférfiúi tekintetet"4 látott, Deák szerint pedig Kossuth életműve mindaddig fennmarad, amíg a nemzet él, „s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva".5 A modern politikai marketing és ezen belül az úgynevezett jellemgyilkosság eszközeinek teljes tárházát bevető Fidesznek azonban nemcsak saját hívei, hanem a bizonytalanok körében is sikerült teljesen aláásnia Gyurcsány Ferenc („beteges, notórius hazudozó", „pimasz", „gőgös", „pénzéhes", „kapzsi", „tolvaj") politikai hitelét. Mára odajutottunk, hogy a jobboldali szavazók és lassan az elbizonytalanodók is fenntartás nélkül elhiszik a legképtelenebb - tudatos nemzetárulásról, a haza kiárusításáról, a magyarság kipusztításának szándékáról stb. - vádakat is a kormányról és a kormányfőről, és ennek árnyéka értelemszerűen rávetül a reformokra is.
Súlyos hibát követett el a kormány akkor, amikor lényegében az országgyűlési választások megnyerésének pillanatában lemondott az önkormányzati választásokon való jó szereplés lehetőségéről. A kormányfő és csapata olyanynyira a megszorítások és reformok lázában égett, hogy úgy gondolta, azok az intézkedések, amelyeket az elkövetkező hónapokban meg fognak hozni, eleve esélytelenné teszik a kormánykoalíciót arra, hogy eredményesen szerepeljen a helyhatósági választásokon. Ekkor valójában egy fordított őszödi effektus állt elő: miközben az országgyűlési választások előtti másfél évben a győzelem érdekében elhallgatták a problémák valódi súlyát, és hozzá sem kezdtek az elkerülhetetlen változtatásokhoz, a választások után a kormány kommunikációját egyrészt a fékezhetetlen reformdüh, másrészt a megszorítások aránytalan túldimenzionálása jellemezte. Ennek eredményeként a közhangulat és a kormány népszerűsége már augusztusban a mélyponton volt, miközben a megszorítások csak ősszel kezdték éreztetni hatásukat. A kormánykoalíció önkormányzati pozícióinak elvesztése nemcsak a networkjét tizedelte meg, hanem igen nehezen vagy egyáltalán nem kezelhető akadályokat állít a racionalizálási és reformfolyamatok megvalósítása elé is. A szervezett szabotázs jelei egyre több helyen érzékelhetők: a közigazgatás területén a kistérségek kialakításának megakadályozása, az egészségügyben pedig első lépésben a regionális együttműködés meggátolása, majd a kórház-átalakítások bírósági úton való szervezett megtámadása.
Nem csupán a társadalommal, hanem - a tandíj bevezetésétől eltekintve - az intézkedések által legközvetlenebbül érintett érdekcsoportokkal sem folyt nemhogy érdekegyeztetés, hanem érdemi kommunikáció sem a tervezett változtatásokról, ezért a reformot az összes érintett afféle diktátumként élte és éli meg, ami ugyancsak jelentős mértékben nehezíti a változtatások végrehajtását. Az egészségügyi reform területén például egyre több jelét észlelhetjük nem csupán az orvostársadalom jelentős része ellenállásának, hanem egyéni szabotázsakcióknak is, amely hol a betegek félretájékoztatása vagy elbizonytalanítása, hol az ellátás megtagadása, hol pedig indokolatlanul beszedett vizitdíj, kórházi ápolási díj formájában érhető tetten. Ha sikerült volna az orvostársadalomnak a jelenlegi status quo megváltoztatásában érdekelt részét megnyerni a reformnak, akkor maguk az orvosok is kontroll alatt tarthatták volna a folyamatot.
Az olyan nagyléptékű átalakításoknak, amilyenekre a kormány elszánta magát, önmagában nagy ellensége a négyévenkénti választási rendszer. A négy évből ugyanis alig három áll rendelkezésére egy-egy kormánynak az érdemi változtatások véghezvitelére, hiszen a választások után optimális esetben is hónapokig tart a koalíciós egyezkedés, a kormányalakítás, az átadás-átvétel, a kormányprogram elfogadtatása és elindítása. A választások előtti évben pedig már „fialni" kell a reformoknak, a lakosságnak éreznie kell a pozitív hozadékot. Ez az időkeret önmagában minimalizálja a kormányok reformkészségét és mozgásterét. Újabb halogatásra ad okot az a tény is, hogy a magyar választási rendszerben az országgyűlési és helyhatósági választások néhány hónapnyi különbséggel követik egymást, hiszen aki az önkormányzati választások előtt lát neki a gyökeres változtatások elindításának, az jó eséllyel járhat úgy, mint a Gyurcsány-kormány. Még akkor is, ha a reformok mellett nincs szükség megszorításokra. Ha pedig kivárják az önkormányzati választásokat, akkor tovább rövidül a változtatások végigviteléhez szükséges idő. Márpedig azok a változtatások, amelyekbe a Gyurcsány-kormány belevágott, eleve is lényegesen hosszabb távon valósíthatóak meg, mint egy-egy választási ciklus. Kiváltképp szorító tényező az idő, ha kormánypártok és ellenzék között még abban sincs egyetértés, hogy egyáltalán szükség van-e reformokra. Márpedig a Fidesz mára a totális tagadás talajára helyezkedett, ami a reformfolyamat teljes ellehetetlenítésének lehetőségét is magában hordozza. És mivel a magán-nyugdíjpénztárak esetében már láttunk rá példát, a reformok viszszafordításának feltételezését nem nevezhetjük alaptalan gyanúnak. Mindenesetre az előkészítetlenség mellett az idő szorítása szolgálhat magyarázatul a reformok diktátumszerű bevezetésére, az érdekegyeztetés és a társadalommal való párbeszéd elmaradására. Arra azonban nincs magyarázat, hogy legalább a reformok kidolgozásával párhuzamosan miért nem történt meg az ezekhez kapcsolódó kommunikációs stratégia előkészítése és az érdekegyeztetés. Márpedig a változtatásokkal kapcsolatos kommunikációs csőd súlyos nehézségeket gördít a reformok társadalmi elfogadtatásának útjába. A teljes bizonytalanság ugyanis közismerten remek táptalaj az álinformációk, rémhírek, tudatos félrevezetések számára.
 
A reformok támasza: a Fidesz
 
A kormánypártokat tűzön-vízen át támogató nem túl széles „választói mag" mellett a reformfolyamat igazi nagy támasza Orbán Viktor és a Fidesz. Egyre nyilvánvalóbbá válik ugyanis, hogy a legnagyobb ellenzéki párt semmiféle alternatívát nem képes nyújtani a kormány által felvázolt reformfolyamatokkal szemben, így ma már nehéz leplezniük, hogy a reformok elleni hadjárat szimpla hatalmi ambíciókat takar. Az ellenzéki párt legvérmesebb politikusai az obstrukcióban már odáig jutnak, hogy eszményítik, „Európa-szerte irigylésre méltónak" nevezik például az egészségügyben uralkodó viszonyokat. Ez pedig legalább olyan mértékben erodálja a legnagyobb ellenzéki párt hitelét, mint a megszorításokat és a reformokat kísérő látványos anomáliák a kormánypártokét. Mint láttuk, az emberek nem elhanyagolható része szorongással tekint ugyan a változások elé, azzal azonban a többség tisztában van, hogy a régi rendszerek gyökeres változtatásra szorulnak. Így azután a látszólag elsöprő ellenzéki fölény ellenére nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a Fidesz mégis fordítva ül a lovon. A kórház-összevonások, a vizitdíj és a kórházi ápolási díj bevezetése után a többség úgy érzi, túl sok áldozatot hoztak azért, hogy minden változatlan maradjon. A közvélemény-kutatások azt is jelzik, hogy az emberek nagyobb része nemcsak a Fidesz által „ősbűnként" emlegetett több biztosítós rendszert támogatná, amelyben egy alap- és több kiegészítő biztosító nyújtaná a szolgáltatásokat, hanem az ellen sincs kifogásuk, hogy az állami biztosító megmaradása mellett az alapbiztosításban is szerepet vállaljanak a magánbiztosítók. Amikor pedig a Fidesz politikusai „megélhetési válságról" beszélnek, a magyar egészségügyet „Európa csodájaként" emlegetik vagy tömeges beteghalált vizionálnak a struktúraváltás kapcsán, akkor túllépnek a hihetőség határain, és ugyanazt a hibát követik el, mint a választási vereségében oroszlánrészt játszó „rosszabbul élünk" kampánnyal. Aki a változásokkal szemben a jelenlegi viszonyok konzerválását ígéri, az azt érheti el, mint Orbán Viktor: töretlen népszerűség ide vagy oda, még a politikusi népszerűségi rangsorban immár sereghajtó miniszterelnöknél is kevésbé tartják alkalmasnak az ország vezetésére. Mint ahogy a Fidesz kétségtelenül jelentős népszerűségi előnyét sem képes hosszú ideje kormányzásra jogosító bizalommá konvertálni. Népszerűség tekintetében a kormánypártok tartós hanyatlása és a Fidesz előretörésének hátterében alapvetően nem a két nagy rivális iránti feltétlen ellenszenv vagy bizalom, hanem a reformokkal szembeni elutasítás fejeződik ki. Ha beválnak Gyurcsány Ferenc számításai, és a reformok első eredményeit már 2009-ben érzékeli a lakosság, akkor könnyen átrendeződhetnek a pártpreferenciák. Akik most a reformokkal szembeni tiltakozásuk jeléül nevezik meg preferált pártjukként a Fideszt, a kedvező tendenciákat látva könnyen válhatnak a reformok és a koalíció támogatóivá. Két választás között általában, ilyen nagyszabású változtatások esetén pedig kiváltképp hiba túlértékelni a közvélemény-kutatásokban megmutatkozó pártpreferenciákat. Ezeket sokkal inkább érdemes egyfajta „üzenetként", semmint ténylegesen voksokra váltható véleményként értékelni. A kormánypártokhoz lazábban kötődő „szavazógyűrű" látszólagos lemorzsolódásából semmiféle következtetést nem vonhatunk le a három év múlva esedékes választások eredményével összefüggésben.
Ha a reformfolyamat sikeres lesz, akkor az nem csupán az adott struktúrák átalakítását hozza magával, hanem végzetes csapást mérhet a legnagyobb ellenzéki pártra, és elvezethet a társadalmi viszonyok megújulásához, a megcsontosodott struktúrák átalakulásához, az évszázados ellentétek halványulásához. Ha viszont kudarcot vall, akkor hosszú időre megpecsételi nem csupán a kormánypártok, hanem Magyarország sorsát is, amely itt ragad Kelet-Európában egy finanszírozhatatlan állam és egy válságról válságra bukdácsoló politikai rendszerbe betonozva, a történelmi irracionáliák foglyaként. Ennek pedig - némileg paradox módon - az összes ódiumát a jelenlegi kormánypártoknak kell majd viselniük.
Hogy merre dől el a játszma, ma még teljesen nyitott. A pillanatnyi helyzetet tekintve egyértelműen a reform ellenfeleinek áll a zászló, a társadalom nagyobb része elutasítja a változások többségét, és rendkívül kedvezőtlenül vélekedik a kormány tevékenységéről. Ám miközben a Fidesz a reformok szűnni nem akaró támadása közepette a korábbi viszonyok visszaállítását ígéri, a közvéleményben mintha árnyalatnyi pozitív elmozdulás menne végbe a reformokkal összefüggésben. A korábban leginkább neuralgikusnak látszó felsőoktatási tandíjat - nyilván hatékony érdekegyeztetést követően - lényegében észrevétlenül „nyomták le" a hallgatói érdekképviseletek és az érintettek torkán. Halvány pozitív elmozdulás mutatkozik az egészségügyben bevezetett változtatásokkal kapcsolatban is. Szemben a 2006 végén mért helyzettel ma már a többség támogatja, hogy „a vény nélkül kapható gyógyszereket ne csak patikákban lehessen kapni", emelkedett azok aránya is, akik egyetértenek azzal, hogy „a jelenleginél kevesebb, de jobban felszerelt kórház működjön". Némileg növekedett azok száma is, akik egyetértenek azzal, hogy „a magasabb színvonalú ellátás érdekében egyes kórházak üzemeltetését magánvállalkozók kezébe adják", és bár érthetően a többség ma is elutasítja, a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetésének támogatottsága is több mint 10 százalékkal nőtt a lakosság körében.6 A magyar társadalom feltételezhetően fordulóponthoz érkezett: a jelenlegi helyzetben ugyanúgy benne van egy „új kiegyezés" és a nyomában járó prosperálás esélye, mint az európai fősodortól való tartós leszakadásé. A következő egy-két évben eldől, hogy merre indulunk.
Jegyzetek
1 Kinek, mit jelent a reform? www.marketingcentrum.intronet.hu
2 Bővebben lásd: Angelusz-Tardos: Választási részvétel és politikai aktivitás. In Törések, hálók, hidak. Szerk. Angelusz-Tardos. Budapest, 2005, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
3 Karácsony Gergely: A történelem fogságában. Generációk, életutak, és politikai preferenciák Magyarországon. In Törések, hálók, hidak i. m.
4 Kossuth Lajos: Kasszandra levél.
5 Deák Ferenc: Húsvéti cikk.
6 Lenyelik? Vélemények az egészségügyi reformról. www.median.hu
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk