„Pacsirták cérnaszálon"
Ha az ember föllapoz egy lexikont az etruszk művészet címszónál, ilyen képaláírásokra bukkanhat: „Bronzlovas etruszk edénylábról". Látszólag megvan a kapcsolat, ami - a magas vagy autonóm művészet arisztokratikus műformáit kikerülve - összefűzi Cseh Lili plasztikáit a művészet történetével, a számunkra máig mértékadó antik, mediterrán tradícióval. Idézet volna mindez, az új idők leküzdhetetlen aranykor-nosztalgiájának tünete? Esetleg merő blaszfémia, hiszen a kiállítási művé avanzsált tárgyak (formák) forrása a „művészietlen" kor környezetkultúrájának legelborzasztóbb tárháza, a háztartási eszközöket kínáló műanyagbolt? „Cseh Lili bádogos és vízvezeték szerelő" - hogy magunk is egy csúfondáros palimpszeszttel éljünk - nagy konyhát visz, amelynek fegyverzetében egyenlő súlya van az ókori bronzsisaknak és az alumínium merőkanálnak, s ahol a sosemvolt ízeket az etruszk hagyomány és a talmi újpraktikum finoman adagolt összetevőiből keverik. Tehetik ezt azért, mert ebben az alkimista stúdióra emlékeztető konyhában mindegyik elidegeníthetőnek, saját korán és kontextusán kívül helyezhetőnek bizonyul. Az etruszk minta átvétele nem historizáló gesztus, s a szűrő, tölcsér vagy - kimondani is borzasztó - szappantartó nem ready made. A banalitás tárgyai a művészettörténetben használt emlék fogalmával ötvözhetőnek bizonyulnak, s a tárgy maga is tárgya lesz a szobornak, hogy végre néven nevezzük ezeket a kulináris fogásokat. Az Adolf Ernst Hildebrand-féle, az antikvitástól a neoklasszicizmusig ívelő szobrászati paradigmán persze kívül esnek Cseh Lili munkái, és mégis, a beemelt tárgyak, a fennen vállalt narráció ellenére megkérdőjelezhetetlenül plasztikai lényegűek. A szinte exhibicionista módon láthatóvá tett eljárás, az anyaggal és technológiával ápolt intim (és hagyományos) viszony ennek a nyilvánvalóságnak a kulcsa. Az a felismerés, hogy a plasztika lényege nemcsak a tömegben, hanem legalább olyan érvénnyel a felületben is megragadható. Az, hogy a tőmondatos jelszerűséggel mindig szembeállítható, mert egyidejűleg létező narratív késztetésnek nem kizárólag a reliefek, diadaloszlopok, frízek és emlékmű-konglomerátumok a műfaji hordozói, hanem a „kerek szobor" és a „kisplasztika" is. Szent Zénó püspök, aki a róla elnevezett veronai templom 11-12. századi bronzkapuján űzi kedvenc foglalatosságát, életnagyságban is ott kuksol a templombelső egyik fülkéjében, kezében pecabottal. (Pásztorbotját nyilván letette valahová.) A léptékváltás, még inkább a léptékviszonyok kifordítása - Gulliver a megmondhatója - nem pusztán játék a képzelettel, hanem húsbavágó, egzisztenciális kérdés. Cseh Lili nemcsak mesél, hanem a szobrászat helyéről, e hely fenntarthatóságáról meditál. Legelő libacsapat szolgáltat ürügyet a pozitív és negatív formák egymásba játszása révén a forma mineműségének vizsgálatára, a felületbe metszett azsúrplasztikák héja mögött tátongó üresség pedig a szobor anyagának státusáról kezdeményez diskurzust. A térbe írt vonal olyan rajzosságot kölcsönöz a szobornak, amivel elődei épp szobor voltuknál fogva nem rendelkezhettek. A kedvtelve alkalmazott anyag, a viasz maga is az átmenetet, az illékonyságot képviseli. A belőle készült mű offer, fogadalmi tárgy az eltűnés esztétikájának (copyright Paul Virilio) oltárára. Légüres madarak szállnak a tapintható égen. Ahogy bálványozott szerzőnk, Hrabal doktor írta: pacsirták cérnaszálon.
Várkonyi György