←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Almási Miklós

A kétszer írott könyv

Merthogy Belting kétszer is átírta ezt az elemzést. Eredetileg egy előadás volt, aztán könyv, aztán otthagyta a művtöri tanszékét, és médiaügyben dolgozott - a nagyobb rálátás kedvéért (vagy a szakma korlátoltságából lett elege?). Lényeg, hogy ennek a váltásnak tanulságai alapján dolgozta ki ezt a most megjelent második változatot. Egy ilyen önkorrekcióhoz azért nagy bátorság kell, akkor is, ha valaki sztár. (Habár amerikai bestsellergyártók bölcsessége szerint azok a könyvek mindig tuti sikerre számíthatnak, amelyeknek a címében szerepel a „vége" szó.)
Belting azonban nemcsak címet talált ki, valami tényleg lezárulóban van, és ő komolyan azt szemlézi, mi lehet e szlogenbe csomagolva. Először is a művészettörténet alig több mint kétszáz éves - nemrég kezdődött, és most vége lesz? Mi múlik el? És mi marad meg? Másodszor: az egész műtörténeti látásmódot a történelemszemlélet tartotta, vagyis az az eurocentrikus feltételezés, hogy a dolgok itt Európa tájain történnek meg mintaszerűen, ezért ez a fejlődés (itt) minden egyéb kultúrkörnek is modellje, normája, kánonja. Aztán kisült, hogy vannak más történelmek is (Kína vagy az őskultúrák meg az inkák, hogy csak egypárat említsek). Ezek közül néhányat (India) pl. már Hegel is megpróbált belegyömöszölni az Ész önkifejlődésének históriájába - nem sikerült. Aztán jött a posztmodern meg a posthistoire, vagyis felrobbant az egységes, haladásirányba fordított történelem mitológiája. Sok kis történelem született, meg a „másképp is lehetett volna" őrülete. (Fukuyama piackonform baromságát, a „történelem vége" c. slágerét nem is említem.) Ezzel azonban mintha kihúzták volna a művészettörténet lába alól is a talajt. Nem baj, mondja Belting, maradtak a művek, ill. még jobban látjuk az egyes alkotásokat - amit az egységes műtörténet sodrában állva már-már csak illusztrációként használt a korábbi műtörténet. (Ez az érv nem teljesen igaz, de hagyjuk...) Az viszont tény, hogy ma már bármelyik művészt ki lehet emelni, és alaposabban bele lehet szeretni. A műtörténet végével a műelemzés kora köszöntött be. Én csak örülök, mert ennél nincs termékenyebb esztétikai foglalkozás: a Nagy Elmélet, a Nagy Történet gyanús lett, a mű viszont - mikrokozmoszként - a megfogható totalitás.
Belting szakma elleni lázadása úgy folytatódik, hogy a legnagyobb változás mégsem a történelem algoritmusában (a korok egymásra következésében, egymás mellettiségében és azok értelmezésében) történt, hanem abban, hogy a kultúra egésze került védekező pozícióba. Mégpedig a mediális művészetek okán. A kulturális tér mennyiségi bővülése a minőség leszállításával járt (a populáris, vagyis a napi betevő elsilányosodott, és így uralja a terepet, lásd tévé). Közhely, de itt már tarthatatlan az a kiváltságos pozíció, amit a Művész (festő, szobrász) mondhatott magáénak (az éhenhalás jutalmaként) korábban. De a Művészet - a nagybetűs - is hátrébb sorolódott. A kultúra önmagát akarja védeni, már azt, ami megmaradt belőle, és a művészet (és az ő története) ennek az új frontnak csak egy icipici védelmi vonalán szerepelhet. „A művészet birtokbavétele ma nem a bekeretezett kép révén, nem csendes szemlélődés során történik, hanem kollektív látványosságként, aktív részvételre sarkalló előadásban... egyre kevesebb saját kultúrát termelünk, viszont egyre jobb technikával vagyunk képesek más kultúrát reprodukálni. A művelődéssel együtt a türelem is csökken a kötelező kulturális gyakorlatokkal szemben, és kialakul a szórakozásként értett kultúra iránti vágy - e kultúrának meglepnie kell, nem tanítania, látványosságokat kell elszabadítania, melyek révén olyasmikben veszünk részt, amit már nem kell értenünk." És ha élethalálharcról van szó, akkor a festő ne sajnáltassa magát, a kultúra egésze van bajban. „A kultúra - érvényesülésének érdekében - az utolsó tartalékait emészti fel és önmaga közvetítésének ügyét igyekszik szolgálni életre-halálra."
Végül van itt még egy - történelmi fordulattal felérő - szempont: a mai modernizmusnak nincs ellenfele. Ahogyan még az avantgárd esetében is volt. Ma már nincs leszólás, kinevetés, betiltás - a mai modernek bankok halljában, milliomosok villáiban lógnak, vagy sokmilliós tételként verekednek értük aukciókon. „Ott, ahol a művészet már nem gerjeszt konfliktusokat, csupán egyfajta konfliktusmentes teret biztosít a társadalmon belül, elsikkad a tájékozódás igénye." Ebben az új térben viszont már nincs szükség szakértőre, mindentudó elemzőre, abszolút kritikusra. „És ha nincsenek szakemberek, akkor többé laikusok sincsenek." A világhelyzet mond fel a művtörisnek is. Nincs rá szükség. Helyette jön a galériás meg a gyűjtő, ők többet tudnak kavarni. „A művész sikere attól függ, ki gyűjti, és nem attól, hogy csinálja." Poén.
Az igazi robbantást - a művtöri öszszeomlását - mégis a szakmán belüli változás hozta: az új médiumok megjelenése. Megjelentek és beolvadtak a művészeti térbe. Filozófiailag szólva: az a körülmény, hogy a mű nem hagyományos-megszokott keretében objektiválódik, vagyis már nemcsak kézzelfogható anyagiságú kép lesz belőle, hanem performansz, videoart, happening, fluxus („az aktus maga a mű"), vagyis hogy időben is korlátozott léttel bír, folyékony, egyszer-volt-hol-nem-volt alakzatú. És akkor már nem lehet a képesztétika fogalmaival dolgozni: a mű megszökik. Innen már csak pár centi a művtöri halála. Belting szerint.
Az új helyzet következménye, hogy átalakul a múzeum - performanszot nem lehet „gyűjteni", de kiakasztani sem lehet, hogy a publikum bármikor láthassa. (Legfeljebb az érdeklődőknek le lehet vetíteni egy korábbi „eseményt", de az már más befogadói helyzetet teremt.) De a folyamat nem áll itt meg: a múzeum - immár a klasszikus és modern egyaránt - csak úgy tud fennmaradni, ha maga is performansszá válik, tematikus kiállítások, multimédiás rendezvények helye lesz. Ami viszont jó dolog - az uncsi-előkelő múzeumból élhető tér lesz (lassan. Persze csak ha jók leszünk.)
Eddig jutva a könyvben, Belting önostorzásában, fellázadtam (olvasóként, laikusként). Fellázadtam a művészet és műtörténet ilyen en bloc eltörlése ellen. Jó: megrendült a művtöri, problematikus lett a kép-befogadó-elméletíró viszonya - de mikor nem volt az? Meg hogy a fluxus átrendezi az egészet. Az is rendben van. De hogy ettől az egész művészeti szféra leálljon? Nem hiszem el. Soha ennyire nem tobzódott a világművészet - aukcióktól új művészek megjelenésén át a kísérletezés újrafelfedezéséig és a klasszikus hagyomány újabb imádatáig. Minden együtt és egyszerre van. Vagyis: a modern művészet globalizációs átalakulásának vagyunk tanúi, vevői, elemzői, utálkozói/rajongói. Belting meg eme átvedléstől nem látja a teljes szcénát - gondolom én.
És akkor itt van a másik szenzitív téma: a posthistoire. Az mondja, hogy minden történelemről szóló szöveg, elemzés folytathatatlan, le van játszva, vége, kész - vagyis nincs és nem is kell a történelem. Ezt se tudom lenyelni. Én úgy érzem, hogy a történelem (a sokféle történelem) raktárából hol ez, hol az kerül az asztalra - érdekességként, valami cáfolataként, divatként, modellként, képzeletbeli rekonstrukcióként, akárhogy. Az lehet, hogy ez az érdeklődés nem a folyamathordozókra - a Zeitgeistre, a Történelem Szellemére -, pláne nem a végcélra kíváncsi. Az meg tuti, hogy többé nem akar történelemfilozófia lenni. De manapság az ember (a világ) igenis kíváncsi lett a történelem raktárára, ami nagyobb lett ugyan, a kacathalmaz áttekinthetetlen (virtuális és valóságos képekkel), de egy-egy darabja (és ellendarabja) fontosabb lett, mint bármikor. Ez a történelem iránti érdeklődés pragmatikus, felhasználóbarát, haszonelvű (hamisító is, persze). De egyre jobban kell. Akár lábjegyzetként vagy kontextusalkotóként, netán a megértés feltételeként, sőt identitásképző keretként. (Akkor is, ha Belting mindenáron radírozni akarja a „keret" fogalmát: frame nélkül nem megy a gondolkozás - igaz, az egyes korok (évek, divatok, emberek) mindig más keretet választanak, de ilyen értelmező platformra kognitív okokból van szükségünk: különben szétesik a gondolkozás, elveszik a tájékozódás biztonsága. (Gondolom én.)
Vagyis: a posztmodern hype-jának összeomlása után más lett a viszonyunk a történelemhez és benne a művtöri apró folyamataihoz is. Belting könyvét záró paradigmatikus példa a Prospero könyveiről szóló miniesszé. Hogy Greenaway folytatta a filmet (lett másik film, színház, könyv, performansz, előadás, kommentár), de amiket elővett, beépített, megmutatott - antik könyvek, lapok, amint Sir John Guilgud olvas -, az megelevenedik, az maga a film és szöveg. De nemcsak ő látja, hanem mi is, sőt elsősorban mi látjuk. Nos, ez a mitologikus könyvlapozás maga a történelem esetlegességének, sokalakú jelenlétének metaforája. A könyvek, melyek hol itt, hol ott nyílnak ki, és az akkor/ott láthatók, bizony ámulnivalók, netán iránytűk, fejtörők, mesék vagy éppen fegyverek. Greenaway metaforája azt jelenti, hogy a történelem sokféle kultúra történetére esett szét ugyan, de gyakorlati életszükséglet lett - meseként, értelmezési keretként, lábjegyzetként, magyarázatként. Vagyis Belting mindent összefoglaló műidézete (a Greenaway-film mint modellpélda) saját elméleti fordulatát lövi le. Nincs vége a művtörinek, a művészetnek meg pláne nincs.
Heraus mit uns - sírja, érveli, kiabálja Belting kétszáz oldalon át. (Ki velünk, művtörisekkel, történelemmel foglalkozókkal, művészetet magyarázókkal, esztétákkal...) A könyv dühös sprechtgesang korunk művészetellenessége, műveletlensége és megújulóképessége, művészetekbe való menekülése ellen. (Mert nála mindennek vége van, művészetnek, közönségnek, művtörinek, történelemnek, és csak sajnálja, hogy közben nő valami új is, mert látja, szóval magára is zabos, de nagyon.) A végén már ismétli is magát, többször is elátkozza saját szakmáját, kiábrándultan tengerbe hányja könyveit (ŕ la Vihar Prosperója), és kineveti tudományát. De micsoda grandiózus gesztus ez az önszáműzés, ez a teoretikus csődből eredő bosszankodás! Mindent újra tudsz belőle tanulni. A modernizmus szeretetét is. Akkor is, ha már nincs ilyen fogalom.
 
 
 

Hans Belting: A művészettörténet vége. (Az első kiadás újragondolt változata - tíz év után.) Fordította Teller Katalin. 334 oldal, 3595 forint.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk