Takács Ferenc
Váltófutás megváltásért
Néhány adat. Az 1967-ben született Egressy Zoltán Portugál című színdarabját 1998-ban mutatta be a Kamra, a Katona József Színház kisszínpada, Lukáts Andor rendezésében. Azóta is telt házakkal megy, néhány éve már a nagyszínházban, de így sem könnyű rá jegyet kapni, nyolc éve töretlen siker. Közben játszották Szegeden, Grazban, Pozsonyban, Ostravában, Česke Budejovicében, Prágában, Szatmárnémetiben, Miskolcon, Kassán, Uherská Hrádistén, Füleken és Poznanban. A Sóska, sültkrumpli című darabját 2000-es budapesti bemutatóját követően hét színház tűzte műsorára, 2004-ben az angliai Magyar Magic rendezvénysorozat keretében Londonban is játszották, jelentős sikerrel. Újabb színpadi művei közül a Kék, kék, kék-nek 2001 óta három bemutatója volt, a 4(breve)100-nak 2003 óta négy, közöttük lengyel és osztrák helyszínekkel (2005-ös adatok).
Ez bizony siker, mégpedig jelentős siker, még akkor is, ha nyugtázzuk: az elmúlt tíz-tizenöt évben élénk és sokféle kortárs drámairodalom született mifelénk, s a színházak - a kisebb, kamarajellegű, kísérleti" műhelyek lelkesen, de okkal-móddal a hagyományos nagyszínházak is - mostanában fel-felkarolnak új tehetségeket, s vállalják induló szerzők műveinek a színrevitelét, pontosabban az ilyesmivel járó kockázatot. Egressy Zoltánnak nyilván szerencséje is volt: viszonylag fiatalon robbant be, viszonylag csekély mértékű ellenállás ellenében. Mindez - a tucatnyi bemutató és a sikerszériák - szinte a minap történt (jellemző a történtek újdonságára, hogy az Új Magyar Irodalmi Lexikon 2002-es CD-ROM kiadása még nem tud a szerzőről). De máris annyi minden történt, Egressy súlyra-mennyiségre nézve annyi mindent produkált ebben az évtizednél is rövidebb időszakban, hogy nem tanácsos késlekedni a mű és a működés szemrevételezésével, s - természetesen előzetes és ideiglenes - mérlegre vetésével.
Erre most az a szerencsés körülmény ad alkalmat, hogy Egressy Zoltán eddigi drámai munkásságából bő válogatás jelent meg Portugál * Nyolc dráma címmel (a válogatást, gondolom, a szerző végezte, bár ez sem a kolofonból, sem Nagy András értő-értelmező, egyszersmind barátian párfogó utószavából nem világlik ki). Itt is hasznos lehet némi adatrögzítés. Egressy színházban játszott darabjai közül a kötet nem tartalmazza A Németh Antal-ügy címűt (1999-ben ment a József Attila Színházban), valamint két mesejátékát, a Csimpi szülinapjá-t és a Fafeye, a tenger ész-t (2001, illetve 2004, Kolibri Színház). Tartalmazza viszont a kötet lezárásáig nem játszott, 1995-ös keltezésű Reviczky-t (azóta 2005 októberében bemutatták Szegeden), amely - legalábbis a kötetben szereplő drámák közül - a legkorábbi műve a szerzőnek, s legújabb darabját, a Baleset címűt (2004), amelyet - egy Bárka-beli felolvasás (2005) után - a Veszprémi Petőfi Színház társulata készül színre vinni.
Hogy a gyűjtemény alapján milyennek mutatkozik az Egressy-drámaírás, azt leginkább negatívumokkal határozhatjuk meg: mi az, ami nem jellemzi ezeket a színdarabokat. Nos, Egressy színháza nem totális színház, nem kegyetlen színház, nem abszurd színház, mint ahogy nem rituális-ceremoniális dráma, nem (a színjátszás és nem színjátszás határát látványosan elmosó) happening vagy performance, nem egzisztenciális pszichodráma, a társulat kollektív lelki öntisztulása, nem látvány-, mozgás- vagy táncszínház, nem a nézőt mozgósító agitprop, nem a nézőt direktben röhögtető vásári alakoskodás. Mint ahogy hiányzik belőle a modernista önreflexió, a metadráma-komponens is: nincs itt verfremdungseffekt, a színdarab nem közli magáról a nézővel, hogy ő színdarab, a szereplők nem jelzik, hogy ők voltaképpen színészek, akik színdarabot adnak elő, a dialógus nyelvezete nincs teletűzdelve árulkodó színpadi metaforákkal. Azaz - fundamentumát és az erre a fundamentumra támaszkodó szerkezetét, valamint alapbeállításait és működését tekintve - voltaképpen az ellentéte mindannak, amelynek jegyében a 20. század igyekezett megújítani a színházat. Egyszóval: hagyományos színház, színházszerű színház, vállalt - bár minden különösebb dac nélkül vállalt - csehovi-ibseni alapokkal, dobozszínházi", társalgásszínházi" talppontokkal.
Tegyük rögtön hozzá: ezek a hagyományos talppontok legalább annyira kiindulópontok is. Egressy dramaturgiájának lényegét a jelek szerint éppen ez adja: a csehovi-ibseni alapozás, melyhez a finom moduláció, a képlettől és a sémától való átgondolt eltávolodás társul, az alapok szinte észrevétlen meghaladása, a felvett keretek tapintatos kitágítása. A kötetben foglalt nyolc drámában mindez voltaképp nyolc különböző módon történik meg, azaz az egyes drámák újabb és újabb variációk ugyanarra az alapműveletre. Közben egy átalakulási folyamatnak is állomásai: ennek a tíz évnek - a drámaírói pálya első tíz évének - a termése, bármennyire is meglepő, olyan sort alkot, amelynek iránya van, s amely sorban észrevehetően elkülönülő fázisokat, korszakokat" találunk.
Tanulságos ebből a szempontból az időrendi kiindulópont, vagyis az első stáció: az 1995-ben íródott Reviczky. A drámaírói pályakezdés kerete itt a kultúrhistóriai adaptáció: a Reviczky-életrajz tényei szolgálnak a cselekmény elemeiül, s Reviczky Gyula, valamint barátai és pályatársai, Koroda Pál és Komjáthy Jenő alakjának az irodalomtörténet őrizte lenyomataiból rekonstruál szereplőket színdarabja számára a szerző. Elbeszélésszerű jelenetsort látunk, s a dekadens művészsors példázatának a tükrében (azaz kissé keresetten irodalmias keretbe foglalva), Reviczky sorsszerű önsorsrontásában vehetjük szemügyre azokat a témákat és motívumokat, s hallhatjuk ki azt az alaphangot ebből a sorsképletből, amely néhány évvel később, az 1998-as Portugál-ban is megjelenik, s marad voltaképpen állandó jellegzetessége a későbbi Egressy-daraboknak.
Az egyszerre sejtelmesen metafizikai, egyszerre kisszerűen hétköznapi tönkremenés látomása ez, a kudarcra és beteljesülhetetlenségre ítéltetett élet csendes végzetszerűségét tanúsítják a drámák szereplői a maguk sorsával, eleve hamvába holt kapcsolataikkal, reménytelen kilátásaikkal. Még ha olykor, kivételes pillanatokban és kivételes alkalmakkor, megpróbálnak is fölébe emelkedni elrendelt sorsuknak és megváltoztathatatlannak tudott helyzetüknek, mindhiába. Ami bennük túlmutat mindezen, nem több valamiféle tompa sóvárgásnál és körvonalazatlan hiányérzetnél - talán le lehetne győzni a sorsot, talán fel lehetne kapaszkodni, talán hinni kellene az álmainknak, talán kellene, hogy legyenek álmaink.
De a Portugál-lal kezdve merőben más dramaturgia közege hordozza és közvetíti a Reviczky-ben felsejlő látomást. Elmarad az adaptációs keret irodalmias áttételessége (majd csupán a 2002-ben írott Vesztett Éden-ben, ebben a Majthényi Anna-Madách Imre-Fráter Erzsébet családi hármas poklával foglalkozó irodalmi feldolgozásban nyúl ismét s - eddig legalábbis - utoljára ehhez a patenthez Egressy), s helyette hangsúlyosan mai, kisrealista eszközökkel ábrázolt köznapi környezetben és többnyire a köznapi valószínűség határain belül maradva játszódik a történet. A környezet - a Portugál-ban falusi kocsma és töltelékei - a későbbi színművekben minden esetlegességét elveszíti, legalábbis lakói számára: összezárt, egymásra utalt, egymás életétől függő, egymás életébe kényszerűen belelógó emberek közé visz a vándorcirkuszosok körében játszódó Kék, kék, kék, a létfontosságú versenyre készülő, az életükben megváltásszerű fordulatot hozó győzelemre sóvárgó női futóváltó tagjait, edzőjüket és gyúrójukat bemutató 4(breve)100, a meccset levezető futballbíró és a két partjelző kényszerközösségét boncoló Sóska, sültkrumpli. Ezt az utóbbi három darabot akár trilógiának is tekinthetjük: közös bennük, hogy szereplőik életközössége egyben munkaközösség is, hogy mindháromban valamiféle próbatétel pillanatában látjuk a szereplőket, mégpedig olyan próbatételében, amelynek éppen a felülemelkedés, a sors fölébe kerülés a tétje. Mint ahogy közös bennük az is, hogy a szereplők mindhárom darabban elbuknak a próbán, s hogy a darab végére olyan sötét és kellemetlen titkokat tudnak meg egymásról és magukról, amitől önmaguk szemében is kevesebbnek látszanak, önmaguk ítéletében is reménytelenebbnek látjuk helyzetüket, mint színdarabbeli történetük kezdetén.
Hogy ezt a három drámát szorosabb közelségben, sőt valamiféle egységben látja az ember, ennek természetesen a drámák működési közegének - vagy ahogy a magas esztétikában mondják: létmódjának" - a kettőssége is segít. A dráma kultúránkban évszázadok óta két szín alatt áldoz múzsájának: van egyrészt a színházi előadás, ami akció, hang, látvány, s mint ilyen, egyszeri közösségi befogadói aktus kiváltója, egyben eredménye; s van másrészt a kinyomtatott drámai szöveg, a könyv, amely fel- és visszalapozható, a drámák gyűjteménye, amely a magányos olvasás erőterében állandóságra szert tevő regény- vagy versszöveg módjára viselkedik, s olyan belső és külső összefüggéseit mutatja fel, amelyek a színházban nem tudnak aktualizálódni (azaz ott nincsenek). Így azután az olvasás olvassa össze" trilógiává azt, amit a színházi produkció meghagy egymástól független három színdarabnak.
S ugyanígy a könyvállapot és korrelátuma, az olvasás olvassa össze" valamiféle (töredezett és felemás) egységgé, fragmentumokból kiadódó kváziregénnyé a kötetbe foglalt színműveket. Hiszen csupán az olvasó képes észlelni ezeknek a színdaraboknak egy makacsul visszatérő motívumát: a Bittner-enigmát. A Reviczky-ben többször is emlegetnek egy bizonyos Bittner bárót, részeges krakélert; a Portugál vége felé agyonvernek egy korábban nem látott, bár a kocsmai beszélgetések során sokat emlegetett Bittnert; Bittnernek hívják a nemzetközi cirkuszvilág képviseletében fellépő ügynököt a Kék, kék, kék-ben, Bittner az atlétikai szövetség embere, a teljesítendő időszint meghatározója, egyben az edzőasszony régi szeretője, a női futóváltó egyik tagjának az apja a 4(breve)100-ban; Bittner a labdarúgó-szövetség kirendelt ellenőre a futballmeccsen, egyben a partjelző, majd a bíró volt élettársának az elszeretője a Sóska, sültkrumpli-ban; s végül a 2000-ben írott Három koporsó-ban, ebben az 1849-ben játszódó áltörténeti Jágó-játékban személyesen is tiszteletét teszi, ő minden jónak elrontója és minden rossznak okozója.
Mindenek felett lebegő, mindent a maga akarata szerint irányító, kifürkészhetetlen szándékú teljhatalomként, valamiféle ördögien-istenien transzcendens erőként söpri maga alá és avatja az egyes drámákat valamiféle átfogó enigmatikus allegória elemeivé ez a motívum. Isten-e, krisztusi figura-e Bittner (a név németül történetesen valami olyasmiként is értelmezhető, hogy kérő", kérelmező", folyamodó", sőt - talán - közbenjáró"), vagy maga a Rossz, a Sátán, nem tudjuk - jó manicheusként amúgy sem lehetünk soha biztosak az ilyesmi eldöntésében. Mindenesetre általa valamiféle transzcendens fuvallat csapja meg a könyv olvasóját (hogy a színházi néző levesz"-e ebből valamit, kétségesebb), s mintegy felkészíti a legújabb Egressy-mű, a Baleset immár nyíltabban szoterológiai (azaz Krisztussal-megváltással kapcsolatos) felhangjaira: a hősnő, Eszter traumatikus látomása a megváltatlanságról és a megváltásra szomjúhozásról szól, meglehetős közvetlenséggel.
Hogy ez a transzcendens sóvárgás a diagnózis részeként kerül-e be Egressy drámai világába (hiszen az, hogy nem tudunk meglenni vak remények híján, éppenséggel létünk visszafordíthatatlan tönkremenetelének a kikezdhetetlen tanúsítványa), vagy netalán ezeknek a drámáknak a gyógyjavallata lenne (igenis hinnünk kell, hátha mégis megsegít valaki bennünket nagy bajunkban és szükségünkben), ezt nem szeretném eldönteni. A trilógiában" egyensúlyt látok a kettő között, s éppen ezért ezt a három darabot jelentős drámáknak, egy jelentős tehetség jelentős teljesítményeinek tartom - a legújabb darabban viszont nem látom ugyanezt.
Hogy mi jön ezután, mi következik a pályakezdés (gazdag és érett termésű) évei után Egressy Zoltán drámaírói pályáján, erre nem igen tudok mit mondani. De hát nem is kell talán: végtére ember tervez, Bittner végez...
Egressy Zoltán: Portugál * Nyolc dráma. Budapest, 2005, ANT-KO. 502 oldal, 3400 forint.