←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Molnár Gál Péter

Vizsgaelőadás

„Politika nem. Meggyőződésem, hogy elegünk van belőle!" - írja a Magyar Színház színiakadémiájának végzős hallgatóival rendezett Arthur Miller-dráma színlapjára Őze Áron, tanáruk és rendezőjük. A színház második emeletén, a Sinkovits Imre Színpadon játszszák az egykori Broadway-darabot A salemi boszorkányok - nekünk és bennünk! címmel.
Ebben a színházban játszották először Magyarországon A salemi boszorkányokat. Illetve dehogy ebben. A Nemzeti Színházban mutatták be. A Nemzetiben, amelyet néhány hónapja még nem hívtak Magyar Színháznak. Nem is ebben az épületben játszották, hanem a Blaha Lujza téren, a Nemzeti Népszínháztól bérelt épületében. Mégis ide kötődik az első Salemi-előadás. Innen küldték nyugdíj útján a gyors halálba Marton Endrét, aki kivívta-kierőszakolta-kisírta bemutatását. És ennek a színháznak a múltja belekanyarodik a Nemzeti Színház történetébe. (Bevallom, máig előbb Nemzetinek mondom, s csak azután igazítom a szót Magyarra.) A Nemzeti Színház elvesztette ugyanis mindazt a kisnemesi előjogát, súlyát és szerepét, amit a magyar színháztörténetben birtokolt. Szabatosabban: nem elvesztette, hanem felosztotta több színház között. Nincs kizárólagossága a Nemzeti Színháznak, mint amikor védelmezni kellett előjogait a német nyelvű színészettel szemben egy zömében németül beszélő városban. Most már valamennyi színház Nemzeti Színház. Megszűnt a színdarabok egyedüli játszási tulajdonjoga. Megszűnt a színiiskola növendékei közötti választás elsőbbsége. A színház tagjai nem rendelkeznek egykori kiváltságaikkal. Magánszínházak (úgyszólván) nincsenek. Egyaránt a nemzeti kincstár vagy a költségvetés tartja fenn működésüket.
Amikor Marcel Aymé átdolgozása az 1957-58-as évad sikere a párizsi Antoine Színházban Raf Vallone-nal: Magyar Bálint főtitkár kéri a Külügyminisztérium tájékoztatási főosztályának vezetőjét, Szál Józsefet, hogy Arthur Miller Salemi boszorkányok című darabjának példányát juttassák el Londonba Tábori Pál újságíró címére (14 Stafford-Terrace London W.8.), mert a szerző a francia adaptáció miatt gyanakszik, megtagadta az előadási jogot. Tábori Pál majd a diplomáciai futár szállította példányt akadálytalanul eljuttatja New Yorkba Tábori György hírlapíróhoz, aki személyes barátságban van Millerrel, s átadhatja neki közvetlenül. „Így kívánjuk elkerülni azt a számukra nem kívánatos feltűnést, hogy akár Tábori György, akár Arthur Miller terjedelmes postai küldeményt kapjanak a »vasfüggönyön túlról«. Ez a szükséges óvatosság minket is meglepett, de félreérthetetlenül adták tudtunkra." (A levél 1956. szeptember 6. kelt. MOL, N. Sz. igazgatósági iratok.)
A színház a Martonplay Ltd.-n keresztül (Michel Lucas) a Marcel Aymé-adaptáció jogát kéri meg. Az ő átdolgozását játsszák Hubay Miklós fordításában, Marton Endre rendezésével. Tovább bonyolítandó a kulisszák mögötti történetet, nehogy elvesszen az utókornak: Szál József római nagykövet korában feleségével, az ismert fotós Bürger Gertrúddal - egykorúan szólva - lelécelt, dobbantott, a szabadságot választotta. Hubay lefordította íziben a drámát, Marton érdekes elgondolással akarta színre állítani a Katona Józsefben. A dráma paraboladarabként utalt a John McCarthy szenátor sugallta Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság működésére, mintha New Yorkban ideiglenesen szovjet csapatok állomásoztak volna, és Miller csakis az 1692-be, Salembe helyezett boszorkányüldözés mögé rejtetten tudott mesélni a hidegháborús évek társadalmáról (1953). Egy nappal azelőtt, hogy Miller elutazott volna Salembe a városi bíróságon áttanulmányozni a 17. századi tárgyalás jegyzőkönyveit, meglátogatta Elia Kazan színházi és filmrendező, Miller barátja, hogy elmondja, a bizottság előtt megtagadta a vallomástételt, majd munkája védelmében felsorolta mindazokat, akikkel rövid, átmeneti párttagsága idején kapcsolatba került. A rejtetten kommunistaszimpatizáns drámát Magyarországon betiltották (1957), mivel tervezett bemutatója egybeesett volna a nagy íróperrel - Déry, Háy, Zelk, Tardos Tibor bíróság előtti felelősségre vonásával -, és a párt, noha folyamatosan szorgalmazta a „mai magyar drámát" és az új, szocialista élet ábrázolását, attól kifejezetten iszonyodott, ha időszerű volt valamely dráma vagy annak előadása. A francia átültetéskor fogának élességét letompított színdarab lendületét vesztve csak 1961. október 11-én kerülhetett színre. A Katona helyett a Nemzeti Színpadán. A bensőséges, lelkiismereti dráma helyett a külsőségekre terelte a figyelmet a hivatali színházfékezés.
 
Feltelefonozott egy fickó, szívesen látnák a Magyar Színházban, ha látnám a Magyar Színház növendékvizsgáját. Este fél nyolckor. Biztonságból két távolabbi időpontot is megadott. Jobb túlesni minél előbb. Hívásra házhoz megyek.
Belépek a terembe. Odakintről nem érzékelhetően telitöltött ház van. Kihajtott patyolatgallérral, Bocskaiban széparcú kismagyarok. Komoly közönség. Szünetbeli dévajkodás helyett szívósan figyelnek. Befogadnak az oltárról.
Bárhová nyitunk be, mindenütt telt ház van. Jó, rossz, nézhetetlenül középszerű: zsúfolt nézőtérre talál. A túllátogatottság oka? Csakis a televízióval magyarázható. A televíziózás kezdetein műveltség-borúlátók jeremiádázásától lett csuromkönnyes minden újság. Agyonnyomja a tévé a színházat! Elszippantja közönségét! Legyűrhetetlen versenytársa nőtt a több ezer éve működőnek!
Mostanra a tévé a színház közönségszervezője lett: olyan rossz, hogy inkább színházba mennek az emberek. Addig sem kell odahaza beszélgetni.
 
A színház második emeletén kamaraszínpad. Díszlet nincs. Jelzésnyi asztal, székek, matrac a földön. Próbaruhák, nem jelmezek. Töméntelen figyelmeztető mutatóujj döföl a játéktérben. Mindenki felmutatja a mutatóujját. Azzal nyomatékosít. Felkiáltójelet rajzol csontból-húsból. Rámutat lényeges szövegrészekre. Indulatot jelez a kifeszített mutatóujj.
Hars hangok. Hasizomból jellemábrázolás. Hajszolt drámázás. Zöld, éretlen színpadi magatartás. Úgy száguldanak, mintha félnék, hogy lekésik az esti programjukat. Szép, hangosan beszélnek. Nemcsak szépen artikulálnak, hanem nagyothallók számára udvarias előzékenységgel megemelt erővel. Szünet nélküli szilaj sebességgel robognak. Éppen csak kivárják partnerük szövegének elhangzását, máris rácsattintják a maguk mondatát. Mondhatni: gondolkodás nélküli gyorsasággal. Nincs idő meghallani, amit mondtak nekik, nincs idő a válasz megszületésére. Nincs drámai helyzet, sem folyamat: csak meghajszolt szöveg.
Jön egy kislány Schmoll-pasztával bekent arccal. Ő Tituba, a barbadosi néger rabszolga, a társadalmi hisztéria áldozata. Régóta nem fenik be arcbőrüket feketére a színészek. (Emlékezetem magánarchívuma őrzi 1960-ból Lorraine Hansberry A napfény nem eladó című rettenetes színművének főpróbáját, ahol váratlanul betört a színpadra Simon Zsuzsa négerre suvickolva. Léner Péter nevű évfolyamtársammal ellenállhatatlanul röhögni kezdtünk, mire kiutasítottak minket a színházból.) A néző képzeletére bízzák az arcbőrt, az életkort, a szakállat, a nemek azonosítását. Mintha lassan visszakapná a színház eredeti tulajdonjogait: a színészek és a nézők közös képzelete hozza létre az előadásokat.
Fennhangon, lóhalálában, egymás meghallása nélkül megyen le (egyben) az első két felvonás. Szünet után visszajőve más előadásban mutatkozik a másik kettő. Lehalkulnak a játszók. Eljut hozzájuk partnerük mondata. Látjuk tekintetükben megszületni a gondolatokat. Értékes drámai szüneteket tartanak. És egyszerre működni kezd az elvirágzottnak tekintett, fél századnál korosabb színdarab. A fiatal közönség lélegzet-visszafojtva figyel. Engem is elsodor az előadás ereje. Szünetet követőn mintha nem ugyanabba a színházba kerültem volna vissza. Nem is vizsgaelőadás, hanem érett játszók igen céltudatos produkciója menne a lepattogzott próbateremben.
Az első részben azt játsszák, hogy játszanak. Úgy viselkednek, mint amit hisznek színészekről, miként viselkednek szerepben. Öblösítik hangjukat. Idősebbnek akarnak mutatkozni koruknál. Az előadás második felében azt játsszák, hogy nem játszanak szerepet, élik az életüket. Drámáznak az első részben. Drámaiak a másodikban. Figyelnek egymásra. Meghallják egymást. Gondolkodnak, és csak azután szólalnak meg. Az első részben éretlen színészkedés folyik. A második részben előjön mindegyikük személyisége. Nem ömlesztett, gyakorlatos színinövendékek, hanem érző emberek. Saját arcuk lesz. Saját hangjuk. Nem azt mondom, hogy nagy személyiség bármelyikük is: akad köztük ügyes, talpraesetten fogalmazó, a fiatalok kazla biológiai örömet szerző, csillogó retinák, feszes arcbőr, becsvágyó buzgalom. Azután előhívódik mindaz az őszinteségre mutató hajlandóság, ami színésszé fújta őket. Képesek nyilvánosan egyedül lenni. Nézők előtt úgy szólalni meg, mintha maguk volnának saját életük problémáival. Egyszerűen beszélni a színpadon a legnehezebb. Könnyebben szólal meg a csiszolatlan hangképző szervekből az előtte járó nemzedéktől hallott színpadiasság. Hosszú út a csinált hangtól eljutni a sajátig. A teatralitástól a közvetlenségig. A deklamálástól a közlésig. A színpadiasságtól a természetességig. Minden nemzedék újból megharcolja a saját hangját. (Hogy érettségére - amikor már „tudja" a mesterséget - ismét kényelmesen elterpeszkedjék a szájra kínálkozó hamis hangokhoz.)
A vizsgaelőadás a nézőnek is vizsga. Minden előadás a közönséget is megvizsgáztatja: azt hallja természetesnek, amit megszokott a színházban, vagy az igazi egyszerűséget, a játszó és befogadó közti tartalmas kapcsolatot.
Hatvanhat éve voltam először színházban. Ötvenöt éve átlagban heti egyszer. Vagyis 5202 előadás nem segített közelebb megértéséhez annak, hogy mi történik a játszóban. Hogy jön létre a színpadi igazság, és mitől tűnik el. Miként tud személyes közléssé válni idegen mondatok, gondolatok, jellemek közvetítése, és mitől válik befogadhatóvá a színpadon demonstrált történet, vagyis miért érzem sajátomnak, rólam szólónak az előadott demonstrációt?
Most eljutottam végre oda, hogy semmit sem tudok biztosan a színházról.
Ennyi eredményt tudok felmutatni.
 
„Politika nem" - írta Őze Áron. Való, A salemi boszorkányok elvesztette „boszorkányüldözéses" politikai időszerűségét. Nem szól a hidegháborús évek szorongattatásairól. Nem szól annak, amit közkeletűen „politikának" nevezünk: vagyis nem a Danfort kormányzóhelyettes meg az inkvizíciós puritánok gerjesztette vádaskodás a politika, hanem a mindennapok élésének módozatai, az állam (=polis) polgárainak megítélése életük körülményeiről.
De: politika! Az előadás nem a bekoszolt, elhasznált, gyanús, zsebcentrikus értelemben politikai színház, emeltfejűen, állampolgárian az.
 
 

Arthur Miller: A salemi boszorkányok. Fordította Mészöly Dezső. A Magyar Színház színiakadémiájának növendék-előadása a Sinkovits Imre Színpadon, 2006. január 27. Játsszák Rák Zoltán, Magyar Tímea, Jankovics Anna, Papp Orsolya Júlia, Nagy Veronika, Harcsik Róbert, Meggyes Krisztina, Tövispataki Beáta, Kovács Zoltán, Endrődi Ágnes, Gulácsi Tamás, Molnár Ágnes, Gádor Tamás. Osztályvezető tanárok Őze Áron - Szélyes Imre. Rendező Őze Áron.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk