←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Fáy Miklós

Vissza Menuhinhoz

Az egész Kelemen Barnabással kezdődött. Vele hirdették meg a Zeneakadémián Bach hat szonátáját, amelyeket mostanában hegedűn és csembalón játszanak, az igazi régizenések azonban trióként, hegedűn, csembalón és csellón adnak elő, a régi zenészek pedig hegedűn és zongorán. Lehet, hogy bonyolultan hangzik, de tényleg így van.
Kelemen Barnabás azonban végül a hat szonátából csak kettőt hegedült el, az őt kísérő Pertis Zsuzsa egészségi állapota miatt. Jó, több is veszett Mohácsnál, de mégis fölpiszkálódott a vágy, hiszen valaha annyira szerettem ezeket a darabokat, és olyan sokat hallgattam, részint a konyhában a Bartók rádióból fölvett, elég kétes hangminőséget produkáló kazettás magnón, részint meg a nagy büszkén és 300 forint húspénzen megvásárolt Harmonia Mundi kiadású lemezen, a Kuijken testvérek és Gustav Leonhardt nagyon korhű és emlékeim szerint igen jól sikerült előadásában. Ha nem búgna olyan őrjítően a lemezjátszó mellett az MC trafó, talán nem is lenne semmi bajom, meghallgattam volna ezt az emlékeim szerinti hat szonátát. Vagy lehet, hogy az is elég lett volna, ha Kelemen Barnabás jobban játssza el azt a kettőt, amire vállalkozott. Mert így vége volt a koncertnek, és az ember nem tudott mihez kezdeni a szonátaéhségével.
A kézenfekvő megoldások ugyanis nem csillapítanak semmit. Legalábbis most nem. Akárhogyan törtem a fejemet, a Bach-szonátákból csak kettőre emlékeztem az otthoni CD-polcon. Az egyik a Menuhin és Kentner Lajos által játszott változat. A felvétel az ötvenes években készült, Menuhin élete küzdelmes éveit élte, túl volt a nagy házassági válságon, túl a háborún, túl mindenféle szörnyűségeken, de dolgozott benne a nyugtalanság, szaladgált a világ egyik végéből a másikba, Moszkva és Delhi, New York, London, Svájc, Olaszország, saját számítása szerint 350-400 közszereplést vállalt évente (!), mint akinek mindenre van ideje, csak arra nem, ami a dolga lenne. Azért ne értékeljük alá azt a nyomást, aminek a hegedűművész ki volt téve. Nemcsak arról volt szó, hogy gyakorlás és koncertek, tartani azt a színvonalat, amit tizenhat évesen már elért, és most érett fejjel, harmincas éveiben ugyanolyan zseniálisnak kell lennie, amilyen ösztönösen volt. Pedig ez is emberes feladat. De Menuhin már ekkor több volt, nyilván mert több is akart lenni, mint muzsikus. Gondolkodó és a világ lelkiismerete. Vagyis kiállt Wilhelm Furtwängler mellett, föllépett Berlinben, és nem csak az amerikai katonák előtt. Óriási volt a felháborodás. Menuhin, akinek még a keresztneve is azt jelenti, hogy „a zsidó", a németeknek játszik? Megbocsát nekik? Csakhogy ő nem bocsáthat meg, mert nem szenvedett miattuk. Tényleg a részletek ismertetése nélkül, csak hogy Menuhin helyzetét érzékelni lehessen, fontos tudni, hogy amikor Izraelben akart föllépni, a későbbi miniszterelnök, Menahem Begin üzente neki, hogy ha odamegy, nem lesz kegyelem, megölik. Mint tudjuk, nem ölték meg. De nem szerették.
Hogy az élet ne legyen egyszerű, közben otthon is zajlottak az események. Megromlott házasság, válás a láthatáron, új kapcsolat. Megint a részletek nélkül: van egy fénykép ebből az időből. Balról jobbra: Kentner Lajos (emlékszünk, ugye, vele játssza Menuhin a Bach-szonátákat), köpcös alak, erőteljes profil, határozott sasorr, kopasz fej. Mellette világosszürke Mao-öltözékben Menuhin, középen Furtwängler jellegzetes gúnárnyakával, és három nő. Az egyik Frau Furtwängler, a másik kettő a Gould nővérek. Az egyik éppen akkor ment feleségül Kentnerhez, a másik pedig titkos arája Yehudi Menuhinnak. Kentner igazán illusztris esküvői tanúkat választott.
Ismerős a Kentner név? Ha igen, minden okunk megvan rá: azelőtt valamennyi háztartásban megvolt a Hungaroton lemeze, fehér háttér előtt piros virágot tartó nő, népszerű zongoradarabok voltak a korongon, köztük a címadó darab, a Für Elise. Kentner Lajos játszotta. De aki egy kicsit mélyebben érdeklődik a hazai zongorajáték után, az is hallhatott Kentnerről. Az első budapesti Liszt-zongoraversenyt 1933-ban néhány botrány tette emlékezetessé. Például a középdöntő után távozott a zsűriből Emil Sauer, mivel úgy érezte, hogy a magyaroknak maguk felé hajlik a keze, de aztán maguk a házigazdák is összevesztek, mert úgy érezték, érdemtelenül győzött Fischer Annie. Többek között így érezte a verseny harmadik helyezettje, Kentner Lajos is.
A lemez körül tehát van valami gyanús, és éppenséggel az emlékeim sem szépek. Menuhin hamisan játszik, mellette pedig a törekvő Kentner, az utolsó szonátában azt a tételt, amelyben nem szól a hegedű, olyan értelmetlenül gyorsra és pörgősre vette, mintha alig várná az alkalmat, hogy megmutassa, igaziból milyen jelentékeny zongorista is ő. Arra már nem emlékeztem, csak amikor előkerestem a kiadványt, hogy rajta van egy másik felvétel is, amelyen Menuhin a csembalista-legenda Wanda Landowskával játssza az E-dúr szonátát. Ez pár évvel korábbi felvétel, 1944-ben készült New Yorkban, de emiatt még a kísérőfüzet írója is szabadkozik egy keveset: Menuhin annyira tisztelte Landowskát, hogy mindenben alkalmazkodott hozzá, ezért aztán meglehetősen üres a játéka. (Érdekes, hogy Humphrey Burton, Menuhin életrajzírója ezt a felvételt a korszak ajánlott lemezei közé sorolja, mert bizonyítja, hogy a hajszás háborús évek és a kevés gyakorlás ellenére Menuhin hegedűhangja és virtuozitása semmit nem romlott.)
Ez tehát az egyik lemez. A másikon Jaime Laredo és Glenn Gould játszik. Nagyon érdekes CD, talán túl érdekes is. Laredo meglehetősen romantikusan játszik, ha szíve szerint húzhatja, Gould viszont száraz és analitikus, néha az ember szíve elszorul, amikor hallja, hogy Gould megingathatatlan egyénisége hogyan kényszerít a másik muzsikusra kényelmetlen tempót, hogy a keverés és a hangzás egésze miként húzza alá, hogy ennek a lemeznek a zongorista a főszereplője, és hegedülhet itt ez a szegény ember, a lényeges dolgok a zongorán történnek. Nagyon szeretem ezt a lemezt, viszont mindig azt érzem, hogy csak variáció, arra való, hogy gazdagítsa képünket a Bach-szonátákról. De mihez képest gazdagítsa, amikor éppen arra várunk, hogy végre valami képünk legyen?
A megoldás egyszerű, le kell menni a lemezboltba és venni egy harmadik felvételt. Az ám, de nincs. Lemezbolt van, de Bach-szonáta nincs benne. Akkor ki kell menni Bécsbe, és ott venni. Az ám, van is. Megvettem tehát Arthur Grumiaux-val a sorozatot. Elsőrangú ötletnek látszott, hiszen Grumiaux neve nem cseng olyan nagyon jól, de attól még első osztályú hegedűs, nemrég hallottam egy Mozart-szonátát vele, és egészen úgy szólt, mintha Bach lenne. Milyen lehet, ha majd Bachot játszik?
Most jelenik meg Grumiaux másik régi lemeze, ahol szintén játszik a szonátákból, így aztán nem szeretnék elhamarkodva ítélni. De ezen a Philips-korongon sokszor elviselhetetlen. A hegedűhang harsány, mintha trombita lenne, a csembaló mellette cicceg, csörög, cummog, ha van ilyen szó, halkan és kitartóan, az egész nagyon fárasztó, és alig van benne öröm.
Kész, nincs más lehetőség. Ha az ember a szonátákra vágyik, vissza kell mennie Menuhinhoz. Közben eszembe jut egy köztes megoldás, a videó, Menuhin és Gould egy televíziós felvételen, de az csak egyetlen szonáta a hatból, és Menuhin ott valóban szörnyen hamis.
Tehát még egyszer a Menuhin-lemez, elölről, előítéletek nélkül. Egészen jó mulatság.
Az első tanulság Kentner. Kentner, akire az ember gyanakodva nézett, hogy lám, beházasodott a Menuhin-klánba, eggyel gyarapítva a Menuhin körüli zongoristák sorát (hiszen ott volt a nővére, Hephzibah, később pedig a fia, Jeremy, és a veje Fu Tsong). Először is nem házasodott be a klánba: előbb vette feleségül a maga Gould-kisasszonyát, mint Yehudi a neki rendeltet. Másodszor pedig Kentner nagyon jó zongorista. Ami a szólóját illeti a G-dúr szonátában, valóban értelmetlenül és üresen gyors, és nem is illik a tételek sorába, mintha Bach kissé összezavarta volna a kéziratait, és a hegedűszonáták közé véletlenül odakeverte volna egy francia szvit tételét is, csak senki nem mert szólni neki. Amúgy nem ez a fő baj a lemezzel. Viszont többször is előfordul, hogy Kentner hozza helyre a dolgokat. Az A-dúr szonátában például három tételben is, a mű elején azzal, hogy a zavartan kaparászó hegedű mellett ő hozza a kívánt hangszínt, a második tételben úgy, hogy a karaktert találja meg, azt a szeretni való, csöndes, városi barokk pompát, a harmadik tételben pedig a bizonytalankodó hegedű alá ő hozza meg az ideális és egyenletes tempót. Máskor Kentner jelöli ki a tempót, még olyan is van, hogy egy kicsit a maga kárára, mert a zongora egy kicsit élénkebb ritmussal élne meg igazán, de a hegedű számára kényelmesebb és hálásabb sebességet választják. Kentner ideális társ. De kihez?
Az ember nézi így is, úgy is a tételeket egymás után. Mindig van ok a panaszra. Menuhin sokszor bizonytalan. Sokszor és sokféleképpen. Jobbal és ballal. Tehát részint hamis, fájdalmasan alacsony, lapos a hang, ugyanakkor (vagy nem ugyanakkor, hanem más helyeken) a vonót tartó keze nem könnyű, túlságosan durván ér a húrokhoz, reszel, fűrészel, a folyamatos hangadás helyett valami idegtépő ráncigálást hallani, amibe időnként belenyikkan, sikkan, nyöszörög a hangszer. Ahhoz képest, hogy milyen sokszor és hosszan jelentkeznek ezek a súlyos gondok, néha elenyészőnek tűnnek az együttműködés szép pillanatai. Mert azok tényleg emlékezetesek: a G-dúr szonáta Largo tétele, ahogy a zongora kijelöl egy rejtelmes, lopva haladó tempót, amihez csatlakozik a hegedű, hasonlóan, de kicsit másképp, tehát titokzatosan, de valahogy ijedtebben, óvatosabban, nem annyira elszántan, és végül megérkezik a jobb kéz szólama is, határozottabban, és az egész valami gyönyörűséges zenévé olvad a sétáló basszus fölött.
Vannak kifejezetten Menuhinnak köszönhető nagy percek is, ugyanennek a szonátának a harmadik tétele, ahol a hegedűhang megint nem szép, inkább sírós, de talán emiatt érezni valami furcsa, panaszos magányt is, valamit, ami fáj is, sír is, de mégsem nyavalyog. És a c-moll szonáta Siciliano tételében hiába csúszkál a vonó a húrokon, mégis előjön a hegedűből valami gyönyörű és megilletődött hangszín, ami ráadásul nagyon egyszerűnek hallatszik, nagyon természetesen szól, pedig hát csupa ravaszság, finoman adagolt dinamikai változás. Ugyanennek a szonátának a másik lassú tételében újra meghallani ezt a hangot, ami technikai értelemben kicsit vackolódik, romlik, de nem zavar meg semmit, a lényege érintetlen marad.
És persze van egy csomó menthetetlenül rossz tétel, és van olyan is, mint az f-moll szonáta harmadik tétele, amikor meg lehet érezni, hogy mennyire jó ez a zene, de csak ennyi, az előadók sem élik át, csak ennyire futja tőlük: érzékeltetnek. Lassan az ember megért valamit, amit korábban nem: hogy hiába rossz, és hiába jó, nem az a lényeg, hanem az, aki játssza. És ez néha meghallható lemezen is. Az, amit Menuhin második felesége mondott az első találkozóról: bejött, kövéren, szőkén, rózsaszínűen, és egyszerre világosabb lett tőle a szoba. Az én szobámba nem jön be. De néha hegedül benne.
 
 

Bach: Sonatas for violin & piano BWV 1014 - 1019. Yehudi Menuhin - Louis Kentner. EMI 1951-1999.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk