←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Barna Imre

Freiheit

Traudl Junge, aki Hitler titkárnőjeként a végnapokat is végigcsinálta főnöke mellett a pokoli Führer-bunkerben, még azzal a meggyőződéssel kászálódhatott ki a föld alól és vághatott neki a rommezőnek 1945 áprilisának legvégén, hogy őt magát nem terheli személyes felelősség. Hogyan is terhelhetné? Rózsás arcú, naiv kislány volt, aki csak gépelt és gyorsírt, és Führere árnyékában sem tudott semmit. Ugyan, mit tudhatott, ugyan, mi mást tehetett volna? Évekkel később esett csak gondolkodóba, ha igaz. A visszaemlékezései alapján készült nagy hatású Hitler-játékfilm, A bukás legvégén a hajdani Fräulein Junge igazi öregasszonyként is megjelenik, és elmondja, hogyan torpant meg egyszer a müncheni utcán az előtt az emlékmű előtt, amelyet a Hitler-ellenes röplapjaik miatt 1943-ban kivégzett Scholl testvéreknek és társaiknak állítottak. A vele egykorú Sophie Scholl nagyjából ugyanakkor alapította meg diáktársaival a Fehér Rózsa nevű ellenállócsoportot, amikor ő titkárnőnek szegődött Hitlerhez. Sophie-t egy évvel később lefejezték, Fräulein Junge tovább gépelt.
Húszévesen is lehetett tehát másként dönteni. Volt alternatíva. És elszégyellte akkor ott magát a hajdani Fräulein Junge.
A Weiße Rose és a Scholl testvérek történetének egész irodalma van; valóságos ellenálló-hálózat képe sejlik fel az előtt, aki belelapoz. Csalóka kép ez, persze. Eséllyel szervezkedő Hitler-ellenes mozgalomnak 1933 után már csak von Stauffenbergék 1944-es merénylet- és puccskísérletét lehet nevezni; és bár van olyan szál, amely a Fehér Rózsától közvetve Stauffenbergékhez is elvezet, tény, hogy a Scholl testvérek köre egy olyan igencsak marginális ifjúsági szubkultúrába ágyazódott, amelyet egyszerre hatott át liberális és keresztény szellem, és amelyben a természetjárás vagy az amerikai swinglemezek hallgatása is az ellenállás részét képezte. Traudl Junge nem ilyen körökből származott; másféle-fajta ellenállóvá pedig mégúgysem igen válhatott volna. De azért választhatott volna más utat is, mint a Führer-titkárnőségét, valóban. Ha nem a „mozgalomét", hát a lelkiismeretét. Csak a szemét kellett volna előbb jól kinyitnia - úgy, ahogy Sophie Scholl kinyitotta. A Weiße Rose háború-, Hitler- és náciellenes, a zsidók tömeges legyilkolását német földön első ízben világgá kiáltó röplapjainak szövegét 1943 nyarán angol harci gépek szórták a német városokra ezrével. Egyik BBC-műsorában Thomas Mann méltatta ezeket a szövegeket, mondván, hogy szavaik „segítenek jóvátenni azt a rengeteg bűnt, amit az elmúlt években a német szabadság szelleme ellen a német egyetemeken elkövettek"; Golo Mann pedig azt írta róluk később, hogy szerzőik tette már akkor is hozzájárult volna a német nép becsületének megmentéséhez, ha más ellenálló nem is lett volna rajtuk kívül.
Nemhiába haltak meg tehát? Megérte? Vagy nem fontosabb-e annál mégiscsak az emberi élet, hogysem néhány tucat, mégoly felrázó erejű, de sírnivalóan evidens mondat többet érhessen nála?
A Scholl testvérek ráadásul elszámították magukat. Van ugyan történész, aki úgy véli, hogy legutolsó akciójukkal - melynek során több ezer röplapot már nem zárt borítékban dobáltak be a levélszekrényekbe vagy adtak fel postán, hanem a müncheni egyetemen maguk szórtak szét óra közben - voltaképpen szántszándékkal, „minden mindegy" alapon, maguk buktatták le magukat, mivel hírét vehették, hogy egyik társuk Ulmban állítólag már feladta őket, de ez csak spekuláció. Valószínűbb, hogy az utolsó pillanatig hitték, amit addig hittek: sikerül felrázniuk az embereket, a társaikat, akik ugyanazt gondolják, amit ők, csak nem merték még kimondani. Tévedtek, nem sikerült. De fontos, hogy tévedtek: hogy nem meghalni, hanem élni akartak, méghozzá boldogan, ha lehet, és hogy a halálba már „csak" az erkölcsi következetesség vitte tovább őket.
Körülbelül a naiv Traudl Jungét főszerepeltető Hitler-film forgatásakor kerülhetett pont annak a vitának a végére, amely eldöntötte, hogy kivégzésének hatvanadik évfordulóján mellszobrot kap Sophie Scholl a Barbarossa és Bismarck, Scharnhorst és Gneisenau, Bach és Beethoven, Goethe és Schiller emlékét fennkölten őrző regensburgi Walhallában. Hogy miért éppen ő, és nem a bátyja vagy bárki más a többiek közül? Az emléktáblájuk előtt megtorpanó Traudl Junge sejthette rá a választ. Az alternatívát ki más jeleníthetné meg példásabban a német múlt dicsőségesen márványló hímjei közt, mint a bátor kis Sophie Scholl, akinek alakja egyébként - a polgárias szülei ellen lázadva, kamaszfejjel előbb Hitler „forradalmának" hívéül szegődő, de ettől a „forradalomtól" szinte azonnal el is borzadó, Hitlerrel Szent Ágoston és Billy Holliday, Kierkegaard és a költészet nevében leszámoló, államilag mindenkor „kezelhetetlen" forradalmártípusé - olyannyira ismerős más diktatúrákból is? (FREIHEIT, szabadság, írta szépen kalligrafált ceruzabetűkkel a saját vádiratpéldánya hátuljára, néhány órával a kivégzése előtt. A dokumentum megmaradt, ám a kommunista üdvtörténetben Thälmann és a moszkovita homokemberke, Ulbricht közt tátongó tizenkét évnyi űrrel elszámolni amúgy sehogy sem tudó NDK tankönyvei ezt a szót speciel sosem idézték.)
A Fehér Rózsáról és a Scholl testvérekről két német film is készült már a nyolcvanas évek elején. Az egyik, Michael Verhoeven műve, Sophie Scholl letartóztatásával ér véget. A másikban Percy Adlon Sophie utolsó öt napját láttatja a cellatárs, Else Gebel szemével. Az eddig inkább népszerű vígjátékokat és tévésorozatokat készítő Marc Rothemund jóvoltából most itt a harmadik. Ez a film ott kezdődik, ahol a Verhoevené véget ért, és már csakis Sophie Schollra koncentrál. Egy része szintén a börtönben játszódik, de a legfontosabb jelenetei azok, amelyekben Sophie kihallgatása folyik. Rothemund ezekhez a jelenetekhez olyan forrást használhatott, amely elődeinek még nem állt a rendelkezésére: a kihallgatási jegyzőkönyvek ugyanis a volt NDK-archívumokban lappangtak egészen a kilencvenes évekig. A Robert Mohr nevű vizsgálótisztet - öreg róka, régi szakember még a Weimar előtti időkből - Sophie-nak öt teljes órán keresztül sikerül becsapnia, hogy azután, bátyja beismerő vallomását megismerve, annál öntudatosabban vállaljon magára mindent, tétovázás nélkül utasítva vissza a Mohr által felkínált szánombánom-egérutat is, és ezzel mintegy a saját halálos ítéletét írva alá. Óráról órára követi ez a film az utolsó néhány nap történéseit. Minden szereplőt, minden részletet tények, dokumentumok, visszaemlékezések, oral history-anyagok hitelesítenek. A Volksgerichtshof rögtönítélő bíróságán Freisler vérbíró pontosan azt és úgy üvölti, amit és ahogyan a jegyzőkönyv, illetve a von Stauffenberg-féle összeesküvő-csoport tárgyalásán propagandacéllal készített, aztán mégis titkosított (és csak a nyolcvanas években közönség elé kerülő) dokumentumfilm tanúsága szerint üvöltenie kellett, és a Scholl testvérek is azt mondják, amit akkor mondtak.
A film egésze mégsem kelt dokumentumképzeteket; ellenkezőleg. Jól megcsinált, jól alázenésített, tempósan vágott közönségfilm a Sophie Scholl. Marc Rothemund (többek közt a nálunk Hangyák a gatyában címmel vetített kasszasiker rendezője) nemcsak a dokumentumok, hanem a jól bevált hatásmechanizmusok kezeléséhez is remekül ért. A hatvan évvel a háború után ma már elvégezhető feladat - a keletnémet szőnyeg alá söprés és hazudozás, a hetvenes évek nyugatnémet holokauszt-sokkja, a historikerstreit, majd legutóbb Günter Grass tabutörő Ráklépésben-je után akár közönségfilmet is lehet csinálni abból az evidenciából, hogy nemcsak rossz, hanem jó németek is éltek a hitlerájban -, ez a feladat tehát jó kezekbe került Rothemundnál. Kemény és érzelmes film lett a Sophie Scholl, és bár annak a számára, aki egy kicsit is ismeri a témát, nincs igazi tétje, hiszen helyzet és végkifejlet, tény és tanulság szinte az első pillanattól fogva világos, a színészi munka egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. A gestapós kihallgatót játszó Alexander Held egyetlen szemrebbenése vagy a Freislerként üvöltöző André Hennicke levegőt kaszaboló két ökle egész fejezeteket mond el a német történelemből. A főszerepet játszó Julia Jentsch pedig egyszerűen lenyűgöző: minden apró gesztusa rendkívüli hitelességgel jeleníti meg a zsigerből ellenzéki lányt, aki nem tud nem részt venni a fiúk halálos játékában, de aki végül Szent Johannává magasztosulva hajtja fejét a nyaktiló bárdja alá.
Hiába vagy nem hiába?
Sophie Scholl egy nappal sem rövidítette meg a háborút. De Traudl Jungét, Hitler egykori titkárnőjét elgondolkodtatta. Most pedig itt ez a film. Közönségfilm, német. Mai húszéves, aki sosem hallott még róla, akár végig is izgulhatja. És példát vehet szegény Sophie Schollról.
 

Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel (Sophie Scholl - Die letzten Tage). 97 perces, feliratos színes német háborús filmdráma, 2005. Rendezte Marc Rothemund, írta Fred Breinersdorfer, kép Martin Langer. Forgalmazó Best Hollywood.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk