←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Rainer M. János

Sztálin a székelyeknél

Amikor 1989 feledhetetlen decemberében Romániában megbukott Ceausescu nemzeti kommunista rendszere, az erdélyi magyar kisebbség történetének lappangó kánonja egyszerre napvilágra került. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi súlyos magyarellenes atrocitások után pedig a történet fő elemei végleg rögzülni látszottak. Ez a szenvedéstörténet kánonja, amely eleinte, az 1989-es decemberben egy pillanatra lehetségesnek tűnő testvériesülés jegyében megengedte az együtt élő népek, a romániai társadalom közös szenvedésének értelmezését is. A hatalomátvétel egyenes tévéközvetítésének első óráiban, amint egy szigorú tekintetű, sötét szemüveges ember, aki tucatnyi társával egy irodában ült, belekiáltotta a kamerába: Éljen Nagy-Románia!, lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy ez az őszinte összeborulás nem lesz tartós. Így is történt. Marosvásárhely után a szenvedéstörténeti kánon kiegészült a permanens magyar-román szembenállás tézisével. E kánon képviselői a nagy történet tengelyébe az erdélyi magyar humán-, kivált irodalmi értelmiséggel történteket állították.
Bárdi Nándor, a budapesti Teleki László Intézet munkatársa az Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes" években című tanulmánykötet szerkesztői előszavában „az erdélyi magyar társadalomkutatásban és az Erdély-kutatásban a kilencvenes évek második felétől jól érzékelhető fordulat"-ról ír. Magyarországi megrendelők-erdélyi bedolgozók törékeny viszonyrendszere helyett levéltári terepmunka, s főként - ahogyan Bárdi később leszögezi - kánonok helyett elemzés.
A csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport tagjaitól erdélyi doktoranduszokon át a hazai Erdély-kutatás egyik vezető alakjáig, Vincze Gáborig terjedő szerzőgárdát mozgató szerkesztő tudatosan használja a kánon szót többes számban. 1989 után ugyanis a kommunista rendszer romániai történetének román kánonja is hamar megszilárdult, s abban is jól kivehető a nemzeti konfliktusra épített alapszerkezet. A kommunizmus nemcsak szovjet importáru Romániában, hanem a magyarok és a zsidók műve, akik 1945 után felülreprezentáltak voltak a pártvezetésben és párttagságban egyaránt. A magyarok e történet szerint kiváltságos kisebbségnek számítottak már a két világháború között is, és az 1940-44-es „kis magyar világ" után is. Az 1952-1960 között létezett Magyar Autonóm Tartomány (MAT), de még utóda, az 1960-68-ban fennállt Maros-Magyar Autonóm Tartomány látványos intézményben testet öltött bizonyítéka ennek az állításnak.
A könyv a Teleki Intézet és az erdélyi kutatók együttműködésében 2001-ben megvalósult MAT-kutatás 2004-ig megszületett eredményeit reprezentálja. Majd hétszáz oldalon tizennyolc tanulmány, kiegészítve Oláh Sándor statisztikai összeállításával és Vincze Gábor alapos kronológiájával 1947-től 1968-ig. A szerzők száma ennél kevesebb: a csíkszeredai Gagyi József öt tanulmányt jegyez (ebből egynek társszerzője), László Márton hármat, Oláh pedig - statisztikai összeállításán túl - további két írás szerzője. Stefano Bottoni (róla később még szó lesz) ugyancsak két terjedelmes tanulmány szerzője.
Egészében a kötet rendkívül izgalmas és nagyon összetett képet kínál a második világháború utáni erdélyi történelem Magyarországon igen kevéssé ismert részleteiről. Külön fejezet vizsgálja a háború utáni átmenet (a hazainál jóval kevésbé népi demokratikus, de azért létező) néhány évét, külön a romániai szocialista átalakítás 1948 utáni időszakát. Mindkét fejezet tanulmányai hangsúlyozottan a regionális nézőpontból (a Székelyföld, illetve a MAT keretei közül) szűkítenek sok esetben egyetlen falu vagy kollektív gazdaság közösségéig. A fentebb jelzett kánonnal való vita vagy annak revíziója, széttörése elsősorban igen alapos empirikus kutatási anyag feldolgozása útján valósul meg. Ezek színtere (a kutatói dolgozószobán túl) a helyi levéltár, főleg a Maros megyei; és maguk a székely falvak vagy székelyföldi városok, ahol az egyes szerzők interjúik tucatjait készítették (az interjúk a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány kortörténeti gyűjteményében hozzáférhetők, s az egész munkálkodásról, akárcsak a nagyon élénk erdélyi társadalomtudományi kutatásról sokat meg lehet tudni az Erdélyi Adatbankban - www.adatbank.transindex.ro). A tanulmányok röviden, sokszor csak jelzésszerűen, de általában nagyon pontosan körülhatárolják elméleti kereteiket. Általában nem ezt tekintették feladatuknak, hanem az elemi eseménysorok, mikroállapotok, a kis, körülhatárolható történetek felrajzolását. Ahogyan Gagyi József tette egy kis falu, Máréfalva hatalomváltásának történetével, amelynek csak peremén villan fel a falut 1949-ben híressé tévő esemény, a „szent asszony" világvégét hirdető, tömegeket vonzó prédikációi. A középpontban szegény székely parasztemberek állnak, akik elsősorban származásuk miatt feleltek meg az 1945 utáni kor elvárásainak, semmint politikai elkötelezettségük okán. A korábbi, a módos gazdák és az egyház által közösen gyakorolt patronátus bukása után sikerrel alakították az új patrónusok szerepét, most már kommunista alapon. Pontosabban: párttagsági könyvvel a zsebükben, mert azért egészen közelről nézve (ahogyan Gagyi József) jól látszik, hogy a legszebb fenyőt küldték a templomba, hogy helyi emberek voltak, vagy ha nem, igyekeztek gyorsan azzá lenni, hogy egyikük jóba lett a pappal, sőt ötvenes évei derekán (történetesen az ötvenes évek derekán) elkezdett templomba járni, gyerekeiket megkereszteltették stb. A falu meg elfogadta a kettős erkölcsöt, a „sejttitkárt" egy idő után mindenki Tatának kezdte hívni, hiszen „haragosa nem volt", „a falut pártolta". Ő meg (zsebében a tagkönyvvel) a közösség részeként, „katolikus máréfalvi székelyként" határozta meg magát.
Gagyi József nem idilli képet fest, csak realista - és meri hasznosítani a modern társadalomkutatás eredményeit a paraszti rejtett ellenállásról, a korokon és rendszereken átívelő kliensrendszerek természetéről, az elkerülhetetlen és az igazságos elválasztásának magatartásáról. Oláh Sándor egy stációval később, 1956-ban a már többé-kevésbé megszilárdult uralmi viszonyok működését vizsgálja. Egy kis székely falu tanítóját (néptanácsi képviselőt) falubéliek feljelentenek (a falusi uralmi hierarchia hasonló pozícióiból), méghozzá egymás után két ízben. A feljelentésben megvádolják lényegében mindazzal, ami a kor uralmi diskurzusában hibának, bűnnek számít (ellenzi a kollektivizálást, nem fogadja el a párt vezető szerepét, malackereskedéssel foglalkozik, kulákokat pártol stb.). A kivizsgálást végző járás (rajon) megbízottai különleges helyzetbe kerülnek, és nehezen ismerik ki magukat: vajon a tekintélyes tanítót azért jelentették fel, mert felesége túl sokat táncolt egy pártaktivistával (s aztán még más is történt az udvaron...), aminek következtében a tanító megverte - a feleségét? Vagy mert a feljelentők ellenezték a kollektív (a mezőgazdasági téesz) megalakítását, s leginkább úgy gondolták a kampányt elhalasztani, ha valaki mást jelentenek fel azért, amit ők óhajtanak? S egyáltalán miért támogatja a falu „90 százalékban" a tanítót? Mert „sok komája van", „intézgeti a falu ügyes-bajos dolgait", és még fogorvosi tevékenységet is folytat? Akárhogy is, a döntés furmányos és politikailag hibátlan, ugyanakkor célszerű. A tanítót megbízták a kollektív megalakításával. A feljelentők egyikének apja a korábbi rendszerben liberális falusi bíró volt, így fia lett a bűnbak a hamis feljelentés miatt. A tekintélyes tanítót nem kellett elmeszelni, ami célszerű, mert a párt nem kerül szembe a falu közvéleményével egy fontos politikai feladat közepette - aminek elakadását esetleg (más fel- és egyéb jelentések nyomán) éppen a rajon funkcionáriusain lehet számon kérni...
A rendkívül érdekes mikrotörténeti elemzések mellől nem hiányzik a MAT megalakulását, a helyi elit kialakulását és az „autonómia" történetét vizsgáló, nagyobb léptékű tanulmányokat tartalmazó fejezet. Élén Stefano Bottoni A sztálini kis Magyarország megalakítása 1952 című tanulmányával. Bottoni román, orosz és magyar levéltári források alapján mutatja ki, hogy a MAT létrehozása a román pártvezetés, személyesen pedig Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár Sztálinhoz intézett kérésétől eredeztethető: nyújtson segítséget az új román alkotmány szövegezésében. Más kutatók rámutattak már, hogy élete végén Sztálin etnicizáló nemzetfogalmat érvényesített birodalmában. Bukarestben dolgozó tanácsadói az alkotmánykészítés előmunkálatai során 1951. szeptember elején javasolták egy erdélyi magyar autonóm tartomány létrehozását, méghozzá mindjárt két verzióban (az első, a kisebb valósult meg). Az amúgy belső hatalmi harcoktól megosztott és az 1945 utáni román párttörténet legnagyobb leszámolása (Vasile Luca, Ana Pauker és Teohari Georgescu eltávolítása) előtt levő pártvezetés egy darabig jegelte az ügyet, de 1952-ben, kézhez kapva Sztálin saját kezű javításait, végül előállt a MAT tervével. Bottoni és a fejezet más szerzői, így az itt is kiváló írással szereplő Gagyi József meggyőzően érvelnek amellett, hogy valódi autonómiáról szó sem lehetett. A MAT külön statútumát - afféle tartományi alkotmányt - soha sem készítették el. A MAT lélektani hatása azonban annál jelentősebb volt - mindkét fél mást, többet gondolt, mint ami valójában történt. Gagyi idéz egy tusnádi orvost, aki 1952 júliusában, amikor minden előzetes közlés nélkül közölte a sajtó az új alkotmánytervezetet, hallotta a román üdülővendégek kiáltozását: jaj, a mi Erdélyünk, a mi Tusnádunk, átengedték a magyaroknak! „Meg voltak ijedve, hogy itt Magyarország lesz, s pakolták a cuccukat, s pucoltak haza Bukarestbe, s ahova valók voltak." Ugyanígy hitték a magyarok is: afelől érdeklődtek, használhatják-e a magyar zászlót, milyen katonaság lesz a MAT-ban; egy magyar milicista - parancs nélkül - kilakoltatott hat román kulákot, s helyükbe magyarokat költöztetett.
Bottoni, a bolognai egyetem ifjú oktatója (még harmincéves sincs!) a kötetben szereplő másik tanulmányában (A hatalom értelmisége - az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy) megmutatja, hogy a mikroszintű történetmondásnak is mestere. Akárcsak Oláh a második fejezetben, Bottoni is lényegében egy feljelentést jár körül. Csakhogy ennek szerzői nem falun élő, hétköznapi párttagok, hanem az erdélyi, azon belül marosvásárhelyi magyar értelmiség (az ötvenes évek végén talán helyesebb a pártértelmiség szót használni) kiemelkedő alakjai: Hajdu Győző, Sütő András, Gálfalvi Zsolt és Kovács György. Ugyanez vonatkozik a feljelentettre, a kolozsvári Földes Lászlóra is. Mindkét felet megérintette és megrázta az 1956-os magyar forradalom, mindkét fél a maga módján és lehetőségei között hangot is adott ennek, majd vissza is vonta azt. Amikor pedig a veszélyt, a hatalmi represszió közelségét érezték, egyik a másik ellen fordulva igyekezett megbízhatóságát bizonyítani. Ha úgy vélte, érdekében áll, feljelentéssel is.
A tanulmányban Bottoni az ambivalens diskurzus által meghatározott szerepként jellemzi az ötvenes évek közepi erdélyi magyar irodalmárok helyzetét. „Egyszerre voltak rajongói, működtetői és anyagi haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román államépítésnek." Eközben akarva-nem akarva (inkább akarva) mégis legitimációs funkciókat kínált neki, a magyar 56 viszont arra figyelmeztette, hogy a nemzeti kisebbséget védő szerepet is el kell játszania. Erre nemigen találtak más utat, mint a párt és a (román) állam keretein belüli szimbiotikus létet. A veszély pillanatában, 1958-ban ezért használták habozás nélkül a kommunista pártnyelvet és diskurzusokat - akár egymás ellenében is. Bottoni tanulmánya - amely a magyar társadalomtörténet-írás ifjú nemzedékének zászlóshajóján (a Korallban) jelent meg először - nagy követ dobott a tóba, a csobbanás robajjal ért fel. A kötetben tanulságos és példásan higgadt összeállítást is közölt írása első változatának erdélyi visszhangjáról. Nem véletlen, hogy éppen a jelen kötet szerzői közül Oláh Sándor volt az, aki továbbfűzte Bottoni gondolatait egyrészt a kibeszélés akadályairól, másrészt kitágította a tanulmány elméleti keretét a sztálinizmus lélektani vagy kulturális meghatározottságairól.
Meglehet, igazságtalan, hogy fentebb csak a kötet néhány darabjáról szóltam részletesebben. Olti Ágoston gazdaságtörténeti esettanulmányai (a Csíki Magánjavak sorsáról például), László Mártonnak a kollektivizálásról szóló írásai, Lázok Klárának az ünnepek és az ünneplés szerkezeteiről írott tanulmánya, Boér Hunor (Gagyi Józseffel közösen készített) értelmiségiekről (jelesül múzeumi szakemberekről) szóló igen alapos vizsgálódása hasonló figyelmet érdemelt volna. Meg lehetett volna jegyezni, mennyire átüt a könyv jó néhány fejezetén az első leltár, a számbavétel öröme és lelkesedése - ami persze ilyen, a mából többnyire sötét tónusúnak látszó alapanyagon gyakran nehezen befogadható, sorolásszerű szöveget eredményez. De ezt a fázist nem lehet megkerülni olyan munka esetén, mint amilyet az Autonóm magyarok? bemutat. Akkor sem, ha ára van, a nehezebb befogadásé. Ahogyan remélhetőleg nem lehet megkerülni a mélyen rokonszenves, a magában és elméleti felkészültségében szerényen, de szilárdan bízó szerzőgárdát sem. Amelytől bízvást várható, hogy kánonok építése (vagy öncélú rombolása) helyett elemzéssel s jóízű beszélgetéssel foglal helyet a modernitás utáni magyar (és nem magyar) társadalomkutatás nagy, virtuális asztalánál. Ha pedig a valóságosnál is, hát annál jobb.
 
 

Bárdi Nándor (szerk.): Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes" években. Csíkszereda, 2005, Pro-Print Könyvkiadó. 688 oldal, ár nélkül.
© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk