←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Debreczeni József

Gyurcsány Ferenc

Pápa, család, iskola
 
A rendszerváltozás kezdete óta eltelt másfél évtizedben három nagy formátumú politikus jelent meg a magyar közéletben. Három miniszterelnök: Antall József, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc. Az első életműve már lezárult, a második - talán - pályája derekán tart, a harmadik az elején. Hármójuk személyisége, politikájuk tartalma és értékvilága markánsan különbözik. Ám ezeknél is mélyebb és végletesebb különbségekre bukkanunk, ha családi gyökereiket, társadalmi hovatartozásukat vizsgáljuk.
A rendszerváltozás miniszterelnöke a fővárosban született, s a történelmi politikai osztály, a magyar köznemesség kései, polgárosodott sarja volt. Családi gyökerei a 15. századig, Luxemburgi Zsigmond koráig nyúlnak vissza. Ősei katonáskodó, a hazáért vért és életet áldozni mindig kész török- és németverő kisnemesek; az 1848-49-es szabadságharc honvédtisztjei; földjüket - olykor parasztként - művelő birtokosok, ügyvédek, vármegyei tisztségviselők, egyházi személyek voltak. Közvetlen felmenői - anyai nagyapja és édesapja - parlamentáris politikusok. Előbbi kormánypárti képviselő és helyettes államtitkár a dualizmus korában, utóbbi ellenzéki képviselő a Horthy-korszakban, majd képviselő és miniszter 1945 után. Antall József hihetetlenül becses és gazdag örökséget kapott tőlük. A nemzetét szolgáló politikus mély elhivatottságát, az európai konzervatív liberális értékrend és a parlamentáris demokrácia iránti rendíthetetlen hűséget, továbbá a rendszerváltozás átmeneti időszakában felbecsülhetetlen jelentőségűnek bizonyuló elméleti és gyakorlati politikai tudást.
A másik két miniszterelnök korántsem volt ilyen szerencsés.
Orbán Viktor nem született sokadik generációs, nemesi-polgári politikusfamíliába (családi gyökerei legföljebb az állatorvosi felcser nagyapáig követhetők nyomon), mondhatni sterilen politikamentes közegben nőtt föl. Egy kis falu szélső házában jött a világra, nagyszülei szegények voltak, és jöttmentnek számítottak azon a vidéken. Szülei kemény munka mellett diplomát szerző, idővel a városba költöző, szorgalmasan gyarapodó, tipikus Kádár-kori első generációs félértelmiségiek. Ha politikai értékrendet és tudást nem is örökölhetett tőlük, kapott valami mást. Biztos családi hátteret; továbbá a mélyről feltörő vidéki ember rendkívüli ambícióját, roppant munkabírását és szívósságát.
Gyurcsány Ferenc társadalmi gyökereit és születési helyét tekintve első pillantásra valamiféle köztes világból - apai ágon lecsúszott dzsentri ősöktől, anyai ágon munkáscsaládból, illetve egy közepes nagyságú vidéki városból - származik.
Közelebbről nézve Orbánnál is sokkal mélyebbről jött.
Az ő családi története sem nyúlik viszsza történelmi századokba. Az 1930-as évek végén indul - egy pisztolylövéssel. A pisztoly golyója Gyurcsány Géza pénzügyőrtiszt halántékát szakítja át - a ravaszt saját maga húzza meg. Az indíték: kártyaadósság. Ő volt Gyurcsány Ferenc apai nagyapja. Felesége, Mária is hamarosan távozik az élők sorából, természetes halállal. A későbbi miniszterelnök apja, az 1933-ban született Gyurcsány Ferenc így ötéves korában árván marad. A távoli Somogy megyei Beltádra kerül rokonokhoz, majd Nagyatádon köt ki. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy közben egy ideig állami gondozásba veszik, de erről nincsenek konkrét adatok, ő maga sohasem beszélt róla a családjának.
„Nagyon zavarosak az apám családi történetei. Soha nem lehet tudni, soha nem derül ki egészen pontosan, hogy ki is az a távoli rokon, akihez került, s akit én gyerekkoromban talán egyszer láttam Nagyatádon. A Gyurcsányok valahonnan a Felvidékről jönnek. Betöltenek megyei hivatalokat, tán alispán is van köztük, apám szerint egy bizonyos időszakban érdemi résztulajdont birtokolnak a debreceni dohánygyárban. Apám habitusa, intelligenciája, gondolkodása és egész világlátása ezt nem teszi egyébként valószínűtlenné. Azok a fényképek, amelyek megmaradtak, egy középosztálybeli keresztény tisztviselőcsalád polgárias világát mutatják.
A nagyatádi évekről apám sohasem beszél. Papírokat, dokumentumokat nem hagy maga után. Azt állítja, hogy itt Pesten, az Iskola utcában az ő családjának, a nagyszüleinek még bérházai voltak. Amikor először Pestre kerültem, tizennégy éves koromban, még tudtam a házszámot is, egyszer oda is sétáltam megnézni, melyik lehetett az a ház. Az Iskola utca itt van, valahol a vár alatt...
Apám egyedüli gyerek. Volt egy húga, aki nagyon korán meghalt, még kisgyerekkorában. Van egy fényképe a családnak, amelyen a kislány koporsóban fekszik."
Az árván maradt Gyurcsány Ferenc a négy elemi után elvégzi a négy polgári osztályt, de nem tanul tovább. Szakmát sem szerez. Ha tetszik: deklasszálódik. Az ötvenes évek elején beviszik katonának, ahol gépkocsivezetőként szolgál. A leszerelés után is sofőr marad Győrben, a rendőrségen. Ebben a városban ismerkedik meg egy átmenetileg ott dolgozó pápai munkáslánnyal, Varga Katalinnal.
„Két nagyon különböző világ találkozik, amikor anyám és apám találkozik egymással. Édesanyám egy pápai munkáscsalád gyermeke, ha jól emlékszem, nyolcan vannak testvérek. A szülőknek, az én nagyszüleimet is beleértve anyai ágon nincs szakmájuk. Gyári munkából meg mindenféle alkalmi munkából tartják el a családot. A gyerekek általában, legalábbis a leánygyermekek, nem szereznek semmiféle végzettséget. Édesanyám nagyon keveset mesélt nekem a gyerekkoráról. Nagyon kevés történetet ismerek. Azt tudom, hogy az egyik kishúga három-négy éves koráig egy ágyban aludt vele. És úgy is halt meg, álmában, az ágyban. Tudom, hogy a Misi nevű bátyja elesett a háborúban. De édesanyám se tudja, hol, mikor, melyik csatában, s azt se, hogy hol van eltemetve. Nem marad róla semmilyen papír, értesítő. A lánytestvérek egyike sem szerez szakmát, egyiküknek sincs meg a nyolc általánosa, anyámat is beleértve, akinek hat osztálya van. Mihelyt tudnak, elmennek dolgozni valahová...
Anyai nagyanyámat Margitnak hívták, a nagyapámat Pálnak. Varga Pálnak. Ő az egyetlen nagyszülő, akinek az arcáról legalább emléknyomok maradtak bennem - merthogy egyszer láttam őt. 67-ben halt meg."
Varga Mária tehát az ötvenes évek közepén Győrben, a vagongyárban kap munkát. Egy táncos helyen ismerkedik meg Gyurcsány Ferenccel.
„Anyám ekkor huszonhárom éves. Nagyon jó alakú, csinos lány. Nagyon jól táncol. Szépek a képek, amelyek róla készültek ebben az időben. Apám igazi sármőr. Afféle jó svádájú, jó föllépésű, igazi társasági ember. Jól mulat. Egyidős anyámmal, mindketten 33 novemberében születtek. Városi ember mind a kettő. Megismerkednek, egymásba szeretnek, összeházasodnak. Anyám nemsokára hazajön dolgozni Pápára a textilgyárba, s innentől kezdve ott dolgozik még negyven évet. Apám egy darabig Győrben marad, de tartósan ez nyilván nem mehet, anyám előbb-utóbb kiszekálja őt a győri állásából, és hamarosan idejön ő is Pápára."
A család a belvárosban telepszik meg, az Április 4-e utcában. Korábban Szent László volt a neve - ma ismét így hívják. Az utca 5-ös számú házának homlokzata kívülről polgári jólétet sejtet, belül azonban egészen más a helyzet. A valaha gazdag kereskedőcsalád által lakott nagy épületben most több szegény munkáscsalád él, kettőnek közülük a magas tűzfalaktól határolt szűk udvar végén, egy alacsony melléképületben jut hely. Ezen belül is a kisebb, szoba-konyhás traktusban laknak Gyurcsányék.
Ide születik 1961. június 4-én a második gyermekük, Ferenc.
Ekkortól négyen élnek a szűk, komfort nélküli lakrészben. A szülők a szobában alszanak, ő és a nővére a konyhában. Amikor Éva később serdülni kezd, vásárolnak egy használt, kihúzható rekamiét, s a fiú ettől kezdve ezen alszik - egy szobában a szüleivel. Fürdőszoba nincs, mosdás a lavórban, árnyékszék az udvaron. A ház amúgy magántulajdonban van, de a lakbér államilag limitált, Gyurcsányék - nem tévedés - nyolc forintot fizetnek havonta. (Az általuk lakott épületrészt azóta lebontották az udvar végében, a mai tulajdonos, egy fogtechnikus garázst építtetett a helyére.)
„Igazi mély szegénységben éltünk. Volt olyan karácsonyunk, amikor nem került karácsonyfára. Én a mai napig tudom, hogy anyám két részletben, 11-én és 26-án kapott fizetést. Én ilyenkor kaptam egy csomag egy forint húszas háztartási kekszet, a nővérem pedig tíz deka 2,30-as kenyérszalonnát, mert én voltam az édesszájú, ő meg a húsos. Az nagy szó volt, ha néha győri kekszet kaphattam 1,70-ért. Tudod, mi az a lisztes sterc? Az egy sűrű, csomósodásig sütött rántás. Nálunk gyakran ez volt ebédre, semmi más."
A szegénység fő okozója nem elsősorban a szülők alacsony képzettsége és jövedelme, hanem az apa személyisége és életmódja.
„Apámmal mindenféle bajok vannak. Mindenekelőtt iszik. Sokat és rendszeresen. És ha iszik, akkor elfogy a pénze, ha elfogy a pénze, akkor kölcsönkér, ha kölcsönkér, akkor nem adja meg. Egyrészt kirúgják a munkahelyéről, másrészt ő sem tud tartósan megmaradni egy helyen. Legalább három munkakönyvet betölt. Pápán szerintem nem volt olyan munkahely, ahol legalább egyszer vagy kétszer ne fordult volna meg. De megy máshova is, többször Pestre például, ahol munkásszálláson lakik. Emlékszem, anyámmal péntekenként este fél tízkor megyünk ki elé a vonathoz, s aztán vasárnap kísérjük viszsza. De van, amikor hosszú időre, évekre eltűnik, és egyáltalán nem is látjuk."
Gyurcsány Ferenc apja kétszer börtönbe is kerül. A meg nem adott kölcsönök miatt, illetve közveszélyes munkakerülésért. Az apa nélkül maradt családot ilyenkor az édesanya jövedelméből kell eltartani. Ez a helyzet paradox módon inkább könnyebbséget jelent, mint nehézséget. Gyurcsány Ferencné ugyanis nagyon takarékos és beosztó asszony: „talán hihetetlen, de anyám mindig pontosan, fillérre tudta, hogy mennyi pénz van a pénztárcájában". Persze mindig kevés van, huszadika táján rendre kölcsön kell kérni. Nem a házból, hanem legtöbbször egy pár utcányira lakó ismerős családtól. A kölcsönért rendre valamelyik gyerek megy. Adnak neki, mert tudják, hogy Gyurcsányné fizetéskor visszaküldi a pénzt.
Az édesanyjuk a szegénység ellenére gondosan neveli a gyerekeket. Az iskolába mindig tiszta ruhában járnak, és van tízóraijuk. Egyáltalán nem tűnnek ágrólszakadtnak, már csak azért sem, mert a kötelezően hordott iskolaköpeny elfedi a hatvanas évek öltözködésében még egyébként is kevéssé megmutatkozó társadalmi különbségeket. Csapó Lászlóné, Gyurcsány Ferenc alsó tagozatos osztályfőnöke meséli, hogy egy alkalommal, amikor az édesanyjuk kórházban volt, az apjuk pedig tartósan távol, elment a gyerekekhez „családlátogatásra". És mindent meglepő rendben talált. Az edények elmosva, a szoba, a konyha kitakarítva.
„Én a szegénység és a családi problémák ellenére nem éltem meg tragédiaként a gyerekkoromat. Normális életet éltem, nem éreztem úgy, hogy valamiben komoly hiányt szenvednék, főként szeretetben nem, elsősorban az édesanyámnak köszönhetően. De engem az apám is szeretett. Nem voltak konfliktusaim, jó tanuló, problémamentes gyerek voltam, legföljebb kicsit önállóbb, mint az átlag. Vagy nem is kicsit. És nagyon anyás."
Gyurcsány Ferencné szorgalmas, takarékos, beosztó és megbízható asszony - a férje mindennek az ellentéte. „Pár hónapra valamennyire rendbe jönnek a dolgok, a család anyagi helyzete némileg konszolidálódik, de aztán jön egy névnap, egy születésnap, és az apám beindul. Pillanatok alatt könnyelműen elszórja a pénzt, s aztán egy jó ideig megint fölfordulás van, és súlyos gondok vannak." Persze nem kell ahhoz névnap, hogy a férj elköltse a felesége által valamilyen fontos családi célra összekuporgatott pénzt. Az utolsó fillérig. Elkunyerálja, elkéri, megtalálja, elveszi - elissza.
Ám az idősebb Gyurcsány Ferenc - bár rendszeresen italozik - nem durva ember. A fia alsó tagozatos osztályfőnöke szerint: afféle jó kiállású, finomabb, de lecsúszott ember volt. „Az apám az a csendesebb fajta részeg volt. Aki ha nem iszik, akkor egy nagyon szerethető ember. Az anyám nagyon szerette. Azt gyanítom, hogy az egyetlen férfi volt az életében. Mindvégig szerette. Ha már nem bírta tovább, akkor kiabált vele. Csúnya szavakat kiabált. Mármint az anyám. Ő temperamentumosabb volt, ezt én is örököltem tőle, és egy idő után nem bírta tovább. De a válás soha nem jött szóba. Ha már nagy a baj, akkor anyám elmegy a László nevű bátyjához, ott eltölt egy-két napot, de aztán hazajön. Kicsit megnyugszik, és visszajön. Amikor sokkal-sokkal később már hozzám rohan, és én kérem, hogy maradj itt, mama, ne menj vissza, mindig azt mondja, hogy nem marad. Hiába mondom, hogy itt nyugalma lenne, külön szobája - nem. Ő nem tud maradni. Megnyugszik és hazamegy.
Az apám pedig sajnos előbb-utóbb újra visszazuhan a hétköznapok normál ivászatába, és akkor nem áll meg a lábán. Akkor elveszíti a kontrollt, újabb adósságokba keveredik, és megint mindenféle bajok vannak vele. De soha nem trágár vagy durva. Miközben segédmunkás, miközben sokszor az élet peremén él, folyamatosan megtart egy polgári attitűdöt. Ennek része egy álprüdéria. Én az apámat soha nem láttam meztelenül. Soha nem hallottam egy csúnya szót kimondani. Mindvégig tartja a vallását, de ez is inkább külsőséges, megjátszott dolog. A magatartásában, az életében, az egész lényében van valami álságos, valami hamis.
Ilyen a politikához való viszonya is. A maga deformált és torz életmódjával együtt képvisel valami középosztálybeli mentalitást. Beszél például németül. Nem tanult, nem volt érettségije, de nem jött zavarba, ha néha úgy adódott, hogy meg kell szólalnia németül. Ezt valahonnan otthonról hozta. Szóval, ami a politikát illeti, folyamatosan szidja a komcsikat. Persze csak otthon. Ma is előttem van, hogy fekszik hanyatt a díványon, és kommunistázik. De soha semmi olyat nem tesz, ami az ellenzékiségét hitelesítené vagy igazolná. Valami nem stimmelt vele. Ő magát a rendszer áldozatának tartotta, mindent erre fogott, a sikertelenséget, a félrecsúszást, a mértéktelen ivást, de ez nem volt igaz. Amikor évekkel később, a pécsi egyetemen függetlenített kari KISZ-titkár leszek, és otthon az első fizetésemből - ami akkoriban elég szép összegnek számít - meghívom anyámat és őt egy kávéra, és elmondom nekik, hogy mi történt velem, akkor ő is nagyon elégedett és büszke, és egy szóval sem mondja, hogy nem kell neki a kommunisták pénzén rendelt kávé. Az állandó komcsizással persze az anyámat is idegesíteni akarta, aki ezt nem szerette hallgatni."
Gyurcsányné, aki szinte mindenben ellentéte a férjének (de aki ma is érezhető gyengédséggel és egyfajta megbocsátó, megszépítő szeretettel beszél róla) persze nem kommunista. Viszont igazi munkásasszony, aki nem táplál a rendszerrel szemben olyan ellenséges érzéseket, mint a keresztény középosztályból lecsúszott ura. „Az anyám jó kislány volt, de ha igazságtalanság érte, akkor a sarkára állt. Nem fogta be a száját, pörölt a brigádvezetővel, a művezetővel, nem hagyta a maga igazát. Ha forraláskor összekapott a háromhatvanas zacskós tej, az egyik kezével fogta a lábaskáját, a másikat csípőre, és irány vissza a boltba. Rendkívül pedáns és tiszta volt minden tekintetben. Becsületes és tisztességes."
Apa és fia kapcsolata ellentmondásos és változó: idővel - főleg a fiú oldaláról - egyre inkább romló. Az idősebb Gyurcsány Ferenc kitörő örömmel fogadja fia születését. Szemben a nővéréével, aki - leánygyerek lévén - már az első pillanatban csalódást okoz neki. „A Ferit imádta, engem semmibe vett" - mondja Éva, aki később is „gyengébben teljesít", mint az öccse. Például sokkal rosszabbul tanul. Az általános iskola elvégzése után gyors- és gépíró iskolába megy, de az év végi vizsgán elbukik és kimarad. A család anyai ágának szokásos útját követi: nem tanul tovább, nem szerez szakképesítést, hanem munkába áll. A pápai húskombinátban helyezkedik el segédmunkásként. 16 éves korától kezdve szalag mellett dolgozik, súlyos terheket emelget, negyven-egynéhány éves korában leszázalékolják, és rokkantnyugdíjba küldik. „Sokat marakodtunk az öcsémmel. Próbáltam anyáskodni fölötte, levezetni, néha talán meg is bosszulni rajta, hogy apám őt imádja, engem meg nem szeret. Különben azt hiszem, hogy az apám igazán csak magát szerette, merthogy végtelenül önző volt."
Idősebb Gyurcsány Ferenc csakugyan élesen különböző érzelmeket táplál a lánya, illetve a fia iránt, s ezt a legkevésbé sem palástolja. Előbbit szüntelenül korholja, időnként megvető kifejezésekkel illeti, amire alkalmat ad neki az is, hogy a lánya házasságon kívül teherbe esik, és nem hajlandó elvetetni a gyerekét, hanem megszüli. Éva apjához, illetve annak emlékéhez való viszonyát ma is beárnyékolják a múltban tőle elszenvedett sérelmek - időközben miniszterelnökké lett öccsével ezzel szemben jó a kapcsolata. „Feri rendszeresen segít anyagilag. Lakást vett nekem, mosógépet, fagyasztót, még autót is, és minden hónapban utal egy bizonyos összeget a számlámra, ahogy anyáméra is." Az egykoron anyáskodó nővér fölött most mintha az öccse apáskodna.
Ezen a ponton indokolt egy kis kitérőt tenni, s vetni egy pillantást Gyurcsány Ferenc közelebbi és távolabbi rokonaihoz fűződő mai viszonyára. Egyrészt azért, mert ez a kérdés élénken foglalkoztatja a sajtó kisebbik s a közvélemény talán nagyobbik részét, aminek következtében számos valótlan, illetve rosszhiszemű állítás vagy értelmezés látott már napvilágot; másrészt azért, mert e viszony pontosabb megismerése adalékul szolgálhat a miniszterelnök személyiségének teljesebb bemutatásához. Édesanyja, nővére és néhány rokona közlése nyomán kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc az 1990-es évek közepétől rendszeresen támogatja őket. Édesanyját - aki Pápán a mai napig ugyanabban a kétszobás, második emeleti lakásban lakik a Vajda Péter lakótelepen egy lift nélküli házban, ahová még 1976-ban költözött a család - többször kapacitálta, hogy jöjjön közelebb hozzá. Költözzön hozzájuk vagy legalább Budapestre, vesz neki egy csinos lakást, az anyja azonban ezt minden alkalommal elhárította, mondván: az öreg fát nem lehet átültetni, ő már csak ott marad élete végéig, ahol egykor a férjével és a gyerekeivel élt.1
A szélesebb család egyes tagjai is részesültek, illetve részesülnek különféle segítségekben lakásvásárlás, a gyerek továbbtanulása esetén vagy egyéb alkalmakkor. Mint elmondták, Feri ezeket a támogatásokat egy szóra adta, és sohasem kölcsönbe, tehát nem kellett megadni őket. Úgy tetszik, ezek afféle „címzett és céltámogatások" voltak - némelyikhez feltétel is társult. Éva lakásvásárlásához például az, hogy végre valóban megszabadul részeges és durva férjétől, s az új lakásba már nem viszi őt magával; az unokaöcs elvégzi az egyetemet stb. Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc amolyan pátriárka módján, afféle - kéretik nem félremagyarázni! - gondoskodó „keresztapaként" viszonyul a maga famíliájához. Nem szórja Krőzusként a pénzt. Szívesen, de mértékkel és meggondoltan ad: azt akarja, hogy a segítség csakugyan célba érjen, és valódi eredményhez vezessen. Az általam megismert rokonok mindegyike nagy szeretettel és büszkeséggel beszélt róla. Mint afféle mesehősről, aki a családban elsőként szerzett diplomát, majd vagyont, akiből most miniszterelnök lett, s aki mindezek után is éppolyan szeretni való, közvetlen fiú maradt, mint amilyen korábban volt. Aki Pesten Operába meg étterembe viszi, és mindig visszahívja őket, ha telefonon keresik. S az első szóra segít...
De térjünk vissza az egykori fiú és az apa kapcsolatához.
„Az anyámat rendkívüli módon sajnálom, az apámhoz való viszonyom pedig mindinkább elhidegül. Leginkább azért, mert bántja az anyámat, bántja a családot, és nem értem, hogy mi a csudát csinál. Miért teszi ezt? Ahogy növekszem, a viszonyunk egyre romlik, egyre több köztünk a konfliktus. Elmondom a legsúlyosabbat. Ez tizenöt éves koromban történt, én már Pesten tanultam az Apáczai Kollégiumban, és akkor épp ő is Pesten dolgozott. Bejött hozzám a kollégiumba, bement a szobámba, és elvitte az öltönyeimet. Mind a kettőt. És beadta őket a zaciba.
Tudni kell, hogy én elsős általános iskolás korom óta minden nyáron dolgoztam. Egy faluban, a Pápa melletti Vaszar községben. Málnát szedtem a téeszben. Kettő forint ötvenért a ribizlit és háromért a málnát. Augusztusban kimentem, és szedtem. Tíz-tizenöt kilót meg lehetett szedni naponta, s a hónap végén hazavihettél ezerkétszáz forintot. Nem volt az kevés pénz. Abból meg tudtam venni a tanszereimet, és vehettem magamnak még egy nadrágot meg, mondjuk, két inget. Nyolcadikos koromban azt hazudva, hogy tizenhat éves vagyok, majdnem az egész nyarat végigdolgoztam három műszakban a Pápai Textilgyárban. Merthogy nekem szeptemberben Pestre kell mennem a kollégiumba, és oda fel kell rendesen öltözni. Korábban volt olyan időszakom, amikor egy darab zöld nadrágom volt, aminek a lába köze már annyira kikopott, hogy ott, ahol a négy szövetdarab találkozik, az anyám egy zöld nejlonharisnyájával, többször egymásra fordítva foltozta be. Szóval azért dolgoztam egész nyáron, hogy tudjak venni egy-két ruhadarabot, főképp öltönyt Pestre.
Én mindezt nem éltem meg tragikusan. Épp ellenkezőleg, büszke voltam arra, hogy el tudom magam látni, hogy önálló vagyok. Az apám meg fogta, és lenyúlta az öltönyeimet, az isten áldja meg. Az árukat nyilván elitta. És akkor én azt gondoltam, hogy ezzel az emberrel nekem nem kell találkoznom. Ő is Pesten van, én is, de nem találkozunk egymással."
Ezen a ponton talán nem tűnik öncélúnak, ha egy pillanatra visszautalunk a rendszerváltozás miniszterelnökére, Antall Józsefre és az ő atyai örökségére. Arra a gyökereit tekintve ugyancsak köznemes ősökhöz visszanyúló, a maga nemében felbecsülhetetlen értékű mentális és morális hagyatékra, amelyet ő a lehető legteljesebb, legoptimálisabb, legközvetlenebb és legpozitívabb formában kapott meg képviselő nagyapjától és miniszter édesapjától. Bizony ezen a ponton kell föltennünk a kérdést: vajon miféle örökséget kapott Gyurcsány Ferenc a maga apjától? Csakis negatívat? Csupán az elrettentő példa ellenirányú ösztönző erejét? Hogy normális életet kell élni, hogy dolgozni kell, becsületesnek, megbízhatónak lenni - hogy csak olyan ne legyek, mint az apám? Bizonyosan ez az ő apai örökségének az egyik fele.
De talán csak az egyik. Talán mást is kapott az apjától. Tán a tehetségét is tőle örökölte. A képességeit. Mindazt, ami alighanem az idősebb Gyurcsány Ferencben is ott munkált valamilyen deformált módon, ám benne nem tudott kiteljesedni. Hanem ellenkezőleg: állandó nyugtalanságként, eltorzulva, rossz irányban, önmagát és másokat rombolva dolgozott benne. Eltorzítva a személyiségét, megrontva az életét - a családjáét is.
„A beszélőkéjét az apjától örökölte" - mondja fiáról az édesanya. S tán még valamit. Valami nyilvánvaló könnyedséget, természetességet és lazaságot. Ahogy leül, ahogy hátradől a széken, és keresztbe teszi a lábát. Nincs benne semmi görcsösség, semmi rejtett kisebbségi érzésből fakadó kompenzálási kényszer. Nincs benne az alulról jött ember darabossága és erőszakossága. Torz közvetítéssel, különös áttétellel, de valahogy talán mégiscsak eljutott hozzá valami: az egykori dzsentri ősöktől - a felvidéki Gyurcsányoktól. Valami, ami találkozva az anyai ági munkásvilág egyszerűségével, szorgalmával és becsületességével szárba szökkent, és termőre fordult.
De térjünk vissza Pápára, az Április 4. utcában lakó kisfiúhoz, aki rendkívül eleven, mozgékony gyerek. Egyszer kihajt az útra a barátjától kölcsönkapott biciklivel, és elüti egy teherautó, de megússza komolyabb sérülés nélkül. Máskor rohanás közben beveri a fejét egy kiálló ablakpárkányba - jó ideig sebhelyes marad a homloka. Elküldik a gyógyszertárba valami fájdalomcsillapítóért vagy nyugtatóért. Csak egy dobozzal adtak, mondja otthon, később fáradtságra panaszkodik, lefekszik, de még reggel sem akar fölébredni. Orvosért szaladnak, akinek végül bevallja: a másik doboz gyógyszert bevette. Fogadásból. Merthogy a társai azt mondták, nem meri. Egész délután a Várkertben rohangál a fiúkkal, de az iskolában nincs rá panasz. Bár nagyon keveset, gyakorlatilag semmit sem tanul, mégis jó jegyeket kap, merthogy vág az esze - az apja is nagyon büszke rá.
A Zalka Mátéról elnevezett általános iskola alighanem a város legjobb iskolája. A belvárosban található, a szép barokk főtér tőszomszédságában. 1948-ig református elemi iskolaként működött, a Pápára jellemző egyházi iskolavárosi hagyománynak és színvonalnak megfelelően. A kommunista hatalomátvétel után államosították, és kibővítették a vele egy épülettömbben lévő püspöki palotával, melyet vásárlás útján szereztek meg. (A református püspök - erőteljes politikai nyomásra - elhagyta Pápát, és Veszprémbe költözött.) A spanyol polgárháború kommunista tábornokának nevére átkeresztelt iskola falai között ettől kezdve kettős értékrend és hatás érvényesül: nyíltan és a felszínen a hivatalos szocialista szellemiség uralkodik; rejtve és latensen azonban tovább él egy keresztyén tradíció. E kettősség már-már skizofrén megnyilvánulása, hogy az iskola úttörőcsapata Bocsor Istvánnak, a reformkori neves pápai történészprofesszornak, hegeliánus jogtudósnak, nyelvésznek és református teológusnak a nevét viseli. A rendszerváltozást követő években 3. számú Belvárosi Általános Iskolának hívják a tanintézetet, majd 2003-ban újból átkeresztelik. Ma Tarczy Lajos fizikaprofesszor - Bocsor István egykori kollégája - nevét viseli.
Másféle értelmű kettősség jellemzi a Gyurcsány család valláshoz való viszonyát. „Van egy nem mélyen megélt hittel, hanem inkább csak felszínesen gyakorolt vallásosság. Anyám katolikus, én járok hittanra, elsőáldozom, bérmálkozom. Egy rövid időszakában az életemnek, még az Április 4. utcában lakunk, tehát úgy tíz év körüli gyerek lehetek, ha kérdezik, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt mondom, hogy másodállásban pap. Talán azért mondom így, mert apámnak akkoriban volt másodállása. Ez most viccesen hangzik, de én akkor komolyan gondoltam. Minden vasárnap sietek a fél nyolcas misére a nagytemplomba, gyónok, áldozok. De mindez nem lehet hosszabb, mint egy-két év. Aztán ahogy jön, úgy el is megy az életemből, minden különösebb ráhatás nélkül. Amikor tizenhárom éves voltam, és már kinn laktunk a Vajda Péter lakótelepen, onnan már nincs olyan emlékem, hogy templomba járnék. A szüleim karácsonykor és húsvétkor, mint a legtöbben, elmennek a templomba, mondanak egy imát, s amikor jönnek az egyházi adóért, akkor anyám rendesen fizet egypár forintot. De semmiféle buzgóság, egy asztali áldás vagy ima nincs a hétköznapokon."
Gyurcsány Ferencre „eszes, jóravaló, szolgálatkész, aranyos, majdnem viszszahúzódó kisfiúként" emlékszik vissza egykori alsó tagozatos tanító nénije, Csapó Lászlóné. Móczár Éva, a felső tagozatos osztályfőnök részben megerősíti ezt („tisztelettudó volt, nem volt soha szemtelen"), de ő már elevenebb, dinamikusabb személyiségnek látta. Olyannak, akiben „nagyon erős ambíció és versenyszellem" lakott, aki tanulásban, sportban, úttörőmunkában egyaránt „ki akart tűnni" társai közül.
Az elevenség olykor csínytevésekben nyilvánul meg. Egy Gyurcsány Ferenccel foglalkozó könyv2 szerint ő és osztálytársai azt eszelik ki, hogy a telefonkönyvből felhívnak valakit, s közlik vele: a napokban ő volt a tízezredik vásárló a nemrég megnyílt új pápai áruházban, legyen szíves befáradni a nyereményéért. A telefonáló szerepét állítólag Gyurcsány alakítja, méghozzá igen meggyőzően és eredményesen. Móczár Éva is beszámolt egy történetről, amelyben a fiúk talán kevésbé voltak szellemesek, az osztályfőnökük annál inkább. Mint elmondta, egyszer bejött hozzá panaszkodni az iskolába a sarki trafikosnő. Arról panaszkodott, hogy néhány fiú rendszeresen tréfát űz vele, képtelen dolgok iránt érdeklődnek, lehet-e már verébpatkót kapni, elállják a trafikablakot, hogy ő ne lásson ki stb. Az osztályfőnök a részletes személyleírás alapján hamar beazonosítja Gyurcsányt és társait. A trafikosnővel történt megbeszélés szerint az utolsó óra után beül a bódéba, a kisablak mögé, és várja a vicces fiúkat. Azok érkeznek is, menetrendszerűen. Ám ahogy elkezdik a szokásos idétlenkedést, a trafikablakból - legnagyobb megdöbbenésükre - kihajol az osztályfőnökük, és roppant szigorú arccal megkérdezi: na, mit is akartok ti, kisfiaim? A trafikosnő nyugalmát többé nem zavarják a fiúk, akik megússzák ennyivel. A dologból nem lesz fegyelmi ügy, a történet itt véget ér. (A Gyurcsány Ferencről szóló könyvbe talán nem is a főhős okán került bele, hanem egy minden bizonnyal nagyszerű pedagógus előtti tisztelgés céljából.)
Az osztály - s ez érvényes az iskola valamennyi osztályára - szociológiai értelemben vegyes képet mutat. A tanulók több mint fele jól szituált értelmiségi családból jön. Ide járnak a belvárosban lakó hivatalnokok, a kórházi orvosok, a vállalati és a rendőrségi vezetők gyerekei - továbbá a belvárosban lakó munkásgyerekek. Utóbbiak a lakóhelyük okán, ha tetszik, területi alapon. Közéjük sorolandó Gyurcsány Ferenc is.
A család - mint már említettük - időközben kiköltözik a belvárosból, és sokkal jobb körülmények közé kerül. A hetvenes évek nagy lakásépítési programjainak keretében épül föl Pápán egyebek mellett a Vajda Péter lakótelep, s Gyurcsányék itt kapnak kétszobás tanácsi bérlakást. Ez óriási előrelépést jelent az életükben az Április 4-e utcai ócska, udvar végi melléképülethez képest, a 15 éves fiú például ekkor ismeri meg a fürdőszoba örömeit. A lakás ugyan nem összkomfortos, állandó melegvíz-szolgáltatás tehát nincs, de a fürdőszobában van egy olajbojler, amit meghatározott időközönként begyújtanak, a korábbi fazékban forralós, lavóros mosdás időszaka tehát véget ér.
„Korábbi életminőségünk jellemzésére elmondom, hogy ezt megelőzően a legemlékezetesebb élményem az volt, amikor úgy 71-72 táján, én tíz-tizenegy éves lehettem akkor, felkerekedik a család, és elmegyünk rádiót venni. A papa, a mama, a nővérem meg én elindulunk a Kossuth Lajos utcai Keravillba, és vásárolunk egy táskarádiót. Nem zsebrádiót, táskarádiót! Óriási öröm volt ez számomra. Az egész család számára nyilván, hisz mondom, mentünk mind a négyen. Így utólag persze belátom, hogy a hetvenes évek elején egy táskarádió birtoklása Magyarországon azért már nem számít olyan hatalmas vívmánynak, egy kis erőfeszítéssel ennél jóval többre lehetett már jutni akkoriban, s a családok elsöprő többsége többre is jutott, de én ezt akkor hatalmas előrelépésként éltem meg.
Az iskolában különben nem voltak érzékelhetők a társadalmi különbségek, én legalábbis nem éreztem semmiféle szegregációt. Jó tanuló voltam, kifejezetten tehetségesnek számítottam. Matematikaversenyeken indultam, szakkörbe jártam, és sokat sportoltam. Amilyen csapat volt az iskolában, én abban tag voltam a focitól a kézilabdáig, de mindenekelőtt atletizáltam. Futottam, heti három edzésem volt. Általában nagyon intenzív életet éltem, a társaság egyik központi figurája voltam, egy nagyon aktív, nyitott fiú. Ekkoriban udvaroltam először komolyan egy lánynak. Egy nagyon helyes szőke, szeplős kislánynak, azt hiszem, kettővel alattam járt, Horváth Henriettának hívták, és a kórház főorvosának a lánya volt."
A 8/A osztály naplójában az év végén három jó osztályzat (magatartás, kémia és gyakorlati foglalkozás) kivételével csupa jeles olvasható Gyurcsány Ferenc neve alatt. A jeles eredmény mögött azonban nagyon kevés munka van. A fiú csak annyit teljesít, amennyit az iskola kikényszerít belőle. Az otthoni környezet - különösen szellemi értelemben - nem ösztönzi őt nagyobb erőfeszítésre, a szülei örülnek, hogy az iskolából jó jegyeket hoz a gyerek, s ezzel vége. A Gyurcsány Ferencről szóló emlékezések visszatérő bon mot-ja, hogy a családban könyv - az anyja munkakönyvén kívül - nem fordult elő. Ez így nem igaz, mert néhány kötet ott sorakozott a szobai szekrény polcán, de csupán szobadíszként, merthogy ezek miféle könyvek voltak, arra a miniszterelnök nem emlékszik. A kérdésre, hogy melyek voltak a kedvenc gyerekkori olvasmányai, teljes nyíltsággal feleli: „Semmit nem olvastam. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az égvilágon semmit. Még a kötelező irodalmat sem. És általában nem tanultam. Abból éltem, amit az iskolában hallottam és megjegyeztem. Amit muszáj volt, a házi feladatot, azt megírtam, de legtöbbször azt is a szünetben. Így voltam jeles tanuló."
Egy nagyon jó iskolában, tegyük hozzá, s akkor ebben minden benne van: a szóban forgó tanuló rendkívüli észbeli képességei egyfelől, rendkívül hátrányos helyzete másfelől. Ami az olvasást illeti, ehhez hozzátartozik az is, hogy Gyurcsány Ferencet az iskolában csak a reáltárgyak érdeklik. Főként a matematika, a fizika és a kémia. Kedvenc tanára Éva néni, a matek szakos osztályfőnök (akinek emberi és tanári személyiségéről már alkothattunk némi fogalmat a trafikügy kapcsán). Rajta kívül meg kell még említeni Kurbel tanár urat. Ő az orosz nyelv tanára, és az a szokása, hogy nevet ad tanítványainak. Nem több ez puszta szójátéknál, a lényeg az, hogy a név vicces legyen - és persze oroszos hangzású. Gyurcsány Ferencet Kurbel tanár úr - valaminő rejtélyes okból - Fletó Fletonovics Jemeljánnak kereszteli el, s a Fletó név aztán egy életre rajta marad. Mindenki így hívja az iskolában, a gimnáziumban, majd később a pécsi főiskolán is. A mai napig így nevezik őt régebbi barátai és ismerősei, innen lehet tudni, ki mióta van vele kapcsolatban. Aki csak az elmúlt években ismerte meg, annak miniszterelnök úr, Gyurcsány vagy Feri. Aki korábbról ismeri, annak Fletó. Így hívják a családtagjai - legnagyobb meglepetésemre még az édesanyja és a nővére is.
A közösségi életből Fletó alaposan kiveszi a részét az iskolában: hetedikes korában az úttörő-csapattanács elnöke lesz. A csapattanács elnökét a gyerekek választják, persze egyértelmű tanári kezdeményezésre. Gyurcsány Ferencre a csapatvezető tanár, Serei Antalné figyel föl, amikor - nyilván célzottan - végiglátogatja a felsősök osztályfőnöki óráit. A kitűzött téma a tanulóifjúság helyzete, közéleti szerepvállalása stb. Sereinének a 7/A-ban feltűnik egy pengeeszű, nagyon aktívan és jól vitatkozó fiú, akiről kiderül az is, hogy jól tanul, s hogy nagyon eleven, de azért rendes gyerek. A csapatvezetőről ráadásul tudni való, hogy kifejezetten szereti, s ha teheti, fel is karolja a hátrányos helyzetű gyerekeket. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy pár nap múlva megkeresi a Gyurcsány fiút, s megkérdi tőle, elvállalná-e a csapattanács elnöki posztját. Bár az illető korábban nem töltött be különösebb pozíciót az úttörőben, nem volt például őrsvezető sem, habozás nélkül igent mond, és örömmel vállalja a feladatot. Társai természetesen megválasztják. A miniszterelnök egykori tanárai elmondták, hogy Gyurcsány Ferenc elődje a csapattanács-elnöki poszton az iskolában egy évvel fölötte járó Kövér László volt - ugyancsak „nagy úttörő", Gyurcsánynál is nagyobb.
Az új elnök kiválóan teljesíti a feladatát, aktív, remek szervezőnek bizonyul, ám egy privát jellegű malőr miatt a következő évben mégis távozni kényszerül posztjáról. „Van valami délutáni mozi, azt hiszem, szervezett mozilátogatás, de ebben már nem vagyok biztos. A lényeg az, hogy odamegyek el a lánynyal, akivel járok. Csakhogy ezzel egy időben van a városi kézilabda-bajnokság egy mérkőzése is, ahol az iskola csapata játszik, s nekem ott is jelen kellene lennem. Én azonban némi vívódás után úgy döntök, hogy inkább a mozit, helyesebben a kislányt választom. Azt hiszem, az volt a pechem, hogy a csapat tagjai közül aznap délután többen is úgy döntenek, hogy valami fontosabb dolguk akad. Szóval, nincs ki a csapat, és az iskola leszerepel. Ez valóban súlyos ügy, úgy emlékszem, osztályfőnöki megrovást kapok, ráadásul le kell mondanom vagy leváltanak a csapattanács-elnökségről is. Mert hát ez mégiscsak a közösség cserbenhagyása volt, árulás, a magánélet előtérbe helyezése a közélettel szemben satöbbi. Mindezt elfogadom, de azért nem érzem úgy, hogy valami szégyenteljes dolgot csináltam volna. Ma sem érzem úgy. Hát istenem, szerelmes voltam egy kislányba, és talán nem tudtam jól dönteni abban a pillanatban."
Ám az utolsó évben kapott fegyelmi büntetése és hátrányos családi helyzete ellenére úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc sorsa váratlanul roppant kedvező fordulatot vesz: 1975 szeptemberétől a fővárosban, az ország egyik legjobb középiskolájában folytathatja tanulmányait. A fordulat valójában nem hátrányos helyzete ellenére, hanem annak következtében áll elő. Osztályfőnöke, Móczár Éva ugyanis fölfigyel egy pályázatra, amely a Köznevelés című folyóiratban jelent meg, s amely tehetséges, de rossz családi körülmények között élő fizikai dolgozók gyermekei számára hirdet fölvételt az ELTE gyakorló gimnáziumába. Az Apáczai Csere János Gimnázium bentlakásos kollégiumot működtet, amelyet térítésmentesen, sőt állami ösztöndíjjal vehetnek igénybe szegény sorsú, tehetséges vidéki gyerekek. A miniszterelnök visszaemlékezése szerint Éva néni egy osztályfőnöki órán íratott bizalmas dolgozatából tudta meg az ő családi körülményeiről azt, „ami nem látszott kifelé". Móczár Éva szerint mindez régóta ismert volt előtte, mi több, városszerte közismertnek volt mondható.
A nyolcadikos fiú egyedül utazik Budapestre, a felvételi vizsgára. Édesanyja sírva kíséri ki a vasútállomásra - utólag bevallja: titkon azért imádkozik, hogy ne vegyék föl a fiát. Hogy ne vegyék el tőle. De erről mélyen hallgat, s egy szóval sem próbálja visszatartani. Gyurcsány Ferenc Győrben rossz vonatra száll, de végül szerencsésen megérkezik Pestre, és - némi késéssel - megjelenik a vizsgán. Pár hét múlva értesítést kap. A levelet az iskolában, az egyik szünetben adják a kezébe. Fölbontja, elolvassa és elpárásodik a szeme.
Fölvették az Apáczaiba.
 
Budapest, Pápa, Kiskőrös
 
„Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium Kollégiumát 1970. március 9-én alapította az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Művelődésügyi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium. Az alapító okmány kimondta, hogy... diákotthont kell kialakítani 100 férőhellyel, 50 lány és 50 fiútanuló részére. A diákotthonba csak vidékről lehet felvenni tehetséges tanulókat, éspedig kizárólag fizikai dolgozók hátrányos helyzetű gyermekeit... A cél... hogy az ide felvett tanulók a... bentlakás négy éve alatt úgy tanuljanak, hogy az érettségi után versenyképessé váljanak a felvételi vizsgán, tehát a továbbtanulás szempontjából létrejöjjön az esélyegyenlőség az értelmiségi szülők gyermekeivel."3
Ez nem könnyű feladat, hiszen a tapasztalatok szerint „a felvett tanulók nagy többségénél felfedezhető a hátrányos helyzet valamilyen formája, ami a kisebb tájékozottságban, a tanulási módszerek kezdetlegességében, a szerepléstől való visszahúzódásban, a meglévőnél kevesebb tudás kimutatásában jelentkezik... Ebbe belejátszanak a beilleszkedési nehézségek, az életmódváltás gondjai, a fővárosi környezet mássága és az Apáczai Gimnázium igen magas követelményrendszere. Tanulóink ugyanis nem egyszerűen új iskolába jönnek, hanem elhagyják régi környezetüket, régi iskolájukat, otthagyják falujukat, városukat, családjukat, ismerőseiket, barátaikat... Itt pedig nemcsak beilleszkedniük kell, hanem új életmódot kialakítani, új státust megharcolni maguknak egy teljesen új, ismeretlen környezetben."4
Ami az új életmódot illeti: az Apáczai nagyon szigorú intézmény, amely mindent elkövet annak érdekében, hogy az alapító okiratban célul kitűzött felzárkóztatás eredményes legyen. A belváros szívében, az V. kerületi Papnövelde utcában található kollégium egy épületben van a gimnáziummal, ami eleve kaszárnyaszerű zártságot ad az itteni életnek. Szállás és iskola egybeesik, tehát ki sem kell lépni az utcára. Nem is nagyon lehet. Csupán a tanórák és az ebéd után van egy rövid kimenő, délután négykor már szigorúan bent kell ülni a tanulószobán.
Az egész napirend roppant feszes és katonás. Ébresztő pontban hatkor, utána reggeli torna. Azután mosdás, öltözködés, rendrakás, közös reggeli, majd átvonulás a folyosón a másik épületszárnyban lévő osztályterembe. A délelőtti órák, a közös ebéd, majd a rövid kimenő után tanulás estig. Vacsora, majd kötelező tévéhíradó, azután szabadon választható tévézés, olvasás vagy tanulás este fél tízig. Utána takarodó, pontban tízkor lámpaoltás - központilag. Alvás négy-, illetve hatágyas szobákban - a lányok külön épületrészben, folyosói vasráccsal elválasztva a fiúktól.
A kollégium szellemisége és fegyelme meghozza a kívánt eredményt. Az intézmény hivatalos (és dicséretesen önkritikus) értékelése szerint döntően pozitív, ám részben negatív értelemben is. „A kollégium tanulmányi átlaga... fennállása óta mindig 4,25 és 4,50 között mozgott... Az elmúlt huszonnégy évben az Apáczai Kollégiumban 571 tanuló érettségizett. A végzettek közül valamennyien jelentkeztek hazai vagy külföldi felsőoktatási intézménybe, s beiskolázásuk is megközelítően 100 százalékos volt... Ez a tudásra, a tanulásra, a felkészülésre való orientáltságot jelent, sok esetben háttérbe szorítva a középiskolás korosztály természetes igényeit, a fiatalság szórakozásra vágyását, a szabadidős tevékenységek megszervezését, sőt az egészséges életmód követelményeit is (kevés alvás, idegi megterhelés, tanulmányi túlterhelés, mozgáshiány stb.)."5
Vajon hogyan képes mindennek megfelelni, beilleszkedni ebbe a merőben új életformába és rendbe a jó eszű, tehetséges, ám mindaddig igen keveset tanuló, délutánonként a pápai várkertben vagy az atlétikai edzésen rohangáló, szertelen, otthon már a lányoknak udvarolgató vidéki fiú, Gyurcsány Ferenc?
Viszonylag jól és könnyen.
A viszonyítás alapja legyen egy másik tizennégy éves kamasz - egy másik későbbi (azaz korábbi) miniszterelnök. Aki két évvel később, tehát 1977 őszén ugyancsak középiskolás kollégiumba kerül. Egy az addigi lakóhelyéhez közel eső, az Apáczaihoz képest kevésbé szigorú intézménybe. Ő mégis így emlékezik: „Valósággal megbéklyózott a kollégium zárt rendje... Állandóan ki kellett lógnom, mert nem bírtam a bezártságot... Fél évig voltam kollégista, és majdnem belepusztultam. Azt nem nekem találták ki. Hogy a felkeléstől kezdve a lefekvésig megszabják az embernek, hogy mit csináljon, azt én nem bírtam. Beköltözésünk Fehérvárra mentett meg attól, hogy kitegyenek a kollégiumból."6
Orbán Viktorral ellentétben Gyurcsány Ferencet korántsem viseli meg így a változás, sőt: őt egyáltalán nem viseli meg. Annak ellenére sem, hogy szeptember elsején jön el otthonról, s legközelebb csak karácsonyra mehet haza. Nem büntetésből: ez a rend. A szülők viszont látogathatják a gyereküket - havonta egyszer. „Az én szüleim hol jöttek, hol nem. Inkább nem, merthogy nem volt pénzük vonatjegyre... Ezzel együtt jó volt kollégistának lenni. Én azt mondhatom, hogy szerettem. Végig is csináltam az első félévet rendesen. A osztályos, tehát matematika tagozatos voltam, az osztályfőnökömet Horváth Jánosnénak hívták. Mi Mazsolának neveztük, ő volt a magyartanárunk. Szerettük, azóta meghalt szegény...
Tulajdonképpen egy dolog zavar egy idő után: hogy mindenből négyes vagyok. A félévi bizonyítványomban nincs egyetlen hármas - de ötös sem. Mindenből négyes. Ez zavar. Pápán én nemcsak jeles vagyok, hanem úgy tudom magamról, hogy nagyon tehetséges is. Annak számítottam. Itt viszont csak négyesre futja. A pápai általános iskola nagyon jó színvonalú volt, de az én ottani tehetségem itt az átlagnál épp hogy csak jobb, vagy inkább átlagos. Rendben van, gondoltam, akkor el kell kezdeni másképpen dolgozni. S életemben először megteszem azt, 14-15 évesen, hogy kora reggel felkelek tanulni. Hajnali négykor kiülök a folyósóra. Javítani akarok, hogy legalább egy-két tárgyból ötös legyek. Ez először fizikából, Holics tanár úrnál sikerül, aki egyébiránt nagyon kiváló szakember, akkoriban országos hírűnek mondható. Aztán matematikából is jeles leszek. Majd történelemből is."
Az Apáczai Csere János Gimnázium hivatalos anyakönyve lényegében igazolja a miniszterelnök emlékeit. A 11. anyakönyvi sorszámon szereplő Gyurcsány Ferenc tanuló az első év végén kilenc jó és négy jeles osztályzatot kapott, közepese nincs. Ha félévkor színnégyes volt, akkor tehát négy tárgyból tudott javítani.7 Mivel a jóra értékelt magatartás és a szorgalom nem számít bele a tanulmányi átlagba, a bizonyítványa így 4,36-os, azaz jó rendű. Második év végére a jelesek száma hatra nő.8 A négy jóval és az egy közepessel (földrajz) ez pontosan 4,5-ös, azaz már jeles átlagú bizonyítvány, ami az Apáczaiban - s ezt Munkácsy László, az iskola mostani igazgatója is megerősíti - nem kis teljesítmény.9
„De ezt kemény küzdelmek árán értem el, és nagyon nagy csodálattal néztem azokat a fiúkat, lányokat - ez Pest egyik elit gimnáziuma -, akik könnyedén jobbak nálam. Annak ellenére jobbak, hogy a világfelfogásuk lényegesen szabadosabb, mint az enyém. Emlékszem, 15-16 évesek lehettünk, tavasz volt, első vagy második év vége felé. Szombaton nekünk, kollégistáknak is tovább volt kimenő, és az osztálytársaimmal, pesti fiúkkal vettünk egy láda sört, és valahol az Erzsébet híd környékén az egészet megittuk. Megitták inkább ők, egyikük-másikuk láthatóan sokat. Nagyon-nagyon el tudták magukat engedni. Amikor munka volt, tanulás volt, ezek a fiúk borzasztóan tehetségesen tudtak tanulni. Iszonytatón jól tanultak, nagyon beleálltak, nagyon csinálták. De ha elengedték magukat, akkor nagyon elengedték. Mi mind a két dologban bátortalanok voltunk, vidékiek. Nem tudtuk magunkat ennyire elengedni, ha úgy tetszik, jobban tartottuk a normát, azt a normát, amit magunkkal hoztunk. A tanulásunk izzadságszagú volt. De valahogy ezzel együtt sem éreztem magamat soha kirekesztettnek. Viszont csodáltam őket."
Gyurcsány Ferenc osztályában öt-hat kollégista van, a vidékiek tehát elenyésző kisebbséget alkotnak a pestiekkel szemben. Ám arra a kérdésre, hogy munkált-e benne kisebbségi érzés annak idején, a miniszterelnök határozott nemmel felel. „Azt hiszem, hogy egyáltalán nem. Nem emlékszem olyan élményre, hogy ezt éreztették volna velem." Az Apáczai Gimnázium honlapján olvasható szöveg ráerősít erre: „A növendékek körében nem tapasztalunk semmiféle rivalizálást vagy ellenségeskedést a kollégisták és a fővárosban élő vagy bejáró tanulók között."
A kollégiumban a kezdetek óta naplót vezetnek, amelybe az ügyeletes nevelőtanár esténként bejegyzi az aznap történt fontosabb eseményeket. 1976. február 16-án egyebek mellett az alábbi két mondat került be a naplóba: „A 11-es szobában új szobafőnököt választottak a fiúk Pethes János személyében. Egyhangú vélemény szerint nagyobb tekintélye van, s jobban össze tudja fogni a társaságot, mint elődje, Gyurcsány Feri."10
Az otthonról elszakadt pápai kamasz Pesten sok mindenre rácsodálkozik. Rácsodálkozik arra, hogy az osztálytársai dohányoznak, és ő is elkezd dohányozni. Kollégista társaival, kuporgatott pénzből, mentolos Saint Morizt vásárolnak, s titokban szívják. Rácsodálkozik, hogy a fiúk isznak, hát ő is kipróbálja. Egy idősebb, negyedikes kollégiumi barátjával - telve izgalommal, hogy egyáltalán kiszolgálják-e őket - beülnek egy presszóba, és rendelnek valami édes likőrt. Kiszolgálják őket.
Ám a szegény, vidéki munkáscsaládból jött fiút ennél jóval fontosabb benyomások is érik. Ezek egy számára addig ismeretlen, polgári világból érkeznek. Eljut egy-egy osztálytársa lakásába, és meghökken a töméntelen mennyiségű könyv láttán. Először lát hatalmas belmagasságú szobákat, tágas nappalikat, finom stílbútorokat, először ül süppedős fotelben, a lába először lép perzsaszőnyegre. Először hall olyan beszélgetéseket, amelyekben „a világ dolgairól van szó". Mindez nagy hatást tesz rá. „Tizenöt-tizenhat éves koromban fedezem fel, hogy ilyen életforma, ilyen világ is létezik. Maga az iskola is inkább abban a tekintetben hagy bennem mély nyomot, hogy nagyon nívós a szelleme, nagyon jó a minősége, és én ebben jól érzem magam. Szerettem ezt a világot."
Gyurcsány Ferenc nemcsak vonzódik mindehhez, hanem roppant gyorsan és eredményesen idomul is hozzá. Megérti az új világ szabályait és elvárásait, felméri önnön lehetőségeit és esélyeit, majd nagy energiákat mozgósítva igyekszik integrálódni - és kiválóan teljesít. Tanulmányi eredménye fokozatosan javul, egyre biztosabban mozog az új közegben. A kollégium növendékeinek százszázalékos továbbtanulási arányát látva egyértelműnek tűnik, hogy két év múlva egyenes út nyílik számára a főváros bármelyik egyetemére, valami szilárd egzisztenciát nyújtó s a középosztályba való fölemelkedést biztosító diplomás pálya felé. Bizonyára valamilyen mérnök lesz belőle.
Először mutatkozik meg ekkor a későbbi miniszterelnök egyik meghatározó személyiségjegye: a hihetetlenül gyors és eredményes alkalmazkodóképesség. Ugyancsak itt, a kezdőponton - a kollégium új, zárt világához való merőben eltérő viszonyulásnál - érdemes ismét egy pillantást vetnünk kormányfő elődjére és kortársára. Ha Gyurcsány Ferencnek egyik meghatározó személyiségvonása az alkalmazkodás, akkor Orbán Viktornak a lázadás. Lázadás a környezet gúzsnak érzett kötelmei ellen. Az apja ellen, a kollégium ellen, a katonaság ellen. Az egyetem elleni lázadás: a szakkollégium. A KISZ, majd a rendszer elleni: a Fidesz. Az SZDSZ és a Charta ellen: irány jobbra. Az elvárt nagykoalíció helyett: koalíció Torgyánnal. A globális és uniós elvárásokkal szemben dacos nemzetpolitika, legújabban pedig: mind tudatosabb szembefordulás a parlamentarizmus írott és íratlan szabályaival, kormányzati hatalmat szűkítő és kontrolláló intézményeivel.
Míg Orbán esetében a lázadó magatartás tudott (sokáig) értékteremtő erővé válni, s a lázadásokból születtek rendkívüli teljesítmények, addig Gyurcsány esetében az ellenkezőjéből: a kreatív alkalmazkodásból. A Pestről Pápára való visszakerülése után - mint látni fogjuk - pillanatok alatt visszaintegrálódik a vidéki gimnázium közegébe; aztán Pécsett idomul a főiskola és a KISZ világához, s ott fut be látványos karriert; majd ennek összeomlása után a merőben más törvények szerint működő üzleti világban válik nagyon sikeressé. Legutóbb a politikában emelkedik meghökkentő gyorsasággal a legmagasabb pozícióba. Merőben eltérő alkat és cselekvési stratégia: hasonlóan rendkívüli teljesítmények. Legalábbis a formájukat és a nagyságrendjüket illetően - tartalomról és értékrendről ezen a ponton még korai volna beszélni.
Térjünk is vissza 1977-be, amikor könyvünk hősének szépen alakuló pályája váratlanul megtörik. Mintegy cáfolatául mindannak, amit az imént a sikeres alkalmazkodásáról írtunk, a második év befejezése után távozik az Apáczaiból, és hazamegy Pápára, a Türr István Gimnáziumba.
Mi történt?
„Második év végén a tagozatos osztályokba járó tanulók nyilatkozhattak arról, hogy kívánják-e továbbra is tanulni a második idegen nyelvet. Én franciát tanultam másodikként, a kötelező orosz mellett. Nem nagyon voltam jó nyelvekből, négyesem volt oroszból is, franciából is.11 Nem láttam hát sok hasznát a dolognak, s azt hiszem, vonzott a felszabaduló és akár munkára fordítható idő is. Nekem olyanfajta kontaktusom a szüleimmel, hogy jó-e ilyet tenni vagy nem, természetesen nem volt. Így hát 16 évesen én magam úgy döntöttem, hogy ezt nem akarom folytatni. Mi a csudának nekem a francia? Szépen leadom, ha már egyszer megtehetem.
Ám akkor jött a kollégium igazgatója, és azt mondta, hogy nem lehet leadni a második nyelvet. Hogy kollégisták ezt nem tehetik meg. Én először nem is vettem komolyan. Jól mentek a dolgaim, úgy éreztem, biztosan állok a lábamon, és fehéren-feketén le volt írva, hogy másodév végén le lehet adni a második idegen nyelvet. Az igazgató viszont azt mondta, hogy hiába van leírva, nem lehet. Hogy itt nincs mese, itt tanulni kell. Mármint ebben a kollégiumban. Én meg mondtam neki, hogy szerintem itt valami komoly félreértés van. Hogy nekem jogaim vannak, én ezeket gyakorolni fogom, és élek ezzel a lehetőséggel. Erre ő azt mondta, hogy márpedig engem az állam taníttat. És mivel az állam taníttat, ezért én az államnak adósa vagyok. Az adósságomat pedig csakis tanulással törleszthetem, tehát nem adhatom le a franciát. Szóval ilyen öntudatos marhaságokat mondott nekem. Szó szót követett, és én meg azt mondtam neki, hogy a dolgot el lehet dönteni: ő hozza ide azt a jogszabályt, ami alapján őneki joga van ezt a jogot elvonni tőlem. És ha idehozza, akkor neki van igaza, s akkor tanulom tovább a franciát. De ha nincs olyan jogszabály, ami igazolja az eljárását, és ennek ellenére rám kényszeríti az akaratát, akkor az egészet abbahagyom. Akkor én nem maradok itt, hanem elmegyek innen."
A miniszterelnök nem emlékszik rá, hogy korábban lett volna hasonló kimenetelű konfliktusa. Nem tudja, hogyan ébredt föl benne akkor ez a hajlíthatatlan és nyilvánvalóan önsorsrontó öntudat. Bizonyára lehettek ennek előzményei, csak azok a konfliktusok valahogy véget értek, valahogyan megoldódtak, és nem végződtek ilyen drámaian, mint ez. Ám nem volt mit tenni: úgy érezte, hogy innen már nem hátrálhat meg. Még akkor sem, amikor - persze nagyon gyorsan - rá kellett jönnie, hogy természetesen nem a kollégiumigazgató fog távozni, hanem ő lesz kénytelen.
„Akkor írtam egy levelet az én drága anyámnak, hogy mama, én innen hazamegyek, én itt nem maradok. Menjél el otthon a gimnáziumba, és kérdezd meg, hogy szeptembertől mehetek-e. Az anyám lényegében nem kérdez semmit, bemegy a pápai gimnáziumba, hogy az ő fia ide akar jönni az Apáczaiból, ilyen és ilyen a bizonyítványa. Azt mondják neki, hogy most bukik ki a tagozatból egy fiú, és felszabadul egy hely: mehetek. És én összepakolok és hazamegyek. A harmadikat már a Türr Istvánban kezdem. Nem, nem rúgnak ki. Nem tudom, mi ennek a hivatalos menete, én elhagyom az iskolát."
Az Apáczai Csere János Gimnázium hivatalos anyakönyvében a következő lakonikus bejegyzés olvasható a 11-es sorszámot viselő tanulónál a jegyzet rovatban, a 24. oldalon: „Igazgatói engedéllyel kimaradt. Más iskolába iratkozott be. (Pápa, Türr István Gimn.) 1977. szept. 9. Aláírás: Fazekas Mihály igazgató".
A kollégiumi naplóból valamivel többet tudunk meg. Itt 1976. május 6-i dátummal a következő bejegyzés olvasható: „A II. osztályosok közül csak hárman szeretnék leadni a második idegen nyelvet. Gyurcsány és Karacs a franciát, Varga J. a latint. Közülük csak Karacs Józsinál látszik indokoltnak ez a lépés (kettese van latinból). Gyurcsány hétfőre meghallgatást kért az igazgató úrtól." Hogy a meghallgatás a miniszterelnök visszaemlékezésének megfelelően zajlott le, azt igazolja a következő, pontosan három héttel később, május 27-én e tárgyban fogalmazott mondat: „Gyurcsány Feri hazautazott hétvégére: iskolai ügyeket intéz Pápán, leendő gimnáziumában." Aztán két nap múlva, május 29-én még ennyi olvasható: „Megjött Gyurcsány Feri is, és beszámolt a pápai iskolában tett látogatásáról."
E balladai tömörségű kis történet szolgál némi tanulsággal.
Egyrészt nyilvánvalóan jelzi a 16 éves fiú meghökkentő eltökéltségét. Aki hirtelen és váratlanul lázadóvá válik. Aki a maga igazáért, egy őt megillető jog érvényesítéséért a legmesszebb is képes elmenni. A végletekig. Hiszen a jogához még akkor is rendíthetetlenül ragaszkodik, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy az adott keretek között azt nem képes érvényesíteni. Akkor inkább kilép az adott keretek közül, nem törődve az ezzel járó súlyos hátrányokkal. Mert bár egy nyugati nyelv tanulása és birtoklása a hetvenes évek végén még korántsem esik olyan súllyal a latba, mint manapság, mégis nyilvánvaló, hogy a 16 éves Gyurcsány Ferenc hatalmas - tán életre szóló - esélyt szalaszt el az Apáczaiból történő távozással.
„Én ezt akkor nemhogy nem mérem föl, de egyáltalán nem is érzékelem. Nincs világos pályaképem, nem tudom, mi a probléma, az én széles rokonságomban csak segédmunkás van. Nincsenek előttem minták, nem látok példákat magam előtt. Nem vagyok megsértődve a világra, nem élem meg törésként a dolgot, ezt csináltam, most vége, viszontlátásra, az élet megy tovább. Amikor hazaérek, az édesanyám elsírja magát. Az örömtől."
Itt ismét álljunk meg egy szóra.
Orbán is, Gyurcsány is nagyon mélyről jött.
Hogy az első felületes pillantás ellenére társadalmi értelemben mégis melyik volt mélyebben: az alcsútdobozi faluvége vagy Pápa belvárosa, annak érzékeltetésére álljon itt egy idézet - Orbán Viktortól: „Az édesapámnak akkor már megvolt a mérnöki képesítése... A szüleim úgy ítélték meg, hogy van eszem a tanuláshoz, így diplomát kell szereznem. Ők így gondolták, de megkérdeztek engem is."12 Arra a kérdésre, honnan tudták, hogy a fehérvári Teleki Blanka a megye legjobb gimnáziuma, s hogy miért épp az angol tagozatot választják, így felel: „az édesanyám tudta valahonnan... Senki nem beszélt idegen nyelvet a családban, de édesanyám ezt fontosnak érezte. Másrészt akkor még nem dőlt el, melyik pályát választom a későbbiekben, ezért használható tudás kellett. A nyelv ilyen."13
Gyurcsány Ferenc 1977 őszétől a pápai gimnáziumban folytatja tanulmányait. „Még részt veszek a tanévzárón, nyáron még elmegyek építőtáborba, aminek nagyon fontos szocializációs momentumai vannak, megtanulok például ultizni a fiúkkal. Ez a kunfehértói építőtábor, ahol együtt vagyunk egy lányiskola növendékeivel, és néhányan, köztük én is, már az első éjszaka mélyebben elmerülünk a másik nem nyújtotta örömök bugyrában. Tizenhat éves vagyok ekkor. Utána még rövid ideig tart a kapcsolatom egy pesti kislánnyal, de ősztől én már Pápán vagyok, így hát hamar véget ér a dolog."
(Mielőtt végleg búcsút vennénk az Apáczaitól, nem tudom megállni, hogy ne utaljak - legalább egy zárójel keretei között - még egy bejegyzésre abból a bizonyos kollégiumi naplóból. Amelyben 1976. január 12-i dátummal arról olvashatunk, hogy a szobák estére szinte teljesen kiürültek, minthogy lakóik aznap színházba mentek. Csupán hárman maradtak a betegszobán, továbbá még ketten a hálóban, nekik kisebb egészségügyi gondjuk akadt. A két tanuló: Gyurcsány Ferenc és Schlecht Csaba. Igen, utóbbi azonos az évtizedekkel később, az úgynevezett „Fidesz körüli cégek" sajátos körülmények között történő eladása kapcsán elhíresült személlyel. Ez persze csak olyan véletlen, aminek - az érdekességen kívül - semmiféle jelentősége sincs könyvünk főszereplője vonatkozásában. Legföljebb annyit állapíthatunk meg - utalva közben a pápai úttörő-csapattanács elnöki posztján három évvel korábban lezajlott személycserére is -, hogy valóban kicsi ez az ország.)
Az egyik legkiválóbb fővárosi középiskola, az elitképzőnek számító Apáczai után a pápai Türr nyilvánvaló visszalépésnek, sőt törésnek tekinthető Gyurcsány Ferenc életében. Ám korántsem annyira drámainak, mint ahogy az első pillanatban tűnik. A Türr István Gimnázium ugyanis igen jó iskola, ahol magas színvonalú képzés folyik - a régi pápai iskolavárosi hagyományoknak megfelelően. Mint az egyik volt osztálytárs, Lovasné Müller Beáta elmondta: a harmincnyolc fős osztályból csupán ketten nem tanultak tovább. Ez akkoriban rendkívül magas aránynak számított. A 79-ben érettségiző matematika-fizika tagozatosokra ma is úgy emlékszik viszsza a ma is az iskolában tanító, biológia szakos Pénzes tanár úr, hogy „nagyon tehetséges osztály volt". Gyurcsány Ferencre pedig így: „nem különösképpen kiemelkedő, de értelmes és rendes fiú, akivel nem adódtak gondok".
Ám ha közelebbről megnézzük a dolgot, mégiscsak van itt egy kis probléma. Nem az iskolával, nem is Gyurcsánnyal, hanem talán inkább a környezettel. A miliővel, ami körülveszi - s amihez megint nagyon gyorsan és zökkenőmentesen alkalmazkodik.
„Pápán, amikor hazaérkeztem, azonnal felvettem azt a szokást, amit korábban az általános iskolában gyakoroltam: hogy nem tanulok. Mi a fenének? Elegendő, amit az iskolában leadnak, azzal én négyes-ötös vagyok. Az Apáczaiban kifejezetten jól tanultam. Egyáltalán: tanultam. Mindennap. Felkeltem hajnalban. Itthon ennek vége.
Pápán én vagyok a pesti fiú. Lezser, nagypofájú, talán nem nagyképű, de elég laza és magabiztos. Az Apáczaiban épphogy beférek az iskolai kosárcsapat tartalékába. A meccsen jobbára a kispadon ülök, mert lényegesen jobbak vannak nálam, és nagy dolog, ha néha beengednek a pályára. Pápán viszont én vagyok a nagymenő, a legjobb. Erőlködés nélkül mennek a dolgok. Nagyon gyorsan járok egy kislánnyal az osztályból, aki akkor az osztály leghelyesebb, legcsinosabb lányának számít."
Müller Beáta ma így emlékszik vissza Gyurcsány Ferencre: „Közvetlen volt, jópofa, nagyon jó szövege volt. Hamar beilleszkedett az osztályba, és tetszett a lányoknak."
Egy évvel később aztán jönnek az új elsős lányok. „Van köztük egy nagyon csinos, magas, vékony, derékig érő, hosszú szőke hajú lány, ő lesz a kedvesem. A kapcsolatunk nagyon sokáig tart, később őt veszem majd el feleségül...
Nekem az a két év őszintén szólva arról szól, hogy a haverokkal vagánykodunk, cigarettázunk a fiúvécében, kosarazunk, mi vagyunk az iskola menő srácai. A lyukasórán, merthogy nem tanulok idegen nyelvet, a Czigi Zsolt barátommal kiszökünk az iskolából a pápai Márvány presszóba, és vermutot iszunk. Napközben a lányoknak udvarolok, hétvégén pedig a Jókai Művelődési Központban lévő középiskolai klubban táncolunk és randevúzunk. Szóval jól elvagyunk. Semmi komoly nem történik az életünkben, és ezt rendkívül élvezzük. Nincsenek kihívások.
Ebben az időszakban az egyetlen komoly problémát az okozza, hogy a nővérem várandós lesz, és hát a fiú természetesen nem ismeri el, hogy neki ehhez bármi köze volna. A nővérem viszont kitart amellett, hogy ő akkor is megszüli ezt a gyereket. Én magam viszem be őt a pápai kórházba, majd amikor megszületik a kislánya, akkor beköltöznek hozzám, a kisszobába. Így lakunk ott hárman - tizenegy négyzetméteren."
Gyurcsány Ferenc életében ekkortájt fontos szerepet játszik a zene. A beatzene - vagyis inkább az, ami hozzá kapcsolódik. Az osztálytársai ugyanis zenekart alapítanak. Köztük van, mi több: vezéregyéniségnek számít az ő legjobb barátja, egy ismert pápai ügyvéd fia, akinek Kurbel tanár úr, még az általános iskolában, a Jesics nevet adta, s akin ez aztán ugyanúgy rajta ragadt, mint Gyurcsányon a Fletó. Jesicsék valami családi örökségből megvásárolják a szerelést, és megkezdődnek a próbák. Müller Beáta emlékei szerint a dolog ennél sokkal messzebbre nem is jut, egy biztos: Fletó lesz a Kent névre hallgató zenekar technikusa.
„Szóval ebben az időben én vagyok a pesti vagány, akinek akkor ezen túl nincsenek különösebb ambíciói. Biológia szakkörre talán jártam, fizikára nem emlékszem, hogy lett volna. Ha azt kérded, olvastam-e valamit, akkor azt kell mondanom: semmit. A szó legteljesebb értelmében semmit. Nem jártam könyvtárba, még újságot sem igen vettem a kezembe. Illetve ez nem teljesen igaz, mert járt nekünk a Népszava, nyilván mert anyám szakszervezeti tag volt, abba bizonyára belenéztem. De ennek aligha volt jelentősége.
A KISZ-nek sincs szerepe az életemben. Tag vagyok, mint mindenki más, de egyáltalán nem vagyok aktív, semmilyen tisztséget nem töltök be. A habitusom, a magatartásom, azt hiszem, egy tipikus munkásgyereké. Pontosabban: egy munkáscsalád gyermekéé. A legkisebb tudatosság is hiányzik belőlem. A mának élek, és ugyanazt a mintát követem, mint a szüleim meg a rokonaim. Az osztályban van egy-két fiú, aki kiugróan tehetséges. Az országos fizikaverseny első tíz helyezettje közé jut be az egyik, a másik matematikából második lesz. Nekem fogalmam sincs, hogy mi a csudát kéne kezdenem magammal...
Nyáron megint dolgozom, kalauz vagyok a buszon, járok ide-oda különböző távolsági buszokkal. És van egy lány, aki a buszon utazik, beszédbe elegyedek vele, olyannyira, hogy kiderül, Pécsre jár tanárképző főiskolára, biológia-technika szakra. Biológia és fizika a felvételi tantárgy, én meg továbbra is kémiából, fizikából és biológiából vagyok jó. Azt tudom, hogy orvos nem akarok lenni. Egyrészt, mert az nem is nagyon menne, hisz akkor húszpontos felvételi van, tízet visz az ember, tízet lehet hozzá szerezni, de nekem ebből a négy tantárgyból legföljebb nyolc-kilenc pontom jönne össze, az orvosihoz pedig már az indulásnál minimum tíz kellene. De igazából ambícióm sincs hozzá. És akkor azt mondja ez a lány, hogy menjek Pécsre, a tanárképzőre, mert ő ott nagyon jól érzi magát, meg hogy biológia és fizika a felvételi tárgy. Azt hiszem, senkit sem kérdezek meg, senkivel sem beszélek erről, nem kérek olyan értelemben tanácsot, hogy ez, mondjuk, a jövőm vagy a későbbi életpályám szempontjából jó döntés-e, hanem csak annyit kalkulálok, hogy engem ide valószínűleg felvennének. Hogy ide különösebb erőlködés nélkül be tudnék jutni.
Így is lesz, csinálok egy kilenc és fél pontos felvételit, és simán felvesznek. A felvételire tanulok, de a gimi harmadik és negyedik éve - szemben az első kettővel - teljesen nyugodt és laza volt számomra."
Azért az utolsó évben adódik némi bonyodalom. Hasonló természetű, mint az Apáczaiban, s majdnem hasonló kimenetelű is. Az immáron csaknem tizennyolc éves kamasz ismét súlyos konfliktusba keveredik egyik tanárával. Ezúttal magyar szakos osztályfőnökével, Tungli Gyulával. Súlyos szóváltás alakul ki köztük, amit fegyelmi büntetés követ: írásbeli megrovás. S ami ennél súlyosabb: Tungli tanár úr mindezt beleírja abba az osztályfőnöki jellemzésbe, amelyet a továbbtanulásra jelentkező tanulókról kell készíteni...
Az ügynek nincsenek komoly előzményei. Gyurcsányra úgy emlékszik vissza volt osztálytársa, mint aki „mindig kiállt az igazáért", sőt „az osztályért is", és akit „könnyen bele lehetett lovalni egyfajta néptribuni szerepbe - és ez nem csak utólagos belemagyarázás", ugyanakkor aki „nem volt szemtelen".14 Pénzes tanár úr is azt mondja róla, hogy „ki lehetett vele jönni". Általában „volt véleménye, de soha nem tanúsított kihívó magatartást".
Mi történik hát mégis azon a negyedikes osztályfőnöki órán?
A dolog teljesen ártatlanul indul. Az események megértéséhez tudni kell, hogy az előző rendszerben minden iskolában évről évre meg kellett rendezni a „Ki tud többet a Szovjetunióról?" című vetélkedőt. Ezen valójában nem az országunkat (is) uralma alatt tartó birodalomról, hanem az annak nevével megegyező címet viselő színes havilapról kellett ismeretekkel bírniuk a minden osztályból kötelezően kijelölt versenyző csapatoknak. A Szovjetunió című újságra ezért minden évben minden osztálynak kötelezően elő kellett fizetnie. Volt egy felelős, aki mindenkitől beszedte a pénzt, fejenként talán egy húszast. Ez nem volt könnyű, és mindig időbe telt. Sokan elfelejtették, halogatták, a nyakukra kellett járni. Így alakul ki az a helyzet, hogy Gyurcsányék osztályában végül már mindenki befizette - egy ember kivételével. A pénzbeszedő elunja a dolgot, s az osztályfőnöki órán jelenti Tungli tanár úrnak, hogy azért nem tudja leadni a pénzt, mert Gyurcsány Ferenc még mindig nem fizette be a maga részét.
„Én nem akartam nem befizetni. Nem volt ennek politikai jellege. Szó sincs róla. Persze nem voltam bőviben a pénznek, de ha az osztályfőnök azt mondja, hogy Feri, áldjon már meg a jó isten, miattad nem tudjuk befizetni, hát hozd már be holnapra, akkor nyilván el lett volna intézve a dolog, és én simán behozom. De e helyett felállított az osztályfőnök úr, és elkezdett nekem szigorú arccal magyarázni, hogy márpedig azt a pénzt be kell fizetni, és hogy képzelem én, hogy nem fizetem be. Erre én mondtam neki, hogy ne tessék már viccelni, szerintem ezt csak kérhetik tőlünk, de nem követelhetik meg. Ez nem lehet kötelező. Szó szót követett, ő nyilván egyre keményebben beszélt velem, én meg visszaszóltam. És akkor azt találta mondani, hogy ha én így folytatom, akkor énbelőlem nem lesz rendes ember. Nekem se kellett több, én meg azt mondtam, hogy tanár úr, nekem talán még van erre esélyem, de ahogy magát hallgatom, magának már nemigen.
Hogy ez azért sok volt, azt én belátom. Ilyet nem lehet mondani. És persze úgy végződik a dolog, hogy azon folyik a hezitálás, hogy ezt milyen szinten kell megtorolni. Hogy itt egy osztályfőnöki kevés. Emlékszem, az osztály végigasszisztálja ezt a vitát, majd utána tornaórán azt mondják, hogy alapvetően nekem van igazam. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy ha az ember egy ilyen mondat után kap valamilyen súlyos megrovást, az rendben van. Az belefér. De hogy fél évvel később még beleírják a jellemzésébe is, ami a továbbtanulásáról, a sorsáról dönthet, az már nem biztos. Mert semmi kétség, valóban megsértettem a tanár urat. Ez az utóbbi dolog azonban már nem jogos fölindulásból történt, ennek már megtorlás jellege volt.
De nem maradt bennem szálka emiatt. Azt hiszem, benne sem, érettségi találkozókon mindig összejövünk, legutóbb is nagyon helyesen ölelgetett meg, amikor Pápán voltam, és találkoztunk."
Ez az immáron második - az előzőhöz kísértetiesen hasonló - konfliktus fölveti a kérdést: lehet, hogy Gyurcsány Ferenc mégiscsak lázadó típus? Ha alkatilag nem is az, bizonyos kiélezett helyzetekben azzá válik. Amikor úgy érzi: nyilvánvaló jogtalanságot, igazságtalanságot vagy méltánytalanságot követnek el vele szemben. Ilyenkor képes akár a végsőkig elmenni.
A következmények azonban most nem végletesek, a tizennyolc éves fiú - elsőként a családjából - továbbtanulhat. Igaz, a korábban valószínűnek tetsző budapesti ELTE, a közgáz vagy a Műszaki Egyetem helyett végül a pécsi tanárképző főiskolán köt ki - biológia-technika szakon. Ha nincs az Apáczai, valószínűleg még ide sem jut el. A Türr Istvánba se. Azok az általános iskolai osztálytársai ugyanis, akik egyúttal osztályos társai is voltak - a belvárosi munkáscsaládok fiai -, nemigen mentek gimnáziumba. Sem a reáliskolának számító Türrbe, sem a humán jellegű Petőfibe (a mostani reformátusba). Ha egyáltalán továbbtanulnak, akkor egy harmadik helyre, a szakközépbe mennek - merthogy ott az érettségi mellé mindjárt szakmát is szereznek, amivel pénzt lehet keresni. Ha nincs az Apáczai-ösztöndíj, akkor Gyurcsány Ferenc minden bizonynyal velük tart, és más sínre kerül az élete. Olyanra, amelyik talán egyáltalán nem visz semmiféle diploma felé. „Véletlenül sem meditáltam volna azon, hogy mi a különbség egy szakközépiskola meg egy erős gimnázium között, hogy ez két különböző utat jelent. Nyilván mentem volna a többi, hozzám hasonló fiúval én is a szakközépbe, ha nyolcadikban nem szól az osztályfőnököm. Mert bennem - és a családomban - e tekintetben nem volt semmiféle tudatosság. Még évekkel később, a főiskola alatt sem volt. Az első ilyen értelmű tudatos döntés az lesz majd az életemben, amikor a közgázra jelentkezem. De ez még jóval odébb van."
Gyurcsány Ferenc tehát ilyen előzmények után kerül 79-ben a pécsi tanárképzőre. Tanulmányait azonban csak egy évvel később, 1980-ban kezdheti meg, mert előbb be kell vonulnia. Előfelvételisként tizenegy hónapot tölt le Kiskőrösön. A katonaságért természetesen nem lelkesedik - de nem is lázad ellene. Ehhez is alkalmazkodik.
Nem szeretném túlzásba vinni a dolgot, de ezen a ponton ismét ideiktatok néhány mondatot Orbán Viktortól, aki számára „megrendítő volt a katonaság mint intézmény", s erről igen súlyos emlékeket őriz. „Rendkívül nyomasztott, hogy egy embert így meg lehet fosztani a függetlenségétől és a szabadságától, s valóságos géppé lehet tenni. Nagyon nehezen viseltem el... Ez volt az, ami nekem alapvetően megfordította a világnézetemet, az életről alkotott felfogásomat... Ha meg kell neveznem, hogy melyik az az időpont, amelytől felnőttnek tekintem magam, akkor az a katonaság volt. Amikor kijöttem onnan, nem az voltam, aki oda bement."15
„Engem a katonaság nem nagyon érintett meg - mondja Gyurcsány Ferenc. - Kiskőrösön egy tüzérezredben az első üteg katonája vagyok, nagyon nem fűlik hozzá a fogam, de amit kell, azt végigcsinálom. Amolyan tizenkettő-egy-tucat katona vagyok. Nem lázadok a sorsom ellen, nem emlékszem különösebb konfliktusra sem.
Összesen két epizódot tudok felidézni az egész katonaságból. Egyszer rájövök, hogy ha azt mondom, hogy mostanában olyan furcsán érzem magam, és sokszor eszembe jut az öngyilkosság, akkor ezzel gyengélkedőre lehet menni egy kis időre. Ezt kipróbálom. De hamar megijedek, mert látom a parancsnokot, akit már nem tudom, milyen századosnak hívtak, és azt látom, hogy ez a meglehetősen nyers ember a lelkemről kezd beszélni. Rá kell jönnöm, hogy ezt itt nagyon komolyan veszik, hogy ezzel itt nem lehet szórakozni, mert rögtön elkezdenek velem kedvesnővért játszani, és nem tudom, hogy mi lesz a vége. Rájövök, hogy ez nekem nem jó, és nagyon gyorsan azt mondom, két nap után, hogy én most már rendben vagyok, az egész inkább csak egy múló hangulat volt, és megyek vissza az alakulathoz."
Gyurcsány Ferenc az itteni világhoz persze korántsem úgy viszonyul, ahogyan korábban az Apáczaiéhoz. Ezúttal szó sincs az elvárások teljesítése érdekében tett bármiféle plusz erőfeszítésről, csak a legminimálisabb mértékig alkalmazkodik. Bár az előfelvételisek kiképzési célja a tiszthelyettesi státus, ami a leszereléskor általában őrmesteri rendfokozattal jár, ő honvéd marad. „Soha meg nem fenyítenek, soha meg nem dicsérnek."
Vajon miért van ez így? Miért nem lázad ő is, mint némelyik kortársa? Nyilván szerepe van ebben annak a két kollégiumi esztendőnek, ami hozzászoktatta őt egy zárt, fegyelmezett életforma és rend elviseléséhez. Továbbá annak, hogy a kiskőrösi alakulat - ellentétben a zalaegerszegivel, ahol Orbán Viktor szolgál - nem elsőlépcsős. Enyhébb harckészültségi fokozatba tartozik, ami a gyakorlatban jóval lazább viszonyokat jelent. Ezen kívül Gyurcsány tüzér. A tüzéreknél - ellentétben a lövészekkel, akik kétéves öregkatonákat kaptak a nyakukba - az előfelvételis állományból, tehát maguk közül kerülnek ki a rajparancsnokok is. Emiatt nincs sem korosztályi, sem a hosszabb szolgálati időből adódó, sem a „puhány tudósokkal" szembeni kulturális és szociális ellenérzésből táplálkozó konfliktus, nincsenek folytonos megaláztatások. Végül, de nem utolsósorban: mert Gyurcsány Ferenc eredendően nem lázadó alkat.
„A másik dolog, amire emlékszem, hogy belegabalyodok egy kislányba megint. Nem Kiskőrösön, hanem Pápán, amikor hazajövök eltávozásra. Ezt követően úgy tervezem, hogy május 1-jén, egy hosszú hétvégére megint hazamegyek, de nem engedtek haza. Erre fogtam magamat és megszöktem. Kiugrottam a kerítésen, egy szál melegítőben. Volt egy Szeged-Pápa buszjárat, ez megállt Kiskőrösön, felültem erre a buszra, és hazautaztam Pápára. Megbeszéltem a többiekkel, hogy ha keresnek, mondják azt, hogy a konyhán vagyok, bárhol vagyok, és ha nagyon nagy a baj, akkor táviratozzanak, telefonáljanak, és én azonnal visszamegyek. Így nem szökevénynek számítok, csak eltűntem pár órára. De nem történik semmi baj, én otthon vagyok két-három napot, anyám nagyon meg van ijedve, de a kislánnyal a randevú összejön, ha nem is alakulnak teljesen úgy a dolgok, ahogyan én reméltem...
Vasárnap éjszaka civil ruhában viszszaszököm a laktanyába, de mikor átugrom a kerítésen, kibicsaklik a bokám. És az ezred másnap reggel hadgyakorlatra indul, én meg ott maradok Kiskőrösön. Elvisznek Kecskemétre a Honvéd Kórházba röntgeneztetni, hogy mi van a lábammal. Kiderül, hogy szalagsérülés, de nem súlyos. A többiek, szegények a Bakonyban szenvednek, én meg némi lelkiismeret-furdalás mellett, de azért búskomorságba nem esve elvagyok egymagamban a laktanyában, ahol két hétig semmit sem kell csinálnom.
Később aztán, amikor ugyanazon a helyszínen, valahol a Bakonyban van egy közös, varsói szerződéses bemutató hadgyakorlat, oda már elvisznek. De nem tudnak velem mit kezdeni, mert hát én nem voltam ott az előző gyakorlaton, amikor a többieknek mindent megtanítottak és sulykoltak. Így aztán én leszek a tiszti fürdő fűtője. A fiúk, szegények fölkelnek hajnalban, kimennek a hadgyakorlatra, egész nap rohangálnak, majd éjfélkor beesnek hullafáradtan, én meg egész nap a Bakony közepén egy táborban süttetem a hasamat, és csak annyi a dolgom, hogy befűtsek egy kazánt, hogy a tiszt uraknak legyen meleg víz, amire hazajönnek.
Már nem emlékszem, mekkora lelkiismeret-furdalásom volt, de az biztos, hogy túléltem valahogy. Tulajdonképpen ez az egyetlen igazi élményem az egész katonaságból, ami egy félig sikerült, szerencsétlenül végződő, de végül is kellemes következményekhez vezető udvarláshoz kötődik..."
Gyurcsány Ferenc személyében tehát alighanem ugyanaz a vidám, laza és barátságosan vigyorgó fiatalember lép ki 1980 augusztusában a kiskőrösi laktanya kapuján, aki szűk egy évvel korábban belépett oda.
Hazamegy Pápára, majd egy hónap elteltével elutazik Pécsre.
 
Pécs, főiskola, KISZ
 
Mivel idősebb Gyurcsány Ferenc életvitele és a család anyagi helyzete az idők során mit sem változott, a tanulmányait a Pécsi Tanárképző Főiskolán 1980 szeptemberében megkezdő 19 éves fiatalembernek jórészt magának kell gondoskodnia a megélhetéséről. Szociális helyzetére való tekintettel csekély térítés ellenében kapna kollégiumi elhelyezést a főiskolán, de neki sikerül jobb megoldást találnia. Olyan kollégiumba megy, ahol az ingyenes szállás és étkezés mellett még fizetést is kap. Csoporttársával, Vékony Istvánnal - akivel korábban katonatársak voltak, és barátok lettek (s aki ma Veszprémben fideszes önkormányzati képviselő) - nevelőtanári állást vállal egy középiskolás diákotthonban. Tulajdonképpen éjjeliőrök lesznek, csak nem az épületre, hanem a gyerekekre vigyáznak.
„Annyi a dolgunk, hogy minden este tízre, tehát takarodóra legalább az egyikünk bent legyen a kollégiumban a reggeli ébresztőig. Ezért kapunk ketten egy úgynevezett tanári szobát. Két ágy, szekrény, egy asztal, két szék, egy mosdó meg egy tévé. Kapunk reggelit, ebédet, vacsorát; délben rendszerint a főiskoláról is visszaugrunk enni. A kollégium a pécsi belváros közepén van, itt áll meg a 32-es busz. A koszton, kvártélyon kívül kapunk még fejenként, azt hiszem, nyolcszáz forintot is havonta, ami akkor nem kis pénz, legalábbis nekem. Lelkiismeretesen tesszük a dolgunkat, legalább egyikünk mindig ott van, amikor kell, sokszor inkább odahívjuk este a barátainkat is, ha találkozni akarunk velük. A kollégista fiúkkal jól kijövünk, megtaláljuk velük a hangot, nincsenek konfliktusok."
Gyurcsány Ferenc a nevelőtanárkodás mellett egy idő után óraadással is foglalkozik, száz-százötven forintért gimnazistákat korrepetál biológiából. Két-három tanítványa is van, így anyagi helyzete stabilnak mondható. A főiskolás életformába hamar beilleszkedik. „Nagyon-nagyon sok buli van és nagyon kevés tanulás. Ahogy illik az első évben, kiszabadulva a katonaságtól, találkozva ezzel a merőben új, szabad és szabados világgal. Nagyszájú, aktív, nyüzsgő fiú vagyok, ahogy visszaemlékszem magamra."
Az aktivitás egyebek mellett a néptánc terén nyilvánul meg. A magas, vékony, mindig is nagy mozgásigényű elsőéves a KISZ főiskolai hirdetőtábláján olvassa, hogy a Baranya néptáncegyüttes - mint minden évben - ezúttal is felvételt hirdet. Elmegy a próbára, ahol bizonyos alaplépéseket mutatnak be a jelentkezőknek, akiknek azokat meg kell próbálniuk leutánozni. A sok jelentkező közül azon kevesek közé kerül, akiket fölvesznek. Egy éven át hetente többször eljár a próbákra, ahol egy tornateremben különböző táncok alaplépéseit tanulják és gyakorolják a végtelenségig, abban a reményben, hogy egyesztendei kemény munka után módjuk nyílhat valóban bekerülni az együttesbe és színpadra lépni. Gyurcsány Ferenc imádja a népi táncot, a bulikon rendre azzal hökkenti meg a környezetét, hogy a rockzenére népi táncfigurákat lejt. Valódi népi táncos azonban sohasem lesz belőle. A második év elején közbejön valami. Olyan elfoglaltsága adódik, ami egyszerűen nem hagy neki időt a táncpróbákra.
Ez a valami: a KISZ.
1981 tavaszán beválasztják a főiskolai KISZ-bizottságba.
Ugyanezen év őszén megválasztják a főiskola KISZ-titkárává.
1982. január 1-jétől a pécsi egyetem és a tanárképző főiskola összevonása nyomán létrejövő Janus Pannonius Tudományegyetem függetlenített, tehát főállású, fizetett kari titkárává válik.
1983-ban emellett a pécsi városi KISZ-bizottság egyik titkára lesz.
1988-ban Budapesten a KISZ KB Főiskolai Tanácsa elnökévé választják.
1989 elejétől a KISZ KB egyik titkára.
1989 áprilisában a KISZ utolsó, egyben a DEMISZ első kongresszusán a szervezet alelnökévé - második emberévé - választják.
„Végképp nem értem, miért lett, de főleg miért maradt a rendszerváltásig KISZ-vezető. Hogy van az, hogy egy értelmes, tehetséges fiatalember buzgón és büszkén az életét teszi a KISZ-re, és nem veszi észre, hogy közben e körön kívül a hasonlóan értelmes fiatalemberek - a legelnézőbbek is - az egész »mozgalmat« nevetségesnek tartják?"
Ezt az alighanem a legtöbb olvasó számára kézenfekvőnek tűnő kérdést a radikális jobboldalisággal kevéssé vádolható újságíró, Rádai Eszter teszi föl tizennégy évvel később, az akkor már a Magyar Köztársaság kormányának sportminisztereként működő Gyurcsány Ferencnek.16 A miniszter válaszol rá, de mi ne elégedjünk meg e válasz puszta idézésével, hanem járjunk utána kissé alaposabban a dolgoknak. (E könyv írójaként tartozom annak beismerésével, hogy - Rádai Eszterhez hasonlóan - eredendően én magam is igen csekély empátiával viszonyulok a nyolcvanas évek KISZ-es világához, mi több, erős idegenkedéssel tekintek rá. Bár a gimnáziumban - mint a legtöbb jó tanuló, aki politikamentes közegből érkezvén, otthonról nem kapott markáns ellenirányú indíttatást - még szerepet vállaltam benne, harmadéves egyetemista koromban, 1977-ben azonban már kiléptem a KISZ-ből. Akkor az ilyesmi még ritkaságszámba ment, de már semmiféle retorziót nem vont maga után. Most, Gyurcsány Ferenc életrajzírójaként - mindezek ellenére - természetesen igyekszem a tőlem telhető legnagyobb empátiát tanúsítani: megpróbálom megtalálni és megérteni az ő egykori motívumait.)
A mai radikális jobboldal, továbbá politikai értelemben a rendszerváltozást követően eszmélkedő fiatalabb nemzedékek számára egyszerű lehet a képlet: a KISZ a kommunista ifjak szövetsége volt, az állampárt fiókszerve, a szovjet típusú diktatúra egyik alapintézménye; összességében - de különösen ami a vezető funkcionáriusait illeti - sötét társaság. A mai politikai ellenfelek (s általában az egykori eseményeket a jelen viszonyai alapján megítélők) véleményével szemben a korabeli helyzet a maga tényszerű konkrétságában azért ennél bonyolultabb képet és képletet mutat. Gyurcsány Ferenc - a jelen távolából nézve csakugyan jogos kételyeket fölvető - egykori szerepének rekonstruálásához, illetve megítéléséhez vessünk először egy pillantást a korabeli helyszínre: a nyolcvanas évek pécsi - majd közelebbről, főiskolai és egyetemi - viszonyaira.
Pécs (és Baranya) az akkori kommunista időkben „liberális" városnak (illetve megyének) számít. A liberális szó használatának jogossága a kádári puha diktatúra kontextusában persze több mint kétséges, hisz valójában nem a szabadság nagyobb, hanem csupán a rabság kisebb fokáról lehet beszélni. A mi esetünkben is csak arról van szó, hogy Pécsett és Baranyában (teszem azt, Szegedhez és Csongrádhoz viszonyítva) a nyolcvanas években hosszabb a póráz. Hogy - miután a nyolcvanas években az MSZMP Baranya megyei első titkári posztját betöltő Nagy József eléggé rugalmas, művelt, humánus és „felvilágosult" ember (az iménti példánál maradva, mondjuk, Komócsin Zoltánhoz17 képest) - ennek következtében Pécsett jóval elviselhetőbbek a közéleti-politikai viszonyok.18 (Újabb adalék a „kis ország vagyunk" című mellékszálhoz - ami ezúttal talán érdemben is hozzátesz valamit a szóban forgó személy portréjához -: az időközben már meghalt Nagy József veje Sólyom László, a Magyar Köztársaság jelenlegi elnöke.)
Pécs nyitottabb viszonyain belül további kedvező körülménynek tekinthető a nyolcvanas évek elején zajló egyetemi reform, ami afféle modernizációs kísérleti tereppé változtatta a város felsőoktatási intézményeit. Bókay Antal, a Janus Pannonius Tudományegyetem rektorhelyettese (annak idején az angol tanszék vezetője, 82-től dékánhelyettes) elmondta, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján indítják el a pécsi egyetemi programot, ami jórészt nyugati felsőoktatási minták beépítésével jár. Egyrészt olyan új tárgyak jelennek meg, mint a szociológia, másrészt elindul egy szervezeti integráció. Ennek keretében 1982-re összevonják a korábban csak közgazdasági és jogi karral bíró Pécsi Tudományegyetemet a Pécsi Tanárképző Főiskolával. Az új Janus Pannonius Tudományegyetem így már három karral rendelkezik, a korábbi kettőhöz társul a (bölcsészet-, majd a természettudományi) tanárképzés. „Nagyon jó időszak ez - mondja Bókay Antal -, sok státus és sok pénz jön ide akkoriban. Megpróbálnak Pestről neves professzorokat is lehozni Pécsre, de ez nem jár sok sikerrel. Tanítani még csak-csak, de letelepülni már nem akarnak. Helyettük így fiatalabb, de már tudományos eredményeket magukénak mondható tudós tanárok jönnek, olyanok, mint Ormos Mária, Csepeli György, Horányi Özséb vagy Bécsi Tamás. Akkoriban a fiatalabbak gyors karriert tudnak csinálni, mert kevés a tudományos fokozattal bíró oktató." Alighanem Bókay dékánhelyettesi pozíciója is ennek köszönhető. Az új kari vezető közvetlen munkakapcsolatba kerül az új KISZ-vezetővel: mindkettő 1982. január 1-jétől tölti be a maga tisztségét.
De kicsit előreszaladtunk az időben. Gyurcsány Ferenccel találkozva térjünk most vissza 81 tavaszához, s nézzük meg, hogy is kerül ő - a sima tagi viszonyon túlmenően - szorosabb kapcsolatba a KISZ-szel.
„Egyszer csak tavasszal valaki megkérdezi tőlünk, az én Vékony Pista barátommal, akivel a kollégiumban együtt vagyunk, hogy lesznek itt valami választások meg személyi változások a KISZ-ben, és hogy nem vállalnánk-e valamit. És a Pista elvállalja az egyik szervezet vezetőségében való tagságot, én meg a főiskolai KISZ-bizottságban leszek tag.
Hogy felülről szólnak-e? Hát, ahogy vesszük: egy diák, egy hallgató szól, és ha sokáig gondolkodom, még a lány nevét is meg tudom mondani... Kiss Erzsi. Zsóka. Vagy Zsuzsa? Nagyon aktív KISZ-es. Kábé azt mondja, hogy ha nekem ilyen nagy a szám, akkor jöjjek, és csináljak is valamit, ne csak dumáljak. Az igazság az, hogy nem kell sokat győzködnie.
Így aztán 81 tavaszán bekerülök a kari KISZ-bizottságba. Az a dolgom, hogy a hallgatók iskolán kívüli munkáit meg a társadalmi munkákat szervezzem. És szervezem, hogy megyünk a botanikus kertbe, mit tudom én, gereblyézni... Meg folyamatosan hirdetem a helyi lapokban, hogy jöjjenek be munkavállalási lehetőségek. Például korrepetálási ajánlatok, hogy legyen a hallgatóknak munkájuk. Aztán ezeket összegyűjtöm, és kiplakátolom...
Nekem ez borzasztóan tetszik. Ez az új közösség. Nincs ennek számomra különösebb politikai tartalma. Azt hiszem, egyáltalán nincsen. Ahogy az úttörőnek se volt. Kisvárosi fiúként, kollégistaként, aztán a pápai gimiben, majd a katonaságnál engem nem érintett meg a politika. Leszámítva apám kétes hitelű szövegeit, otthon se volt ez téma. A főiskola első évében sem. Nem emlékszem nagy politikai vitákra. Rémlik, hogy egyszer a politikaigazdaságtan-tanárral azon vitatkozom, hogy van-e a szocializmusban kizsákmányolás. És ha van, akkor kiket zsákmányolnak ki. De ennek sincs politikai vagy ellenzéki éle, csupán arról van szó, hogy amit ő erről mond, az nekem logikailag nem áll össze. Nem stimmel...
Szóval egyszer csak ott találom magam ebben a közegben, amit KISZ-nek hívnak, és minden rossz érzés nélkül csinálom, amit csinálok. A legkisebb rossz érzés nélkül. A nyár végén szervezem a gólyatábort..."
Aztán ősszel - a bizonyára nagyon aktívnak, eredményesnek, jó szervezőnek, továbbá rokonszenvesnek és népszerűnek bizonyuló KISZ-bizottsági reszortfelelőst - Gyurcsány Ferencet megválasztják főiskolai KISZ-titkárnak. Ehhez a gyors karrierhez az illető személy kvalitásai és addigi teljesítménye természetesen nem volnának elégségesek - az esélyt a körülmények alakulása teremti meg. Mindenekelőtt az a fejlemény, hogy hirtelen megüresedik a szóban forgó titkári poszt. Merthogy eldől: az addigi főiskolai KISZ-bizottsági titkár - egy fiatal oktató - lesz az új, összevont egyetem KISZ-titkára. A helye - az addigi főiskolai, illetve a későbbi egyetemi kari titkári poszt - tehát megürül. Mindez részben fölülről kialakított kádertervek alapján zajlik le, de a gyakorlati megvalósulás feltétele az alulról elnyert legitimáció.
„Engem többes jelöléssel választanak meg a korábbi főiskola titkárának. Ez az első többes jelölés az életemben. Homályosan emlékszem a kihívóm nevére is, valamilyen Béla. Rendes kortesbeszédet mondunk, és én kapok többséget."
Gyurcsány Ferencet 1981 őszén választják meg a Pécsi Tanárképző Főiskola KISZ-titkárának, s ekkor már tudható, hogy ez a poszt hamarosan egyetemi kari titkári státussá változik. Hivatalosan majd 1982. január 1-jétől, az új Janus Pannonius Tudományegyetemen. A másodéves hallgató tehát ekkor és itt kerül közvetlen munkakapcsolatba Bókay Antal kari dékánhelyettessel. Mindezt azonban megelőzi még valami. Egy olyan mozzanat, amelynek Gyurcsány Ferenc életében különös jelentősége van.
„A megválasztásom után egy jó hónap, másfél hónap múlva megkeresnek, hogy ennek a dolognak lenne még egy összefüggése, éspedig anyagi természetű. Mivelhogy összevonják az egyetemet és főiskolát, ezért azt, amit én most csinálok, a KISZ-bizottsági titkárságot, lehetne főállásban is csinálni. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent. Ez azt jelenti, hogy kapnál havi 3500 forintot. És hogy vállalom-e.
Hát, mint a huzat. De mennyire, hogy vállalom. Azt hiszem, hogy énvelem madarat lehetett volna fogatni, mert az anyám ennél jóval kevesebbet keresett akkor. Én meg másodéves főiskolás voltam. Hazamentem, és arra emlékszem, hogy apámmal meg anyámmal ülök egy presszóban, kávét rendelek, és egy kicsit teátrálisan megköszönöm, amit eddig értem tettek...
Előtte nyáron, az első év végén mészhidrátot lapátolok a pécsi Tüzépen. A kiszakadt zsákokból vissza. Nem tudom, lapátoltál-e már mészhidrátot... Én addig is magam tartom el magam. Nevelősködöm, korrepetálok, vagont rakok ki, meg ami adódik...
Szóval függetlenített kari KISZ-titkár leszek. A kari KISZ-bizottság két helyiségből áll. Egy nagyobb helyiségből, mindenki ott tobzódik, és van egy kisebb helyiség, a titkár saját irodája fotellel, íróasztallal. Ugyanúgy ott vagyok egész nap a főiskolán, a hallgatói státusom annyiban változik, hogy egyéni levelező leszek, és nem kell bejárnom az órákra. Abbahagyom a népi táncot a Baranya táncegyüttesben, és abbahagyom a korrepetálást is. Ezt csinálom éjjel-nappal. Igen, belépek a pártba is. Mondhatni, automatikusan együtt jár a KISZ-bizottsági tagsággal, hogy oda felvesznek. "
A Kommunista Ifjúsági Szövetség elnevezés a szervezet keretei között ténylegesen zajló tevékenységhez viszonyítva a nyolcvanas években már erősen anakronisztikusnak tűnik. „A politika már korábban is mellékszál volt, addigra pedig végképp lényegtelenné vált - mondja Himmer László, aki Gyurcsány idejében a szervezet Baranya megyei bizottságának volt az egyik titkára. - A KISZ valójában egy nagy rendezvényszervező irodaként működött. Táborok, vetélkedők, klubok, bulik - a lényeg: lekötni a fiatalokat, olykor ma már elképzelhetetlen hülyeségekkel is. Az egyetemi napokon, ahol 15-20 ezer diák vett részt, a karok versenyén ilyen feladatokkal például, hogy egy óra alatt melyik csapat tud több autóbuszkalauzt előkeríteni a városból, és kivinni a sportcsarnokba. Vagy hogy melyikük versenyzője képes hosszabb ideig ülve maradni a bekapcsolt villanyrezsón. Az egyiknek végül meggyulladt a nadrágja, alig tudták eloltani...
Minden évben volt diákrektor-választás. A Széchenyi téren tízezres tömeg előtt hangzottak el a kortesbeszédek. 85-ben a bölcsészek Rejtő Jenő nyomán Senki Alfonz néven indították a maguk jelöltjét, és teliplakátolták a belvárost ezzel a felirattal: »Szavazz Senkire!« Persze politikai botrány lett belőle, mert épp akkor zajlottak az országgyűlési választások is. Be is indult rendesen a párt- meg a rendőrségi gépezet, alig lehetett lecsillapítani, leszerelni őket. A Fletónak ebben komoly szerepe volt."
Keresztes Judit, aki szintén 1982-ben került alkalmazottként az egyetemi KISZ-bizottságra, ma is szívesen emlékszik vissza a balatonfenyvesi megyei KISZ-táborokra és az orfűi egyetemi napokra. A politikának semmi szerepe nem volt, a társaság, a közösség, a bulik számítottak. Dinnyés József énekes, Sándor György humorista és dr. Veress Pál szexológus voltak a táborok legnépszerűbb, visszatérő vendégei. „Én egyedül neveltem a gyerekemet, velem volt, így még a nyaralás is meg lett oldva. Nekem életem legboldogabb nyolc éve volt az az időszak, 82-től 90-ig."19
Gyurcsány Ferencre elég egybehangzóan emlékeznek egykori munkatársai. Bókay Antal dékánhelyettes szerint: „Ugyanolyan volt, mint most. Bumm bele, durr bele, gyerünk, csináljuk meg. Dinamikus volt, rámenős, olykor kicsit erőszakos. Nagyon aktívan és támogatólag vett részt az egyetemi program felfuttatásában. Maga a főiskola különben eléggé konzervatív és kicsit provincionális hely volt az egyetemhez képest, volt egy szakmailag gyenge, a változásokat ellenző mag, amelyet a szakszervezet is támogatott. De a párt és a KISZ a reformok mellett állt. Gyurcsányról általában elmondható, hogy mindenben megújuláspárti, és alternatív dolgokat támogat. Ő maga is alternatív figura, hosszú hajat, hajpántot viselt, a fellépése bizonyos helyeken, főleg pártkörökben néha visszatetszést keltett. De a hallgatók között népszerű volt, rendre védte a diákokat."
Himmer László: „Fletó közkedvelt figura az egyetemen. Tömegbázissal rendelkezett. Ő választott vezető volt, a mandátumát időről időre meg kellett újítani, s ez neki sohasem okozott gondot. Akkor már rendre konfliktusok támadtak a párt és a KISZ kádere, illetve a hallgatók jelöltje között. Két terület jelentett mindig problémát: a diákok meg a bányászok, másutt simábban mentek a dolgok. Fletót az egyetemisták támogatták, az ő körükben népszerű volt, de a pártban és a KISZ-ben általában nem nagyon szerették. Nagyszájú volt, sokan hőzöngőnek tartották. Meg akarta változtatni a folyamatokat, és elment a határokig. Izgágának tűnt, előfordult, hogy meg is kérdezték tőle: egyáltalán miért vállal funkciót. Azt felelte, mert így lehet változtatni a dolgokon.
Ami máig megmaradt belőle: az azonnali reagálás. Belemenni a dolgokba. A baklövései is ebből adódnak. Ha vár még egy napot, ha meghallgat még két szakértőt... De ő sohasem volt az a kivárós fajta. Úgy is neveztük katonai műszóval, hogy »gyors reagálású erő«. A kari tanácsban vagy a pártbizottsági ülésen sem mérlegelt sokat, nemigen fontolgatta, hogy mik lehetnek a szavai következményei, személy szerint akár a saját pozíciójára nézve is.
A beszéde viszont nagyon lelassult. Régen is jó szónok volt, de iszonyúan hadart, sokszor le kellett állítani, mert nem értettük, amit mond."
Keresztes Judit: „Szerintem Fletó semmit sem változott. Csak most öltönyben jár, akkor meg farmert és pólót hordott. Nagyon közvetlen volt, és nagy dumás. Erősen hadart."
Paiger István a megyei KISZ-bizottság gazdaságpolitikai titkára volt 1986-87-ben. (Ő kilóg a sorból: közlekedési mérnökként dolgozott a Volánnál, s a KISZ-funkcióból 7 hónap után visszatért a szakmájába. Az MSZMP-nek sem volt tagja.) Gyurcsány Ferencről a következőket mondja: „Nagyon markáns személyiség volt. Határozott véleményt formált a dolgokról, s ez általában eltért a hivatalostól. Gyakran lépte át a határokat, és rendszerint nem aratott osztatlan sikert a pártbizottságon. De a fiatalokat meg tudta fogni. A nyilvánosság előtt nagyon jó, összefogott beszédeket tartott. Akkor egyáltalán nem tűnt gazdasági szakembernek, inkább ideológusnak. Tartása volt."
Walz János, a tanárképző főiskola egykori párttitkára: „Agilis volt, makacs és rámenős. Ha úgy érezte, igaza van, az atyaúristenig elment volna érte. A kari tanácsban nálunk egyharmad volt a hallgatók aránya, méghozzá szavazati joggal, ami ritkaságszámba ment akkoriban. Maratoni vitákra emlékszem például a tanulmányi és vizsgaszabályzat ügyében, s arra, hogy Gyurcsány körömszakadtáig védte a hallgatók érdekeit. Erősen hadart. Valójában beszédhibás volt: szótagkihagyó, és elharapta a szavak végét - emiatt nem is akart iskolában tanítani. Amúgy lezser és közvetlen gyerek volt. De lázadó típus."
E lázadás természetéről sokat elárul a miniszterelnök egyik személyes emléke. „Még 81-ben lehetett, nem sokkal a megválasztásom után, hogy bejött hozzám egy Jeszenszky nevezetű civil ruhás rendőr, és azt mondta, hogy velem akar együtt dolgozni. Elmondta, hogy milyen rendőr. Kérdeztem tőle, hogy de mit akar énvelem dolgozni. Hát, hogy időnként majd jön, és akkor el fogunk beszélgetni, hogy mi történik a főiskolán, hogy milyen a hangulat a diákok között meg ilyesmi. Mondtam neki, hogy szó sincs róla, erre magának nincs esélye. Nagyon meghökkent, de végül elment, és soha többé nem ismétlődött meg ez a dolog.
Igen, ő volt az elhárítótiszt. Aztán gyakran látom ott jönni-menni, hogy hol ezzel beszél, hol azzal; a főtitkárral, a tanulmányi osztály vezetőjével, a párttitkárral és másokkal, és lassan nyilván felfogom, hogy ki is ez meg mi is ez. Mert én nagyon a nulláról tanulom ezt az egészet. És persze megértem, hogy politikai rendőrség meg belső elhárítás, de egyszerűen nem foglalkozom vele. Nem is tiltakozom ellene, félreértés ne essék! Nem jutok el addig, hogy általában a rendszer ellen tiltakozzam, erről szó sincs.
Ez csak amolyan ösztönös emberi tiltakozás, mindjárt az elején. Amikor azt mondom ennek a rendőrnek, hogy márpedig engem nem arra választottak meg, hogy önnel együttműködjek - a viszontlátásra! Ezután békén hagy."
Ennek az időszaknak politikai értelemben egyetlen komolyabb eseménye a Dialógus Békecsoport föllépése nyomán kialakult konfliktus 1984 tavaszán. Ennek kapcsán napvilágot láttak olyan interpretációk, amelyek Gyurcsány Ferencet afféle „ortodox kommunistának", a „változást követelők" ellen indított akció KISZ-es vezérének igyekeznek beállítani.20
Az egykori eseményekre emlékező tanúk és a még előkeríthető tények - finoman szólva - nem támasztják alá ezt a verziót. A történet nagy vonalakban a következőképpen rekonstruálható. A hetvenes évek elején fölbukkanó magyarországi békemozgalmi kezdeményezés az ekkortájt Nyugat-Európában kibontakozó antinukleáris tiltakozó mozgalmak visszfényének tekinthető. Ott az amerikai rakétatelepítések ellen lépnek föl tömegesen és szabadon; nálunk kimondatlanul is szovjetellenes éle van a - szórványos és előbb-utóbb elnyomott - kezdeményezéseknek. 1984 elején a pécsi bölcsészkaron is alakul egy csoport, amely egy ideig saját faliújságot működtethet közleményei nyilvánossá tételéhez, amit azonban egy idő után betiltanak. Gyurcsány Ferencet ez roppant kellemetlenül érinti.
„Csináltattak egy nagy zöld faliújságot a menzával szemben - »Dialógus Békecsoport« - és ők maguk hozták azt a szabályt, hogy ide mindenki azt tesz ki, amit akar. Én ezt támogatom, mert azt gondolom, hogy szabadon meg kell tárgyalni az ügyeket. Megy is a dolog, viszonylag szabadszájúan. Kényesebb szövegek is vannak, de a rendszer elbírja. A kezdeményezés nagyon fiatal, még gyermekcipőben jár, még csak pár hetes, tapogatják a korlátokat, hogy meddig lehet elmenni. És egy határon túl a rendszer nem viseli el a dolgot, és a faliújságot megszüntetik. A dolog tönkremegy, természetesen nagy vita van, ami már arról is szól, hogy mit kell csinálni ezekkel a gyerekekkel.
Én mélyen fel vagyok háborodva, mert én garantáltam, hogy ez így rendben lesz, a faliújság mehet, hiszen csak nyílt vitákban tisztázhatók a nézeteltérések."
(Itt egy személyes emléket kell felidéznem pár évvel korábbról, a debreceni egyetemről. 1979-ben - egy heves vitába, majd alulról induló reformkezdeményezésekbe torkolló kari küldöttgyűlés folyományaként - ott is működött egy faliújság a KISZ égisze alatt. A címe „Nyitott szemmel" volt, és rajta keresztül bárki közzétehette a véleményét. A dolog idővel egyre nyíltabbá és izgalmasabbá vált, engem is elkapott a lelkesedés, magam is írtam egy vitacikket. Ám minthogy nem voltam KISZ-tag - sőt akkor már egyetemi hallgató sem -, Elek István segítségével egy harmadik barátunk neve alatt jelent meg az írás. Még Csengey Dénes, a faliújság másik szerkesztője sem tudta, ki a valódi szerző. Hogy a dolognak mi lett a vége - a fórumot idővel betiltották vagy az egész érdektelenségbe fulladt -, már nem tudom, közben el is jöttem Debrecenből. Az egészet csak azért ítéltem említésre méltónak, mert igazolja, hogy az egyetemeken a KISZ keretei között már fél évtizeddel korábban is előfordultak hasonló jelenségek.)
Gyurcsány Ferenc a Dialógus Békecsoport, illetve a faliújság körüli konfliktus kapcsán, de más alkalommal is a nyilvános vita szükségessége mellett kardoskodik. „Állandó nézeteltérésem van a kari párttitkárral, egy Gáspár János nevezetű emberrel a nyilvánosság lehetséges kereteit illetően. Valahol rátalálok Engels levelezéséből egy részletre, ahol azt írja valakinek, hogy lennie kell olyan, a párttól nem függő sajtónak, ami fesztelenül mer vitatkozni a párttal, mert ha ezt nem teszi, akkor vége az egésznek. Akkor el fog korcsosulni ez az egész. A sokadik személyes vitánk után a kari lapba írok egy vezércikket, afféle üzenetként neki, hogy én felhagynék ezekkel a vitákkal, ugyanakkor szeretném elmondani, hogyan gondolkodom erről az egészről. Ehhez hívok segítségül tekintélyeket, hogy a rendszer atyjai hogyan vélekednek a pártsajtó szerepéről. Jól emlékszem, hogy ez után azt mondta nekem a párttitkár, hogy amit én képviselek, az antidemokratikus eszme, és hogy amit mi a pártban képviselünk, az nem demokrácia."21
A Dialógus csoport körül valójában nem a faliújság, hanem egy képzőművészeti kiállítás miatt tör ki a botrány. Bókay Antal rektorhelyettes elmondta, hogy ezt a Bécsi Tamás-féle Esztétikai és Művészettudományi Intézet hallgatói rendezték, közülük néhányan részt vettek a Dialógus szervezésében is. „Egy posztmodern tárlatról van szó, ahol nemcsak esztétikailag, de politikailag is kényes dolgokat állítottak ki. Például egy összetört földgömböt és mellé egy nagy vörös porszívót meg hasonlókat. Ezek verték ki a biztosítékot. Gyurcsány igyekezett elbagatellizálni a dolgot, és védte a fiúkat."
„Semmiképp sem szeretnék valami romantikus figurának tűnni, de én úgy élem meg, és ma is úgy emlékszem, hogy a Bókay Tóni - aki akkor dékánhelyettes volt, és nagyon rendes fiú - meg én vagyunk amellett, hogy ezek a magyar szakosok csináltak már úgyis épp elég marhaságot, és ezt mi ne tetőzzük még azzal, hogy gyerekeket küldünk el. Merthogy ki akarták őket rúgni. És a gyerekek végül maradtak."
De ne hagyatkozzunk kizárólag az egykori szereplők - talán szelektív - emlékezetére. Rendelkezésünkre áll ugyanis egy perdöntő fontosságú korabeli dokumentum, melynek fejlécén ez olvasható: „Magyar Szocialista Munkáspárt Janus Pannonius Tudományegyetemi Bizottsága Tanárképző Kari Pártvezetőség". A címe pedig így hangzik: „A Kari Pártvezetőség állásfoglalása a hallgatók körében tapasztalt néhány aktuális politikai probléma tanulságairól". Az 1984. március 29-i keltezésű, kilencoldalas szöveg elöljáróban megállapítja, hogy „az elmúlt hetekben-hónapokban hallgatóink egy része - főként esztétika szakosok... magyar, angol és történelem szakosok - körében, a kari KISZ-vezetőség támogatásával szervezett rendezvények kapcsán olyan jelenségeket tapasztaltunk, amelyek politikai problémákat is felvetnek". [Kiemelés: D. J.] Ezek közül a dokumentum szerint „különösen közismertté vált, és hullámokat keltett" a „három elsőéves hallgató által rendezett kiállítás a moziterem előterében". A kari pártvezetőség állásfoglalása szerint itt olyan „kellően át nem gondolt megfogalmazások (szöveges, képi, illetve tárgyi)... kerültek a nyilvánosság elé... amelyek egy része társadalmi-politikai rendszerünk vagy annak alapelemei ellen irányulónak értelmezhető". [Kiemelés az eredetiben.]
Nem csoda tehát, hogy „a kiállítást megtekintő oktatók többségét jogosan felháborította a látvány - politikai és esztétikai értelemben egyaránt... A kari vezetés gyors intézkedését, a kiállítók és az azt lehetővé tevők radikális felelősségre vonását követelték." [Kiemelés: D. J.]
A dokumentum 2. pontjának b/ alpontja a következő címet viseli: „a Kari KISZ-vezetőség titkárának hibái és mulasztásai". Ezek pedig a következők:
„- nem adott e kérdésben időben tájékoztatást,
- nem ismerte fel... a kiállítás anyagában - összhatásában és egyes részleteiben - rejlő... problematikus jelenségeket...
- a kiállítás előzetes értékeléséhez, minősítéséhez nem kérte... a kar más vezetőinek véleményét", ami által „a kar állami vezetésének tudta nélkül kerülhetett sor a kiállításra".
A kari pártbizottság azonban toleránsnak mutatkozik a radikálisok ellenében, mondván: „nyitottságra van szükség... megértő, türelmes, következetes vitakészségre a hallgatók meggyőzésében". Ami pedig a követelt „adminisztratív intézkedéseket" illeti, kimondja: „jelen esetben a pártvezetőség nem lát okot ilyen intézkedésekre".
A kari KISZ-titkárnak másféle értelemben is problémát okoz a Dialógus-affér. Az egyetemen filozófiát oktató - s vele közvetlen tanári-tanítványi kapcsolatban nem álló - Kerékgyártó István mesélte el, hogy egy egyetemi kirándulás alkalmával ismerkedett meg Gyurcsány Ferenccel. A feltűnően értelmes fiatalember („olyan esze volt, mint a nap") erősen érdeklődött általában a filozófiai, továbbá bizonyos nagyon konkrét politikai, sőt katonapolitikai kérdések iránt. A három nap alatt, valamint végig az autóbuszban sokat beszélgettek. Gyurcsány azt firtatta, valóban elképzelhető-e, hogy Magyarország területén titkos szovjet nukleáris rakétabázisok vannak telepítve. Kerékgyártó igenlő válasza és meggyőző érvei láthatóan rosszul érintették, és mélyen elgondolkodtatták.
A KISZ-titkárt nyilvánvalóan a Dialógus csoport tagjaival folytatott akkori vitái miatt érdekelte ez a kérdés, elkedvetlenedését pedig az okozhatta, hogy rá kellett ébrednie: ezekben a vitákban olykor alighanem téves álláspontot próbált védelmezni.
Ha e fejezet végén összegezni akarjuk könyvünk hősének nyolcvanas évek eleji KISZ-es szerepvállalását - annak főbb vonatkozásait és egész természetét -, akkor a következőket állapíthatjuk meg.
Bár az általa betöltött pozíció a kommunista pártállami diktatúrába betagolt ifjúsági szervezet helyi vezetőjének a posztja, az ő szerepvállalása eredendően nem politikai indíttatású, és a lényegét tekintve sem ilyen természetű. Ami a KISZ-t illeti: az ekkorra lényegében elveszítette korábbi politikai karakterét; maga Gyurcsány Ferenc pedig sem a családjától, sem iskolai vagy egyéb környezetéből nem kapott korábban olyan indíttatást, ami ebben a tekintetben - akár pró, akár kontra - tudatossá tehette volna. (Apja „ellenzékisége" - a vele szemben táplált érthető ellenérzések okán - inkább kontraproduktív hatásként vehető számításba.) A szerepre elsősorban személyes adottságai: extrovertált alkata és aktivitása teszik alkalmassá. Másodsorban vonzza őt az elfoglalt pozícióval járó anyagi státus is, ami korábbi életének és akkori körülményeinek ismeretében eléggé érthető.
Megállapítható az is, hogy a merőben új közeg és szerepkör természetét, illetve elvárásait egyfelől ezúttal is villámgyorsan fölismeri, s ennek megfelelően igen hatékonyan és eredményesen alkalmazkodik hozzájuk. A sikeres alkalmazkodás mellett azonban másfelől nagyban megőrzi saját karaktervonásait és a maga személyes integritását. Másképpen: az adott körülmények és keretek között - politikai és emberi értelemben is - tisztességesen tölti be az általa elfogadott és vállalt szerepkört.
A nyolcvanas évek második fele azonban merőben új kihívásokat hoz a pártállami rendszer és Gyurcsány Ferenc számára egyaránt.
 
Egy hanyatló rendszer és
egy emelkedő karrier vége
 
A nyolcvanas évek közepén Gyurcsány Ferenc magánélete is alaposan - és többszörösen - átrendeződik. A kollégiumlakó megházasodik, elválik, majd újranősül - teszi mindezt három esztendő leforgása alatt.
Első feleségét, Rozs Beatrixet már ismerjük: ő volt az a szőke, hosszú hajú elsős lány, akivel a negyedikes pápai gimnazista annak idején, 1978 őszén járni kezdett. A kapcsolat az időnkénti megszakítások ellenére - annak ellenére, hogy a fiú előbb Kiskőrösre, majd Pécsre kerül - tartósnak bizonyul. Beatrix 1982-ben, az érettségi után szintén a pécsi tanárképzőn folytatja, s a következő évben összeházasodik Gyurcsány Ferenccel.
„Ez egy hosszú, majdnem ötéves diákszerelem, ahol akkor már nagyon sok vitán vagyunk túl. És egyszer, amikor megint nagyon veszekszünk - és alighanem mindketten sajnáljuk a kapcsolatban benne levő négy évünket -, azt gondoljuk, hogy ezt úgy kell rendbe tennünk, hogy összeházasodunk. Olyan ez, mint amikor egy romló házasságot úgy próbálnak rendbe hozni az emberek, hogy na jó, akkor legyen egy gyerek, az majd összeköt bennünket, és ezzel megoldódnak a gondok. A romló viszonyból tehát azzal próbálunk menekülni, hogy összeházasodunk.
Mindegyikünknek a másik az első igazi szerelme, talán ezért is akarjuk mindenáron megmenteni ezt az egészet. De nem sikerül, és két év múlva én vagyok az, aki a válást erőlteti. Elmondom, hogy nem tudok maradni, hogy nem tudok tovább itt lakni. Fiatalok vagyunk. Nincs gyerek, nincs közös vagyon, én egy utazótáskával és egy kicsike teflonserpenyővel hagyom ott azt a lakást, amit a Bea édesanyja vett."
A házaspár előbb a kollégiumban kapott közös szobát, majd a feleség családja által vásárolt kétszobás lakásba költözött. Gyurcsány Ferenc édesanyja szerint az állandó konfliktusok, illetve a válás oka az volt, hogy a feleség módos szülei folyvást éreztették a vejükkel, hogy szegény családból jött, és hogy mindent nekik köszönhet. Ez nagyon is elképzelhető, miként az is, hogy szerepet játszhattak egyéb okok - ám ennek a könyvnek nem feladata, hogy ilyenek után kutasson.
„Én megmondom még tavasszal, hogy szeptemberig együtt élünk, s aztán el fogunk válni. Ezt megmondom május közepén. Ő nem hiszi, hogy ez igaz, és mondhatni, békésen élünk tovább a kétszobás lakásban. Ő a nagyszobában, én meg a kicsiben. Engem előző évben, 84-ben felvesznek a Közgázra. Emlékszem, hogy amikor készülök a számítástechnika vizsgára, akkor már tudom: válni fogunk. Az a helyzet, hogy elkezdek járni egy lánnyal. Főiskolás, akkor ismerem meg. Úgy hívják, Bognár Edina."
Edina egy orvoscsalád gyereke, szintén jómódú lány. Az édesanyja bár egyedül neveli, nagyon jól keres. Kollégáival tíz éve Székesfehérváron vállalt munkát, a megyei kórházban. Vasárnap esténként indulnak Fehérvárra, és péntek este jönnek vissza Pécsre. Köztük van az a Gógl Árpád is, aki később a Fideszben tűnik föl: 1998 májusától 2000 decemberéig az Orbán-kormány egészségügyi minisztere lesz. (Kicsi ez az ország.)
„A második házasságomnál Gógl Árpád a feleségem tanúja. Ott ismerem meg az Árpit, a két család sűrűn összejár. Akkoriban én semmiféle ellenzékiséget, vagy bármifajta olyan politikai kötődést nem látok nála, ami a későbbi szereplését előrevetítené. Árpi a megyei kórház pártbizottságának aktív tagja. De bocsánat, ez a történet nem róla szól.22
Szóval fiatal házasként építkezünk, OTP-től kölcsönt veszünk fel. Mindez 1986-ban történik, s aztán 88-89-ig élünk Pécsen. Együtt lakunk Edina édesanyjával, de ő hét közben nincs otthon, így lényegében ketten vagyunk. Majd hamarosan hárman leszünk, mert megszületik az első fiunk, Péter.
A szüleimmel a kapcsolatunk kiegyensúlyozottnak mondható, időnként hazamegyünk. Egyik feleségnek se jó a viszonya apámmal. Nem nézik jó szemmel az apám életmódját. Ez az oka annak, hogy nem túl gyakoriak ezek a találkozások, s ha megyünk is, inkább csak mi megyünk."
Gyurcsány Ferencről ebben az időben már elmondható, hogy az élete kifejezetten jó anyagi körülmények között zajlik. Az újonnan épített családi ház a város fölött, a Mecsek oldalában, az állatkert szomszédságában található, a környéket Pécs módosabb polgárai lakják. Kerékgyártó István többször jár náluk, s olyankor van alkalma megállapítani, hogy hozzá, a vékonypénzű oktatóhoz képest a fiatal hallgató középosztályi színvonalon él. Mindez persze erősen viszonylagos: a Kádár-kori társadalom egykori viszonyaihoz mérendő. A szerényebb körülményekhez szokott tanárra például - egyebek mellett - az tesz máig emlékezetes benyomást, hogy Gyurcsány vendégeként eszik életében először sült kacsát (ami alighanem hálás betegek adományaként kerül időnként az anyós konyhájába).
A feleség családi hátterének természetesen meghatározó szerepe van ebben a jólétben („a Feri mindig olyan jól nősült, mint egy Habsburg" - tréfálkozik Kerékgyártó), de azért ne feledkezzünk meg a korabeli értelmiségi átlagnál jóval magasabb KISZ-titkári fizetésről sem. „Én a KISZ-ben akkor már nagyon aktívan dolgozom, egy héten háromszor hajnali négykor kelek, ötkor beülök a Skodába, és fél nyolcra már Pesten vagyok. 88-ban ugyanis megválasztanak a KISZ KB egyetemi tanácsa elnökének."
Az egyetemi tanács elnöke nem akárki a KISZ Központi Bizottságában. Maga a KB több mint száztagú testület, és (akárcsak az MSZMP esetében) nem a legfőbb, a valódi döntéshozó szerv - a szerepe nagyjából a mai politikai pártok választmányához hasonlítható. A KB-n belüli tényleges hatalmi központok: az Intéző Bizottság és a Titkárság (ahogy a pártban a Politikai Bizottság és a Titkárság) a mai pártok elnökségére emlékeztetnek. A Központi Bizottság tagjainak egyharmadát a KISZ kongresszusa választja meg, a második harmadát a megyék delegálják, a harmadikat pedig az úgynevezett rétegtanácsok. Az utóbbiak egyfajta szociológiai tagolódást jelenítenek meg: „ifjúmunkás", agrár-, értelmiségi, középiskolai, egyetemi és főiskolai tanács. Közülük mindenféle értelemben (intellektuális erő, politikai nyitottság, presztízs) az utóbbinak van a legnagyobb súlya és jelentősége.
Szilvásy György, a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem egykori KISZ-titkára, az egyetemi tanács volt osztályvezetője (1990-től 1995-ig a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára, 1995-től 98-ig minisztériumi államtitkár, 1998-tól 2002-ig a Gyurcsány Ferenc tulajdonában lévő Altus Rt. igazgatója - ma a miniszterelnök kabinetfőnöke) így beszél erről: „Az akkori egyetemi KISZ teljesen más volt, mint általában a KISZ. A nyolcvanas évek közepétől Stumpffal, Sándor Péterékkel, Vass Laciékkal és a többiekkel itt már a politikai pluralizmusról beszéltünk. Gombár Csaba erről tartott vezetőképzést. Erőteljesen fölvetettük a monopolhelyzetek megszüntetését. A kulturális, érdekképviseleti és ifjúsági szervezetek terén meglévő szervezeti monopóliumok megszüntetését, az alternatíva szükségességét. Sőt nemcsak fölvetettük, de be is vezettük, már ahol rajtunk múlt: így jött létre például a KISZ-től független hallgatói érdekképviseleti rendszer. A KISZ egyéb területeihez képest ezek merőben szokatlan dolgok voltak, másutt ehhez képest ortodox szellemiség uralkodott."
Ennek az egyetemi és főiskolai tanácsnak az elnökévé választják meg tehát 1988-ban Gyurcsány Ferencet. A kettővel korábbi elnök az ELTE matematika szakos hallgatója, Nagy Imre - a KISZ KB későbbi első titkára, majd a Demisz elnöke - volt, őt a rendkívüli matematikai tehetségnek számító, később tudományos pályára lépő Pávó Imre követte. Gyurcsány Ferencet az ő utódának szemelik ki Nagy Imréék. Enyedi Nagy Mihályt, az ELTE Jogi Karának KISZ-titkárát küldik le hozzá Pécsre, hogy vegye rá, vállalja el a megbízatást. Gyurcsány Ferencet nem kell hosszasan agitálni.
Fentiek kiegészítéseként ismét fölidézem egy (valójában csak közvetett) személyes emlékemet. A nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy családi ebédnél az apósom - aki a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola főigazgatója volt - elmesélte friss, előző napi élményét, amelyet a Gödöllőn rendezett országos egyetemi és főiskolai diákparlamenten szerzett. A KISZ-ben igen nagy a mozgolódás, a hallgatók egyre radikálisabb reformokat követelnek - mondta. Tegnap is éles viták voltak, a küldöttek egyre nagyobb csoportja utasította el a fölülről beterjesztett javaslatokat, és újabb meg újabb alternatívákkal álltak elő. A vezérük egy Nagy Imre nevű fiú volt az ELTE-ről. Időt kértek, külön tanácskozásra vonultak, és nyilván direkt történt, hogy az egymást követő felszólalóik sorozatban ezt ismételgették: mi Nagy Imrével értünk egyet, Nagy Imrének van igaza, mi Nagy Imre mögött állunk, Nagy Imrét követjük. A pártvezetés jelen lévő képviselői egyre idegesebben hallgatták ezeket az ismétlődő mondatokat - mosolygott apósom (én pedig alighanem arra gondoltam, hogy ha most lennék egyetemista, talán ki sem lépnék a KISZ-ből).
Szilvásy György: „Nagy Imre nem sokkal előttem került be az egyetemi osztályra osztályvezetőként, és 85-ben én lettem a helyettese. Aztán ő nemsokára az egyetemi tanács elnöke, majd a KISZ KB egyetemi ügyekkel foglalkozó titkára lett, én pedig előbb a helyére léptem az egyetemi osztály vezetőjeként, majd az úgynevezett káderterv szerint, ami akkor komoly dolog volt, én vettem volna át a funkcióját az egyetemi tanács elnökeként. 87-88-ra viszont a Gyurcsány Feri már annyira feljött, hogy leültünk hármasban az Imrével és vele, és akkor az Imre arra kért engem, hogy a Feri kedvéért lépjek vissza. Addigra azt hiszem, ő már intézőbizottsági tag is lett, mert igen gyors karriert futott be a KISZ-ben, a reformirányzaton belül. Ezt a gyors karriert úgy tudta elérni, hogy a ma is ismert képességei már erősen mutatkoztak. Ezek a képességek a nyolcvanas évek közepén még ismeretlen vidéki fiút nem egészen két év alatt kulcspozícióba juttatták az egyetemi területen.
Ővele én a nyolcvanas évek közepén valamelyik EFOTT-táborban találkoztam először, amikor az egyetemi, főiskolai osztály vezetője voltam, ő meg, ha jól emlékszem, az egyik pécsi városi titkár. Nálam három évvel fiatalabb volt, abban a korban három év sokat számít. De már akkor az volt a benyomásom, hogy egy nagyon lendületes, jól kommunikáló, világos fejű, gyorsan reagáló fiú, aki hát... nemigen válogatja meg a szavait. Egyrészt abban az értelemben, hogy a véleményét, a kritikáját úgy mondja el, ahogyan gondolja, ahogyan a szájára jön, másrészt meg abban az értelemben is, hogy nem a legválasztékosabban fejezi ki magát... Szóval, időnként elég vaskos kifejezéseket használ. Feltűnt az is, hogy nagyon könnyen maga mögé tudja állítani az embereket. Nemcsak a kommunikációs képességeivel, hanem azzal a gondolatvilággal, amit képvisel. De akkor ő még egyáltalán nem volt benne a fősodorban, amolyan vidéki fiú volt. Nem sokkal később azonban már meghatározó tényezővé vált..."
Stumpf István, a Fidesz bölcsőjének tekinthető Jogász (később: Bibó) Szakkollégium igazgatója a nyolcvanas évek vége felé jó, mondhatni baráti kapcsolatokat ápol Gyurcsány Ferenccel. Feleségével egy alkalommal még Pécsre is ellátogatnak hozzájuk vendégségbe, majd miután a Gyurcsány házaspár Pestre költözött, ott is megfordulnak náluk vacsoravendégként. Amikor 89 táján Stumpfék költöznek a Törökvész útról a Zöldkő utcába, Gyurcsány is segít a cipekedésben, a hátán viszi Orbán későbbi kancelláriaminiszterének sezlonját. (Tudjuk: kicsi...) „Igen, jóban voltam a Gyurcsánnyal. Nagy Imrével együtt ő volt az a KISZ-esek között, aki igazán komolyan akarta a változást. Valóban megmozgatni a dolgokat. Személyében is valami újat képviselt. Soltész Anikó, a KISZ KB ifjúsági kutatócsoportjának vezetője mondta nekem akkoriban, hogy a Fletó mennyire üdítő jelenség a többiek között. Azok bürokraták, ő meg egy lezser fiú, teljesen új fazon."
Szilvásy György: „Egy ideig volt köztünk rivalizálás, mert hát tényleg úgy volt, hogy én leszek a KB-titkár, ami azért nagyon komoly karriernek számított. Már az osztályvezetőség is miniszterhelyettesi beosztásnak felelt meg. Ugye, ez volt az állampárti rendszer, ahol nemcsak a párt épült be az államigazgatásba, hanem a KISZ is. És amikor, mondjuk, az Oktatási Minisztérium felsőoktatási miniszterhelyettese összehívott egy területi értekezletet, akkor oda meghívták a KISZ KB egyetemi osztályának vezetőjét is, aki miniszterhelyettesi rangban ült ott az értekezleten. Ez végigment a teljes állami hierarchián.
Tegyük hozzá kitérőként, hogy a kilencvenes évek elején, amikor már a Miniszterelnöki Hivatalban dolgoztam, Antall Józsefet többek közt azért támadták, mert földuzzasztotta az államapparátust - ami így nem volt igaz. Egyszerűen annyi történt, hogy azokat a funkciókat, amelyek annak idején a pártban és a KISZ-ben is megvoltak, integrálnia kellett a kormányzatba. Tehát egységesítenie kellett az államapparátust, amely korábban több szálon működött (a párton és a KISZ-en kívül a szakszervezetben is megjelentek ennek bizonyos mozzanatai).
Visszatérve a nyolcvanas évekre, igen nagy karriernek számított tehát a KISZ KB titkárának lenni. De a Gyurcsánynyal való rivalizálást - és annak kimenetelét - mégsem éltem meg drámaian. Egyrészt, mert körülbelül 88-ra kicsit elegem is lett a mozgalmi ügyekből. Részben öreg is vagyok hozzá, gondoltam, részben meg túl sokat is voltam már benne, és váltani akartam. Másrészt meg kétségtelen - amint ezt a mostani fölállás is jelzi -, hogy Gyurcsány Ferenc azon kevesek egyike, akivel tudok úgy is dolgozni, hogy ő a főnök, én meg a beosztott. Ezt kevés emberről mondhatom el. De annak idején, az egyetemi és főiskolai tanácsban végül is nem kerül erre sor, mert én időközben eljövök a KISZ-ből, és átkerülök az államigazgatásba."
Talán az olvasó is arra gondol most, amire a szerző.
Hogy belterjes világ ez. Hogy szép, szép - szervezeti reformok meg belső pluralizmus -, de mindez mégiscsak a pártállami diktatúra rendszerén belül van. Ráadásul a nyolcvanas évek végének Magyarországán: a teljes és gyökeres politikai rendszerváltozás kezdetét jelző többpárti struktúra kibontakozása idején (1987 őszén létrejön az MDF, 88 tavaszán a Fidesz), mindössze két esztendővel a folyamat lezárulását jelentő szabad, többpárti választások előtt.
„Semmiképpen sem akarok utólag olyasmit belemagyarázni, ami nem hiteles ebben a történetben - mondja a miniszterelnök. - Az biztos, hogy részemről van egy nagyfokú tájékozatlanság a világ dolgaiban. Ennek része az is, hogy engem nem érnek olyan impulzusok, olyan erős szellemi hatások, amelyek a rendszer egészét tagadnák vagy kérdőjeleznék meg. Nincsenek a környezetemben olyan emberek, akik ezt markánsan és nagy erővel képviselnék. Nem olvasok ellenzéki irodalmat. Nem kell megküzdenem azzal a kihívással, hogy vannak egyfelől nagyon erős állítások, másfelől meg van az én meggyőződésem és hitem. Nincs szó arról sem, hogy a kettő konfrontációjában én a gyengeség okán, teszem azt egzisztenciális okokból megalkuvóként viselkednék.
Persze tudok a pesti ellenzékiekről és a szamizdatról. Azt hiszem, volt is bennem némi misztikus csodálat az iránt, ami eljutott hozzám ebből a világból. De ez leginkább a bátorságnak szólt. Tudtam, hogy ehhez bátorság kell. Enyedi Nagy Mihály - annak idején csak Nagy Misinek hívják - sűrűn jár le Pécsre. Ő akkor már a KISZ KB-ben dolgozik, én még lenn vagyok. És a Misi szállítja a pesti híreket, hogy mi történt már megint. Hogy így meg úgy, a Demszky, a nyomda meg a Rajk-butik. És ezeknek a híreknek állandóan visszatérő eleme az is - a mi megnyugtatásunkra-e, azt a jó ég tudja -, hogy soha nem fogjuk megtenni nekik azt a szívességet, hogy lefogjuk őket, hogy elkobozzuk a nyomdát, hogy nem tudom én, mit csinálunk velük.
Nagyon jellemző, ahogy mindezt fogadjuk. Hogy egyfelől természetesen helyeseljük, hogy igen, ez nagyon helyes, nem kell őket lefogni. És közben természetesen úgy érezzük, hogy a jó oldalon állunk, hogy mi vagyunk a haladó és demokratikus gondolkodású reformerek a keményvonalasokkal és az ortodoxokkal szemben. Másfelől - így utólag - nagyon jellemző az is, hogy nem háborodunk fel. Hogy nem háborodunk fel mélységesen, hogy hát a rohadt életbe, ez mégse lehet egy normális ország, ahol el lehet dönteni, hogy lefogom vagy nem fogom le őket, mert nyomják ezeket a papírokat, azaz élnek a véleménynyilvánítás jogával...
Én nagyon lassan teszem meg a magam útját előre. Engem csak olyan impulzusok érnek el a közvetlen környezetemből, amelyek alapján a fönnállóval szembeni kritikám úgy fogalmazódik meg, hogy ami van, azt meg kell változtatni. Azt javítani kell. A konfliktusaim is ilyen természetűek. Hogy ne menjek olyan gyorsan. Emiatt ütközöm szinte folyamatosan a környezetemmel, amit természetesen úgy élek meg, hogy nekem van igazam, hogy én a jó oldalon állok. Az az igazság, hogy nagyon tetszik a saját szerepem. Elképesztően büszke vagyok rá. Azt gondolom, hogy én vagyok a világ legreformerebb csávója. Idejövök Budapestre, ahol öltönyben meg nyakkendőben járnak a népek, a KISZ KB-ben nagyon sokan, legalábbis a titkár környéki emberek, én meg alföldi papucsban, mezítláb, farmerban, és mopedon közlekedem. Én vagyok a legnagyobb reformer ezen a halpiacon.
Nyilvánvaló, hogy megmosolyogtató ez így utólag.
A rendszer lényegi vonásaiból azt hiszem, nagyon keveset értek. Hogy valójában eltakarom a szememet, és játszom egy nekem hízelgő szerepet? Ezt nem hiszem. Legalábbis nem tudatosan teszem, ha ezt teszem. Hogy őszintén hiszek-e ebben az egészben, azt utólag nehéz megmondani. Ma úgy érzem, persze, hogy akkor őszintén hittem én ezt. De hát a fene tudja, mi változik utólag az emberben.
Az például teljesen természetes számomra, hogy ott vagyok a Nagy Imre-temetésen. És ott azért megérzem, hogy mi is ez. És sorba állok, és teszem a dolgomat. De aztán ott voltam, és sorba álltam a Kádár temetésén is. Ma már világosan látom, hogy mennyi bizonytalanságot tükrözött, és mennyire ellentmondásos volt ez a magatartás, de akkor nem élem ezt meg kínzó dilemmaként. Nem érzem úgy, hogy őrlődnék két malomkő között."
Gyurcsány Ferenc nyolcvanas évek végi gondolkodás- és magatartásmódjának rekonstruálásához, illetve megítéléséhez természetesen nem kell csupán az ő mai - egyébként megejtően őszintének ható - visszaemlékezéseire hagyatkoznunk. 1988 novemberében a pécsi Városi KISZ Bizottság titkáraként, valamint immár a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Tanácsa elnökeként interjút ad a Lucidum Intervallum, a pécsi joghallgatók lapja számára. Elsősorban az ifjúsági szervezet belső ügyeiről kérdezik, s ő efféle válaszokat ad:
„A KISZ az elmúlt években jelentős politikai térvesztést szenvedett el... Ma nagyon szorosan hozzá van kötve a párt működéséhez, autonóm politikai akaratképzése nincs... A KISZ a változásokra olyan mértékben túlérett, hogy tömegméretekben ma már fogyaszthatatlan... A felsőoktatásban... néha a működés alapvető feltételei sem lelhetők fel... Olyan kihívások is megjelentek, amelyekre képtelenek voltunk válaszolni. Ezek... az MDF, a Fidesz és más civil közösségek...
Ha akarja a pártvezetés, ha nem, az elkövetkezendő években az ifjúság létrehozza plurális politikai intézményrendszerét... Ekkor... a KISZ utódszervezete önálló szervezetek föderációjaként létezne, amiben már nem fogadható el a... demokratikus centralizmus sem, és aligha vállalható a KISZ név... Ki kell nyitni a kapukat, föl kell oldani a szervezkedés belső tilalmát."
Ami a szétesés előtt álló pártállami rendszer szétesés előtt álló ifjúsági szervezetét illeti, ez úgy tűnik, rendben van: ezen a halpiacon alighanem tényleg Gyurcsány Ferenc a legnagyobb reformer.
Ám ami az országot illeti, ott korántsem ez a helyzet. A Magyar Ifjúság a következő hónap végén, 1988. december 23-án közöl egy interjút a KISZ-vezetővel, aki a következőképpen vázolja az ország előtt álló lehetőségeket: „Itt történelmi változások zajlanak, amelyeknek az a tétjük, hogy egy társadalmiasult demokratikus reformfolyamat végén létrejön-e egy új Magyarország (én szocialista Magyarországban gondolkodom, többen nem); vagy egy diktatórikus, reformintézkedésekkel, polgárháborútól fenyegetett, szétzilált Magyarország lesz-e... Ezek az alternatívák a kapuban állnak, ma tehát nem lehet kivárni."23
Ez a nyilatkozat már erősen problematikus. Mindenekelőtt azért, mert tartalmilag nem könnyű értelmezni a vázolt alternatívát. Egy biztos: az alapvető változások elkerülhetetlenek, jobb tehát elébe menni a dolgoknak, és megpróbálni kedvező mederbe terelni őket. Az is nyilvánvaló, hogy Gyurcsány Ferenc az általa lehetségesnek tartott kétféle forgatókönyv közül egyértelműen az első megvalósulását szeretné előmozdítani, a másodikat pedig elkerülni. Merthogy az első a jó, a második a rossz forgatókönyv. Az első békés eszközöket és hasonló jellegű végkifejletet ígér („reformfolyamat", „új Magyarország"), a második viszont pusztítást és káoszt („polgárháború", „szétzilált Magyarország").
Az első a demokrácia, a második a diktatúra.
Az első a reform, a második a forradalom? Nem: hisz a második is „reformintézkedésekkel" valósulna meg.
Az első a szocializmus - a második: mi is?
Kapitalizmus? Polgári rendszer? Ezt Gyurcsány nem mondja ki.
Az első a szocializmus, a második a káosz.
Tehát szocializmus vagy semmi. Az még csak hagyján, hogy a KISZ KB egyik vezetője 1988 végén „szocializmusban gondolkodik". De hogy még mindig úgy vélje: másban nem is lehet...
Ezek után igencsak indokolt a kérdés: vajon miféle szocializmus volna ez. Egy demokratikus reformfolyamat végeredményeként nyilvánvalóan nem lehetne más, mint demokratikus szocializmus. Hogy az milyen? Mivel a történelem ilyet még nem produkált, maradnak az elméleti fikciók. Ha a jelzőt komolyan vesszük - márpedig ezt kell tennünk, ha „történelmi változások" eredményeképpen létrejövő „új Magyarországról" beszélünk -, akkor az a politikában versengő pluralizmust kell hogy jelentsen. Azaz többpártrendszert. Ez esetben a jelzett szó (szocializmus) tartalmának megfelelő értékeket és intézményeket a gazdasági, illetve a társadalmi szférában lelhetjük fel. Ezek pedig aligha lehetnek mások, mint a kollektív tulajdon, a kollektív gazdaság és kollektív - tehát nem a magántulajdon és a piaci verseny alapján tagolódó - társadalom.
Nagyjából az 56-os képlet. Nagy Imre.
Épp a fordítottja annak, amiben Grósz Károly, az MSZMP első titkára gondolkodik. A Grósz-féle „modellváltás" lényege nagyjából ez lett volna: átütő piaci reformok - tehát kapitalizmus - a párt politikai monopóliumának (legrosszabb esetben: hegemóniájának) megőrzésével - tehát diktatúra. Tölgyessy Péter szerint nagyjából olyasmi, amit ma Kínában láthatunk.24 A Gyurcsány által vázolt negatív alternatíva bizonyos elemei („diktatórikus reformintézkedések") mintha erre utalnának.
Mindennek azonban ellentmond Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2005 nyarán adott válasza arra a kérdésemre, hogy a rendszerváltozás melyik elemét fogadta el előbb: a többpárti demokráciát vagy a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot? A válasz ugyanis így hangzott:
„Egyértelműen az utóbbit. Ha az ember a nyolcvanas években közgázos, és politikailag nem bigott, akkor teljesen világos számára, hogy a dolog előbb-utóbb arrafelé fog menni. A magántulajdon és piacgazdaság felé.
Erre nagyon jól emlékszem, éppen Pápáról jöttünk Budapestre autóval. Veszprém előtt voltunk a 8-as úton, amikor a rádió bemondta, hogy Grósz Amerikában bejelentette: húsz vállalatot privatizálni fognak. Ez valamikor 1988 nyarán történik, és én azt mondom, hogy na végre. Végre, elindul. Akkor már megvan az átalakulási törvény, és jönnek létre a vállalati tanácsok, amelyeknek az állami üzemek kvázi tulajdonosaiként kellene viselkedniük. Ez egy kísérlet: valamilyen tulajdonost - bár kollektív tulajdonost - tenni a vállalatokhoz. Előtte már beengedték a vállalatokba a magánkezdeményezést, a vállalati GMK-kat. Minden erről szól már ekkor - a kétszintű bankrendszer, a személyijövedelemadó-rendszer -, hogy a nyugati piaci szisztéma felé megyünk.
A legtöbbünk fejében ez nem kötődik össze a többpárti demokráciával. Nem gondoljuk, hogy nincs magántulajdonra épülő, versengő piacgazdaság versengő többpártrendszer nélkül. Hozzátehetjük, hogy ez - mellékesen - nem is igaz. Merthogy van, még ha csak átmenetileg is, lásd Dél-Koreát vagy egyes dél-amerikai országokat. Szóval, az világos, hogy itt előbb-utóbb, de inkább előbb, magántulajdon lesz, meg piac lesz. Hogy aztán ebből hogyan lesz többpártrendszer - ezzel a hatalmi struktúrával meg az oroszokkal -, erről fogalmunk sincsen. Hogy ez az egész csak úgy széteshet, hogy egyszer csak vége lesz a rendszernek, azt el sem tudjuk képzelni. Ilyen nincs. A legtöbbünk azt gondolja, hogy majd a mi nemzedékünk lassanként csinál ebből valahogyan egy demokratikus országot. Hogy majd ez lesz a mi dolgunk. Jó hosszú átmenet lesz, és megverekszünk a mi vaskalaposainkkal, meg valahogy dűlőre jutunk az oroszokkal is."
A Magyar Ifjúság 1989. május 26-i számában a következő körkérdést intézi a magyar közélet néhány szereplőjéhez: „Kiléphet-e hazánk a Varsói Szerződésből?" A válaszadók: Biszku Béla, az MSZMP PB egykori tagja, országgyűlési képviselő; Kállai Ferenc színművész, országgyűlési képviselő; Kovács László külügyminiszter-helyettes; Nyers Rezső, az MSZMP PB tagja, államminiszter és Gyurcsány Ferenc, a KISZ KB titkára. Bármekkora is a kísértés, ellenállok neki, és csak az utóbbi válaszát idézem föl. E szerint fokozatosan el kell venni a szerződés katonai jellegét, s a Brezsnyev-doktrínát - a politikai kérdések katonai erővel történő „rendezését" - „a lomtárba kell hajítani". Ám jelenleg „időszerűtlennek tartom a kérdést, javaslom, térjünk vissza rá 16 év múlva".
Ez a válasz ma mosolyt fakaszt - akkor nagyon is realistának tűnik. Szinte mindenki hosszú átmenetben, évtizedes távlatban gondolkodik, különösen külpolitikai, hatalmi téren. Magáról az átmenetről, annak természetéről és lehetséges menetrendjéről azonban - finoman szólva - jóval konkrétabb és határozottabb elképzelések is megfogalmazódnak már annál, mint ami annak idején Gyurcsány Ferenc fejében él: „Azt sokkal inkább tudom, hogy hogyan nem lehet csinálni, és hogy így, ahogy van, nincsen jól. Viszont azt hiszem, egyáltalán nem tudom, hogy mit lehet csinálni, és hogy a kettő között hogyan lehet majd átmenetet teremteni."
Hát, igen. A Magyarország nevű halpiacon 1989 nyarán csakugyan nem könyvünk hőse a legnagyobb reformer. Talán ezen a ponton kell kitérnünk kissé részletesebben az ő Fideszhez való akkori viszonyára is.
Általában a KISZ és a Fidesz viszonyára.
„Ebben a nemzedékben két meghatározó erő volt, a KISZ KB és mi."
Ezt a mondatot Gyurgyák János, az Osiris Kiadó vezetője mondta 2003 végén.25 (Az Osiris elődje a Századvég Kiadó, azé pedig a Századvég című folyóirat. Mindegyiket Gyurgyák vezette, a szerkesztőség tagja volt többek között Orbán Viktor és Kövér László.) Gyurgyák (aki szintén vidéki fiú, és mellesleg szintén az Apáczai Kollégium növendéke volt - kicsi ez az ország) hozzátette: „2006-ban talán ismét ez a két tábor fog felállni: Orbán és Gyurcsány."
Ezután következzék két rövid részlet - két különböző dokumentumból. Mindkettő követelést fogalmaz meg. Az első: „a demokrácia szabályainak megfelelően az egyéni és csoportérdekek szabad szerveződésen alapuló képviseletét". A második szerint: „lehetővé kell tenni a pluralizmus szervezeti leképezését; az alkotmányosság keretei között maradéktalanul biztosítani kell az egyesülési jogot." A mai fül számára kissé bonyolultan fejezik ki magukat, de mindkettő nyilvánvalóan ugyanazt követeli: a többpárti demokráciát. A két szöveg gyakorlatilag egy időben keletkezett, az elsőt 1988. április 1-jén ismertetik a Magyarországról tudósító külföldi hírügynökségek;26 a másodikat két héttel később, 1988. április 15-én közli a Magyar Ifjúság című hetilap.27
Az első a Fidesz alapító nyilatkozatából, a második a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Tanácsának állásfoglalásából való.
Tehát Orbán és Gyurcsány.
Az utóbbi állásfoglalás minden bizonnyal az előbbire adott reagálásként születik meg (figyelembe véve a hetilapközlés átfutási idejét, valójában két hét különbség se lehet a keletkezésük ideje között), de nyilván nem előzmény nélküli: tükrözi a KISZ egyetemi tanácsának akkori szellemiségét. (Még csak annyit, hogy a többpárti demokrácia követelését az MSZMP KB csupán egy évvel később, 1989 tavaszán hajlandó elfogadni. Egy esztendő akkoriban nagyon hosszú idő volt!)
A Fidesz alapító nyilatkozatának aláírói ellen 1988 tavaszán ügyészségi eljárás indul, a KISZ KB egyetemi tanácsa esetében ilyesmi természetesen föl sem merül. A Fidesz és a KISZ (Orbán és Gyurcsány) szerepe és e szerepek gyökeresen eltérő hatalmi megítélése között tehát nem az tesz különbséget, amit mondanak (láttuk: lényegében ugyanazt), hanem ahogyan mondják. Az utóbbi a fönnálló monopolista hatalmi struktúra hivatalos keretei között követeli a szóban forgó monopolista hatalmi struktúra lebontását, az előbbi azon kívül helyezkedve: de facto máris annak megtagadásával.
Óriási különbség.
E különbséget nemhogy a KISZ, de a szamizdatos ellenzék vonatkozásában is tökéletesen kifejezik Aczél György szavai, aki a Fidesz megalakulásának hírére állítólag így csattan föl: „Azért ezt még a demokratikus ellenzék se merte megtenni, hogy szervezetet alapít!"28
„Mi ezt nem mertük volna megtenni. Mi reformerek voltunk, ők forradalmárok." Ezt már Gyurcsány Ferenc üzletember, az Altus Rt. elnök-vezérigazgatója mondja 1999 decemberében.29 Méghozzá egy konkrét emlék, az 1988. április 22-24-én megrendezett veszprémi diákparlament, valamint ott egy Deutsch Tamás és közte lezajlott hosszabb beszélgetés kapcsán.
Ezen a diákparlamenten - ahol jó hatvan felsőoktatási intézmény körülbelül 66 ezer hallgatója nevében tanácskozik a mintegy 250 küldött - lép először nyilvánosan a színre az alig három hete megalakult Fidesz. A KISZ KB (személy szerint Nagy Imre) által előterjesztett állásfoglalás szövegébe, amely az „ifjúsági szervezetek létrehozásának" szabadságát deklarálja, a fideszesek (személy szerint Deutsch Tamás) indítványára szavazza be a diákparlament többsége a „politikai" jelzőt. A KISZ (és Nagy) látványos vereséget szenved annak ellenére, hogy egyik társa, Vass László szerint „Nagy Imre messze ható beszédet mondott, politikamentes érdekvédelmi szervezetet ígért. Ez több volt annál, amit a párt el tudott fogadni. Beszéde közben egyes kollégák mondogatták is: mit képzel ez, miért nem lép be a Fideszbe?"30
Nem árt azonban fölidézni egy másik szemtanú más hangsúlyokat tevő, más fölfogást tükröző és más konklúziókat levonó értékelését sem. Rákosi Ferenc, aki akkoriban szintén az egyetemi tanácsban dolgozott Szilvásy György beosztottjaként (ma ugyanez a helyzet a miniszterelnöki kabinetben), így emlékezik: „Jellemző Nagy Imre esete a veszprémi ifjúsági parlamenten. Készültünk a forradalmi tettre, hogy Imre bejelenti: új felsőoktatási ifjúsági szervezetek fognak alakulni. Aztán annyira becsomagolta az egészet, hogy alig értette valaki. Ez is hozzájárult, hogy a Fidesz elvitte a parlamentet. Nem taktikai, hanem stratégiai vereség érte a KISZ-t Veszprémben. Új korszak kezdődött, a fideszesek vezette többség demokratikusan leszavazott bennünket. Kiderült, hogy a mi radikális reformelképzelésünk is kevés. Ezért hagytuk ott hamarosan sokan a KISZ KB-t."31
A veszprémi diákparlament légkörét és a fideszesek magatartását erősen befolyásolja, hogy távollétükben a titkosrendőrség emberei átkutatják a szobáikat, és elkobozzák a náluk lévő anyagokat, belépési nyilatkozatokat - kínos helyzetbe hozván ezzel a velük tárgyaló KISZ-eseket is. Három nappal korábban idézték be az ügyészségre, és részesítették figyelmeztetésben a Fidesz néhány vezetőjét, köztük Orbán Viktort.
Ezen a ponton érdemes visszatérnünk Deutsch Tamáshoz és Gyurcsány Ferenchez. A Fidesz alapító tagja és a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Tanácsának elnöke az első ülésnap után, késő este a veszprémi egyetem folyosóin sétálnak, és hosszasan beszélgetnek. Gyurcsány egy évtizeddel később így idézi föl a maga emlékeit: „Mondtam Deutschnak: ezek ki fognak benneteket készíteni. Ha azt mondják, törvényen kívüliek vagytok, be is bizonyítják. Gyertek ki a Fideszből, alapítsatok egy új szervezetet, akkor ők is presztízsvesztés nélkül kikeverednek ebből a helyzetből. Deutsch azt válaszolta: nekünk ehhez jogunk van, ha beledöglünk, akkor is végigcsináljuk!"32 Ezután következik Gyurcsány egyszer már idézett két mondata: „Mi ezt nem mertük volna megtenni. Mi reformerek voltunk, ők forradalmárok."
Deutsch - szintén 1999-ben, akkor már az Orbán-kormány sportminisztereként - a következőképpen reagál ezekre a szavakra: „Gyurcsány Feri emléke talán túl szép: lehet, hogy nem is voltam ennyire határozott. Veszprémből ijedten tartottunk hazafele a vonaton, de jól palástoltuk érzelmeinket. Mindenki fejében az járt, mit szól apánk, anyánk, ha tényleg kirúgnak bennünket, ahogy ígérték. Május végéig voltam megijedve. A szüleim tovább."33
Gyurcsány Ferencnek van egy másik - Deutschcsal közös - emléke is. Ez egy évvel későbbről, 1989 nyaráról való. Gyurcsány ekkor már nem a KISZ KB tagja, már a Demisz alelnökségről is lemondott, egy utóbb kérészéletűnek bizonyuló új ifjúsági szervezet vezetője - állását tekintve munkanélküli. A Fidesz viszont már eléggé ismert és népszerű, amit jól illusztrálnak az ajkai lakossági fórumon történtek. „Deutsch késett, mert nem volt pénze, és stoppal jött. Ujjongás fogadta, aztán én hoztam haza az öreg Skodámon. Útközben vitatkozunk. Szerinte Kádár János politikai gyilkos, bűnöző, nem érdemel kegyelmet. Volt-e választása 1956-ban Kádárnak? - kérdeztem. Igen. És az országnak? Nem. Mi a fontosabb? Nem tágított: Kádárt meg kell büntetni! Én erre azt mondtam: ne higgye az ország, ha pár bűnöstől megszabadul, a saját múltját is letudja."34
Ezt a történetet a miniszterelnök hat évvel később nekem is elmesélte. Némileg részletesebben, és olyan reflexiókat fűzve hozzá, amelyek nagyon érdekesek - elsősorban a saját személye vonatkozásában: érdemes hát a róla szóló könyvben újra felidézni.
„Meghívnak akkoriban egy vitára Ajkára, ahol a Deutsch is ott van. Hárman-négyen szerepelünk, nem csak mi ketten. Nagy késéssel érkezik, már megy a vita, és ahogy belép a terembe, azt mondja: elnézést kérek, autóstoppal jöttem. Nahát, ez elképesztően jól veszi ki magát. Hogy itt van valaki ehhez a sok hülye hivatalossághoz képest, aki autóstoppal jött, és persze azonnal megbocsátják neki, hogy késett.
Hazafelé már én viszem a piros Skodámmal, és útközben Kádár Jánosról vitatkozunk. Ő azt mondja Kádárról, hogy gyilkos, azt hiszem. Gazember, áruló, a bánat tudja, még mit. Én pedig azt mondom neki, hogy Kádárra vonatkozóan személy szerint még az sem kizárt, hogy igazad van. De tegyük félre az ő dolgát. Azt mondd meg nekem, hogy az országnak volt-e választása. Mert Kádár személy szerint választhatott: hajlandó vagyok-e együttműködni ezzel a hatalommal vagy sem. De volt-e az országnak bármiféle választása 56 novemberében? Lehetett volna-e itt alapvetően mást csinálni az elmúlt negyven évben?
Ez a kérdés nincs kizárva, hogy annak a fiúnak az önigazolásául is szolgál, akinek viszonyulnia kell a saját múltjához - tehát nekem. De az is biztos, hogy Deutsch nem tudott rá válaszolni. Nem mondhatta, hogy igen, az ország is választhatott volna magának más sorsot. Miután már ismerjük az SZKP KB politikai bizottságának jegyzőkönyveit, tudjuk, hogy ott eldől, mi történik Magyarországgal. Innentől kezdve már nem volt kérdés, hogy Magyarország ott fog maradni a szovjet tömbben. Hogy kit találnak hozzá magyar szereplőt, az ebben a tekintetben, azt hiszem, indifferens.
Erről nincs mit vitatkozni, ám ennek ellenére én pontosan tudom, hogy ez egy nagyon veszélyes értelmezés is ugyanakkor. Alkalmas arra, hogy minden alól felmentsen bennünket. De legalább figyelmeztet, hogy úgy is meg lehet és kell is ítélni minden egyes szereplőt, hogy a rendelkezésre álló mozgásteret mire használta fel.
De még egyszer mondom: nem tartom kizártnak, hogy ezeket a kérdéseket magam miatt is fel kellett tennem Deutschnak, hogy ne kelljen magam szégyellnem a saját szerepem miatt."
Gyurcsány Ferenc arra nem emlékszik, hogy Orbán Viktorral is találkozott volna ezekben az években. Egy idő után a nevét és az arcát is ismeri, a Nagy Imre-temetésen elmondott beszédét hallotta, tudja, hogy ő a Fidesz talán legmarkánsabb figurája, de személyes emléket nem őriz róla. Ehhez képest meglepő, hogy fordítva mintha nem így állna a helyzet. Orbán ugyanis annak idején megemlékezik Gyurcsányról - nem is akármilyen szavakkal. 1989. április 11-én szó szerint a következőket mondja: „A MISZOT apropóján a parlamentben voltam, erős vita folyt a KISZ és a Fidesz között. Mi a politikai szabadságjogokat is bele akartuk tenni a programba, a KISZ nem, és akkor külön tárgyalások következtek a KISZ-esekkel. A KISZ-esek közül kizárólag a Gyurcsány az egyetlen, akit komolyan kell venni. Szilvásyt még úgy ahogy. Az összes többi: semmi. Azt nem tanulták meg, ami egy nyílt vitához szükséges."35 [Kiemelés: D. J.]
Mit mondhatunk erre: Orbánnak jó szeme volt.
Eközben Gyurcsány Ferenc karrierje - legalábbis látszólag - töretlenül emelkedik. Ám ma már teljesen világos, hogy szűk két év alatt valójában egy olyan hajónak kerül ő a gépházából a fedélzetére, majd a parancsnoki hídjára, amelyik eközben menthetetlenül sülylyed.
1988. november 27-én Gyurcsányt az újonnan alakult Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa egyik alelnökévé választják. Az elnök Stumpf István, a három alelnök a KISZ-t, a Fideszt és a Vállalkozók Országos Szövetségét képviseli. A MISZOT, amely saját deklarációja szerint „konzultatív és koordinációs szervezetként kíván működni", és célja „az ifjúságon belüli közmegegyezés kialakítása", valójában a KISZ „előremenekülési stratégiájának részét képezi".36
A KISZ 1989. április 20-21-i kongresszusa egyben az utolsó: a szervezet jogutódaként megalakul a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség. A Demisz elnökévé Nagy Imrét, egyik alelnökévé Gyurcsány Ferencet választják. A két alelnöki posztra pályázó három jelölt közül ő kapja a legtöbb szavazatot, a kieső harmadik (Enyedi) Nagy Mihály.
Gyurcsány nagy sikerű beszédet mond. „Én azt szeretném, ha ez a KISZ képes lenne arra, hogy kitörjön a hatalom igézetéből... Újra kéne tanulni sok mindent, felfedezni önmagunkat, felfedezni ezt az országot alázattal, bölcsességgel. Meg kell tanulni, hogy higgyünk önmagunkban akkor is, amikor a magyar baloldal gerince megroppant. Meg kell tanulni, hogy lehet egy szocialista politikát tisztességgel is szolgálni...
Meg kéne tudni próbálni hinni a népben, az önrendelkezés képességében, nem megalkudni a hatalmasságokkal, tenni a... szegénység ellen, a kiszolgáltatottság ellen... az esélyegyenlőség újra és újra megvalósuló sárba tiprása ellen. Aki ezt teszi hétköznapi mozgalmaiban, az baloldali...
Velem pöröltetek sokan és sokat, hogy lebecsülöm, amit eddig tettünk, hogy megpróbálom megtagadni a múltat... De nem mi vagyunk az etalon. Nem az a kérdés, hogy messzire mentünk-e a tegnapelőtthöz képest, hanem az a kérdés, hogy jó helyen vagyunk e már a mához képest."37
Bár a Sportcsarnokban hosszan zúg a taps, az új alelnök később nem tudja megtalálni a Demisz helyét a mában - pontosabban nemigen talál partnerekre ehhez a helykereséshez:
„Már előzőleg nagyon sokan kérnek, hogy legyek én a Demisz elnöke. Egyre feszültebb a viszony Nagy Imre és közöttem. Az Imre, akkor úgy láttam, egyetlenegy dologra teszi fel az egészet: a Pozsgay-féle reformszárny mögé beállítani a KISZ-t. Ez az egyetlen stratégiai szempontja. Hogy ezen belül mi történik, azt hiszem, nem is érdekli. Meg még az, hogy ő maradjon az élen. Én ennél függetlenebb világot és önállóbb politikai arcot akarok. És ebben a vitában, ami kettőnk között éleződik, egyszer csak megmondom az Imrének, hogy én nem fogok vele szemben elindulni. Nem kell tőlem tartania.
Aztán a kongresszus után számomra nagyon hamar kiderül, hogy semmit sem lehet kezdeni ezzel a Demisszel. A Demisz rétegszervezetek hálózatává alakul. A középiskolások alakítanak egy középiskolás szervezetet, külön az egyetemisták is, külön ez, külön az. De nem politikai tagolódás alapján, hanem szociális státus szerint. És mindenhol a helyi szervezetek vezetői jönnek be a szövetségi tanácsba képviselőként. Amikor először leülünk, és végignézek rajtuk, látom, hogy akik velem szemben ülnek, azok kilencven százalékban a KISZ fizetett emberei. Ez egy nagy apparátus volt, több ezer embert tartott el fénykorában. Szóval ez így nem volt más, mint a KISZ korábbi apparátusának az átmentése. Láttam, hogy amiről én a kongresszuson beszéltem, abból itt nem lesz semmi. Mert amit tenni kellene, azt épp ezzel - ha tetszik, velük - szemben kellene megtenni. Ezek nagyon rendes igazgatási politikusok, ebből élnek. De valódi politikára nem alkalmasak.
Aztán jó néhány egyetemistával, akiknek ez szintén nem tetszett, egyre több esti beszélgetést folytatunk. Ilyen például a Bajnai Gordon, aki most a Wallis vezérigazgatója. Ilyen a Faragó Jóska, egy hosszú hajú fiú, ő később újságíró lesz. És ezek az éjszakai beszélgetések egyre inkább azt mutatják, hogy ennek a körnek én vagyok, én leszek vezetője, s hogy a többieket, a Demiszt ott kell hagyni a francba. Fel kell állni, és el kell menni innen. Mert itt nincs mit csinálni. És akkor otthagyom. Kábé két hónap után."
Bajnai Gordon nem KISZ-es. A közgáz diákjaként 1987 őszén ő szervezi az akkoriban nagy feltűnést keltő menzabojkottot, ezt követően a Független Hallgatói Tagozat elnökévé választják, utóbbi egyharmados képviselettel rendelkezik az Egyetemi Tanácsban. A veszprémi ifjúsági parlamenten ő a határozatszövegező bizottság elnöke. „Gyurcsány karizmatikus figura volt. Később is, bármilyen közegben bukkant föl, mindig nagyon gyorsan irányító pozícióba került. A Demisz alelnökségről történő lemondása után megalakítja az Új Nemzedék nevű ifjúsági szervezetet. Valójában a hívei nyomták ebbe az irányba, nekik kellett megfelelnie, de ez már hiábavaló vállalkozásnak bizonyult. Sem erőforrás, sem releváns politikai mondanivaló nem volt hozzá az akkori időkben, 1989 nyarán."
Kerékgyártó István, a pécsi tanár, aki ekkor önkormányzati tisztviselőként működik, egy futó találkozás alkalmával megkérdi Gyurcsányt, hogy tud-e neki valamiben segíteni. Igen, hangzik a válasz. Ennek folyományaként Kerékgyártó a rendelkezésére álló hivatali kapacitások igénybevételével készíttet vagy háromszáz darab névjegykártyát, melyeken ez olvasható: „Gyurcsány Ferenc elnök, Új Nemzedék".
„1989 nyara. Nagyon meleg nyár. Június vagy júliusban otthagyom a Demiszt, és még alapítok egy új, független ifjúsági szervezetet. Új Nemzedék. Voltunk talán még harmincan is. Ebből tíz az esti beszélgetőpartnerekből kerül ki, a másik húsz meg a demiszes világból. A különböző helyeken található, bennem hívő emberekből. Tartunk Zsámbékon, talán a zsámbéki főiskola kertjében egy alakuló ülést. Nem akarok túlozni, de azt hiszem, hogy egy hónapig él ez a dolog. A megalakulásunkról még megjelenik egy mínuszos hír a lapokban, a kimúlásunk azonban már csöndben történik, a kutya se veszi észre. Én elkezdek otthon ücsörögni. És nem csinálok semmit."
Stumpf István: „Az az igazság, hogy nekem nagyon jó emlékeim vannak a Fletóról. Ő olyan radikálisan akart változtatni, hogy az túl sok volt az akkori KISZ-nek. Ki merem jelenteni, hogy abban az időben közelebb állt az ellenzékhez, mint azokhoz, akikhez szervezetileg tartozott, mint mondjuk Kiss Péterhez."
A radikális változásokat belülről kezdeményező Gyurcsány Ferenc mozgástere tehát egyre inkább beszűkül, majd teljesen elfogy. Ő maga 1989 nyarára a politikai senkiföldjére kerül.
Hogy a történet így alakul, abban fontos szerep jut egy nőnek.
A nő egy forró délutánon, valahol a Belvárosban, nem messze az Apáczai Kollégiumtól jön szembe vele. 2003 novemberében az akkori sportminiszter a következőképpen idézi fel a jelenetet:
„Én addig a pillanatig abban a hitben éltem, hogy reformer vagyok: nagyon jó ember. De akkor szembejött velem egy nő a Veres Pálné - Irányi Dániel utca környékén... Egy ötven körüli, átlagos küllemű nő, és lekapott a tíz körmömről. Ugye, ez az az idő, amikor különféle helyszíneken mindenféle viták zajlanak, és ezeken én is részt veszek a KISZ képviseletében, és ez az asszony megismert...
A KISZ-Demisz-átalakulásban én a radikális szárnyat képviseltem. Később azért is álltam fel, mert az átalakulás meglehetősen középutas módon történt. De visszatérve a történetre, az a nő megállított, és azt mondta, hogy »trógerek vagytok«, vagy valami nagyon hasonlót. És akkor megértettem, hogy teljesen mindegy, melyikünk mit csinált ebben az ügyben: csak az számít, hogy hol áll... Most... az dönti el, hogy tisztességes vagy-e, becsületes vagy-e, hogy kint vagy, vagy bent...
Ezt a helyzetet nem tudtam feldolgozni, megemészteni, és nem akartam úgy járni az emberek között, hogy holnap is ezt mondhassák rám..."38
Hogy Gyurcsány Ferenc számára valóban traumatikus élményt jelentett ez a találkozás, azt megerősítik a másfél évvel később, immáron a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként magnóba mondott szavai:
„Addig az én önképem pozitív. Azt gondolom, hogy én egy rendes reformer csávó vagyok, aki itt nyomom. Aki ütközik, teszi. És kiderül, hogy kintről nem lehet látni ezt a különbséget. Hogy a kutyát nem érdekli. Egy dolog érdekes: bent vagy, vagy kint vagy. Bent vagy? Akkor szemétláda vagy, és kész. Persze, tudtam, hogy ez igazságtalan. De nagyon szíven ütött. Hát mit akartak ezek tőlem? Ez nagyon bennem maradt. Még sok év után is...
Az Új Nemzedék kimúlásával végérvényesnek gondolom a politikai pályafutásom befejezését. És örülök, hogy így tettem. Hogy fogtam magam, és felálltam. Utólag is azt gondolom, hogy ez jó dolog volt. Tisztességes dolog. Hát én azért otthagytam csapot-papot, jól fizető állást, és munkanélküli lettem.
Mindez egy kis megszorítással igaz, mert a lakás, az megmaradt. Az a tanácsi lakás, amit még a KISZ KB titkáraként kaptam, s amelyben akkor a feleségemmel és az egyéves fiammal laktunk."
S ahová a következő évben Péter után megszületik a második fiú, Bálint is. Ami a lakást illeti: szerény véleményem szerint mindazok, akiknek az a határozott meggyőződésük, hogy az 1989 nyarán saját döntése nyomán beláthatatlan időre munka és jövedelem nélkül maradó 28 éves fiatalembernek és családjának erről a - törvényesen és jogszerűen használt - lakásról is le kellett volna mondania, azok olyan szigorú mércét állítanak föl, amelyet önmagukkal és a saját családjukkal szemben talán nem feltétlenül alkalmaznának hasonló körülmények között.
Egy dolog biztos: Gyurcsány Ferenc életének egy szakasza szükségszerűen és visszavonhatatlanul lezárul 1989 nyarán, s ő - akkor még úgy tetszik, végleg - leszorul, illetve lelép a politika színpadáról. Az MSZMP Pozsgay Imre vezetésével ekkor már a szabad választásokról és a demokratikus jogállam megteremtésének menetrendjéről tárgyal az ellenzéki kerekasztal képviselőivel: többek között Antall Józseffel és Orbán Viktorral. Aztán nemsokára Pozsgaynak is le kell lépnie, mert a következő években tárgyalópartnereire vár a főszerep ezen a színpadon...
A hatalomból, illetve a politikából imigyen távozók némelyikének sorsát tekintve - szubjektíve - talán igazságtalan ez a szereposztás. Gyurcsány Ferenc bizonyosan azok közé tartozik, akik emelt fővel távozhatnak, de akiknek a történelmi idők dramaturgiai szabályai szerint mégis menniük kell.
Mert összességében mégiscsak így igazságos, és így helyes.
Az Osiris Kiadónál a könyvhétre megjelenő monográfia I. része (A kezdet, 1961-1990).
Jegyzetek
1 A könyvhöz való anyaggyűjtés során ellátogattam ebbe a szépen rendben tartott, de tipikusan Kádár-kori panellakásba, ahol özv. Gyurcsány Ferencné igen kedvesen és szívélyesen fogadott, s ahol benne és Éva lányában nagyon nyíltszívű, segítőkész és rokonszenves embereket ismerhettem meg. Azért emlékezem meg erről legalább egy jegyzet erejéig - vállalva akár a rosszízű és rosszhiszemű megjegyzések ódiumát is -, mert ezt a körülményt is említésre méltónak gondolom Gyurcsány Ferenc portréjának megrajzolásához.
2 Franka Tibor: Gyur(t)csány. Budapest, 2005, 47. o.
3 Az Apáczai Gimnázium honlapja. A Kollégium története. www.apaczai.elte.hu/kollegium.php
4 Uo.
5 Uo.
6 Richter Anna: Ellenzéki kerekasztal. Portrévázlatok. Budapest, Ötlet Kft. 74. o.
7 Magyar irodalomból, orosz nyelvből, biológiából és kémiából - fizikát csak másodiktól tanultak. Az anyakönyv nem tartalmazza a félévi eredményt, az osztályozó napló pedig már nem lelhető föl az iskolában, azt tudniillik csupán öt esztendeig kell megőrizni, utána leselejtezik.
8 Történelem, orosz nyelv, fizika, biológia, kémia, testnevelés.
9 Sikerült találkoznom az egykori híres fizikatanárral, Holics tanár úrral, aki a mai napig őrzi a noteszeit. Az egyik tanúsága szerint az 1976-77-es tanévben a II/A osztályban félévkor még öt, év végén azonban már csak két tanuló kapott jelest: az egyikük Gyurcsány Ferenc.
10 E könyv írójaként nem kívánok messzemenő következtetéseket levonni ebből a kétmondatos bejegyzésből. Közlését azonban mindenképp indokoltnak gondoltam egy politikusi életrajzban (már csak a célból is, hogy ezzel alkalmat adjak mindazok számára, akik bizonyos aktualizált következtetések levonására - pró és kontra - nálamnál erősebb hajlamot éreznek).
11 A miniszterelnök memóriája ezúttal nem tökéletes. Az Apáczai Csere János Gimnázium anyakönyvi bejegyzése szerint Gyurcsány Ferenc franciából valóban jó érdemjegyet kapott első és második év végén is, orosz nyelvből azonban mindkét alkalommal jeles volt.
12 Kéri László: Orbán Viktor. Budapest, 1994, Századvég Kiadó. 13. o.
13 Uo. 15. o.
14 Müller Beáta közlése.
15 Richter: i. m. 73. o.
16 Elsiették a támadást. Interjú Gyurcsány Ferenccel. Mozgó Világ, 2003/11.
17 A kádári ellenforradalmi konszolidáció jegyében született KISZ első főtitkára, Kádár János későbbi ortodox riválisa. Szűkebb politikai pátriája Szeged és Csongrád megye volt.
18 Az általam megkérdezett egykori egyetemi, illetve KISZ-vezetők egybehangzó véleménye. Nagy József mellett elismerően szóltak még Takács Gyuláról, a megyei tanács VB kulturális osztályának vezetőjéről, akinek a nevéhez többek között olyan intézmények létrehozása kötődik, mint a Csontváry Múzeum. A diktatúra pécsi - különösen kulturális értelemben vett - „liberális" arculatának kialakulásához hozzátartozik még az a körülmény, hogy a város országgyűlési képviselője Aczél György volt, akinél sok mindent ki lehetett járni annak idején.
19 Keresztes Judit ma egy magáncég alkalmazottja, a céget az egykori kari KISZ-titkár, Gyurcsány Ferenc utóda alapította.
20 Lásd például Franka: i. m. 64-66. o.
21 A szóban forgó cikket nem sikerült meglelni a kari lap fennmaradt példányaiban.
22 Bár ez a történet valóban nem róla szól, azért megnéztem Gógl Árpád honlapját, ellenőrizendő: pontosan meddig is volt Orbán minisztere. Az igen részletes önéletrajz nem tesz említést az MSZMP (pártbizottsági) tagságról. Találtam viszont egy nagyon szép mondatot, amiről úgy éreztem, ide kell iktatnom, még akkor is, ha ezért talán nekem is bocsánatot kell kérnem - íme: „Részt vettem Nagy Imre és mártírtársai temetésén, a megrendítő esemény, különösen Orbán Viktor beszéde nagy hatást tett rám."
http://www.szabad-europa.hu/online/menu/
letoltes/szorolap/gogl_05030.html
23 Merényi Miklós interjúja: Hivatásos messzelátók. Magyar Ifjúság, 1988. december 23. Közli: Merényi Miklós (szerk.): Gyurcsány - a magyar sajtó tükrében. Budapest, 2004, Ringier Kiadó. 51. o.
24 Elhangzott a Rubicon szerkesztősége által rendezett Út a rendszerváltáshoz című konferencián 2004. március 21-én.
25 Pünkösti Árpád: Szeplőtlen fogantatás 15. Népszabadság, 2004. január 3.
26 Közli: Tiszta lappal. A Fidesz a magyar politikában 1988-1991. Szerk. Bozóki András. Budapest, 1992, a Fidesz kiadása. 24. o.
27 Idézi Pünkösti Árpád: Szeplőtlen fogantatás 3. Népszabadság, 1999. június 12.
28 Richter: i. m. 96. o. Idézi Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, 2002. Osiris Kiadó. 73. o.
29 Pünkösti Árpád: Szeplőtlen fogantatás 5. Népszabadság, 2000. január 8.
30 Uo.
31 Uo.
32 Uo.
33 Uo.
34 Pünkösti Árpád: Deutsch és Gyurcsány - anno. Népszabadság, 2005. október 24.
35 Az idézet Ember Judit Civilkurázsi című filmjéből való (Fekete Doboz). Közli Pünkösti Árpád: Szeplőtlen fogantatás. Budapest, 2005, Népszabadság Könyvek.
36 Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, 2003, Rubicon Ház BT. 102. o.
37 Eredeti hangfelvétel alapján, kézirat.
38 Rádai Eszter interjúja. Mozgó Világ, 2003/11.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk