←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Báthori Csaba

Öreg szerelmi dal

Kerülöm a témát. Tilos a lihegés.
Témám az enyém, egyetlen, izgalom.
Izgalmamban van gerjedelmem,
és a lihegésben szunnyad szerelmem.
Hoppá! Bejött egy rím, rímecske, bolondocska
gombocska! De rím-e ez még: célfutam?
Vagy ez a csicsergés, csócsálás, csörögés?
Eszem a tűzben saját eszét ostorozza.
 
Pedig ha hevem ágyékomra tolja
súlypontom, akkor nincs becsületben
menekvés. Gond fűszere nem mulatja
el a gondot: minden maszek a földbe botolva
lép le majd, hacsak nem isteni készületben.
Legfeljebb a sűrű jószándékok hátráltatják
a halandókat, főleg lélek úr öregkorában,
ha könnyű véghez habzsol érveket a szenvedés.
 
Kezem kenem hajadra illatostul,
hogy szeresd körmöm páráit, szagát,
ujjbögyeim domborművét, mozgásom
húsköpenyét. Megszokhattad a száraz
szeretőt, aki borscs-ízű leheletében
párolog a dunyhapihék közt, s hanyatt
tölti az éveket, hogy gyökeret verjen
az újra meg újra szított férfigerincek
ingoványán. Szemtelenre sikerednek
az esték, egymással etetjük szivünket.
Messzire szaladni jó az otthoni asztaloktól
egy időre. Szépet keresek mérhetetlen,
amíg hamissá nem válik sűrűjében
a szépség. Talpam alatt felülnek a holtak -
meleg a föld, akár a friss vér. Egyedül
vagyok, azért maradhatok itt századokig.
 
 

A másik bolygó

Ez itt, ez a másik is az ismert szenvedély
hordozója, csupán a bőre más. Olvasztott
barna vaj a száj körül, apróra vagdalt
sajtgerezdek az ajkak alatt. Az arca
dombja meg piros és piros, egyetlen máglya,
mint a kimagvalt paradicsom. Szívása
csettegő osztriga, puha, fehér és hűvös
tejföl, a haja hosszú és rövid, akár
 
a darabokra tört spagettiszálak. Gerjedelmemhez
szükséges összes adottsága látszik
szabad szemmel is: válla kissé halovány,
belisztezett, a melle gazdagon tűzdelt
husika, a dereka csupa fűszer és szabadság,
minden egyben, semmi csíkok. Egyet
beszél. Ágyéka alján földre szegzett, tátogó
lepényhal, várja a csontot, a húsfullánkot.
 
Mindene ugyanaz. Mindene más: mellén a
két zöldborsószem helyett száratlan
cseresznyék hunyorognak, hóna alatt
nem vargányaszag vagy rókagomba,
köldöke nem puha gríz, combja nem
penészes parmezán, hátul nem a habbal
töltött, domború tésztatáskák, és semmi,
semmi nem úgy izgat, igazgat, mint a
megszokott forró terepen. Az első fogás
itt melléfogás, és a harmadik is még csak
ígéret. De minden a helyén, keresd élvezettel:
hevíteni különös zónákban illik lomha, de fürge
ujjbegy-futtatással, lehelet-karikákkal,
viszonos permetezéssel, fűszeres suttogással,
mígnem a zakatoló test velőt rögtönözve
alásüt a cuppogó kagylócskának s kilövell.
 
 

Minden repül

Minden repül. A fél maréknyi, gyulladásra
hajló udvarban rekedt macskák kergetőznek.
A som csúcsairól a sár csúcsaira
hullnak a piros pöttyök, puha pattanások.
Kútkávánk pereméről sercenő
homokszemek esnek a kút vizébe.
Minden repül. De nem arcán nevet, hanem
hónaljban, köldökén, szemérmes vádlijában.
 
Döfésre, fröccsenésre termett vesszejével
süvít a dunyha illatába zellerorrú
csődöröcske. Kenyér formájú hófehérke
paskolja paplanát, megoldja hosszan kalácsba
font lábait, kifejti selyemhéjából a melle
cipóit, s hármat kuncogva tálalja testét.
Minden repül. Apám pofonja tűz a borsos
levegőben. Azért, mert leskelődtem.
 
Orgonavesszőből faragott cigaretta
füstje se száll, hanem repül: bokrok alól
fújjuk ki a legfelül, bunkerunk egében
lélegző felnőtt sorokba. Papunk intelme
is repül, de lomhán, mint a rakott palacsinta.
Nehéz elkapni mohón és üresen a
világot: éppen erre nincs szükségünk,
 
a mindenre és a semmire. Minden repül,
minden az ürességre készül. Még a
mosoly is csak csigalépcső a gőghöz,
még ő is elenyészik a függőlegesben.
Egy érintésre minden a miénk
lehetne. Meg-megcsókoljuk s kiköpjük
a magvat, testünkbe oltjuk a húst,
mindig visszavárjuk a szépségben a démont.
Ül egy hal a tó fenekén,
szavakat mond és cserél.
World.
Tube.
Herél.
Buborékban száll a színre,
szavainak száz a színe.
Burn.
Luck.
Remél.
Kopoltyúja vörös, éltes,
azért él, hogy mesélhess.
You.
Sweet.
Mesélj!
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk