←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Lator László

Arc

Sic transit (ha nem is glória, persze),
de elvesztette végleg azt a rendet,
amelyet felsőbb szándék s jó szerencse
kezdetben, csakis benne, megteremtett.
 
Esendő anyag, megereszkedett,
elnyűvődött bőr, petyhüdt szövetek,
ráncok, redők, mély árkok - az egész
menthetetlenül szétzüllött, beomlott
arc csupa gödör, kitüremkedés.
 
Úgy-ahogy ép csak a csontkoponyára
feszített, bár ráncos bőr - csak a homlok.
 
Az orrcimpáktól egy-egy kördarab
a keserű száj mellett elhaladva
az áll túlhúsos dombjáig szalad,
derék- vagy tompaszögben megtörik,
úgy ereszkedik le az állat
felülről körbezáró félkörig.
 
Mene tekel, hogy többé-már-soha,
hogy amit az olyan könnyen megejtett,
csontig nyilalló gyönyörökre ajzott
sejthalmaz így-úgy mindig elfelejtett,
a szeszélyesen összevissza rajzolt
arcból most nyilvánvalóan kitessék:
 
egyetlenegy biztos tulajdona
a szorongató ideiglenesség.
 
 

Elváltozik

Vajon miért akarja úgy az Isten, hogy
senki se haljon meg a saját arcával?
Giuseppe Tomasi di Lampedusa
 
Egész nap félálomban, félig ébren.
 
Már befelé néz, hogy mindegyre lássa,
hol tart éppen a villámló sötétben
kilátástalan akadályfutása.
 
Fel-felbukik egy mondat, félidézet.
Fedőszöveg talán, valami másra
utal - nincs mód pontos fogalmazásra.
 
Most egyszerre játszódhat benne minden.
Minden részlet egy-egy egészt idéz meg,
és az egész is csak valami részlet.
 
Hányféle üzenet az idegekben,
közölni azt, ami közölhetetlen.
 
Enged az anyag, megbomlik a forma.
Itt-ott egy idom, egy-egy arcdarab,
az arcjáték összhangját megzavarva,
a többiről leválva elmarad.
 
A mozdulatlanságot gyakorolja,
vagy tehetetlen csúszik erre-arra.
 
Már bizonyosra vehető kudarca
a földi lényt, úgy látszik, arra inti:
elevenebb a benti, mint a kinti.
 
S elváltozik, már nem övé az arca.
 
 
 
 
 
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk