←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Térerő

Nagy a kísértés, hogy Böszörményi István kőszobrait jó egy-másfél évszázaddal korábban keletkezett művészetelméleti alapvetések téziseivel hozzuk összefüggésbe. Wölfflin stílustörténeti és Semper anyagelvű-pozitivista teóriája egyaránt él a tektonikus és atektonikus fogalmak ellentétpárjával. Wölfflin korstílusok változását, Semper koroktól független, de anyagtól függő módszerek szembenállását írja le segítségükkel. A rég trónfosztott, ám ma is lenyűgöző logikájú elméletekben való anakronisztikus turkálás nem hiábavaló időfecsérlés, hiszen például Wölfflin érzékelés-lélektani alapon álló „grundbegrifféje" a tektonikus/atektonikus fogalompárt a zárt és nyitott forma megfelelőjeként kezeli, s a kompozíció stabilis és labilis egyensúlyi állapotával azonosítja. Ezzel máris telibe találhatjuk Böszörményi kőből faragott térgeometriai etűdjeinek - melyek éppoly kevéssé tudományos illusztrációk, mint laza capricciók - lényegét. A síkokkal határolt formák ugyanis többnyire zártak, dinamikájuk fojtott, önmagába visszatérő. Ennek nem mond ellent a szobrok áttört volta, mert a centrifugális és centripetális erők labilis egyensúlya épp az üreg mint középpont körül szerveződik. Ez az üreg azonban maga is bizonytalan státusú. Nem az egységes tömeghez viszonyítható, mint Henri Moore-nál, vagy Barbara Hepworthnál. Nem vájt, hanem „épített" üreg. A zárt és nyitott gesztusok nem mint egymást váltó és kizáró történeti fokozatok jelennek meg, hanem mint egyetlen műben kumulálódó feszültség forrásai. Az ellentétesen ható erőkben, valamint a pozitív és negatív formák ambivalenciájában megnyilvánuló konfliktus inkább meditatív, mint robbanásveszélyes. A végtelen precizitással megmunkált és türelmesen összepasszított kőtömböket nem feszítik eruptív energiák, hanem az ősi megalitikus építmények józan és egyszerű képlete, a mindenható gravitáció tartja össze őket. A kristályosan tiszta térformákból álló kompozíció a kőből kibontott forma egységét sugallja, de technikai okokból mégis több részre bomlik. A vízió egységes, a módszer additív. A Böszörményi-mű ennek ellenére nem lesz épített szobor, még kevésbé szerkezet, de távol áll azok ellentététől, a kőszobrászat esztétikai kánonját évezredeken át meghatározó tömbszerűségtől is. Korszerűbb (stílushelyettesítő) fogalmakkal leírva: konstrukció és dekonstrukció térfeleinek demarkációs zónájában, de nem a senki földjén helyezkedik el. Ide is, oda is tartozik. Labilis, olykor lebegő, de leginkább dinamikus egyensúlyi állapota azt bizonyítja, hogy a szobrász nem a statikai abszurditást keresi, nem az anyag tulajdonságainak megerőszakolására törekszik, a nehézkedés törvényeinek megkísértése mögött nem a meghazudtolás szándéka áll. De az egyensúly nem abszolút, a forma nem végső, a kompozíció vezérelve nem a kikezdhetetlen ortodoxia. A síkokra és egyenesekre redukált eszköztár ellenére a szobrászi forma nem a szabály filozófiai kérlelhetetlenségű végterméke, hanem a fantázia gyermeke. A geometria kordájában tartott leleményesség egyetemesen értelmezhető, ezáltal szinte tetszőlegesen konvertálható plasztikai képleteket eredményez. Ugyanaz a forma - bár mást jelent - működik szuverén kisplasztikaként és monumentumként is. Belső térben és szabadban egyaránt életképes és érvényes. A szobrász, mint afféle „sculptor doctus", hol rajzasztala fölé hajol, hol az időjárás szélsőségeinek kitéve mérkőzik anyagokkal és méretekkel. Munkái a sculptura (kifaragás) ellenére olyanok, mintha egy szerkesztési rajz, egy bonyolult projekciós ábra öltene testet. Úgy lesznek szoborrá, hogy a virtuális szerkesztő, vetítő vonalak valódi térformát határolnak körül. Nem spirituális közvetítők tehát, hanem az általuk meghatározott síkok révén az anyagi szubsztancia keretei.
 
Várkonyi György
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk