←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hegyi Gyula

Westminster, Parliament Square

Westminster, a parlament épülete. Sok évig egy képeslapot jelentett számomra, melyet anyám még a második világháború előtt kapott az unokatestvérétől. Piroska fiatal lányként került ki Londonba, s ott élte át a háborút. Később férjhez ment egy maláj férfihoz, aki gazdag ifjúként az egyik angol egyetemen tanult. Az esküvő után a férfi szülővárosába, Szingapúrba költöztek, mely a hatvanas években önálló állammá lett. Piroska néni férjét - ez gyermekkorom egyik kis szenzációja volt - az újonnan kreált állam külügyminiszterévé nevezték ki. E minőségében egyszer a feleségével együtt ellátogatott Budapestre, s a Gellért Szállóban a rokonságunk felnőtt tagjaival is találkoztak. (Engem nagy bosszúságomra nem vittek el a fogadásra.) A néni hatalmas, a melle közepéig érő gyöngysort viselt a nyakán, s a nőrokonok érdeklődésére elmondta, hogy amit látnak, az nemcsak igaz-, de egyben „házi" gyöngy is. Férjének sok más alkalmazottja mellett saját gyöngyhalásza is van, aki a legszebb gyöngyöket a család nőtagjai számára hozza fel a mélyből. Egy nagynéném ma is emlékszik a fehér, rózsaszín és fekete gyöngyökre, amelyek - ez a tökéletesség csapdája - megtévesztően hasonlítottak az olcsó műanyag bizsura. Piroska néni a régi gyarmati idők emlékét idézve fehér úriasszonyként élt maláj férje mellett, és Szingapúrban már kevesen tudták róla, hogy valaha kelet-európai lányként érkezett a brit birodalom fővárosába. Anyám döbbenten említette többször is, hogy unokatestvére azért nem szül gyereket a férjének, akinek jólétét és gondtalan életét köszönheti, mert fél az úgymond „fajkeveredéstől". De az is igaz, hogy a házasságot nem az ő, hanem a maláj férfi dúsgazdag rokonai ellenezték minden módon, családjuk jó hírét féltve a fehér asszonytól. Anyám és Piroska lánykorukban nemcsak rokonok, de jó barátnők voltak, s mindketten baloldali, németellenes és angolbarát elveket vallottak. Anyám a második világháború előtti években a szegedi egyetem matematika-fizika szakán végzett, ami akkoriban egyáltalán nem volt átlagos karrier egy békéscsabai vasutas lánya számára. Piroska a család gazdagabb ágából származott, de az alföldi polgári lét is messze esett a londoni értelemben vett jóléttől és gazdagságtól.
Anyám számára a londoni képeslap a parlament fotójával jelképe lett ezeknek a lánykori hiteknek és beszélgetéseknek. A képet a háború alatt és később is feltűnő helyre tette változó albérleteiben, a Pasaréti úti lakásunkban pedig a konyhaszekrény üvege alá került. London és a brit parlament távoli, elvont szimbóluma volt számára valaminek, ami tisztességesebb, méltányosabb és biztonságosabb, mint a magyar világ. A fénykép erre emlékeztette az itteni viharos változásokban. S persze egy leánybarátságra, melyet szétszakított a háború és mindaz, ami utána jött: a távolság, a vasfüggöny, a nagyon másféle élet és családi kötés. Aztán fiatalon meghalt: sohasem jutott el Prágánál nyugatabbra.
Akármilyen megható ez a történet, csak itthon, távol Londontól működik. Ha olykor belépek a brit parlament épületébe, semmilyen megilletődöttséget nem érzek. A turisták áradata és a képviselők nyüzsgése, a neogótikus épület nehézkes pompája és az új világ elektronikus eszközeinek jelenléte kísértetiesen hasonlít a budapesti parlament hangulatára. Múzeumnak alkalmasabb lenne, mint munkahelynek. Volt alkalmam végighallgatni Tony Blairt a kérdések félórájában, ebédelni a parlament Temzére néző éttermében egy munkáspárti képviselő barátommal, és beszélgetni azzal az újságíróval, aki leleplezte a brit közélet egyik legszánalmasabb figuráját, az egykori konzervatív politikust, aki pénzért tett fel parlamenti kérdést egy arab milliárdos megrendelésére. Az ilyen történetek a maguk nemében érdekesek, de messze esnek egy régi képeslaphoz fűződő, a háború és a nélkülözések idején született ábrándhoz. A jót és a normalitást gyorsan megszokja az ember. Amióta a mi parlamentünk nem csak építészeti stílusjegyeit, de alkotmányos működését tekintve is hasonlít a londonira, nehéz csodálnivalót találni a westminsteri épületben. A neogótika, mely a londoni és a budapesti épületet is meghatározza, elég nyomasztó stílus. Akárhogy szépítjük, végeredményben mégis egy több évszázada kifutott stílust utánoz nagyzolón, pöffeszkedőn, régi műhelyek kis titkait összeömlesztve, „grószban", mint egy nagykereskedés. Ha egy részlet - oszlop, festett falrész, ablaksor a magasban - tetszene is, azonnal eszembe jut: ez is kópia, másolat, végső soron hamisítvány. S ráadásul éppen az a kapitalista törvényhozás építtette pofátlanul a maga számára, amely - amúgy helyesen - szétverte az eredeti gótika spirituális tartószerkezetének utolsó maradványát, az Istentől származó e világi hatalom koncepcióját.
De volt egy délután, amikor rövid időre mégis belekóstoltam a történelembe. A parlament közelében, az utcán összetalálkoztam egy earllel, akivel hajdan több évig együtt ültünk az Európa Tanács szociális bizottságában. Engem a Magyar Országgyűlés, őt a Lordok Háza delegálta a testületbe. Az earl kedves ember volt, amikor a bizottság kihelyezett ülést tartott Nagy-Britanniában, a kastélyába is meghívott minket vacsorára. A kastély az idők során lényegében exkluzív szállodává alakult, az earl és családja csak néhány szobát használt belőle, s ha jól sejtem, a szobaárat az is megemelte, hogy a sznob vendég társaloghatott az arisztokrata tulajdonosokkal. Minket mindenesetre ingyen látott vendégül. A középkori ebédlőben a falon ott lógtak az earl őseinek képei a 15. századtól szép sorban, s a régimódi ruhák ellenére legtöbbjük nagyon hasonlított az earlre. Lehet persze, hogy az én 15. századi őseim is hasonlítanának rám, de róluk sajnos nem maradt fent semmilyen festmény.
Ez az earl állított meg évek múlva a londoni utcán, s hívott meg a Lordok Házába, stílszerűen egy teára. Míg az Alsóház számomra ismertebb helyiségei a bejárattól balra nyílnak, a főrendekhez jobbra visz az út. Téli délután volt, az utcán már égtek a lámpák. Az Alsóház nem ülésezett, az újságírók, a képviselők és a miniszterek régen elhagyták az épületet, amely a turisták előtt is zárva volt ezekben az órákban. Kihalt folyosókon keresztül jutottunk el a Lordok Háza büféjébe. Ha ugyan nem szentségtörés ez a szó arra az ódon, régimódi klubhelyiségre, ahová a felsőház tagjai járnak kávézni, teázni, az első délutáni whiskyt elfogyasztani. Lehet persze, hogy a bútorokat és az építészeti elemeket tekintve az Alsóház képviselői étterme sem különbözik lényegesen ettől a helyiségtől. De ott nyüzsgő élet fogadott, magamfajta politikusok és újságírók ettek, ittak, vitatkoztak a zsúfolt étteremben. Egészen úgy, mint bárhol a világon, ahol politikusok és újságírók találkoznak egymással. A Lordok Háza teázójában kevesen üldögéltek e délutáni órán, a régi falak között csend honolt, s így a tekintetemet óhatatlanul is a régies bútorok és drapériák kötötték le. A lámpák halványan égtek, a félhomály és a néhány kortalanul idős vendég kísérteties hangulatot adott a helynek.
Ahogy leültünk egymással szemben, hirtelen megcsapott az earl mindent átható pisiszaga. Nem véletlenül elkapott szagfoszlány volt ez, hanem masszív tömb, amely valósággal magába zárta az arisztokratát és vele együtt engem is. Közel jártam az öklendezéshez. Eszembe jutott egy anekdota, amelyet még a kastélyukban mesélt a felesége. Eszerint az esküvő után a helyi tisztító tulajdonosa megkérte a friss grófnőt, beszélje le a férjét arról a rossz szokásáról, hogy a tisztítóban, az egész utca szeme láttára öltözik át a tisztításra szánt ruhából a frissen kiváltott újba. Más is akad, akinek csak két öltönye van, de az legalább egyik nap viszi el az egyiket, s a következő nap adja be a másikat, érvelt a derék tisztítós. A grófnő nevetve mesélte a sztorit, de a lord és a használt ruhák között, úgy tetszik, mély és történelmi kapcsolat alakult ki. Megjött a pincér, és megkérdezte, mit rendelünk. Én teát kértem tej és citrom nélkül, amit a pincér elsőre megértett. Az earl is rendelt valamit, de ezt egyikünk sem értette. Másodszorra is próbálkozott, s a fiatal pincér alig leplezett lenézéssel rántotta meg a vállát. Nyilván őt is megcsapta az agresszív szag. Nagyon megsajnáltam az earlt, s harmadszorra kihámoztam, hogy mit is szeretne rendelni. Valamilyen teafélét, már nem emlékszem pontosan, milyet. Aztán megjött a tea, és beszélgetnünk kellett volna. Rémülten vettem észre, hogy semmilyen közös témánk sincs. Vendéglátóm kedves ember volt, nyilván értelmes is a maga módján, bizonyosan nevesebb egyetemet végzett, mint én. De minden mondata végén úgy nevetett, mintha valami jó tréfát mondott volna, s hasonlóképp nevetgélt az én egyre kényszeredettebb közhelyeimen is. A félhomályos és kihalt helyiségtől, az ódon bútoroktól, a rossz szagtól és az erőltetett szellemeskedéstől ólmos depreszszió ereszkedett rám. Közben arra gondoltam, mégiscsak a Lordok Háza teázójában ülök, egy valódi earllel, akinek családja sok évszázada tagja a főrendiek gyűlésének. Szegény anyám és megannyi más felmenőm jólesően meglepődne, ha tudná, hol teázom és kivel. De ez az önszuggesztió sem segített a helyzeten.
Az earl teázás után bekísért a felsőházi terembe, nem is fel a karzatra, hanem a földszintre, a tagok közvetlen közelében levő vendégülésre. Odament néhány társához. Nyilván elmondta nekik, ki vagyok, mert azok is kedvesen rám mosolyogtak. Én is intettem nekik, néhány percig belehallgattam a szónoklatba. A terem turisztikai látványosságnak nyilván elsőrendű, ha útikönyvet kellene írnom, biztos számos látványosságát megemlíteném. De így, „munkaidőben" nyomasztó helynek látszott. Született arisztokraták és nyugdíjba vonult, végkielégítésképp lordi címet kapott öreg politikusok ücsörögtek benne, akik érdemben aligha változtathatnak az Alsóház és a kormány döntésein. De azért hosszan beszélnek róla a díszes trónszék két oldalán. A feleslegesség sugárzott a lordokból éppúgy, mint az üléstermükből. A háborúk és az idegen hadseregek nálunk elsodorták a történelmi intézményeket, ezért olykor nosztalgiát érzünk utánuk. A Lordok Házában megértettem, hogy egy történelmi intézmény túlélheti magát, s ha így van, akkor ez még a falakba is beleissza magát. Ha már így történt, örüljünk, hogy köztársaság vagyunk, nincs királyi családunk, arisztokráciánk és felsőházunk, s annyiszor újrakezdtük a történelmet. (Én személy szerint a budapesti parlamentet is átköltöztetném egy modern, a hétköznapi munkához méretezett épületbe, s a Duna-parti „cifra palotát" teljesen átengedném az idegenforgalomnak.) Hamarosan meguntam a vitának nevezett unalmas monológokat. Vendéglátóm kikísért a Lordok Háza külön kijáratához, ahol addig sohasem jártam. Lehet, hogy képzelődtem, de az volt az érzésem, hogy a portás cinkos mosollyal tekint rám, mint afféle normális emberre, aki kiszabadul a panoptikumból. Kint hűvös, téli este volt, és szinte faltam a friss levegőt.
Amióta nálunk is demokrácia van, nem lepődünk meg azon, hogy a brit parlamenttel szemben, az utca másik oldalán valaki mindig tüntet és demonstrál. A rendszerváltozás előtt ezt is irigyeltük az angoloktól, mára már legalább olyan közömbösen fogadjuk, mint a demokratikus hagyományokon felnőtt britek. Mostanában természetesen az iraki háború és a Bush-Blair páros ellen, a békéért, az iraki népért és általában a világ éhezőiért tüntetnek a Parliament Square-en. Miközben mindenki szidja az intézményt, mint korrupt és tehetetlen politikusok gyülekezetét, a parlamentnek mint elvont fogalomnak mégis szinte transzcendens vonzereje van. Ahogy a régi időkben a katedrálisok környékén rendezték meg a nyilvános népünnepélyeket, körmeneteket és kivégzéseket, úgy vonzzák magukhoz az újkori törvényhozás épületei a tiltakozókat, világmegváltókat, csodában reménykedőket és az eszmék fakírjait. Állnak órákon és napokon át hóban, esőben, tűző napsütésben szivárványszínű zászlókkal, iraki címerrel, Bush és Blair elrondított fényképével, a fegyverkezés azonnali megszüntetését követelő transzparensekkel (vagy itthon lyukas, 56-os zászlókkal), s komolyabban veszik a dolgukat, mint számos politikus a parlamenti falak mögött. Az a naiv hit élteti őket, hogy az igaznak hitt vélemény kimondása önmagában megszünteti a rosszat, és győzelemre juttatja a jót. Az emberek - az egyszerű járókelők az utcán és a képviselők a cifra palotában - nem tudják, hogy a háború gyilkos dolog, Blair egy liar (hazudozó), és sok millió gyerek hal meg évente a világban. De ha egy transzparens az eszükbe juttatja, akkor nyilván azonnal megvilágosodnak, és jó útra térnek. A valóság azonban bonyolultabb, az emberek tudják, mi a rossz, de azt is sejtik, hogy a gyors és radikális, egy mondatban megfogalmazható megoldások még rosszabbak lennének.
Churchill szobra a parlamenttel szemben mintha rábólintana erre a lapos bölcselkedésre. Jó szobor, mert nyugalom és méltóság árad belőle, s egy olyan embert ábrázol, aki hétköznapiságával és rossz szokásaival együtt volt nagy ember. A parlamentet nézi, régi csatái helyszínét, ahol annyiszor győzött és gyakran vesztett is. Mert a parlament olyan hely, ahol a vesztes nem veszít el mindent, idővel ismét győztes lehet. Churchill a birodalom fénykorából jött, abból a korból, amikor a Parliament Square valóban a világ közepe volt. Egy olyan birodalom hatalmi centruma, amelyben sohasem nyugodott le a nap, mert a glóbusz valamennyi időzónájára kiterjedt a hatalma. Churchill első háborúja a dél-afrikai volt, amelyben Nagy-Britannia az egész világ rokonszenvét eljátszotta a búrok elleni agressziójával. (S az ellenséges civil lakosság számára felállított koncentrációs táborokkal már a 20. század nagy rémségeit előlegezte meg.) Aztán részese volt két világháborúnak, melyből a másodikat nagyrészt ő nyerte meg a hazájának. Közben a világháborús győzelmek és a velük járó tektonikus átalakulások következtében széthullott a brit világbirodalom. A háború utáni években maga Anglia is szerényebb ország lett, hosszan tartó jegyrendszerrel, stagnáló gazdasággal, s a hajdani birodalmi kalandok helyett a társadalom figyelmét a szociális rendszer nagyszabású, de kissé mechanikus átalakítása kötötte le. A tanácsi lakáskiutalás vagy az egészségügyi ellátás rendszerének nehézkes paternalizmusa már-már a kelet-európai szocializmusokra emlékeztetett. A nagy államférfinak azt is meg kellett élnie, hogy egy esztendővel végleges visszavonulása után, 1956-ban az amerikaiak és a szovjetek úgy suhintottak oda a briteknek (és a franciáknak) a szuezi kaland során, mintha cukor után nyúlkáló gyereknek osztanának körmöst a nádpálcával. A hatvanas évek derekán halt meg, amikor hazája relatíve talán a legmélyebbre süllyedt. Kifelé tekintélyét vesztett, befelé megosztott és permanens gazdasági válsággal küzdő országgá vált. Melyből aztán a társadalmi modernizáció és a középhatalmi státus elfogadása jelentett kiutat a halála utáni évtizedekben. Nagy kortársáról és egykori szövetségeséről, Sztálinról egyszer így fogalmazott: faekével vette át országát, és hidrogénbombát hagyott az utódaira. Ez elég cinikus mondásnak tűnhet, hiszen a szovjet diktátor sok szörnyűséget elkövetett, s másrészt az egyszerű oroszok számára a hidrogénbomba birtoklása sem hozott több boldogságot, mint, mondjuk, a faekéé. De ez a mondás is jelzi, hogy Churchill még birodalmi ésszel, nagyhatalmi logikával gondolkodott. Az emberi szenvedés és az ideológiai ellenszenv rétegein túl a stratégiai erőviszonyokat tartotta a legfontosabbnak. Ezek világában nőtt fel, még ha magáról nem is mondhatta volna el, amit Sztálinról mondott. Ő egy világbirodalmat vett át elődeitől, s egy közepes méretű országot hagyott utódaira.
De megvédte országát a német agressziótól, s ezzel megmentette a demokráciát nemcsak hazája, hanem egész Nyugat-Európa számára. Buldogtermészetének nagy része volt abban, hogy a felszabadítók nem álltak meg félúton. Porrá zúzták a nácizmust, ahogy a korabeli plakát fogalmazott, „saját fészkében verték agyon a fenevadat". Amikor hírét vette, hogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, bezárkózott a szobájába, és egész nap a rádióbeszédén dolgozott. Rövid lejáratú politikusok ilyen helyzetben izgága módon intézkednek, fontoskodva rohangálnak és telefonálnak, ügyes beszédírókra hagyva a nyilatkozat megszövegezését. Ő államférfi volt, s tudta, hogy a történelem kivételes pillanataiban a pontosan megválasztott szavak fontosabbak, mint a kapkodó intézkedések. Amit végül kiizzadt magából, az Piroska néném legszebb szingapúri gyöngyeinél is nagyszerűbb remeklés, a szónoklat igazgyöngye. „Nincs a kommunizmusnak következetesebb ellenfele, mint amilyen én voltam az elmúlt huszonöt évben. Egyetlen szót sem vonok vissza abból, amit róla elmondtam. De a most szemünk elé tárulkozó látvány mellett mindez eltörpül. A múlt minden bűnével, őrületével és tragédiájával együtt a semmibe vész. Látom az orosz katonát, amint szülőföldjének mezsgyéjén áll... Sem Hitlerrel, sem bűntársaival nem bocsátkozunk alkuba, nem tárgyalunk. Harcolni fogunk ellene a szárazföldön, harcolni fogunk a tengeren, harcolni fogunk a levegőben, amíg csak Isten segítségével meg nem szabadítjuk árnyékától a Földet, és fel nem szabadítjuk igája alól a népeket." E klasszikussá vált szavak számomra pontosan kifejezik az áthághatatlan különbséget a konzervatív és a fasiszta között. A konzervatív utálja a kommunizmust, mindent elkövet a bukásáért, de ha szembekerül egy náci, fajgyűlölő rezsimmel, akkor a kommunistákkal is képes összefogni a nácizmus legyőzéséért. Aztán, ha együtt győztek, tovább utálja őket, mert ez a dolgok rendje. A katonaköpenyes, botra támaszkodó alak nagyon otthon van a téren. Rossz nyelvek szerint még életében maga jelölte ki a saját szobra helyét a parlamenttel szemközt. Szigorúan, de alapvetően nyugodtan nézi a parlamentet, amelyet egy nagy háborúban sikerült megvédenie az utódainak.
Kicsit odébb, a Westminster Hall oldalában áll bronzba öntve egy nagy elődje, Oliver Cromwell. Kemény ember volt ő is, egy nem kevésbé kemény korban. Amikor a király szembeszállt a parlament döntéseivel, a parlament vezéreként lefejeztette a felkent uralkodót. Szobra és kultusza jól jellemzi az angol közjogi gondolkodás kettősségét. Többnyire tisztelik a királyi családot, a nagy ünnepségek, esküvők és temetések alkalmából szívesen elgyönyörködnek a dinasztia pompájában. De azért nem feledkeznek meg Cromwellről sem. Kell az alkotmányos uralkodó, de nem árt emlékezni arra sem, hogy az igazi hatalom mégis a választott parlamenté. Jaj annak, aki ezt elfelejtené. Cromwell szobrához fűződik az egyik első lecke, amelyet a brit politikusok történelemszemléletéről és sajátos képzettársításáról megtanultam. Frissen megválasztott magyar képviselőként kerültem be az Európa Tanácsba, s az egyik első ülésen éppen Oroszország felvételéről tárgyaltunk. Egy litván képviselő végső érveként azt hozta fel Oroszország tagsága ellen az emberi jogok és a demokrácia védelmére hivatott szervezetben, hogy az orosz fővárosban még mindig áll Lenin, „egy tömeggyilkos" szobra. Hogyan nevezhetnénk demokráciának azt az országot, amelyben ez lehetséges, kérdezte szónoki hevülettel a litván politikus. Én kezdő képviselőként bizonyosan hosszas történelmi fejtegetésbe bonyolódtam volna. De a brit konzervatív politikus, aki az orosz felvétel raportőre volt, szellemesebb megoldást választott. Ennyi erővel az én hazámat is bátran kizárhatnák az Európa Tanácsból, mondta, hiszen a londoni parlament előtt ott áll Cromwell szobra, pedig ő aztán igazán tömeggyilkos volt, kérdezze csak meg róla az íreket! E mondat egyszerre volt véres történelmi valóság és a sokat emlegetett brit humor abszurdba hajló remeke. A litván meg se mert mukkanni a továbbiakban.
A köztársasági hevület azért nem enyészett el teljesen. Egyik munkáspárti barátom feleségével együtt felnőtt korában tanulta meg ősei elfelejtett nyelvét, a welsht. De idővel annyira megszerette és megszokta, hogy a gyermekeinek már ez az anyanyelve. Néhány könyvet is írt ezen a nyelven. Őrzök egy dedikált példányt, amelyből az angol nyelvű ajánló sorokon túl egyetlen szót sem értek. Míg a világon néhány száz millióan azért törjük magunkat, hogy jól megtanuljunk angolul, addig az angol nyelv világegyetemébe születettek közül sokan egy kis nyelvet választanak kultúrájuk és identitásuk kifejezésére. A welsh nyelv újjászületése - melynek Paul újságíróként és politikusként egyik élharcosa - ma már olyan sikertörténetnek számít a Brit-szigeteken, hogy a skótok és írek is tanulmányozzák a walesi modellt. (Ha ugyan vannak még „Brit-szigetek". A skótok és walesiek, ha nem is akarnak mindenáron függetlenek lenni, egyre kevésbé tartják magukat „briteknek". Ők egyszerűen skótok vagy walesiek, akik éppen a britséggel szemben határozzák meg önmagukat, s ennek alapmotívuma a hosszú elnyomatás és a kulturális ellenállás emléke. Harcos és öntudatos briteknek mostanában már csak az angolok hagyományőrző része és főleg az észak-írországi protestánsok érzik magukat. Belfast protestáns városközpontja szinte skanzenszerűen őrzi azokat a birodalmi hagyományokat, amelyeket az angol városközpontokban már elsodort a modernizáció.
Amikor Pault első alkalommal az Alsóház tagjává választották, néhány más walesi képviselővel együtt kiderítette: egyetlen előírás sem mondja ki egyértelműen, hogy csak angolul lehet letenni az uralkodónak hűséget fogadó parlamenti esküt. (Amelynek nyílt megtagadása miatt az észak-írországi katolikus körzetekben megválasztott jelöltek sokáig nem foglalhatták el a parlamenti helyüket.) Így összeeszkábáltak egy welsh nyelvű szöveget, mely ha akarom vemhes, ha akarom, nem: az archaikusból mostanában felélesztett nyelv bonyolult szabályai szerint hűségesküként is értelmezhető, meg nem is. Le is fordította számomra a kritikus szavakat és grammatikai átkötéseket, de nem sokat értettem a nyelvi játékból. Annyit azért megértettem, hogy a parlamentarizmustól a Westminsterben sem idegen bizonyos jogi trükközés, a meglevő szabályok és előírások paragrafusain belüli bújócska. Paul meggyőződéses republikánus, és legszívesebben autonóm köztársaságok szövetségeként képzelné el a szigetország jövőjét. Alapító tagja lett az autonómia első lépésének tekinthető új walesi gyűlésnek (Assembly) is, amelyet a skót törvényhozással (Parliament) együtt a munkáspárti kormány állított fel. Ma még nehéz megmondani, hogy a „parlamentek királynőjének" számító Westminsternek igazi vetélytársa lesz-e ez a két testület, vagy a kezdeti lelkesedés után afféle tartományi tanácsokká szürkülnek. Annyi bizonyos, hogy az európai egység erősödésével párhuzamosan Európa-szerte feltörőben vannak a regionális autonómiamozgalmak. S e két trend egyáltalán nem ellentétes egymással. Ha feloldódunk Európában, gondolják sokan, akkor még jobban ragaszkodnunk kell a helyi hagyományainkhoz. S ha az állam jogosítványai egy részét amúgy is feladja Brüsszelnek, akkor egy másik részét pedig adja le nekünk, a hajdani önálló országból lett tartománynak, Walesnek vagy Skóciának. (S annyi más régiónak Nyugat-Európa-szerte.) E logika Erdély vagy a Vajdaság esetében is követhető lehetne. Önmagában az autonómiára való törekvés egyáltalán nem nacionalizmus. De van egy alapfeltétele. Skócia vagy Wales minden polgára része az autonómiának és választója a helyi törvényhozásnak. Senkinek sem jutna eszébe a tartományok angol származású lakóit kirekeszteni az autonómiából, hiszen minden, származás szerinti diszkrimináció ellentétes az európai demokrácia alapelveivel. A helyi románok és szerbek ellenében az autonómia nehezen értelmezhető.
De azért eszembe jut Michael, a liberális demokrata képviselő is Közép-Angliából. Ülünk a Westminster környék egyik kocsmájában, s elmesélem neki friss skóciai élményeimet. A lelkes skót nacionalisták példázatait és történeteit, melyek a darts játék nyilacskáihoz hasonlóan mindig a hagyományok és a függetlenség témái körül repkednek. Ezek közül személy szerint a skót bankjegyek meséjét élveztem a legjobban, melyet Dundee-ban hallottam egy fiatal közgazdásztól. A Bank of England által kibocsátott angol font mellett tudvalevőleg léteznek skót, walesi és egyéb bankjegyek is, amelyeken más felirat és más rajzolat látható, mint az angliai pénzeken. Ám természetesen ugyananynyit érnek és elméletileg az egész ország területén beválthatóak. De csak elméletileg. Skóciában járva felhívják az ember figyelmét arra, hogy a skót bankjegyeket nemigen fogadják el Angliában, ezért pénzváltáskor a nagyobb címletek esetében érdemes angol bankjegyet kérnünk. A skót közgazdász viszont kifejezetten vadászik a nagyobb címletű skót pénzekre, s ha Skóciában jár, akkor feltölti velük a tárcáját. Aztán visszautazik Londonba, ahol dolgozik, s időnként a délutáni csúcsforgalomban beáll egy bevásárlóközpont pénztáránál a leghoszszabban kígyózó sorba. Majd átnyújtja a bankjegyet a fiatal, gyakran ázsiai bevándorló pénztárosnőnek. De hiszen ez nem angol pénz, tiltakozik az ismeretlen bankjegy láttán a szegény pénztárosnő. A skót fiatalember erre hosszan és jó hangosan elmagyarázza, hogy a Bank of Scotland által kibocsátott pénz ugyanúgy érvényes az Egyesült Királyságban, mint a Bank of England fontja. S egyáltalán, az ország nem egyenlő Angliával, a font ugyanúgy lehet skót, mint angol. A pénztárosnő semmit sem ért ebből. Őt nem érdekli a politika, csak a hivatalos angol fontot fogadhatja el, ez itt idegen pénz, tessék rendeset adni, ismételgeti mereven. A sor pedig nem halad. Végül előkerül valami főnök, esetleg telefonálnak a bankba vagy a központba, s hosszú vita után kiderül, hogy a törvények szerint a skót fontot ugyanúgy el kell fogadniuk, mint az angolt. Néhány pénztárosnő és pár tucat vásárló legalább tanul valamit a skót történelemből, mondta nevetve a fiatal közgazdász. Michael végighallgatja ezt és az ehhez hasonló anekdotáimat, aztán röviden annyit mond: ha tudnád, mennyivel kevesebb adót kellene fizetnünk, ha ezek végre valóban függetlenek lennének!
A Parliament Square másik oldalán áll a Westminster Abbey, a westminsteri apátság épületegyüttese. Aki az angol kultúra és az angol történelem mítoszán nőtt fel, annak ez a templom valóban a csodák és rácsodálkozások szentélye. Szinte minden összezsúfolódik itt, amit valaha összeolvastunk és összeálmodoztunk „Albionról". Shakespeare-hősök, királyok, írók, admirálisok, felfedezők, miniszterelnökök sírtáblái sorakoznak végig a falakon és a padlózat alatt. Volt király, aki itt halt meg, s akadtak királyfik, akiket az érsek cinkos beleegyezésével innen hurcoltak a Towerbe meggyilkolni. A változó idők jeleként itt búcsúztatta a trónörökös férjét elhagyó és arab élettársat választó Diana hercegnőt a meleg popsztár, Elton John is.
De hagyjuk a bédekker-élményeket. Ha a Westminster Abbey szelleméből érzékelni akarunk valamit, üljünk be vasárnap délelőtt az ünnepi istentiszteletre. Ne riadjunk vissza, ha a bejáratnál templomszolga állja el a turisták útját. Mondjuk bátran, hogy istentiszteletre megyünk. („Service", praktikusan.) Az utca forgatagából belépve megcsap minket a templom tágassága. A hosszház a turisták hada nélkül kihalt és kísérteties csarnoknak látszik. Messze a végén a kórus zárja le a főhajót. A hívők ezen túl, a keresztházban gyülekeznek. Bár vasárnap délelőtt van, s ez a hajdan volt birodalom központjának legfontosabb temploma, istentisztelet alkalmából már csak a két kereszthajó telik meg feléig-harmadáig hívekkel. A néptelen hosszházon átvágva mi is csatlakozunk hozzájuk. Egyenruhába öltözött „steward" vezet a helyünkre. Az utoljára érkezettek mellé ültet minket, hogy hiánytalanul feltöltse a sorokat. Kezünkbe nyomja az aznapi istentisztelet kinyomtatott forgatókönyvét. Ha körbenézünk a szomszédokon, a kereszthajó rózsaablakait, oszlopait és síremlékeit mustráló tekintetek elárulják, hogy jó részük szintén olyan látogató, aki tudja, hogy egy templomot csak a szertartás alatt ismerhetünk meg a maga eredeti szépségében. Aztán megszólal az orgona és a kórus, kezdődik az istentisztelet. Katolikus ember szemében a szertartás teljesen úgy zajlik, mint egy római katolikus nagymisén: csak a mindenkori pápára utaló félmondat marad el a felajánlásnál. Engedjük át magunkat a klasszikus angol nyelvnek, amely dalban, imában és prédikációban is megszólal a szertartás során. Ezt az angolt szerették volna megtanítani nekünk szegény tanáraink. (Ha sikerült volna maguknak megtanulniuk.) Ezt az angolt szerettük volna megtanulni mi is, amikor még nem rontottak meg minket az amerikai filmek és hírcsatornák, az angolul beszélő finnek és indiaiak, s maguk a hétköznapi angolok a százféle akcentusukkal. Itt minden hangzót és szót úgy ejtenek, ahogy a nyelvórák kazettáin, de a nyelvórás kazetták merevsége nélkül. Milyen szép, veretes, régies szavakat használnak! Leírva is láthatjuk a szöveget a nyomtatott papíron, s így könnyebben értjük a választékos szavakat. Az egyházi dalok a gótikus székesegyház csarnokában úgy csendülnek fel, mint egy régi történelmi filmben. Nem csoda, hiszen kilencszáz éve folyamatosan szól az egyházi ének és a zene ebben a templomban. Ez a kórus szólt a régi királyoknak, Shakespeare hőseinek, a Koldus és királyfi szereplőinek, a birodalom indiai császári címmel is dicsekvő uralkodóinak, a bolond lordoknak és az igazgyöngytől roskadozó ladyknek. Most pedig nekünk. Ne szégyelljük, ha kicsit sznobok vagyunk. Akit soha, egy pillanatra sem érint meg a sznobság szelleme, annak érzelmileg nincs sok köze a kultúrához. A sznobság lehet mulatságos, de a kultúra iránti teljes és süket közöny sokkal riasztóbb nála. Másfél órára most a valaha volt birodalom első székesegyházában ülünk, s természetes, ha egy ősi szertartás részeseként kissé emelkedett állapotba kerülünk.
„Come down, O Love divine, / seek thou this soul of mine, / and visit it with thine own ardour glowing." Azaz „szállj alá, isteni szeretet, keresd meg a lelkemet, és látogasd meg ragyogó tüzeddel". Így kezdődik a „Gathering", a gyülekezés. Nemsokára a prédikáció következik. A pap szép és humánus általánosságokat beszél. De hát nehéz a dolga, teológiailag képzett anglikán hívők és angolul közepesen beszélő idegenek egyaránt ülnek egy ilyen vasárnap délelőtti istentiszteleten. Egy dologban biztos lehetek, politizálni nem fog. Ahogy idősebb barátom, a régi munkáspárti aktivista Tom Cox mondta a maga közvetlen stílusában, ha náluk a pap politizálni kezdene a szószékről, akkor a hívek kizavarnák a templomból. Mert az angol hívek tudják, hogy a templom az övéké, és nem a papoké. Erre is jó egy polgári forradalom. Az eucharisztiánál a stewardok ismét működésbe lépnek. Soronként állítják fel és irányítják az ostyával, illetve borral telt kelyhekhez a résztvevőket. Gyakorlatilag mindenki él a szentségekkel.
Az istentisztelet után még egy ideig szól az orgona, s a magunkfajta hívőkből előtör a kegyességgel palástolt turista. Míg a résztvevők egy része sorban áll, hogy elköszönjön a templom bejáratánál álló paptól, mások a kórus gótikusan faragott székeibe ülve hallgatják az utolsó dallamfutamokat, vagy a sírtáblák végtelen sorát nézegetik. A stewardok közben csatárláncot alkotva lassan a kijárat felé haladnak, egyetlen szó vagy jelzés nélkül mind közelebb terelve az embereket a kapuhoz. A stewardok tudják, hogy másfél óra áhítat után a látogatók valamit látni is szeretnének a székesegyházból olyan időben, amikor nem veri fel a templom csendjét a turistahordák zaja. Adnak rá egy kis időt, de közben azon ügyködnek, hogy a képzeletbeli záróvonal egyre közelebb kerüljön a kijárathoz. A látogatók is tudják, hogy hamarosan bezárják a templomot, miközben ráérős mozgásukkal igyekeznek egy-két perccel lassítani a folyamatot. Ahogy látom, nem kell senkire sem rászólni, mindenki pontosan érti a néma játékot, és tökéletesen játssza a szerepét. Tíz perccel a pap búcsúáldása után már mindannyian kint vagyunk a téren.
A téren még található egy protestáns templom és néhány irodaépület. A Bridge Street felőli oldalon üzemel egy „közért", ahol késő estig vásárolhatunk élelmiszert, ajándéktárgyat és szerencsére alkoholt is. Sokak számára mégis a Big Ben a tér legismertebb látványossága. Hangjával kezdődött évtizedeken át a BBC azóta megszűnt magyar adása. Természetesen anyám is nagy hallgatója volt a rádiónak a második világháború éveiben. Ha jól emlékszem (sajnos, már nem kérdezhetem meg tőle), azt mesélte, hogy a BBC a sztálingrádi csata után mindennap bemondta: ma ötven, ma száz, ma kétszáz napja jelentette be Hitler, hogy napokon belül megnyerik a sztálingrádi csatát. Sokan lettek nyugodtabbak ettől a rövid mondattól, amely a maga módján a náci propagandát fordította jellegzetes brit humorba. Hiszen a front közben egyre nyugatabbra húzódott, és a sztálingrádi csatát rég megnyerte a város névadója. A BBC magyar adása maga is része volt a legendának. Azt sugározta a frontokon és vasfüggönyökön át, hogy Britannia a helyén van, nem hódol meg semmilyen zsarnokságnak, őrzi mindazt, amit a kontinensen egyszerűen csak angol életformának és demokráciának neveznek. A magyar adás hallgatóinak többsége sohasem látta saját szemével ezt az idilli Britanniát, s egy született angollal jó esetben is csak tőmondatokban tudott volna elbeszélgetni. Nyilván rózsaszínűbbnek gondolták a BBC fémjelezte országot, mint amilyen a valóságban volt merev osztályrendszerével, rosszul fűtött otthonaival és számos bogaras szokásával. De nem a fűtés érdekelte őket, hanem az, hogy ez a Britannia nagyon más, mint a mindenkori Magyarország. S amiben más, az vonzóbbnak tűnt számukra a hazai állapotoknál. Leszámítva azokat a röpke hónapokat és éveket, amikor úgy látszott, hogy hazánk is Nagy-Britanniához hasonló normális, nyugati demokrácia lesz. 1918-19 fordulóján és 1945-48 között. A Big Ben harangja ezekért az illúziókért is szólt sok magyar hallgatójának. Magyarul most elhallgatott, hogy az így megtakarított pénzen arab nyelvű tévécsatornát indítsanak azoknak, akiket a Bush-Blair páros igazáról kellene meggyőzni. Nehéz lesz, de ez legyen az ő gondjuk.
Bár talán még korai elkiabálni, úgy tűnik, hogy harmadszorra sikerült a dolog. A sokat emlegetett komppal átjutottunk a túlsó partra. Formailag ugyanolyan demokrácia lettünk, mint amilyen Nagy-Britannia. (A Londonból irányított Észak-Írország demokráciadeficitjéről nem is beszélve.) Ha nem vigyázunk, hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy ha demokráciában nem is, az osztálytársadalom merev rendjében hamarosan túl is teszünk az Egyesült Királyságon. De a mi demokráciánknak nincs szerves történelme, legfeljebb hitekben és tettekben felvillanó múltja. Történelem nélkül is lehet demokráciát építeni, ahogy katedrális nélkül is kialakulnak főterek, amelyeknek szinte transzcendens vonzása van a jó és a rossz szellemekre. De ebből az újmódin nyers és faragatlan demokráciából néha jó átrándulni egy régibe, amely, ha olykor bumfordi is, határozottan történelmi humorral bumfordi.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk