←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Majoros Sándor

Egy fényes folt

Éjjel tizenegy óra körül ugyanabban a kényelmes, nyugodt tempóban hajtottál végig a Sugárúton, ahogy mindig is szoktál, és már messziről láttad, hogy baj van. A házatok előtt, a saját parkoló placcodon, aminek használati jogáért tavaly húszezer dinárt kellett fizetned, egy sötét színű Zastava pöffeszkedett. Azt hitted, ez valami optikai csalódás lesz, de hiába álltál meg, és vetted szemügyre alaposabban, a kocsi ugyanott maradt, ahol az előbb. A te citromsárga Zastavádat az út szélére kormányoztad, és a kéziféket behúzva kiszálltál belőle. Ilyen óvatos voltál világ életedben, nemhogy baleseted, de koccanásod sem volt soha, leszámítva azt a kis malőrt, amikor nekitolattál a parkoló mögötti élő sövénynek. A feleséged hisztériázva mutogatta a lakkozáson keletkezett csikarásnyomokat, amelyek állítólag több ezer dinárral csökkentették a kocsi értékét. Hol van már az a több ezer dinár! És hol vannak azok a boldog, gazdasági válságos nyolcvanas évek! Könnyebb volt kölcsönt fölvenni, mint egy leejtett kétdinárost, és mire az állam észbe kapott, a tartozást fölzabálta az infláció. Mostanában meg sem moccant az árfolyam. Hiába kapaszkodtál föl a nyolcadik fizetési kategóriáig, rongyos huszonötezer dinár a havi járandóságod, és ennek fejében neked kell eltakarítanod az útból azokat, akikre a németeknek nincs szükségük. Minden értekezlet egy-egy újabb kínvallatás. Úgy állsz a gazdáid előtt, mint közkatona a hadbíróságon, és bár minden létező statisztikát odakészítesz, hogy biztosítsd magad, elég egy megbicsakló hang, és máris összeomlik az érvelési stratégiád. Ha ekkor tükörbe nézhetnél, te magad is azt mondanád, nem így kell kinéznie egy ötvenéves embernek, egy úgynevezett felsővezetőnek. De nem nézhetsz tükörbe, csak azokba az átkozott papírosokba, a számok közé, a számok alá, le a föld gyomrába, a saját émelygő gyomrodba, valahová a múltba és talán a jövőbe, ami lám, eljött. Végre itt állsz a Zastaváddal a Sugárúton, és megnyugodhatnál, hiszen péntek este van, most már lehet inni, mert a fogadalom úgy szól, hogy hét közepén egy cseppet sem, de péntektől vasárnapig amennyi jólesik. A lakótelep fölött sárga köd emelkedik, a városközpont nátriumégői, és ez akár egy kezdődő tűzvész füstje is lehetne, úgy kavarog, akár a pernye, megállsz egy pillanatra, ráfeledkezel, furcsa ez a díszlet, nagyon furcsa.
Az utóbbi időkben nagy volt a jövés-menés errefelé, a régi lakók szinte menekülésszerűen eladogatták a lakásaikat, és olyan hirtelenül távoztak, hogy teljesen megfeledkeztek az ilyenkor szokásos búcsúzkodásról. Nem értetted, mit tudhatnak ezek az emberek, amit te nem, vagy miféle földöntúli képességnek jutottak birtokába azok, akik a helyükre igyekeztek, mert ugyanilyen gyorsan, szinte már természetellenes magabiztossággal foglalták el a megüresedett lakásokat. Néha a kamrád ablakából te is láttál betolatni a parkolóba olyan kisteherautókat, amelyeken szinte dagadoztak a szutykos, esőáztatta paplanok meg a kötelekkel egyben tartott régimódi pozdorjabútorok. Mindenki jött és ment, csak ti maradtatok, pedig apád világ életében kertes házról ábrándozott, anyád meg egy valódi rózsalugasról, és ez az álom most, hogy mindketten nyugdíjasok lettek, nem is volt annyira elérhetetlen, mint azelőtt. A feleséged sosem titkolta, hogy gyűlöli ezt a helyet, tág levegőhöz szokott tanyasi lány volt, de türtőztette magát, mert megígérted, házat fogtok építeni a kertvárosban. Feketén vásároltad a márkát, és a bankban fialtattad, amíg az állam el nem vette, abban a nagy, kilencvenegyes fölbolydulásban. A kislányotok ide született, és most már nincs semmi remény arra a kertvárosi házra, kiváltképp ebben a helyzetben, amikor mindenki maga próbál boldogulni. Összetartásnak se híre, se hamva, még a szomszédok is eltünedeztek, egy leejtett újságpapír sem maradt utánuk, hogy legalább fölvehetnéd, és mint valami relikviát eldughatnád a régi fényképeid közé.
Csakis a nagy jövés-menés okozhatta ezt a félreértést, valamelyik új lakó tévedésből ideállt a helyedre, ami önmagában, ugyebár, fakó semmiség lenne, ha nem múlt volna el tizenegy óra, csak meg kéne nyomni a dudát, de éjfél körül ezekkel a délről jött emberekkel már nem tanácsos viccelődni, mert állítólag lőfegyvert tartogatnak a párnájuk alatt, és annyira idegesek, hogy egy vernyákoló macskát is képesek ledurrantani. A sötét színű Zastava ráadásul srégen állt be a helyedre, és ebből fölismerted azt a dölyfös magabiztosságot, ami szinte ordított a németekről, és amivel minden áldott nap meg kellett küzdened. Eszedbe sem jutott, hogy ez a hangulat, ez a mérhetetlenül utált megnyilvánulás a gyárból egészein idáig követ, pláne péntek este, amikor már inni is lehetne, és ha nem történt volna ez a malőr, már ott állnál fönt az ablakod mögött, és hunyorogva bámulnál le ide, a ködös mélységbe, hogy megvan-e még a Zastavád. Nyolcvanhat májusa óta sosem lehettél teljesen biztos abban, hogy amit most látsz, azt a következő pillanatban is látni fogod. Azon a bizonyos majálison langyos eső kezdett esni, megpermetezte az egész várost, a szinte már nyárias meleg miatt nem menekült előle senki, te is odatartottad neki az arcodat, érezted a szemed sarkában a vízcseppeket, és mosolyogtál, mert jólesett lafancosra ázni, tudván, hogy pár perc múlva már megint zörgősen száraz lesz rajtad az ing, tudván, hogy a májusi eső aranyat ér, még itt a városban is, május elsején is. De két hét múlva, amikor éppen egy szimpóziumon ültél, vibráló fényes folt jelent meg a szemed közepén, és lassan zizegő nejlonfóliával takarta be a világot. Nem ijedtél meg, azt hitted, a fáradtság miatt van, akkoriban mindig fáradt voltál, és úgy negyedóra múlva el is múlt a zizegés, csak erős fejfájás maradt utána, ám ezt az agyonhajszoltság számlájára írtad, és nem foglalkoztál a vele. A feleségednek mégis elmondtad, mi történt, de ő kinevetett, és azt mondta, ez valamiféle háziasított farkasvakság lehet, és már futott is vissza a konyhába, a tortái közé, mert akkoriban lakodalmas tortákat sütött megrendelésre. Az egész lakás ragadós volt a grillázstól, de állítólag szép pénzeket keresett vele, ám ebből te semmit nem láttál, farkasvakság ide vagy oda, mert a feleséged farmernadrágokat vett rajta a trieszti nejlonpiacon, és jó pénzért továbbadta mindet a lengyeleknek. Nem láttál egy fityinget sem ebből a bonyolult üzleti tranzakcióból, de az asszony nem is kérte ki a véleményed, sőt már azon törte a fejét, hogy butikot nyit a ház pincéjében. Folyvást ezen ábrándozott, miközben kifelé fújta a füstöt a résnyire kinyitott ablakon, nem is nézett rád, pedig te komolyan meg voltál rémülve, úgy érezted, meglegyintett a vakság szele. Végül a körzeti orvosnál kötöttél ki, aki azt mondta, ezzel a betegséggel mehetnél New Yorktól Los Angelesig, akkor sem tudnának rajtad segíteni, de azért beutalt a kórházba, ahol két teljes hónapig feküdtél makkegészségesen a kataraktával műtött öregek között, és amikor végre kiengedtek, a zárójelentésedre nem írták rá, hogy gyógyultan távozott.
Fölnéztél az előtted magasodó épületre, ami egészen olyan volt, mint egy paraván, hevenyészve ráhajigált erkélyek, szúnyoghálós ablakok csüngtek rajta, az erkélyeken hullámpapír dobozok, piktorlétrák és örökké száradni hagyott, foszforeszkáló ruhák, a hozzád hasonló, félig-meddig számkivetett lidércek ingei, gatyái, amelyeken nem hagyott nyomot az ablakokból fröcsögő világosság, sem a lefüggönyözött, kriptalyukaknak látszó négyszögekből ásító feketeség. Rá kellett volna szánni magad, és sorra becsöngetni mindenkihez, de irtózattal töltött el a gondolat, hogy a szemük közé kell nézned ezeknek az ismeretleneknek, hiszen semmilyen kapcsolatot nem tartottál fenn a szomszédsággal, leszámítva azt az esetet, amikor egy frissen ideköltözött crnagorac házaspárt áthívtál kávéra, ám elfelejtetted, hogy ezeknél a hegyi népeknél már a hideg vízbe bele kell szórni a cukrot, és annyi adagot illik forralni, ahányféle ízesítésűt kérnek a vendégek. Nagy hibát követtél el azzal, hogy a szomszéd elé utólag toltad oda a cukorszórót, mert ő szó nélkül beleöntötte a mosogatóba a kávéját, pedig neked addigra már eszedbe jutott az a cetinjei vendéglő, ahová katonakorodban rendszeresen beültetek crnagorac barátaiddal, és mindig idiótának néztek, ha cukrot kértél a kávédhoz. Egy szempillantás alatt meggyűlölted az új szomszédjaidat, és attól fogva nem érdekeltek a mesék a kultúrák különbözőségéről, sietve, szinte már lopózkodva jártál haza, és olyan kapkodva csuktad be magad mögött az ajtót, mintha valaki nyomta volna befelé.
A szembetegséged miatt nem lett volna szabad ilyen semmiségeken fölidegesítened magad, mert ez a különös nyavalya nyolcvanhat óta többször is rád tört, legutóbb például tavaly, a városi buszon kapott el a roham, mert bárhogy is szépítgetjük a dolgot, ez bizony roham, még ha mások számára nincs is látható jele, legfeljebb akkor, ha nagyon rád figyelnek, ám akkor csak egy idős néni meg egy lezselézett hajú fiú utazott a buszon, és ők nem vettek észre semmit, pedig fejkörzéssel is próbálkoztál, aminek az lett a vége, hogy a szemed közepén keletkezett folt még inkább szétterült, és hiába sóhajtoztál, hiába erőltettél magadra nyugalmat, vad kalapálásba kezdett a szíved. Percenként legalább százat vert, és lucskosra izzadtad magad, nem tudtál leszállni a buszról, a gondolataid szétzilálódtak, olvasztott enyv lett belőlük, nem működött semmiféle logika, nem érdekelt a jövő, elszivárgott belőled a múlt olaja, kiüresedett edény lettél, visszhangzó ciszterna, éppen olyan, mint ez a lépcsőház itt előtted, a repedezett műmárvány padlólapokkal, a köpettel a bejárati lépcsőn, a falról letépett hirdetésekkel és a kifakult körözvénnyel, amelyet a miniszterelnök meggyilkolása után biggyesztettek ide, és azóta itt van, elfelejtődött, de te mindennap megnézed, igaz, csak úgy, mint egy elütött kerékpárost szokás, borzongva még a gondolattól is, hogy valami közöd legyen hozzá. Mintha a napba néztél volna, pompásan kiegészítette ez a falragasz a szembetegségedet, rokonságban állt vele, mindkettőtől átizzadtad az inged, de innét továbbhaladtál, míg a buszon csak vártad, hogy a fénylő gyűrű elérje a látómeződ szélét, és utána kitisztuljon a kép, akárha egy összegyűrt sztaniolpapírt simogatna valami nagy, bársonyos érintésű tenyér, hogy az értelmetlen csillogásból a legutolsó körömhúzás után fényes felület legyen, minden formának és színnek otthont adva, kimerevítve és helyreállítva. Hiába vártál erre a pillanatra, és egyre közelebb jött a perc, amikor le kellett szállnod, de csak ültél, csuromvizesre izzadt ingben, kitapogattad a mobiltelefonod, hogy felhívd a feleségedet, jöjjön ki eléd, és segítsen hazatalálni, higgye el, most az egyszer, hogy beteg vagy, csak most az egyszer feledkezzen el róla, hogy három éve embargót fogadott ellened a huszonnégy éves, D-melltartóméretű technikuslány miatt, akivel előbb a közeli motelekbe, aztán elhagyott tanyákra, dűlőutakra járkáltál, és utána sokáig szellőztetted a Zastavádat itt, ugyanezen a parkolóplaccon, utána meg, mielőtt fölmentél volna a harmadikra, megittad az ülés alatt rejtegetett vinjakot, hogy tökrészegnek látszódj, de hiába volt minden óvatoskodás, a lányod meglátott benneteket a Boss kávézóban, a nézésétől végigszaladt hátadon a hideg, és zavarodban tovább szorongattad a technikuslány kezét, ám a mobiltelefont gyorsan elengedted ott a buszon, és ha vallásos lettél volna, imádkozol is, de azt hitted, a Miatyánk nélkül is végbemegy, aminek végbe kell mennie, még örültél is, hogy ott vagy a buszon, és nem a németek előtt, az értekezleten, mert az ilyesmi a kívülállók számára egyenértékű a szervi idegbajjal, és a németek nem tűrték volna az ilyesmit, nem engedhettek volna meg maguknak semmilyen ellágyulást, semmilyen emberiességet, nekik csak a grafikonok meg a táblázatok kiegészítése voltál, egy havi háromszáz eurós, beszélő, intézkedő, bár erősen rozsdásodó gémkapocs.
Nyilvánvaló volt, hogy a földszint egybe kell először becsöngetned, bár úgy rémlett, az a lakás üresen áll, mert az öreg szabónak, a régi tulajdonosnak nem volt örököse, és miután meghalt, a lakást visszavette az állam. Azt hitted, soha nem lesz közöd ehhez a lezárt területhez, de nem mertél volna fogadni rá, hogy még mindig üresek azok a szobák, mert könnyen meglehetett, hogy ide is bevette magát valaki. A háború után kinyíltak a lepecsételt lakások, megszállták őket a gyűrött paplanokkal érkező menekültek, és neked éppen itt kellett kezdened a kérdezősködést, ugyanazzal a határozottsággal és közömbösséggel, ahogy a postás vitte annak idején a behívókat, a szembetegséged miatt neked nem hozott, de láttad, miként megy végbe mindez, és megtanultad, hogy az ajtónyitás olyan, mint egy vár erőszakos bevétele, a védők sírnak, a győzők közömbösek, te pedig, aki munkába igyekszel, csak úgy lopva bekukucskálsz ezekbe az időlegesen kitárult, penészes levegőt szellőztető kriptalyukakba, nem törődve a szemed sarkában keletkező fájdalommal, sietve kotródsz a hámló vakolatú fal mellett, érzed a téglák közül szivárgó dohszagot, vagy inkább a szobák presvedt levegőjét, és hirtelen megérzed a gyomrodat, a beleidet, szinte csak hírt adnak magukról, olyan halványan és erőtlenül, ahogy a cigaretta látszik éjszaka, de az a kis vörös pont neked ott és akkor szúró fájdalmat okozott, mint ahogy most is belesajdul a hasad, mert rögtön be kell csöngetned valakihez, és ha kinyílik az ajtó, kérdezősködnöd kell arról a bizonyos Zastaváról, amelynek létezéséről az ajtónyitó talán nem is tud semmit, neked meg illő lesz továbblépned, a következő ajtóhoz, amely mögött más hangok, más szobák várnak fölfedezésre, a tévéműsor szófoszlányaival, a kabátokból párolgó naftalinnal, az előszobákban fölkattintott lámpákkal és a belső szobákból kiszűrődő titokzatos lidércfényekkel.
Ahogy elhaladtál a sötét színű Zastava mellett, egy aprócska villanást láttál, ami olyan jelentéktelen volt, mint a megsercintett gyufa lángja, el is lobbant hirtelen, csak a lenyomata maradt meg, egy kicsiny napkorong, beleszúródott a szemed gödrébe, vagy valahová hátra, a fejedbe, a jól tudott helyre, ugyanúgy, mint máskor, mint a buszon, mint a szimpóziumon, kivilágosodott ez a csöppnyi világegyetem, és te behunytad a szemed, hogy hátha csak káprázat, hátha a volfrámszál volt, ott benn a Zastava stoplámpájában, kóboráram vagy mifene, de nem, most az egyszer tévedtél, a piciny napkorong körül már látszódott a remegő zsinórszerűség, és miután belehunyorítottál a sötétbe, a lépcsőház torkába vagy valamelyik tátongó kriptalyukba, már azt is tudtad, hogy a kör fokozatosan tágul, az izzás pedig halványodik. Nem maradhattál itt a lépcsőház előtt, és nem is húzódhattál vissza a Zastavádba, hogy fejkörzéssel enyhítsd a tüneteket, mert biztosan észrevett volna valamelyik rendőrjárőr, és akkor ország-világ előtt lelepleződik a fogyatékosságod. A németek százszázalékos teljesítményt várnak tőled, és akinek vacakol a látása, az nem való oda, arra a helyre, ahol most van, mehet vissza műszaki rajzolónak, tizenötezer dináros havi fizetésért, vagy önként távozik, mondjuk a műtrágyagyárba. Csak egyetlen utad létezett, az a sötéten tátongó odú, amelyet tegnap még lépcsőháznak neveztél, de most mintha nejlonfóliával lett volna betakarva. A világítás kapcsolóját e mögött kellett kitapogatnod, aztán végighúznod a kezed a postaládákon, és megkeresned a lakásajtók mellett száznegyven centis szabványmagasságban elhelyezett csöngőket.
Előrenyújtott kézzel botorkáltál, megpróbáltad kitapogatni a V-alakú betonoszlopot, ami a lépcsőház kiugró ereszét tartotta, de ujjaid csak a fekete nejlonfólián kaparásztak. Egy darabig nem mertél megmoccanni, aztán mégis rászántad magad, éppen abban a pillanatban, amikor a cipőd megakadt valamiben, talán a sárkaparó rács fölperdült sarkában, napközben észre sem vetted volna, és már zuhantál is előre, a beton felé, védekezésül kinyújtottad a kezed, és vártad az ütést, aminek onnét, lentről kellett fölemelkednie, de valami hidegséget éreztél a tenyereden, azután meghallottad a csörrenést, majd pedig a földre zuhanó, millió darabra zúzódó üvegtábla lármáját. A lépcsőház ajtajának üvegkazettájába tenyereltél bele, a három milliméter vastag, konyhaasztal méretű üveglapba, és egész egyszerűen nem úszhattad meg ezt a kalandot egyetlen karcolás nélkül, legalább a kabátod ujját ki kellett szakítania az üvegnek, eszedbe is jutott egy apró szúrás, ami majdnem olyan jelentéktelen volt, mint amikor reggel, a borotvával megcsikartad magad, akkor is, most is csak egy piciny csippanást éreztél, de tudtad, valaminek történnie kellett, és addig nézegetted magad a tükörben, amíg meg nem láttad a borotvahab mögül előtüremkedő vércseppet. Visszahúztad a kezed, megmozgattad az ujjaidat, és valami ragadósat fedeztél fel közöttük, valami oda nem illő, fájós anyagot, ami ráadásul meleg is volt, és akárcsak a szemed közepén fénylő karika, terjeszkedett. A hasad elé vontad a jobb tenyeredet, és a ballal megtapogattad az idegen anyagot, ám ekkor már eloszlott minden kétséged, mert a jobb mutatóujjad annyira szétnyílt, hogy nem is volt ujj alakja, és most először vetted hasznát a szembetegségednek, mert láthatatlanná tette ezt a szörnyű sérülést, a teljesen kettémetszett ujjadat, és azt a rengeteg vért, aminek ugyebár ott kellett lennie mindenütt, a kabátodon, a mandzsettádon meg persze lenn a földön, a járólapok repedéseiben.
Még mindig nem éreztél jóformán semmit, de gyorsan, szinte ösztönösen leráncigáltad magadról a nyakkendődet, és rátekerted a formátlanná lett ujjadra, bal kézzel görcsösen megszorítottad a pólyát, hogy a műselyem beletapadjon a sebbe, és megalvassza a vért, bár az előbb, amikor hozzáértél, a szétnyílt hús mögött mintha a csontot is megtapintottad volna, és ez azt jelentette, hogy az üveg elvágott minden inat és eret, de a csont, mint egy védekezésül föltartott kard, megfogta az ütést, csak ezért szoríthattad még, ezért tekerhetted körbe a nyakkendőddel. Ha nincs a szembetegséged, talán meg is nézhetted volna, mert a Sugárútról idáig hatolt a nátriumégők fénye, és az ablakokból olvasztott aranyként kiömlő világosság is érthetett valamit. Most már végképp nem tudtad, mit kéne tenned, a sötét Zastaváról teljesen megfeledkeztél, és talán a világot eltakaró nejlonfóliáról is, mert a seb máris hűlni kezdett, és ahogy hűlt, úgy éledt meg benne a fájdalom, ami eleinte olyan volt, mint amikor beleüt a hideg az ember kezébe, visszaidézte azt a régi telet, amikor összekapartad az ablakpárkányra hullott havat, és miniatűr hóembert gyúrtál belőle a kislányodnak. A hó gyurkászása közben ugyanígy megsajdultak az ujjaid, de téged akkor ez nem érdekelt, még konyhasóval is beszórtad a kicsinyke hóembert, és ezzel átadtad a lányodnak a nagyapádtól örökölt titkot, mármint hogy a sózott hó jéggé dermeszti a havat, de csak akkor, ha kályha mellé helyezi az ember. Együtt lestétek a hideg és a meleg csatáját, amíg a keménység vonzóereje önmagába nem roskasztotta az egyre inkább habkőre emlékeztető figurát. És most ugyanúgy pumpálódott ki a mutatóujjadból a melegség, mint a kis hóemberből a sós víz, nem állt neki ellen a nyakkendő, összegyűrt redői közül átkenődött az ép kezedre, már a vér émelyítően édeskés szagát is érezted, a közelről megszimatolt nyersvasra emlékeztetett, fölkeveredett tőle a gyomrod, ám ekkorra már tisztázódott minden, tudtad, hogy nagyon nagy a baj, ott kell hagynod a kocsit az út közepén, de ilyen állapotban mégsem mehettél haza, mert apádnak kétszáz fölött volt a vérnyomása, anyád hajlamos a hisztériára, amikor például megtudta, hogy egy tanyasi lányt akarsz elvenni, megivott egy egész üveg stari vinjakot, és összeesett a konyhában, ki kellett hívni hozzá a mentőket, de hiába próbáltak gyomormosást adni neki, azt mondta, ő még nem hányt életében, te pedig ezalatt az utcai nagyszobában a függönybe temetted az arcod, és sírtál, mert nem is szeretted ezt a tanyasi lányt, mindösszesen csak határozott akartál lenni, életedben először, nem érdekeltek a lehetséges következmények, hiszen akkor még nem utalt semmi arra, hogy a tanyasi lánynak egykor saját vetőmagboltja lesz, és most ennek az üzletasszonynak kéne szólnod, hogy hívja ki a mentőket, és ez már csak azért sem lehetséges, mert a D-kategóriás ügy kipattanása óta nem beszél veled.
A véred befolyt az inged ujjába, ragadós csíkot húzott hátra egészen a könyöködig, ám itt már nem érezted azt a melegséget, ami a mandzsettádnál még egészen egyértelmű volt, és ebből arra következettél, hogy az ingujj bejáratánál rohamos gyorsasággal ment végbe az alvadás, és most a nyakkendő alól kibugygyanó vér, mint egy gátról, lecsöpög a nadrágodra, vagy ami még ennél is roszszabb, a kövezetre. Még ebben a szörnyű, fölbolydult állapotodban is megértetted, hogy ezek a nyomok a te lakásod ajtajához fogják csalogatni a kíváncsiskodókat, és holnaptól megkezdődik a pusmogás, hogy mi történhetett veled, miért verted be az ablakot, és neked nem lesz más választásod, mint hogy bevalld a szembetegséged, mert más magyarázattal nem hinné el senki ezt a balesetet, kivéve ha azt hazudod, részeg voltál, de ezt a terhet már végképp nem vehetted a válladra, mert a gyárból jöttél, muszáj volt színjózannak lenned, és nem engedhetted, hogy azt pletykálják rólad, munkaidőben italoztál, hisz az ellenségeid csak erre vártak, valóságos adu ász lett volna nekik egy olyan információ, hogy néha időlegesen megvakulsz, mert ez akár az italozás következménye is lehet, és innentől egyenes ágú a következtetés, hogy nem vagy alkalmas arra a pozícióra, amelyet betöltesz. Éppen elég szóbeszéd kering már rólatok enélkül is, talán még azt is tudják, hogy három óránál többet sosem töltöttél el a D-kategóriással egyhuzamban, pedig egyszer a nála alvást is megkísérelted, mert egy kétnapos szakmai továbbképzésből sikerült lecsippentened egy teljes éjszakát. De csak kínlódtál azon a szűk, túlságosan is puha ágyon, mert amikor a bal oldaladra fordultál, ott virított előtted a radiátoron két irdatlanul nagy D-kosár, szakasztott olyanok voltak így együtt, mint a Dubrovnikban látott kipreparált cápaállkapocs, ha meg jobbra fordultál, ott tornyosult előtted az állkapocs negatívja. Úgyhogy maradtál háton, de hajnali háromkor megelégelted a dolgot, beültél a Zastavádba, és a Városháza előtti parkolóban vártad meg a reggelt, azóta nem tetted be a lábad abba a lakásba, mert első osztályú sértődés lett a dologból, és ezt már nincs is kedved elsimítani.
Háttal nekidőltél a villanyórákat rejtő vaskazettának, és miközben az áram zümmögése alig észrevehetően bizsergette a hátadat, a lehetőségeidet latolgattad. Valahogy nem volt kedved a földszint egyes szellemlakásba becsöngetni, pedig ekkor már eszedbe jutott, hogy az öreg szabónak nyulai is voltak, az epres erdőből biciklin tolta ide nekik a füvet. Reggelenként az egész ház megtelt nyúlszaggal meg a régimódi, testes vasalóval megpörkölt posztó szagával, amit dél körül a frissen vágott lóhere illata váltott föl, ám a nyulakat végül utolérte a vész, megdöglöttek mind egy szálig, és az öreg szabót attól fogva nem látta senki. Szénaszállító biciklije ott felejtődött a pincelejárat mellett, és az évek során olyanféle nyomot hagyott a falon, amilyent a berámázott fényképek szoktak a tapétán. Nagyon furcsa halála volt az öreg szabónak, tévénézés közben elpattant egy verőér a torkában, és a vére mind belefolyt a gyomrába; amikor megtalálták, úgy ült a karosszékében, mint egy irdatlan méretű medicinlabda. Te akkor még iskolás voltál, de lám, megmaradt benned ez az emlék, és ez most nem engedi, hogy becsöngess a földszint egybe, pedig már itt tapogatózol az ajtó előtt, bentről nem hallik ki semmi, és mögüled, a földszint kettőből sem, ahol egy katonatiszt lakott a kislányával, a szüleid nem értették, miért nincs ennek a századosnak felesége, és honnét az a csodaszép kislány, ám a tiszt egyszer csak főbe lőtte magát a laktanyában, és ekkor kiderült, hogy fölöttébb népes a rokonsága, fejkendős öregasszonyok valóságos hada jött a kislányért, a lakást lepecsételték, aztán új névtábla került az ajtajára, valami doktor vette meg, de őt nem látta soha senki, elvadult diáktanya lett ez a hely, savanyú italszag párolgott ki az ajtó alól, de most már ennek is vége, az ajtó mögött itt is nagy a csönd, és nyoma sincs az okádós, dorbézolós éjszakai életnek.
Amíg a földszint kettő előtt várakoztál, az emeletről nehéz gumilabdacsokként pattogtak le az ilyenkor szokásos hangok, könnyedén ki lehetett szűrni közülük a tévé mormogását meg az egymás után kinyitogatott rugós ágyak fémes kattanásait, de olyasféle duhhanások is keletkeztek, mint amikor valaki elhajít egy tekegolyót. Idegen volt ez a hang, akár a vonattülkölés egy olyan városban, ahol nincs is vasút, pedig csak egy vasalódeszka dőlhetett el, valahol a második emeleten, miközben valakik a paplant és a vánkosokat próbálták előráncigálni a szerbesen plakárnak nevezett szekrényből. A fájós ujjadra ráakadt ez a zönge, megpendítette azt a néhány izomszáladat, amely még mindig a csontodra feszült, szinte hallottad az elszakadt inak csikorgását, mintha egy légy rugaszkodott volna el a gitárhúrról, éppen annyi kínt okozott neked ez a föntről jött rezonancia, mint amennyit a légy lába muzsikálhatott, de ez a kis noszogatás untig elég volt ahhoz, hogy megértsed, egyedül kell elviselned balsorsod minden nyűgét s nyilait, amelynek ez a levágott ujj csak egy közjátéka, a lényeg továbbra is a szembetegséged, ennek lefolyását és kiteljesedését kell nyomon követned, mert soha nem voltál még ennyire kétségbeejtő helyzetben, a káprázat mindig csak önmagában létezett, a halál nem testesült mellé, sem a fájdalom, és ez téged elkényeztetett, sőt azt a hamis látszatot keltette, hogy kiválasztott vagy, a szemed közepén táncoló ábrák akár a jövőt is kirajzolhatták, legalábbis ezt hitted, és komolyan fontolgattad, hogy lerajzolod, vagy ha nem megy, akkor leírod azt, ami előtted kavarog. Az volt a baj, hogy a táncoló fényes gyűrűvel nemcsak a látásod veszett el, hanem a gondolkodásod is. Valósággal rád szakadt a tehetetlenség, képtelen voltál megmozdulni, folyvást a látásod próbálgattad, és egy speciális, ámde ösztönös befelé fordulásos technikával azt lested, mikor éri már el a villogó hullámgyűrű a látómeződ szélét, mert ez azt jelentette, a világra terített nejlonfólia hamarosan vékonyodni kezd, és egyszer csak kitisztul a kép, a formák és a színek a helyükre zökkennek, te pedig meg fogod találni a vízcsapot és a mindig magadnál tartogatott fejfájás elleni tablettát.
A Sugárútra néző első emeleti lakás volt a legértékesebb az egész házban, mert ide már nem kapaszkodhattak föl a betörők, de innét még kényelmesen be lehetett látni a piacra igyekvő asszonyok ruhakivágásába. Itt lakott a hajdan volt legjobb barátod, aki, ha úgy hozta a kedve, teraszról teraszra kapaszkodva jött föl hozzád a harmadikra, de a marsall halála előtt két évvel kiköltözött a szüleivel az NSZK-ba, és ez annyi, mintha meghalt volna, mert a búcsúzás napján jól fölpofoztátok egymást, hogy ne legyen fájdalmas az elválás, de hiába, nem tudtad őt meggyűlölni. Sokáig tűnődtél, mi lehet vele, mire ment az egyik észak-olasz nagyvárost idéző keresztnevével, és rá se néztél többet erre az ajtóra, amely mögött most délről jött menekültek tartózkodnak, ők a hetedik család egy év leforgása alatt, el van átkozva ez a lakás, őrültség lett volna ide becsöngetni, de nem is lehetett, mert a véres, lucskos nyakkendőbog csak úgy maradhatott a helyén, ha a ballal erősen szorítottad, és szorítottad is erősen, mert észrevetted, hogy a fájás ettől a szorítástól másféle lesz, talán modulálódik, talán összevegyül a szembetegségeddel, ami, ugyebár, minden bajnak a hordozófelülete, ezen kell megtalálnod a létezésed értelmét, kisimogatnod az összegyűrt nejlonfóliát, és várni, hogy elmúljon az a bizonyos fél óra, hogy ismét meglásd a hámló vakolatú falakat, és a tejüveg világítóablakon beszüremlő nátriumfényt. De nem várhattál ennyi ideig ilyen súlyos sebesülten, a hátad mögött, az első emelet kettőben régen egy tévészerelő lakott, ide cipelted le kilencéves korodban az iszonytatóan nehéz stabilizátort, amikor a szüleid a vállalattal nyaraltak, és te a nagymamáddal őrizted a lakást, azon a napon történt, amikor a nagymamád torkán megakadt egy halszálka, és egész délután a konyhában harákolt, egymás után tömködve magába a gombóc méretű kenyérgalacsinokat, és ekkor a tévé is pukkant egyet, rögtön tudtad, hogy a stabilizátor, majd meggebedtél, mire leértél vele az első emeletre, és még ki sem fújhattad magad, a mester máris kicserélte az elégett üvegbiztosítékot, indulhattál vele vissza, rettegve, hogy mi van a nagymamával, ám ő addigra helyrejött, együtt néztétek a tévét, egy nő Federico García Lorca Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött című versét szavalta, majd megzavarodtál a félelemtől, és örökre megutáltad a költészetet, és bántad már, hogy le- és fölcipelted a stabilizátort, de aztán kiderült, semmi sincs haszontalanul, a tévészerelőt egy hét múlva elvitték a rendőrök, mert kiderült, lopta az áramot.
Azóta sokan laktak itt, csupa mogorva, magának való ember, újabban pedig valami raktár van itt, az udvarról látszanak is az ablakig stószolt kartondobozok, úgyhogy ide nincs értelme becsöngetni, de semmi baj, a másodikon egy fiatal házaspár lakik, náluk lehet némi esély a segítségre, mert egész éjszaka égetik a villanyt, és biztosan nem lepődnek meg, ha valaki tizenegy óra után becsönget hozzájuk, bár ki tudja, lehet, hogy idegbajos ez a házaspár, néha a harmadikra is fölhallatszik a vitatkozásuk, a férfi mély, öblös hangjába összetéveszthetetlenül vegyül bele a nő visítása, ilyenkor óhatatlanul is arra gondolsz, hogy tán nyúzzák egymást, vagy valami gusztustalan, perverz rítust játszanak, de lehet, hogy nem is a másodikról, hanem az utcáról jött föl ez a zaj, néha mégis szívdobogást kaptál tőle, és magadra húztad a paplant, mert olyan érzésed támadt, a lépcsőházban éppen most gyilkolnak meg valakit, és ennek a fiatal házaspárnak köze lehet a dologhoz. Most mégis tőlük reméltél segítséget, mert bármilyen akadozva is, de föltámolyogtál a másodikra, és ott álltál az újabb ajtó előtt, amely mögül, ha nekinyomtad a fejedet, tébolyult zörömbölés hallatszott, ám ez téged nem érdekelt, mert tudtad, hogy ide akkor sem fogsz becsöngetni, ha az utolsó csepp véred is elfolyik, inkább hagytad, hogy az ajtó hidege kivonja a fejedből a szikrázó folyadékot, és közben mintha csak ingáztál volna a kétféle riadalom között, hol a szembetegséged, hol a levágott ujjad miatt kalimpált nagyot a szíved, ilyenkor szinte érezted a sebből kipumpált vért, nem volt nehéz elképzelni a további útját, csak a nadrágod szárán folyhatott végig, onnét pedig le a kövezetre. Eszedbe sem jutott a ma reggeli finnyásságod, ahogyan lehajtott fejjel elsiettél a köpetfoltok mellett, most szinte rájuk tapadtál, és ez megmosolyogtatóan furcsa volt, még neked magadnak is, elképzelted, hogy mi minden lehet a cipőd talpa alatt, és ettől szétáradt benned az otthonosság érzése, az a tudat, hogy belül minden ember egyformán bűzölög, és ha felszakad a teste, már nem a samponos, illatszeres világ tartozéka lesz, hanem a bűzölgő csatornáké.
Nemcsak a homlokodat, az arcodat is hozzányomtad a ki tudja, milyen állapotú téglákhoz, de most már nem hallatszódott ki mögülük semmilyen neszesés. Biztosan sok idő elmúlt azóta, hogy az a duhhanás megijesztett, már mindenki lefeküdt, talán a feleséged is, a külön szobájában, és a lányod is, az utcára néző kisszobában, de a szüleid ilyenkor még a tévé előtt ülnek a nappaliban, ami egyben a birodalmuk is, megvárják, hogy hazaérj, hogy átsurranj a felségterületükön, be a kamrából átalakított kis szobádba, ahol régebben mindenfélét barkácsoltál, de már akkor is volt benne egy dívány, néha csak úgy lazításképpen ledőltél rá, és a kis ablakon át a szemközti ház tetejét bámultad, a borulások idején furcsán kifehéredő tévéantennákat meg a kitartóan dudukkoló vadgerlicéket. Ott van az a dívány most is, de akár a világ másik végén is lehetne, hiába nyomtad oda a füledet a falhoz, nem hallottál semmit, még egy üvegpohár pendülését sem, nem beszélve a tévé örökös mormogásáról. Mintha tényleg egy kriptában bóklásztál volna, a szívverésed pörölycsapásokként visszhangzott, de csak ott belül, a bordáid alatt, és még mindig káprázott a szemed, pedig már biztosan eltelt fél óra azóta, hogy azt a sötét színű Zastavát fölfedezted.
A második emelet kettőben egy valódi ellenséged lakott, nem vétettél ellene semmit, de a bátyja rajta volt a technológiai fölöslegek listáján, amit még a németek állítottak össze, rögtön azután, hogy megvették a gyárat. Hiába magyaráztad ennek a húgyagyúnak, hogy nem tehetsz semmiről, azt vágta a képedbe, hogy te vagy a bűnös, és odaszorított a falhoz, majdnem pontosan ugyanitt, ahol most is ácsorogsz. Eszedbe se jutott védekezni, mert ez a fazon fiatalabb éveiben a Spartacusban bokszolt, és csak úgy hencegésből beverte a félcolos deszkából készült reklámtáblát, de hősiesen tartottad magad, nyitott szemmel vártad az ütést, ami úgy tűnt, eltöröl majd a föld színéről, ám ekkor kilépett az ajtón a pasas a kisfia, utána meg a felesége, és a hülye állat fazont váltott, úgy tett, mintha egy szöszt akarna leporolni az ingedről, közben az arcodat is megpaskolta, hogy tudd, mire kell számítanod. Úgy fölizgattad magad, hogy előjött a szembetegséged, a kamrádba húzódva vészelted át, és másnap megpróbáltál utánajárni, ki lehetett a bokszoló bátyja, de elakadtál, mert a németek egy fontos munkát bíztak rád, és utána már nem foglalkoztál ezzel az üggyel, inkább hallgatóztál egy kicsit, mielőtt kiléptél volna a lépcsőházba.
Fölkapaszkodtál a harmadikra, a lakásajtótok elé. Kicsit hallgatóztál, mert csábított a gondolat, hogy mégis be kéne menni, aztán megszédültél, ami akár a vérveszteség miatt is lehetett, mert a nyelved hegyén már érezted azt a jellegzetes fémes ízt, ami véradás után keletkezik, tisztán emlékeztél erre, pedig mindösszesen háromszor adtál vért, és legutóbb a katonaságnál, aminek immáron harminc esztendeje, úristen, rágondolni is borzasztó, hogy harminc év telt el azóta, majdnem elérzékenyültél, ott az ajtótok előtt ülve, hátadat a félfának támaszkodva kifejezetten jólesett elüldögélni egy kicsit mindazok után, amin keresztülmentél, a szíved sem kalimpált már annyira, mint amikor rád tört a szembetegség, sőt ha kicsit erőlködtél, ha hunyorogtál, már a korlát szálkáit is láttad, meg a szomszéd lakás ajtaját, amely mögött a crnagorac házaspár lakott, a fene essen a kávéjukba, ha akkor nem felejted ki belőle a cukrot, most minden különösebb gond nélkül becsöngethetnél ide, és a lehető legjobb helyre jönnél, mert ezek a hegyi népek rengeteg trükköt tudnak a vérrel, van közöttük olyan is, aki a nézésével be tudja tapasztani a sebet, ezek még fiatalok, de ki tudja, tán öröklődik az a titkos tudás, ami most már végleg megmarad rejtelemnek, mert te aztán be nem teszed a lábad oda, azok után, hogy kinevettek és megaláztak, dögöljenek meg a tudásukkal együtt.
Biztosan összevérezted az egész lépcsőházat, és ezek a nyomok itt érnek véget az ajtótok előtt, vagyis mindenki tudni fogja, hogy te estél bele az üvegbe, mert az ügy vége most már az lesz, hogy előkotrod a kulcsodat a nadrágzsebedből, és besurransz a konyhába fáslit meg ragtapaszt keresni. Ha elég óvatos leszel, a tévé előtt bóbiskoló szüleid nem fognak észrevenni, és még egy korty stari vinjakot is megkockáztathatsz, hátha gyorsabban átmegy rajtad a szembetegség. Nagyon fontos lenne ez, mert meg kéne vizsgálnod a sérülést, és eldöntened, mihez kezdj vele. Legrosszabb esetben elmehetnél vele az ügyeletre, mégpedig a feleséged nemrég vásárolt kocsijával, mert a tiédet már biztosan megtalálta valamelyik rendőrjárőr, és elszállíttatta. Az asszony az előszobaszekrényen tartja a forgalmiját meg a slusszkulcsot, a kocsit tehát nem lenne nagy művészet kölcsönvenni néhány órára, de a félő volt, hogy a vérnyomok ott maradnak a lépcsőn, mert még ha le is zúdítanál egy vödör vizet a harmadikról, képtelen lennél fél kézzel és fejfájósan az egész lépcsőházat átcsutakolni. Most bántad csak igazán, hogy lebuktál a D-kategóriással, mert ha nincs ez a szerencsétlen embargó, a feleséged biztosan segített volna, nem is beszélve a lányodról, akire még így is nagyon büszke voltál, mert hát nem tehetett erről a helyzetről, de ennél sokkal lényegesebb, hogy megértetted, bármikor adódhat olyan helyzet, hogy nem beszélhet a lányával az ember, pedig két évvel ezelőtt még hogy megvetetted a könyvelőtöket, aki akkor hozzád hasonló gondokkal küszködött.
Leültél a tetőre vezető lépcsőre, és a legsötétebb zugba meredve próbálgattad a látásodat, amikor fölötted megnyikordult a nyitva felejtett vasajtó, és ez eszedbe jutatta, hogy létezik még egy lehetőség, ki kell menni a tetőre, ami olyan lapos és széljárta, mint a város környéki síkság, és szerteszét szórni a vércseppeket, hogy a szomszédok ne tudják megállapítani, melyik ajtó előtt érnek véget a nyomok. Az a jó, hogy késő van, egyre kevésbé fenyeget a veszély, hogy valamelyik lakó hazaállít, lesz hát idő bőven, habár ez az egész már így is nagyon gyanús, mintha órák múltak volna el azóta, hogy fölfedezted a sötét színű Zastavát, és ki tudja, mikor veselkedtél neki ennek a lépcsőnek. Nyáron a tinédzser lányok itt szoktak előnapozni a strandra, a fiúk meg pingpongozni, ha nem fúj a szél. Valóságos csoda, hogy a labdájuk sosem repül át az alig derékmagasságig érő könyöklőn, amely alatt ott a háromemeletnyi mélység, pedig ahogy elnézted őket, nem is túl ügyesek, fogalmuk sincs róla, ki volt Harangozó Vilmos, akit te még láttál pingpongozni a Sportcsarnokban. Nem szívesen jöttél föl ide, a tetőre, mindig belebotoltál valakibe, a lányok sietve kapkodták maguk elé a törülközőiket, a fiúk kényszeredetten vigyorogtak, neked meg viccelődnöd kellett, ami pedig igen távol állt a természetedtől. De most más volt a helyzet, most vértől iszamlós ujjal, mint valami harci lobogóval kapaszkodtál föl ide, éspedig úgy, hogy nem láttad a vasajtó feketénél is feketébb négyszögét, csak azt, hogy kitárulkozik mögötte valami halovány, műanyagszerű világosság, ahová te beléptél, és szinte azonnal föl is szisszentél, mert a szél megtépte az elszaggatott izompólyákból és inakból tákolt harci lobogódat, a fájdalom átgurgulázott a torkodon, hagytad, hogy a szél kitépje bal kezedből a vasajtót, hogy döngve rácsapja a betonból és vinklivasból készített tokjára, és a hirtelen keletkezett lármában egy pillanatig neked is szabadott ordítani, de csak egy halk nyöszörgés kerekedett a dologból.
Ez a szédítő, szikrázó levegőjű magaslat nem volt neked való, legalábbis nem abban a szétzilált, szembetegséges állapotodban, mégis a lehető legnagyobb kört akartad leírni a véreddel, hogy akik holnap utánad jönnek, tökéletes ördögi tanácstalanságban keressék a jelenség magyarázatát, ám a mutatóujjadon ekkor már vastag csimbókokban lógott az alvadt vér, a langyos szivárgásnak nem volt se híre, se hamva, óvatosan, hogy ne fájjon, még rázogatni is megpróbáltad, de hiába. Egészen elkámpicsorodtál, mert itt voltál a célegyenesben, már csak egy kört kellett volna futnod, vagy legalábbis csoszognod, de ez a kör most a végtelenségig tágult, létezhetetlen volt nekiveselkedni, százezerszám mélyedtek beléd a tüskék, ha csak megmozdultál, és ez most olyan volt, mintha egyedül kellett volna elvontatnod egy egész vonatszerelvényt, a gyárban mindennap megtetted ugyanezt, de most nem, lerogytál a könyöklő tövébe, a nátriumlámpák sárga fénye egészen idáig hatolt, már láttad a vasajtót, és a lakótelep fölötti sárga ködöt, ami akár egy kezdődő tűzvész is lehetett volna, ám ebben a percben a szembetegséged elmúltáról árulkodott.
Ráhajoltál a könyöklőre, és még egyszer kipróbáltad a látásodat. Még sosem néztél körül ezen a helyen ennyire tanácstalanul, sőt sehogy sem néztél körül, mert szinte menekültél be a lépcsőházba, mindig itt, a házatok előtt jutott eszedbe a nyolcvanhatos majális, amikor váratlanul langyos eső kezdett esni, megpermetezte az egész várost, a szinte már nyáriasan meleg miatt nem menekült előle senki, te is odatartottad neki az arcodat, érezted a szemed sarkában a vízcseppeket, és mosolyogtál, mert jólesett lafancosra ázni, tudván, hogy pár perc múlva már megint zörgősen száraz lesz az ing az emberen, tudván, hogy a májusi eső aranyat ér, még itt a városban is, május elsején is.
De most nem engedhetted át magad ennek a gondolatnak, mert még meg kellett tenned azt a kört, ami hű lenyomata volt a szemed közepén vibráló fényes foltnak. Sosem ijedtél meg ettől a jeltől, mert nem volt meghatározott formája, és most is csak az számított, hogy elmúlt, megint feszes és áttetsző lett a nejlonfólia, és látszott a parkolóban a sötét Zastava, ha egy kicsit kihajoltál, inkább tűnt szarvasbogárnak, mint Zastavának, már az indítókulcsát is szinte a kezed ügyében érezted, és azt is tudtad, hogy az öreg motorokból óhatatlanul kiröppenő benzinszag mellett némi műtrágyaillatot is megszellőztetett minden indításkor. Ráhasaltál a könyöklőre, a sötét Zastava éppen ott terpeszkedett alattad, és kitartottad a mutatóujjad, hogy egy csepp vérrel megjelöld. Alig fél méter hiányzott csak, hogy az a vércsepp eltalálja a sötét Zastavát, kinyújtózkodtál, amennyire csak lehetett, már csak néhány centiméter hiányzott, lábujjhegyre álltál, bal kézzel megragadtad a könyöklő párkányát, ám az ott maradt a kezedben, s még akkor is hűtötte a tenyeredet, amikor már nem volt körülötted más, csak a levegő, később pedig már az sem, mert egy végső nagy pörölycsapás kiszakította a fejfájásodat, letépte az ujjad sajgó lüktetését, és millió napkoronggá robbant szét az agyadban. Nem maradt utána semmi, csak a bizonyosság.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk