←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Nemes Gábor

A Kaukázus diszkrét bája

Dagesztáni riport
Dagesztán, a Kaszpi-tenger partján fekvő festői szépségű észak-kaukázusi orosz tagköztársaság a föld talán legkevertebb régiója: a fél magyarországnyi területen élő alig kétmilliós lakosság az iszlámhoz erősen kötődő harminchat nemzetiségre oszlik, de legalább háromszor ennyi önálló hegyi népcsoportot tartanak számon. A közvetítő nyelv az orosz. A szovjet korszakban kifejezetten kellemes helynek számított, mostanában azonban főként a terrorcselekmények, robbantások, politikai gyilkosságok kapcsán esik szó Dagesztánról: ezekből lassan több van, mint a szomszédos Csecsenföldön. A dagesztáni Haszavjurtban tartott decemberi terrorellenes konferencia résztvevői között is majdnem mindenkivel történt valami: az egyik főszerkesztőnő lakását felrobbantották, egy másik újságírót súlyosan megsebesítettek, de még mindig jobban járt, mint a fiatal nemzetiségi miniszter, akit néhány hónapja öltek meg, vagy a főváros, Mahacskala polgármestere: ő az ellene elkövetett huszonegyedik merénylet óta tolószékben ül. Az utca embere ugyan ritkán célpont, de azért mindenki megérzi az elemi biztonság hiányát. Mint az a fiatal diák, akit a mahacskalai egyetem előtt faggattam a hétköznapi terrorizmusról.
- Engem ez személyesen soha nem érintett, de persze egyszer-kétszer magam is láttam, ahogy felrobbantottak gépkocsikat. Tény, hogy az emberek este félnek kimenni az utcára. A szovjet időkben mindenki nyugodtan sétált, korzózott, hiszen itt a tenger, Mahacskala nemcsak főváros, hanem üdülőhely is. De hát ennek vége, nem jön ide már régen senki, minden kihalt - mondja a diák, de aztán feltámad benne a lokálpatrióta, és arra panaszkodik, hogy a központi televízióban mindig az itteni robbantásokat mutatják, mintha itt háború lenne, pedig erről szó sincs. Igaz, később bevallja, hogy ha elvégzi az egyetemet, ő is inkább elmenne innen.
Ez az alapállás egyébként jellemző: az emberek, pláne a politikusok ostorozzák ugyan a terrorizmust, de rossz néven veszik, ha Dagesztánt ezzel azonosítják: nekem is sokszor elmondták, hogy szeretnék, ha pozitív képet festenék róluk. Ami azért nehéz. Néhány nap alatt rengeteg személyes tragédiával találkoztam. A terror csak az egyik átok, legalább ilyen bénító és kétségbeejtő az orosz léptékkel mérve is elképesztő korrupció, a politikai és gazdasági káosz, tehetetlenség, a lepusztult városok, üzemek, utak, a megerősített ellenőrzőpontokon álló géppisztolyos rendőrök látványa. A Szovjetunió szétesése óta az egész Kaukázus problémás övezetnek számít, Csecsenföld szomszédsága pedig jelentős hátrány. Az itteni terrorizmust is gyakran összekötik a csecsen konfliktussal, amiben biztosan van valami, de azért lényeges különbség, hogy Csecsenfölddel ellentétben a soknemzetiségű és szintén mohamedán dagesztánok sohasem akartak Oroszországtól elszakadni - vagyis itt elsősorban belső társadalmi okok vannak. Ezek feltárására és a terrorizmus elleni harc erősítésére hívta össze Szajgidpasa Umahanov, a köztársaság egyetlen ellenzéki központjának, Haszavjurtnak karizmatikus vezetője a terrorellenes konferenciát, amelyre jellemző módon a városi rendőrfőnök nem jött el: ő nincs beszélő viszonyban a helyi vezérrel, őt a köztársasági vezetés azért tette oda, hogy tegyen keresztbe a renitens ellenzékinek, és lehetőleg buktassa is meg. Az éles szembenállásnak megfelelően Umahanov beszédében kellően rendszerkritikusan és őszintén taglalta a terrorizmus okait.
- Bármilyen szomorú, látnunk kell, hogy a központi és a regionális hatalmi struktúrák átgondolatlan cselekedeteikkel maguk teremtik meg a szélsőséges és terrorista erők megerősödésének feltételeit. Gyakorlatilag kiprovokálják a vahabita muzulmán szélsőségesek megjelenését. Ennek elsősorban a feladata elvégzésére ordítóan alkalmatlan hatalom az oka. Megalapozatlan letartóztatások, házkutatások, a gyanúsítottak kínzása, a családok vegzálása és az ügyetlenül lefolytatott kommandós akciók, a vallási vezetők elleni tiszteletlen fellépés, ugyanakkor más vallási vezetők féktelen nagyravágyása és képzetlensége, főként pedig a köztársasági felső vezetés korruptsága: ez a jelenlegi helyzet lényege. A terrorizmus és a büntetlen gyilkosságok számának növekedése összefügg azzal a piszkos harccal, amely a magas hivatali posztokért, a többi között a köztársasági elnökségért folyik - állítja ki a korrekt országos diagnózist Haszavjurt és környékének korlátlan ura, majd páncélozott Mercedesébe vágja magát, és nyolc testőrével, valamint két kísérőkocsijával együtt elhajt fejedelmi kastélyába.*
Magomedraszul Magomedov ifjúsági és turisztikai miniszterhelyettes - a „központ" embere - persze hivatalból másként látja a terrorizmus okait.
- Ennek a kórnak az alapvető oka a szociális problémák megoldatlansága, méghozzá nemcsak az ifjúságon belül. Ha egy fiatalnak van munkája, akkor nem lesz kábítószeres, szélsőséges, terrorista. A másik ok, hogy nincs megfelelő ideológia. És nem folyik megfelelő egyházi tevékenység: a vallások pozitív szerepe nélkül nem tudunk eredményt elérni. A harcos ateizmus megnehezíti a terrorizmus kérdésének megoldását - véli a szovjet időkben nyilván nem ilyen aktív iszlám hívőnek mutatkozott miniszterhelyettes.
A gazdasági helyzet egyébként valóban siralmas: az üzemek jó része régen nem működik, amerre jártam, a földeket sehol sem művelték meg, a turizmusnak vége, a költségvetés 80 százalékát Moszkva finanszírozza. (A totális korrupció és a gazdaságot megbénító általános züllés láttán Kozak, az orosz elnök észak-kaukázusi megbízottja egyenesen azzal az - Putyin által egyelőre elvetett - ötlettel állt elő, hogy gyámság alá kellene helyezni a pénznyelő kaukázusi köztársaságokat, meg kell fosztani őket az önálló gazdálkodás - a pénzek lenyúlásának - lehetőségétől. Ezek szerint az egész régió pénzügyeit egy a központ által felállított orosz apparátus végezné.) Ám Gadzsa Abasilov, a Dagesztáni Ifjúság című újság főszerkesztője szerint a szegénység és a szociális mizéria önmagában még nem indokolja a terrorcselekményeket.
- A szociális, gazdasági problémák, az éhség, az apátia, a tiltakozás néhány fiatalt valóban a terrorista ideológusok karjaiba hajt. De vajon mindig erről van szó? Azért nem mindegyikük éhes, nem mind képzetlen. Például az egyik ideológusuk, Mantajev, a Korán-fordító, aki már majdnem megvédte tudományos doktori értekezését, vagy Raszulov, a több idegen nyelven beszélő pszichológus is géppisztolyt ragadott, és bombákat robbantottak a fővárosban. És feltűnő, hogy sok terrorista szülei felelős állást betöltő, intelligens emberek.
A főszerkesztő elpanaszolja, hogy helyettesét súlyosan meghurcolták, amikor cikkeiben megpróbált ideológiailag szembeszállni a szélsőséges iszlám nézetekkel. A hivatalnokok ugyanis pont úgy, mint a szovjet időkben, megengedhetetlennek tartják, hogy valaki az ellenséges nézeteket - akár kritika tárgyaként - publikálja. Erről hallgatni kell. Miközben az iszlám terroristák az ilyen cikkeket író újságírókat halállistára teszik. Nabijev úr, a vállalkozók és fuvarozók független szövetségének elnöke meglehetősen szkeptikusan tekint az „iszlám kapcsolatra". Szerinte inkább arról van szó, hogy a Kaukázusban az emberek nem nyelik le olyan könnyen, amikor privatizáció címén szétlopják az országot.
- A dagesztáni mentalitás más, mint Oroszország többi részén. Ezek a hegyi népek nem fogadják el automatikusan mindazt, ami a privatizációban történik. A tulajdonnak és a befolyási övezeteknek a felosztására másképpen, sokkal hevesebben reagálnak. Ez a terrorizmus fő oka. Vagyis a hatalom, az elit tevékenysége váltja ki a terrorizmust - mondja.
A rendőrség pedig tehetetlen. Részint néhány tagja maga is kötődik valamilyen módon a terroristákhoz, részint pedig magam is láttam, amikor az ellenőrző ponton egy autót ötven rubelért (350 forintért) vizsgálat nélkül átengedtek. A dagesztáni rendőrök egyébként az utóbbi időben erősítést kaptak oroszországi kormányzóságokból: az ellenőrző posztok jó részén ideiglenesen odavezényelt szövetségi rendőrök állnak a helyiek mellett. Általában csak rövid ideig maradnak itt - így nehezebben korrumpálódnak. És állítólag ez a „mix" hatékony. De azért nem szeretnék Dagesztánban rendőr lenni. Haszavjurt és Mahacskala között az egyik ellenőrző ponton áthaladva kísérőm - egyébként az itt mohamedán húrokat pengető kormánypárt, az Egységes Oroszország helyi korifeusa - hosszasan és gondterhelten diskurált egy nagy bajuszú, páncélmellényes rendőrrel. Aki bajba került rokon. Kísérőm így mondta el a dolgot:
- Századosként már régóta a poszt parancsnoka, és most csúnya ügybe keveredett. Néhány napja egy civil érkezett ide kocsin. A belügy belső biztonsági szolgálatának őrnagyaként igazolta magát, és jelezte: a mögötte jövő iránytaxiban két csecsen egy hátizsák aranyat szállít. A kisbuszt meg is állították, kiszállították belőle az utasokat, köztük az egyik csecsent is, csak a fő gyanúsított maradt bent, lába között a hátizsákkal. Rokonom, a posztparancsnok odaküldött egy fiatal alhadnagyot, aki a zsák fölé hajolt, hogy megvizsgálja. A csecsen meg hidegvérűen tarkón lőtte, majd egy másik rendőrt is megsebesített. Kommandósok is álltak a poszton, azok lelőtték a gyilkost, de a társa kereket oldott, és a kavarodásban eltűnt az állítólagos őrnagy is. A hátizsákban egyébként nem arany, hanem elég sok fegyver volt. A rokon ellen most vizsgálat és fegyelmi folyik, mert nem írta fel az őrnagy nevét, a szolgálati és az igazolványszámát, ahogy azt kell. De hát egy alacsonyabb beosztású tiszt egy magasabb rangúval ilyet nem mer megtenni. Most aztán nézheti, hogy mászik ki a csávából.
A szegény rokon azért nem látszott igazán megtört embernek - a család befolyásos. És az ellenőrző pontot is tovább vezetheti - ami, mint minden hivatalos poszt, beosztás Dagesztánban, biztos jövedelmet termel. A rendőrség errefelé amúgy is érdekes intézmény. Egy nemrég leszerelt - és jól fizető hivatalt vállalt - rendőr ezredes fehér asztal mellett nagy társaságnak mesélte, ami rajtam kívül senkit sem lepett meg: ha valahol a hegyekben megölnek egy terroristát, azonnal a nyakába varrnak valamilyen korábban elkövetett terrorcselekményt. A felderítési ráta így kellően magas lesz, márpedig a belügyminiszter mindennap hétkor felhívja a körzeti parancsnokokat, és aki nem jelent valamilyen sikert, azt leváltással fenyegeti. Aztán letartóztattak egy köztiszteletben álló imámot, a házkutatás során - mily meglepő - arab nyelvű iszlám irodalmat foglaltak le nála. Veszélyes vahabitát akartak belőle csinálni, és végül kiderült, maga is a terrorellenes bizottság tagja, a vahabiták ádáz ellensége. Később kiengedték ugyan, de ezt már nem jelentették a központnak, mert rontaná a statisztikát. A központból kiküldött orosz tisztekről még rosszabb a kolléga véleménye: ők mindenáron be akarják bizonyítani, hogy sokkal eredményesebbek, mint a helybeliek. Törnek-zúznak, azonnal lőnek - és keménységükért kitüntetéseket, jutalmat kapnak. Aztán hazamennek, de hogy mit hagynak maguk mögött, az már nem érdekli őket. E lesújtó kép ellenére az exezredes igazságtalannak tartja, hogy mindenki a rendőröket szidja:
- Miért a rendőrség munkatársairól beszélünk, akik, mondjuk, ötven rubelt kérnek az ellenőrző ponton? Miért nem a hatalom képviselőiről, akik 50 ezer dollárt kérnek és kapnak? Ötven rubelért bárkit el lehet kapni, letartóztatni, aztán jól elítélik. De biztosíthatom Önt, ha ez a rendőr is ötvenezer dollárt kapna, éppolyan érinthetetlen lenne, mint azok ott fent.
Burlijat Tokbulatova, a dagesztáni újságíró-szövetség alelnöke hasonlóan látja a dolgokat:
- Ez a korrupt világ termeli ki a terrort. Mert mi történik ma Dagesztánban? A terror segítségével oldják meg a káderkérdéseket. Az államszervezetben nincs ellenőrzés, nincs büntetés. Primitív emberek törnek a hatalom felé. A hatalom pénz, büntetlenség, a hatalom az, amikor mindent megengedhetsz magadnak. És egy kellő hatalommal rendelkező főnöknek megvannak a szükséges emberei, akik bármilyen parancsot végrehajtanak. Ölnek, rabolnak, megfélemlítenek.
Dagesztánban a régi szovjet elit egy része és a helyi maffia összefonódott. Az országot klánok igazgatják. Amelyekhez Moszkva - éppen a terrortól, a még nagyobb anarchiától tartva - nem mer nyúlni. Ami meg a terrorellenes konferenciát illeti: a rendezvény napján Haszavjurtban teljes nyugalom volt. Aztán másnap a város mellett felrobbantották a síneket, majd az egyik belvárosi ellenőrző poszt mellett robbant bomba: egy rendőr meghalt, hat megsebesült.
Dagesztánban nem kell keresni az érdekes interjúalanyokat. Elég, ha az ember beszélgetni kezd egy sofőrrel, vagy beül egy vendéglőbe. Teljesen véletlenül két emberrel is találkoztam, akiknek valamelyik családtagját csecsen banditák elrabolták. Egy ötven körüli vállalati jogász 300 ezer dollárért váltotta ki több hónapos alkudozás után feleségét. Szerinte bárki bármit mond, ennél kevesebbért vagy pláne ingyen senkit sem engedtek el. Csak a kis Dagesztánból ötszáz embert hurcoltak el a szomszédos Csecsenföldre az emberrablók.
A másik történet egy haszavjurti vendéglősnőé. Így meséli el az egész életét megváltoztató tragédiát:
- 1997-98-ban bátyám egy évig és 11 napig Csecsenföldön volt. Elrabolták. Én meg rendszeresen jártam oda, találkoztam Hatabbal, egy Dzsalu nevezetűvel, az összes banditával. Rengeteget izgultam, és rengeteg pénzbe került. Ez mindig így van. De természetesen kiváltottam az öcsémet. Vettem fegyvert, megtanultam lőni, közben persze csúnyán megvertek, rám támadtak, eltörték a kulcscsontomat. Először kis cetliket juttattak el hozzám, mindenfajta fenyegetéssel: ha nem fizetek ennyit és ennyit, akkor levágják a bátyám kezét. Amikor odamentem a banditákhoz, azt mondták: nőkkel nem tárgyalunk. Amire azt válaszoltam: nálunk a családban nincs több férfi, sem apám, sem nagybátyám. Aztán egyszer a munkából mentem haza, hárman követtek, és be akartak tuszkolni egy kocsiba, de valamilyen csoda folytán kitéptem magam a kezük közül. Akkor verték ki puskatussal a fogaimat, de életben maradtam. Később közvetítőkön keresztül találkoztam a tényleges fogvatartókkal Groznijban. Mondtam nekik: miért asszonyokkal harcoltok? Erre azt válaszolták, hogy te tíz férfival is felérsz, ha eljutottál hozzánk. Mire mondtam, hogy akkor beszéljünk mint férfi a férfival: mikor adod vissza a bátyámat? Erre ő: egymillió dollár. Mondtam, hogy annyi pénzünk nincs, ezt ti is tudjátok. Azt mondja, akkor megölik. Én meg: jó, öljétek meg, de a holttestet adjátok ki nekem. Apámat, anyámat eltemettem, a bátyámat is eltemetem, ha ez van megírva. Ettől kezdve már könnyebben mentek a tárgyalások.
A bátyám elrablásában a véletlen is szerepet játszott. Buszvezető volt, ismerték. És állítólag valamilyen unokatestvérünk Oroszországban tartozott a banditáknak. Én kicsi voltam, amikor ez a rokon elment tőlünk, nem is ismerem. Az emberrablók meg azt mondták: találjuk meg az unokatestvért, és kiadják érte a bátyámat. De hát hogy találjam meg, azt se tudom, hogy néz ki. Azt meg pláne nem tudom, hogy tényleg tartozik-e nekik. De hát ezekkel nem lehet beszélni. A bátyámat álmában lepték meg. Éjjel beszóltak neki, kihívták - csak úgy, alsóra vette fel a kabátját -, és elvitték. Méghozzá Baszajev egységének kocsija vitte el Naszajurton keresztül. Valahogy kinyomoztam a kocsit, és aztán így mentem tovább a nyomon. Közben őt háromszor továbbadták, illetve eladták, mint valami árut. A háború alatt mi is segítettünk csecsen menekülteknek, nálam is laktak, rajtuk keresztül tudtam meg mindent. De amint kiderítettem, hogy melyik banda kezében van, rögtön eladták egy másik bandának. Én meg sorra jártam a naszajurti banditákat. Egyiknek Maga volt a fedőneve. Aztán Dzsalu vette át. Őt a mai napig körözik. Volt egy itteni közvetítőm is, aki összehozott velük. De aztán a közvetítő is eltűnt. Úgy látszik, valamilyen belső leszámolásban lelőtték; egy évig még engem is gyanúsítottak az eltűnésével. A bátyámat a hegyekben, illetve Groznijban egy pincében tartották fogva. Hogy hol, azt persze nem tudom. Amikor valamelyik tárgyalásra odautaztam, akkor azzal kezdtem: nem hiszem, hogy még él, lehet, hogy becsaptok, kérek fényképet. Ilyenkor elvitték a szemüvegemet, elmentek. Én meg vártam egy órát, kettőt egy másik kocsiban. Ők polaroiddal lefényképezték a bátyámat a szemüvegemmel. És hozták a fotót. Ezután tovább tárgyalhattunk. Aztán 1998. április harmadikán kihoztam. Novogroznijban volt az átadás az úton. Úgy állapodtunk meg, hogy kézből kézbe: tehát én egyedül odamegyek, átadom a pénzt, amit összegyűjtöttem, ők meg azonnal ott a bátyámat. De aztán meggondolták magukat.
Úgy módosítottak, hogy valamelyik kilométerkőnél otthagynak, és helyettem a közvetítőm menjen a bátyámért, és hozza el. Hiába mondtam, hogy nem hiszek nektek, nem adom oda másnak a pénzt. Vitatkoztunk egy darabig, de már nem volt visszaút. Akkor azt mondtam a közvetítőnek, akinek nem volt saját gyereke, a bátyja fiát nevelte itt Dagesztánban, Haszavjurtban: nézd, itt van a Makarov pisztolyom. Két golyó van benne: nekem nincs mit vesztenem, halálosan elfáradtam ez alatt az év alatt. Ha te a bátyám nélkül jössz vissza, vagy nem jössz vissza - akkor ugyanis már a váltságdíj nála volt, és féltem, hogy eltűnik a pénzzel -, akkor lelövöm a fiút. A másik golyó meg az enyém lesz.
Odaadtam tehát a pénzt, és vártam az út mellett ülve a kövön. Ő meg jött vissza, és én nem láttam a bátyámat: a hátsó ülésen ült vagy feküdt, nem látszott. Én azonnal veszem elő a pisztolyt, de ő kézzel-lábbal integet, hogy ne lőj: itt van velem. Aztán mikor összehívtam mindenkit, aki segített nekem, nagy vendéglátást csaptam, ott ült a gyerek is, a közvetítő is, aki azt mondta a bátyámnak: három fiútestvérem van, erősebbek, mint én, de a húgodat nem cserélném el értük. Mert láttam a szemén, hogy megölte volna a gyereket, ha, mondjuk, engem is átvernek, és nem adnak ki téged.
Látja, ilyenné tettek ezek ez alatt az egy év alatt. Én csecsenek között nőttem fel, de ezt a nációt egy ideig látni sem akartam, hallani sem bírtam róluk. Mindegyiket gyűlöltem. Kész voltam bárkit megölni. Nagyon megváltozott a jellemem. Ez most már némileg enyhült, hiszen azóta évek teltek el. Az idő mindent begyógyít, ez már olyan, mint egy rossz álom, nem akarok rá emlékezni. De a bátyám életét tönkretették. Iszik, idegroncs, már nem autóbuszsofőr. Hiszen egy évig gyakorlatilag élelem, sőt sokszor víz nélkül tartották. Ha ivott később egy pohár vizet, felpuffadt. Három évig egyik kórházból a másikba vittem, de hát a kiszáradásnak súlyos szervi következményei vannak. A fogvatartók csak arra ügyelnek, hogy amíg náluk van, ne haljon éhen. Mint egy élő holttestet, úgy cibáltam ki a kezeik közül. Most már amíg élek, nyomorékként az én nyakamon lesz.
Dagesztánról nemcsak a terrorizmus és a korrupció jut az újságolvasók eszébe: az észak-kaukázusi köztársaság érezhetően iszlamizálódik. Miközben Oroszországban vagy 20 millió mohamedán él, az idei mekkai zarándoklaton, a hádzson részt vett 12 ezer oroszországi igazhitűből tízezren a kis Dagesztánból indultak. Az iszlám hullám már az oktatást is elérte. Szaniját Manszurova haszavjurti újságírónő erről így beszél:
- Sajnos az utóbbi években megerősödött az a tendencia, hogy a fiatalok 20-25 százaléka nem jár rendes iskolába. A szülők valamiért úgy vélik, hogy gyerekük jobban boldogul az életben, ha egyházi képzést kap. Nyilván arra számítanak, hogy ha a gyerek ismeri a Koránt, olvas arabul, akkor el tud helyezkedni valamelyik mecsetben.
- Ez hányadik osztálytól jelent problémát?
- Vannak gyerekek, akiket rögtön az első osztálytól kezdve Korán-iskolába íratnak. Van, akit az alsó tagozat után visznek el az állami iskolából.
- De hát Oroszországban nem kötelező az iskolai oktatás?
- Kötelező, a törvény érvényben van, de ez a káosz, ami egész Oroszországban uralkodik, érinti az általános oktatást is. És sajnos a pedagógusok általános színvonala nagyot zuhant. Pedig ahhoz, hogy a gyerekek ne álljanak a terroristák, szélsőségesek közé, emelni kellene az oktatási színvonalat. Persze Mahacskalában, a köztársaság fővárosában, ahol az értelmiség koncentrálódik, a művelt szülők igyekeznek világi képzést adni gyerekeiknek. De vidéken más a helyzet. Akik csak nemrég jöttek le a hegyekből, mert ott minden befuccsolt, az állattenyésztés, a földművelés, a kolhozok, minden, nos, ők szívesen adják gyerekeiket Korán-iskolába, majd medreszébe. Hogy valamilyen munkájuk legyen. És később esetleg eljussanak egy arab országba.
Az iszlám oktatási kínálat meglehetősen nagy. A köztársaság északi részén fekvő 120 ezer lakosú Haszavjurtban a számtalan mecset mellett több medresze - felsőfokú iszlám képzést adó tanintézet - is van. Ide azok a fiatalok jönnek, akik az általános munkanélküliség láttán a biztosabbnak tűnő egyházi pályára készülnek. Öt hosszú évet húznak le ebben a szigorú intézményben, meglehetősen rövid pórázra fogva. Az ügyeletes tanár rövid úton kitessékel, amikor csak úgy - rektori engedély nélkül - beesem az egyik helybeli gazdag kereskedő építtette új medreszébe, de néhány barátságos diákkal sikerül a portásfülkében titokban szót váltanom.
- Teológus, fordító, lehet, hogy imám leszek, egy mecsetben dolgozom majd, de tovább is tanulhatok. Például külföldön: Törökországban, Szaúd-Arábiában - mesél terveiről egy 20 éves diák. - A nap az imával kezdődik. Télen ötkor, nyáron háromkor, fél négykor kelünk, aztán ima, utána Korán-olvasás, testgyakorlás, fél óra reggeli, aztán ebédig a déli imáig tanulás, aztán megint órák. Az esti ima után rövid szabad idő, aztán lefekvés. Az épületből csak valamilyen megbízással és a nevelők engedélyével mehetünk ki. Kezdetben nehéz volt, de két hónap alatt hozzá lehet szokni.
- Önök még a szovjet időkben születtek. A családok vallásosak voltak?
- A vallás természetesen jelen volt, de hiányzott az igazi képzettség. A mi szüleink többsége nem sokat ért az iszlámból - mondja a jövendő mulla.
A szülők nemzedékéhez tartozik Ahmadhazsi Tagajev, a dagesztáni mufti helyettese is. Ő a kormányhű, mérsékelt dagesztáni muzulmánok egyik vallási vezetője, és arról győzködi a világi vezetést, hogy ha nem kap oktatási teljhatalmat, akkor a külföldről támogatott vahabita szélsőségesek kaparintják meg az ifjúság lelkét. Ugyanakkor sokkal jobb véleménnyel van polgártársai Allahhoz való viszonyáról, mint a Korán-tanuló diáknak.
- Nálunk Dagesztánban az alapvető iszlám tudomány megmaradt. Erősek a gyökerek, ezeket az alapokat nem olyan könnyű lerombolni. A kívülről behozott helytelen eszmék nem olyan sikeresek. A többi észak-kaukázusi köztársaságban viszont csak az iszlám formai elemei maradtak meg: a tudományos tartalom eltűnt, a hit kiürült. Mi iszlám etnikum vagyunk, és az ifjúság vonzódik az iszlámhoz, a gyökerekhez. Az a legfontosabb törekvésünk tehát, hogy az ifjúság az igazi, tiszta iszlámot ismerje meg. Ne pedig a téveszméket. Ha az állam nem avatkozik be, akkor ez a tisztulási folyamat sokáig tart.
- Önök konkrétan mit várnak az államtól?
- Azt várjuk a kormánytól, hogy tegye lehetővé a felnövekvő nemzedék nevelését vallásunk általános emberi értékeire. Mert most az állami iskolákban a gyereket először a darwinizmusra, ateizmusra tanítják, aztán nekünk át kell nevelnünk. Ez nagyon bonyolult feladat. Miért nem engedik, hogy az első osztálytól kezdve eleve az iszlámot, az iszlám kultúrát oktassuk az iskolában? Hogyan lehet szétválasztani az embert világi és vallási részre? Ha nem lesz iszlámoktatás az iskolában, akkor nagy a veszély, hogy a jelentős anyagi háttérrel rendelkező szekták elégítik majd ki a gyerekek iszlám iránti igényét.
- Ön hogyan viszonyul a saria, az iszlám törvénykezés bevezetéséhez?
- Itt Dagesztánban az emberek kilencven százaléka mohamedánnak vallja magát. Miért nem engedik meg nekem, hogy a saria törvényei szerint éljek? Milyen mohamedán vagyok, ha nem a sariát akarom? Persze bevezetésének módszerei már egész más lapra tartoznak. A saria nem enged meg semmilyen erőszakot.
- És mi van akkor a kézlevágással?
- Tudja, mindig ezzel ijesztgetnek. De miért gondolja, hogy egy kézlevágás mindennek a teteje? Ezek a törvények nagyon igazságosak, és főként a megelőzésre irányulnak. Azt mondják, a kézlevágás meg a gyilkos megölése barbár módszer. De erről szó sincs: ha egy tolvajnak nyilvánosan levágják a kezét, biztosíthatom Önt, hogy senki sem akar többé lopni. A bűn és a bűnhődés a sariában mindig megfelel egymásnak. És a büntetés elkerülhetetlen - függetlenül attól, hogy az apám vagy a testvérem követte el a bűnt, ha én bíró vagyok, kötelességem elítélni. És minden nyilvánosan történik. Az emberek látják: megszeged a törvényt, megbüntetnek. Az Önök „demokratikus" törvényeinél ki hisz a büntetésben? Néhány európai börtönben úgy élnek a rabok, mint egy üdülőben. Vagy mint otthon. Ez nem büntetés. És még valami: ha én valamilyen erőszakcselekményt követek el Önnel szemben, akkor Önnek elégtétel kell. Ez a garanciája annak, hogy az erőszak nem folytatódik. Mi köze ehhez az államnak? Kell hogy jogot formálhassak a büntetésre.
- De hát ez ellentmond az érvényben lévő orosz, illetve dagesztáni törvényeknek.
- Miért kell ezeknek a törvényeknek Oroszország egész területén egyformáknak lenniük? A különböző népeknek különböző a kultúrájuk. Mi egészen más emberek vagyunk. A mi területünkön miért nem lehet a mi népünknek megfelelő törvény? Az Egyesült Államokban ugyanazért a bűncselekményért az egyik államban így, a másikban úgy ítélnek el valakit.
- És mi legyen azzal az Ön szerint tíz százalék dagesztánival, akik nem muzulmánok? Rájuk is vonatkozik a saria?
- Szó sincs róla. Ez mindig a sértett féltől függ.
- Nos, én nem vagyok muzulmán, és megsértem Önt. Akkor ki dönti el, hogy a saria vonatkozik rám, vagy a világi törvény?
- Ezt el kell dönteni.
- Ön hol tanulta az iszlámot?
- Nekem inkább világi képzettségem van, nem egyházi. Itt Mahacskalában tanultam az orvosi egyetemen. Orvos voltam 23 évig.
- Akkor viszont az ilyen törvénykezés ellentmond hippokratészi esküjének. Ön arra esküdött fel, hogy megmentse, gyógyítsa az embereket.
- Szó sincs róla, nekem a beteget kell megmentenem, nem a bűnözőt - mondja a muftihelyettes, majd elmentében még hamiskásan odasúgja nekem: - Különben is én legfeljebb elítélek valakit, de a kezét már nem magam vágom le.
Az interjút egyébként megszakította egy telefonbeszélgetés: az egyik rokon tanácsot kért, hogy mit tegyen. Kirabolták, és a rablóról kiderült, hogy rendőr. Jelentsd fel, tanácsolta az almufti, majd eltette mobilját, és tovább ecsetelte a saria előnyeit. A dagesztáni igazságszolgáltatást persze nem nehéz felülmúlni. Hallottam olyan bíróról is, aki magához hívta mindkét felet, és licitáltatta őket: aki többet ígért, annak adott igazat.
- És tudod mit: ez még a becsületesebb megoldás, mert így csak az egyik keni meg - magyarázta ismerősöm.
A hétköznapokban persze a nagy iszlám reneszánsz nem olyan szembeötlő. Egykori párttitkárok és KGB-tisztek újabban feltűnően gyakran emlegetik ugyan Allahot, és a mullah nem hiányozhat semmilyen komolyabb eseményről, de az esküvők polgári része még a hagyományos iszlám családokban is teljesen nyugati módon, a nemek elkülönítése nélkül folyik, és a menyasszony is európai vagy inkább amerikai típusú ruhakölteményekben pompázik. Előtte pedig órákat tölt a számtalan szépségszalon egyikében. Ettől függetlenül immár felvilágosult értelmiségi körökben is divat az iszlám szabályok betartásának szükségességéről értekezni (többnyire bőséges alkoholfogyasztás közben: a bor és konyak a dagesztáni kulturális örökséghez tartozik). Ottlétemkor többször hallottam, amint újságírók, színészek, művészek is az erkölcstelen nyugati életmódot, a szexuális szabadosságot és ennek látványos szimbólumát, a most éppen divatos meztelen női hasat ostorozták: ilyet egy magára adó iszlám nő nem mutogat. Aztán Mahacskala legnagyobb színházában, egy rendkívül népszerű helyi popegyüttes koncertjén kiderült, hogy a fedetlen has nagyon is jelen van az iszlám kultúrában, mégpedig a hastánc formájában. Erre persze azt szokták mondani, hogy a hivatásos táncosok külön szakmai csoportot és normát képviselnek, de a hatalmas színpadon hat és tizenhat év közötti kislányok is ott táncoltak a lenge hölgyek csapatában, pontosabban kifejezetten erotikus mozdulatokkal riszálták magukat. Valamiért ez belefér a normákba, bár igaz, mohamedán vallási méltóságokat nem láttam a nézőtéren. Viszont annál több politikust. Ez egyébként a népzenei elemeket a rockkal keverő együttes leghosszabb produkciójából, a szponzorok bemutatásából is kiderült. Az együttes vezetője bámulatos memóriával vagy öt percen keresztül sorolta mindazokat, akik nélkül ez a valóban kirobbanó sikerű produkció nem jöhetett volna létre: a jelen lévő dagesztáni kulturális és tájékoztatási minisztert, a modern színpadi technikát finanszírozó vállalatot, magánszponzorokat nagyjából abban a stílusban mutatják be, ahogy egy profi bokszmeccs résztvevőit, majd ismét a politikai szféra következett:
- Éppen most léptünk be mind az öten az általunk leginkább szeretett pártba, az Egységes Oroszországba. E párt aktivistái is itt vannak a teremben, tapsoljuk meg őket! Éljen az Egységes Oroszország, és éljen a legklasszabb farmerbolt, a Jeans Village! Külön köszönet a pénzügyminiszternek, aki családjával együtt itt van közöttünk, és tapsot kérek a derbenti húskombinát igazgatójának is.
A zenekar tust húzott. A közönséget mindig újabb tapsviharra ragadtató sztár külön-külön megünnepeltette a helyi és országos televíziós csatornákat - szám szerint kilencet -, majd az újságok után rátért a rádiókra. Művészet, üzlet, politika és média e megható szimbiózisának demonstrációja kifejezetten jót tett szakmai önbecsülésemnek: a szeretett mahacskalai polgármestert és az énekes erényeket is csillogtató népszerű képviselőt csak a rádiósok után tapsolták meg.
 
 

Az írás a Magyar Rádió Világóra című adásában elhangzott riportok felhasználásával készült.
* Azóta az elnökségért folytatott harc eldőlt. Putyin javaslatára a köztársasági parlament saját volt elnökét, Muha Alijevet választotta meg Dagesztán elnökévé.
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk