Grendel Lajos
Acerbi és Gorbacsov
Rosszkedvem naplója, 2006. március
Nem vagyok nagyon jártas az olasz irodalomban, a 19. századiban pedig alig-alig, így talán megbocsátható nekem, hogy Giuseppe Acerbiról sem hallottam a közelmúltig. Acerbi egyébként nem is volt szépíró - vagyis hát úgy nagyon a margón, mivel útirajzokat és tanulmányokat írt. 1773-ban született Castel Goffredóban, egy lombardiai kisvárosban Mantova mellett, s ugyanitt halt meg 1846-ban. A Pallas Nagylexikona szerint miután beutazta Skandináviát, ő volt az első olasz, aki egészen az Észak-fokig eljutott. Ő alapította meg Milánóban a Biblioteca Italianát, majd 1826-ban ausztriai főkonzul lett Egyiptomban. Csavargásai során Magyarországra is eljutott, látta az akkori Pozsonyt és Pest-Budát, valamint a Balaton vidékét. Útirajzaiban, természetesen, magyarországi élményeit is megörökítette.
Mindezt most azért bocsátom előre, mert tizennégy évvel ezelőtt Castel Goffredo polgárai gondoltak egy merészet. Irodalmi díjat alapítottak, amelyet Acerbiről neveztek el, a 11 ezer lakosú kisváros leghíresebb szülöttéről. Azóta minden évben a világ valamely országának vagy nyelvének a közelmúltban olaszra fordított művei közül egy előzsűri kiválaszt hármat, és ezeket ott helyben megversenyezteti. A három könyv közül az egyik végül elnyeri az Acerbi-díjat. Ebben az évben a goffredóiak választása a magyar irodalomra esett. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy Sz. és Z. könyve mellett harmadiknak szerénytelenségem Einstein harangjai című regényét választotta ki az előzsűri.
De nem azért írom e sorokat, hogy hencegjek. Irodalmi díjak tízezrével vannak szerte a világban, fontosak és kevésbé fontosak. Ami az Acerbi-díjban igazán megkapott, az a díj elnyerésének számomra teljesen egyedülálló módja. A dolog két (illetve három) fázisban zajlik. Először is - tél végén - meghívják a jelölteket, akik bemutatkoznak a helyi polgárok színe előtt a goffredói városházán a polgármester(asszony) jelenlétében. Majd mind a három szerző könyvét szétosztják kétszáz (!) különböző rendű, rangú és korosztályú polgár között, beleértve a helyi elmegyógyintézet néhány lakóját is, ami az Einstein harangjaira nézve kifejezetten kedvező körülmény lehet. A napot ezután írók és olvasók közös dínomdánommal fejezik be. A tavaszi és nyári hónapokban a kétszáz kiválasztott elolvassa a könyveket, és titkos szavazással eldönti, hogy kié lesz az Acerbi-díj. A második fázisban (június vagy július) az írók meglátogatják az elmegyógyintézetet, ahol szintén bemutatkoznak, és igyekeznek jó benyomást kelteni. Úgy hírlik azonban, hogy - legnagyobb sajnálatomra - ez a vizit az idén elmarad. Végül ősszel meghívják a győztest, aki a goffredóiak költségén sütkérezik néhány napig a dicsőségben, miközben, természetesen az ő jelenlétében, felolvasnak a művéből néhány mantovai alap-, közép- és főiskolán, valamint az azilumban is.
Csak az szomorít el egy kicsit, hogy ezt a kedves, rokonszenves játékot nem mi találtuk ki. Ámbár talán még így is megérné lekoppintani, főleg hogy EU-s pénzeket is lehetne szerezni rá.
Rövid hír a tévében: Mihail Gorbacsov hetvenöt éves lett. Az általam olvasott hírlapokban meg sem említették az évfordulót, vagy talán csak az én figyelmemet kerülte el valamely eldugott helyen egy rövidke hír? Huszonegy évvel ezelőtt emelkedett a csillaga a legmagasabbra, s augusztusban lesz tizenöt éve, hogy megszűnt tényezője lenni a világpolitikának. Nyugaton változatlanul népszerű Gorbi, hazájában a legtöbbek szemében kétbalkezes áruló (afféle orosz Károlyi Mihály), aki elkótyavetyélte a világbirodalmat, és semmit sem kapott érte cserébe. Hogy mi, az egykori szovjet csatlósállamok polgárai, ma demokráciában élhetünk, szabadon utazhatunk bárhová a világba, hogy nem ülnek a nyakunkon megszálló csapatok, jórészt neki köszönhetjük.
Bevallom, tisztelője vagyok az egykori szovjet pártfőtitkárnak és elnöknek, annak ellenére is, hogy azt hiszem, úgy a lelke legmélyén ma sem igazán demokrata - legalábbis nem a mi nyugat-európai fogalmaink szerint. Ha valóban demokrata lenne, nem dicsérné Lukasenkót, de talán még Putyint sem. De mégsem autoriter személyiség, ha az lenne, nem csúszott volna olyan könnyen ki a hatalom a kezéből hatéves kormányzást követően.
Lehet, hogy most nagyot tévedek, de úgy gondolom, hogy bukásának a legfőbb okát nem külső körülményekben, nem is elsősorban a birodalom korhadtságában, hanem a személyiségében kellene keresni. Mint a hatalom legfőbb ura, legalább annyira volt értelmiségi, mint pártfunkcionárius, szemben a nála jóval liberálisabbnak tűnő Jelcinnel, akit nem kedvelt, hogy az olyan tökfejekről, mint Honecker, Jake¼, Ceausescu vagy Zsivkov, ne is beszéljünk. Nem volt fantaszta, mint Lenin, sem vérszomjas, mint Sztálin, nem verte cipőjével a pulpitust, mint Hruscsov, nem volt középszerű pártbürokrata, mint Brezsnyev, sem rozzant, alkoholista aggastyán, mint Csernyenko. Nem volt orosz imperialista, mint az összes többi elődje. Ő nem bevonult, hanem kivonult", így nyújtván valódi baráti segítséget az elődei által leigázott államoknak. Egy diktatúra élén állva nem volt valódi diktátor. Szépen, módszeresen, lépésről lépésre szerelte szét a világtörténelem egyik legbrutálisabb totális diktatúráját. Mindnyájunk nagy szerencséjére ellenfelei későn eszméltek.
Az én olvasatomban Gorbacsov a 20. század egyik legjelentősebb politikusa. Paradox módon nem a tetteinek köszönhetően, hanem azért, amit nem tett meg, holott hatalmában állt volna megtenni: további évekre, esetleg évtizedekre kitolni a hidegháborút, annak minden veszedelmes következményével.