←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Végel László

Pannon nárcisz

Kölnből vonattal utazom Berlinbe. Szinte félóránként változnak az időjárási viszonyok, a ragyogó napsütést egyszeriben kisebbfajta hóvihar váltja fel, majd borús, ködös német táj tárul elém. Ilyesmit csak a régi Jugoszláviában tapasztaltam, amikor borongós időben elindultam Újvidékről, és félnapi utazás után a verőfényes Isztria-félszigeten találtam magam. Útközben hóvihar tombolt, majd ragyogott a nap, s egy váratlan pillanatban zivatar vonult át a tájon. Akkor is és most is, amikor Németország nyugati részéből az északkeleti országrészbe érkezem, valahogy ijesztőnek és idegennek érzem a természetet. Érzékszerveim kifinomultak, egyfajta feszültség és pánik vett erőt rajtam, amelynek az eredetét sohasem tudtam behatárolni. Eközben megérlelődött bennem a felismerés, hogy a pánik élménye, legalábbis a prózában, üdvös és nagyon fontos szövegformáló erő. Át kell élni egy megpróbáltatást, amelynek nyűge alatt az ember másképpen látja a világot, mint addig. Még a szavak súlyát is másképpen érzékeli. Pániknak nevezem az érzést, bár bonyolultabb fogalmakkal is élhetnék. Írhatnám azt is, hogy a pánik abban a pillanatban uralkodik el az emberen, amikor rádöbben saját jelentéktelenségére és semmisségére, rombolva az írói önbizalmat, az íráshoz nélkülözhetetlen narcizmust. A természet idegensége segített a belső egyensúly megteremtésében, miközben tudatosodott a felismerés, hogy nemcsak bennem élnek baljós érzések, hanem odakinn is.
A Pannon Alföldön sohasem tapasztaltam ezt az idegenséget. Az elmúlt két évtizedben Újvidék és Budapest között ingázva szinte havi rendszerességgel volt alkalmam a pannon tájélményen töprengeni. Felfedeztem például, hogy van egy lényeges különbség az erdélyi és a pannon írók tájélménye között. Az erdélyiek ugyanarról az élményről szólnak, amellyel az utazásaim során magam is szembesültem, a pannon ember viszont a nem gyakori, vagyis inkább ritka kivételektől eltekintve vagy észre sem veszi a tájat, vagy pedig a banalitás határait súroló bizalmaskodó hangnemben ír róla. Ha a tájról van szó, akkor még azok az írók és költők is behódolnak a konvencióknak, akik minden másban szétrobbantják vagy szétszerelik őket. Bodor Ádám prózájában akkor is érzékelem a táj nyugtalan dallamát, baljós színeit, amikor, mondjuk, a diktatúráról ír. Nyomasztó világa beleolvad a tájba, mert a táj bensőségessé vált, befészkelte magát mondatai dallamába. A pannon táj szelíd, nem tör be az ember lelkébe. Inkább a narcizmust inspirálja. A baljós többlet csak a pannon limesen tárul fel: a Dunántúlon, a Felvidéken vagy egészen lenn, Bácska legdélibb szegletében, amelyre a Fruska gora lejtőin átlopakodó, balkáni hegyormok árnyékai ereszkednek le.
Néhány napos berlini séta után, újvidéki tapasztalataim meg szeizmográfom birtokában kezd megvilágosodni előttem a magyar írók berlini nosztalgiájának titka is. Gyökere talán a két város hasonlóságában rejtőzik, pontosabban abban a lehetőségben, hogy hasonlókká válhatnak. Tulajdonképpen számos jel mutat arra, hogy Budapest Európa déli részén olyan jelleget vehet fel, mint Berlin északon. A hasonlóságot a budapesti utcákon és tereken érzékelem, vagyis a tömegben. Ha betérek egy kávéházba vagy cukrászdába, szembetűnők a különbségek. Budapest nagyváros, de a közélet ezt még nem tükrözi. A berlini nagyvárosiasság spontán és fesztelen, és nincs szüksége modorosságra, ezzel ellentétben Budapesten túlteng a mesterkéltség, ahogy városias arculatát akarja reprezentálni. A pannon nárcisz belopakodott a városba. A legtöbb berlini kávéházban akaratlanul is otthonosan érzem magam, Budapesten nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az otthoniasság művi, még akkor is, ha nagyon törekszem otthonosan érezni magam. Mindenben, tehát még abban is, ami számomra rokonszenves, valamiféle túlzást érzékelek. Természetesen sejtem az okát: Budapest bizonytalan önmagában, ezért túlkapásba bonyolódik, hogy azzal domborítsa ki nagyvárosias mibenlétét. Nincs szükség a görcsös bizonygatásra, hiszen európai nagyváros, azonban felismerhető a bizonyítás sanyarú kényszere. De így van ez sok más dologgal is. Magyarországon az embernek külön kell hangsúlyoznia, hogy magyar. Berlinben vagy Párizsban erre nincs szüksége sem a németnek, sem a franciának.
Már negyven esztendővel ezelőtt érzékelhető volt ez az ellentmondás. A hatvanas évek második felében figyeltem fel egy bizarr jelenségre. Amikor Párizsban és Rómában divatba jöttek a miniszoknyák, hamarjában sikk lett Belgrádban és Újvidéken is. Budapesten valamennyit késett az új módi, semmiképpen sem bosszantóan sokat, de tény, hogy késett. Ámde amikor végül mégiscsak beköszöntött, a miniszoknyák sokkal kurtábbakra sikeredtek, mint Párizsban vagy Belgrádban. Miért? Mert a túlzással kellett kompenzálni a lemaradást.
A pannon városok stílusához hozzátartozik a bizonytalanságból fakadó túlzás, mert nincs megbízható határvonal a város és a táj között. Elveti a sulykot, hogy a határvonal, a különbség kirajzolódjon.
Szembetűnő ez a jelenség az irodalomban is. Néhány hónapi németországi tartózkodásom idején nagy érdeklődéssel olvasgattam a német újságokban, folyóiratokban megjelenő kritikusok bírálatait az új német regényekről, könyvekről. Az egyik bírálat szerzője az egyik művet majdnem remekműnek nevezi, a másik csak jónak és figyelemre méltónak. A harmadik sajtóorgánumban megjelent írás ugyanazt a művet erőtlennek nyilvánítja vagy elmarasztalja, még akkor is, ha az illető író nagy tiszteletnek örvend. Nincs egy olyan érték sem, amelynek ne lenne értékes alternatívája. Ezen a ponton kezdődik egy kultúra változatossága, gazdagsága. Ugyanebben az időszakban Budapesten szinte egymás után jelentek meg a remekművek, s már-már arra kellett gondolnom, hogy beköszöntött a remekművek időszaka. Pedig nem erről van szó, hiszen értékes, szavahihető, általam is becsült kritikusok vélekednek így, akik színvonalasabban érvelnek, mint a német kritikusok. Ugyanarról a miniszoknya-effektusról van szó: késik a modernitás, azért még a fáknak, a köveknek is modernnek kell lenniük. Európa nem tartja számon irodalomtörténetünk remekműveit, ezért ma szinte naponta remekműveknek kell születnie. Vagy-vagy! Az antinomikus gondolkodásforma gyökerei tehát mélyek, lehet, hogy a síkvidéki nárcizmus is inspirál bennünket, mert nem látjuk a hegeket, csak elképzeljük őket, ami azonban kevés ahhoz, hogy érzékelni tudjuk az átmeneteket. Nem érzékeljük a változatosságot, a sokszínűséget, azt, hogy sok-sok pólus létezik. Nem csak kettő! Még szerencse, hogy közben születnek nagyon értékes művek.
Berlinben napsütés fogadott, s egy rövid csatangolás után az első dolgom volt beülni a metróba. Valamikor a nyolcvanas évek közepén jártam életemben először Berlinben. Akkor még kettéosztott város volt. Gyakran utaztam földalattival azon az útvonalon, amely Kelet-Berlinen vezetett át, és megrökönyödve bámultam a kihalt, elsötétített kelet-berlini megállókat, ahol sohasem állt meg a szerelvény. A látvány hipnotikus erővel hatott rám. Szentül hittem, hogy a föld alatti üregekben fegyveres katonák őrködnek. Ezzel a benyomással kezdtem ismerkedésemet Berlinnel, s vagy egy hónap alatt éppen ennek köszönhetően döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok a német világról.
Közép-európai és magyar kulturális hagyományaim folytán a német kultúra állt hozzám legközelebb, és sokszor éppen ez tett óvatossá a francia gyökerű avantgárd kísérletekkel szemben. A hatvanas években mindent faltam, ami Nyugatról jött, a francia kultúra elkápráztatott, de emberileg a német döbbentett meg igazán. A félhomályos metróállomásokon értettem meg valójában, hogy miért. Csak a kultúrát ismertem, de a német világot nem, hiszen egész gyerekkoromat, ifjúságom legérzékenyebb szakaszát is ma már egyértelmű, érthetetlen németellenesség szőtte át. Nemcsak az oktatást jellemezte, hanem az egész közéletet, sőt az emberek magánvéleményét is. Ezért fordulhatott elő velem, hogy a német kultúrához ragaszkodtam, de a német világtól idegenkedtem. A berlini metróban értettem meg, hogy egész világomat voltaképpen a kultúra és a valóság kettőssége jellemzi. Úgy nőttem fel, hogy szüntelenül ezzel a kettősséggel viaskodtam.
Tulajdonképpen 1985-ben, vagyis az első, csupán pár hetes berlini tartózkodásom idején szembesültem a kisebbségi kultúra mélyebb és rejtettebb dimenzióival. Mert azok a kánonok, amelyeket addig propagáltak, utána is terjesztettek, csak elfedik vagy elkendőzik a lényeget. A kánonok szerint a kisebbségi irodalom a helyi közösség szenvedéseit ábrázolja. Ezért keresték a helyi Sütőket, s ebben az igyekezetben volt is sok igazság meg jóindulatú megértés. Aztán, főleg a rendszerváltás után, a másik is polgárjogot nyert, a helyi hagyományelvűséggel szemben keresték a helyi modernt, melynek hermetizmusa sokszor komikus volt. Ez nyilvánvalóan emancipációt jelentett, hiszen kivette a kisebbségi irodalmat az egyik skatulyából, miközben észre sem vette, hogy a másikba helyezte. Csak egy dolog maradt megválaszolatlan: a lényeg, amit Deleuze és Guattari mutatott ki Kafkával kapcsolatosan, hogy Kafka német nyelve egy kisebbség nyelve volt, s Kafka ezzel a puritán kisebbségi nyelvvel építette fel megismételhetetlen világát. A nyelvre helyezném a hangsúlyt, mert a kisebbségi szavaknak, vagyis ennek az anyanyelvnek van egy másik, titokzatos holdudvara. A másik nyelv. A Másik, amely figyel. Ami az egész „irodalmi gép" - hogy Deleuze terminusával éljek - működését befolyásolja. Egy magyarországi magyar író zsigereiben nem él a tudat a másik nyelvről, amely figyeli őt. Ez az egyetlen és fontos irodalmi különbség, a többi csak politika vagy szerepjátszás. A kisebbségi irodalom a kisebbségi mondattal kezdődik, csakhogy ezt hálátlan és nehéz vállalni. Némi többletet jelent ugyan, ám a többlet olyan, mint a bilincs.
Még magamban sem határoztam el, hova térjek be először. Budapestre vagy Újvidékre? A Ferihegyi reptéren még eldönthetem a dilemmát, s indulhatok Budapest vagy Újvidék felé. Berlinben távol vagyok mindkettőtől, tehát elkerültem a szokásos csapdát, amelybe eddig rendszerint beleestem. Mert ha Pesten tartózkodtam, folyton arra kellett gondolnom, hogy mikor indulok Újvidékre. Újvidéken meg számolgattam a napokat, hogy mikor indulok már Pestre. Berlin kellős közepén elkap a pánik. Mi lesz velem, ha egyszer hazatalálok?
Magyarországon immár tombol a választási kampány. Könnyű lenne a középúton fölényesen legyinteni. Az egyik se, a másik se, hallom a kiábrándulás keserű hangjait. Ez most egy kicsit modoros értelmiségi divat lett. Csak az a baj, hogy középút, sajnos, Magyarországon nincs. A középutat az ide-oda ingázók tették értelmetlenné.
Ellenben Újvidéken azon töprengek, hogy bár lenne mégis valamiféle középút. Mert a tomboló magyarországi választási kampány begyűrűzik a Vajdaságba is. A kisebbségi politikusok óvatosan figyelnek, kivárnak, mérlegelik, hogy mikor, melyik pillanatban evezzenek át a győztesek oldalára. De ehhez tudniuk kell, hogy kik lesznek a győztesek. Ideiglenesen ez a lesben állás köti le minden energiájukat, hiszen ennek sikerétől függ, hogy ki lesz az anyaországi támogatás fő újraelosztója. Kinek a szalmazsákjában kötnek ki a guruló forintok? Erről már nyilvánosan is beszélnek. Ezek a dolgok a közelmúltban is így történtek. Négy évvel ezelőtt az egyik vezér még a pártját is jobbközépnek nevezte, mert azt sejtette, hogy a Fidesz győz, de aztán elhatárolta magát mindentől, mondván, hogy permamens vitában állt Orbánnal. A másik verte a vasat, hogy hithű magyar létére, nem fog belépni az áruló Medgyessy-kormány országába, de kisvártatva Budapestre rohant kuratóriumi ülésekre. Világnézetet lehet cserélni, de kuratóriumi posztot nem. Ezek az emberek arról már tudomást sem vesznek, vagy hidegen hagyja őket, hogy a kisebbségi magyar választópolgárok egyre kevesebben járulnak az urnák elé, hogy a kisebbségi pártokra szavazzanak. A választópolgároknak tele van a hócipőjük, írta Grendel Lajos ugyanitt. De ez senkit sem ejt kétségbe. Most már csak abban reménykedem, hogy egyszer Sólyom László magyar köztársasági elnök tárgyilagosan a kisebbségi bárók mellének szegezi a kérdést: - Uraim, hova tűntek a szavazópolgárok?
 
 
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk