←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

Nagy nap, kis csomó

Nem lévén otthon a lapcsinálás mindennapi gyakorlatában, csak ritkán szembesülök az igazi hírlapírók vissza-visszatérő konfliktusával: mire jó a tegnapi hír? Mire e március 15-ről írott sorok - már a választás első fordulója után - napvilágot látnak a Mozgóban, ugyan kit érdekel a közelmúlt? Ki emlékszik a miniszterelnököt a Múzeum-kertben fogadó már-már otthonosan surmó füttyöngésre? (Addigra túl leszünk vagy húsz hasonló eseményen.) Ki emlékszik majd a jeles nap körül kavargó harsány aktuállózungokra, a botrányos parlamenti ki-kivel-nem-fog-kezet tematikájú társasjátékra? És ki emlékszik a voks-zivataros április közepén az idei Kossuth- és Széchenyi-díjasok névsorára? Akkorra e mai csinnadratta halvány emléke marad csak véges kapacitású memóriánkban, és erőlködve igyekszünk felidézni azon ünnepeltek nevét, akik csak úgy szelíden jattoltak, mosolyogtak, örültek - úgy viselkedtek, ahogyan örömteli pillanatokban szokás. Netán fel tudja sorolni valaki a tavaly-tavalyelőtt jutalmazottakat? Na ugye.
Más szempontból nézve, ami e napon történik, annak sokszoros súlya van. Minden szót, ami kiszalad az ember száján vagy tollán, háromszor hasznos végiggondolni - jaj, csak úgy ne értelmezzék, hogy... jaj, csak azt ne higgyék, hogy... A futó megjegyzések, nemtörődöm gesztusok a nagy nap kontextusában nyernek más értelmet. Vigyázni kell. Én vigyáztam. Egész nap Petőfi kószált a fejemben, egyetlen sor: „Éljen Mészáros, éljen a nyakravaló!" A költemény a Mészáros Lázár hadügyminiszter elleni dühkitörés lenyomata. A hadügyér megfeddte a költőt, amiért a honvédegyenruhát hiányosan, a regulát semmibe véve hordta, Petőfi meg odacsördített. Tiszta sor.
Elmondhatom magamról, hogy a nemzeti ünnepen csakis az alkalomhoz méltó szavak és gondolatok foglalkoztattak, hiszen Petőfi fenti sorát idézgettem reggeltől estig - bár a vermet kétségkívül nem külső erők ásták nekem, hanem én magam.
Úgy esett, hogy idén én is kaptam egy medált, úgynevezett lovagkeresztet, amiről ugyan nem tudtam pontosan, micsoda, de rádobtam a ceremónia előtti napot, utánajártam, és most már képben vagyok. Frissen szerzett ismereteimet nem teszem közzé, hátha nevetségessé válok, mert rajtam kívül mindenki csípőből vágja, hogy a Magyar Köztársasági Érdemrendnek hány fokozata van, melyiket miért adják, polgári és katonai és csillagos és csillagtalan változatban - jaj, dehogy akarom égetni magam. Lovagkereszt és passz.
Nem fanyalogtam, nem játszottam el a gondolattal, hogy visszaadom, mert nem úgy, nem azért, nem akkorát és nem akkor kaptam, ami szerintem helyénvaló volna, meg sem fordult a fejemben, hogy majd nem fogok kezet, vagy mégis inkább igen, de úgy megszorítom, hogy értsenek belőle, vagy savanyú pofát vágok, vagy valamiként jelét adom sérelmemnek - igaz ugyan, hogy éppen nem voltam indignált, de hát mifelénk arról ismerszik meg az ember, hogy főállásban sértett, így hát én is találtam volna okot, ha éppen akarok... Egyszóval mindez nem történt. Történt viszont, hogy szívemre vettem családtagjaim intését: elértem a kort, amikor az ember - némileg megalkuvó módon, korábbi elveinek és gyakorlatának enyhe revíziójával nyakkendőt köt egy ilyen alkalomra. Ez negyedszer történt velem életemben, az első kettőre most nem térek ki, ám a harmadik a nagy-britanniai magyar kulturális évad, a Magyar Magic nyitófogadása volt.
Közvetlenül londoni utam előtt, amikor telefonon tisztáztam a részleteket a londoni kulturális intézettel, felhívták a figyelmemet, hogy a nyitóeseményen ott lesz a királyi család egyik tagja, a kenti herceg, következésképpen az illő öltözet elengedhetetlen. A szelíd, ám mégis egyértelmű hangsúlyokból azt vettem ki, hogy laza ruházkodásomat általában véve nem találják méltónak az évad művészeti kurátorához, és most ki kell tennem magamért. Értettem a szóból. Nincs kecmec: nyakkendő. Alig néhány óra az utazásig, és a lakásomban mindössze egyetlen nyakkendőt találtam, egy tíz évvel korábbi születésnapi ajándékot. A minta egy fotó nyomán készülhetett: bordó háttérben ezüstszín fák között lihegő maratoni futó, a negyvenedik kilométer táján járhat, igen realisztikus nyelve igen nagyon kilóg. Úgy éreztem, nem ez az igazi. Elrohantam apámhoz, és sietve elkértem egy decens darabot. Londonban, a szállodában a megnyitó előtt néhány perccel fájón belém hasított az, amit mindig is tudtam, de eddig nem törődtem vele: nem tudok nyakkendőt kötni. Ugyanazon az emeleten lakott Görgey Gábor, akkor már nem volt miniszter, így hát skrupulusok nélkül, pusztán az írói szolidaritásra építve kérhettem, hogy segítsen. Végigmért némán. Ilyen esetekben fölösleges a szó, egy tekintet elég. Pironkodva álltam. Végül azt felelte, rendben, de ezt itt nem hajlandó megkötni - nem ismétlem, mit mondott az apám nyakkendőjére. Viszont kinyitotta a szekrényét, és hosszan válogatott - három napra jöttünk, de ő komoly útikészlettel érkezett -, majd kiválasztott egy elegáns sötétkéket, és azt mondta, háttal neki, roggyantott térddel álljak, mert idegennek ő csak úgy tud. Megkötötte. Abszolváltuk a megnyitót, a kenti herceget - nem azért mondom, de elég lehangoló nyakkendőt hordott -, és amikor én hálálkodva vissza akartam adni a ruhadarabot tulajdonosának, egyetlen legyintéssel nekem ajándékozta.
Egy évig nem bontottam ki a csomót - hátha a Magyar Magic záróünnepségén ismét szükség lesz rá. De nem volt.
Eltelt egy újabb év, eljött a lovagkereszt, és én egész öltözködési stratégiámat arra építettem, hogy a Görgey-csomó érintetlen. És az utolsó pillanatban kiderült: nyoma sincs. A kék nyakkendő összehajtogatva hevert a szekrényben. Rögtön tudtam, hogy ki támadott hátba. A Marika. A takarítónők göcsörtös rendszeretete! Nyilván éveken át kísértette a látvány, hosszan kerülgette, rakosgatta ide-oda, azután egyszerre csak nem bírta cérnával, orvul rávetette magát és kioldozta a csomót.
Ott álltam valami öltönyféleségben, elszántan, hogy ezúttal, éltemben negyedik alkalommal megadom a módját, élek az alkalommal és megindulok az életkorommal óhatatlanul együtt járó szolid konzervativizálódás útján, erre tessék. Ekkor kezdtem hajtogatni: „Éljen Mészáros, éljen a nyakravaló!" A ceremónia előtt még indexeket írtam alá a Színművészetin, gondoltam, majd ott megkérek valakit. Belső zsebemben a nyakkendővel rohantam a Szentkirályi utcába, az aulában szignáltam a leckekönyveket, és közben fél szemmel méregettem a diákokat: talán közülük valaki? De nem találtam sem alkalmas embert, sem alkalmas pillanatot. Azután felmentem a titkárságra. A tanulmányi titkár asszony azt mondta, a férfiak ugyan elég könnyen kiismerhetőek, ám van egy mélyen őrzött titkuk, amit ő speciel nem tudott megfejteni soha, és ez éppen a nyakkendőkötés. Nem tud segíteni. De majd talál valakit. És azzal energikusan kézbe vette az ügyet. Itt van például egy kollegina a gazdasági osztályról, az húsz évig volt férjnél, azalatt csak megtanulta. És már tárcsázta is. Ám a gazdasági osztályról elutasítottak bennünket: nem, a kollegina húsz év alatt sem tudta megtanulni. A titkár asszony nem hagyta magát, felhívta a hangtechnikát - a gúnyos nevetés kihallatszott a kagylóból -, azután kérdőre vont egy arra kódorgó PhD-hallgatót, aki szinte elborzadt a gondolattól: nyakkendő?! - majd két újabb telefon következett: hiába. A művészeti felsőoktatás fellegvára diadalmasan visszaverte az ókonzervatív rohamot.
És akkor, amikor már minden veszni látszott, belépett a titkárságra Bosnyák Miklós a gyártástól. Kérdezni, kérni sem igen kellett, azonnal átlátta a problémát, azután két másodperc alatt három mozdulattal a gallérom alá bogozta a kék szalagot, a csomó laza volt, elegáns mégis. Azzal hátba ütött: mehetsz. Soha még ilyen kínosan hosszan húzódó gond ilyen rövid idő alatt nem oldódott meg.
Az Iparművészeti nagycsarnokában, ahol egyre lankadó taps közepette egy hadseregnyi kitüntetett vette át a százféle díjat, amikor rám került a sor, a kézfogáskor eszembe ötlött, hogy a pillanat egy bizonyos csökött, monomániás szemszögből - mely ekkorra kétségkívül elhatalmasodott rajtam - úgy is leírható, mint a jelen kormánykoalíció első és utolsó kulturális minisztere nyakkendőjének találkozója. Az összejövetel fényét csak emelte, hogy a kék nyakravaló eredeti tulajdonosa ugyanezen a napon lett Kossuth-díjas.
Azután ettünk. Rengeteg jó ismerős és néhány barát. Például Barna Imre, aki nem tudta hova tenni a József Attilát, mígnem némi szabódás után besuvasztotta az asztal alá, hogy felszabadult kezével végre kést-villát ragadhasson. Takács Feri, aki az Irodalmi Múzeumból jött át, ahol átvette a magáét. És mások. Én meg néztem őket. Megtisztelve - végül is igen jó társaság. Nem kérdéses, hogy ezek fölöttem állnak mind. Nem az elismeréseik, nem a műveik, fordításaik, esszéik miatt. De hogy a francba van, hogy ezek mind tudnak nyakkendőt kötni?! Éljen Mészáros.
 
 
 
 
© Mozgó Világ 2006 | Tervezte a pejk