Kulissza csak

Schmidt Mária az egyik legismertebb jelenkortörténész ma Magyarországon. Igaz, nevét nem annyira történetírói munkássága vagy egyetemi oktatói tevékenysége, hanem a politikai élet nemzeti-konzervatív oldalán való közszereplései, publicisztikái, visszhangos állásfoglalásai és nem utolsósorban közvetlen politikai szerepvállalása fémjelzik. A tény azonban, hogy Schmidt 1998 és 2002 között a miniszterelnök főtanácsadója volt, hogy a Terror Háza kitalálója és alapító igazgatója, az ott folyó emlékezetpolitikai tevékenység és múltidézés vehemens védelmezője, nem teszi sem fölöslegessé, sem lehetetlenné, hogy történetírói munkásságát vagy legalábbis alább szemlére kerülő munkáját önmagában vegyük szemügyre. A mai magyar nemzeti-konzervatív történetírás létező jelenség, amelynek teljesítményét, célszerű, sőt fontos szakmai diskurzus tárgyává tenni.

Schmidt Máriát - s ebben a jelen kötet (A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Hitek, ideológiák és hírszerzők a XX. században) előzményei legalább annyira szerepet játszottak, mint politikai nyilatkozatai - ma már nemzetközileg is széles körben ismerik. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója óta számos kötet szerzője, társszerzője, szerkesztője, tanulmányai jelentek meg magyar és idegen nyelven, nemzetközi konferenciák szervezője, illetve előadója itthon és külföldön. Ha Magyarországon valami történik a közelmúltban - és elég gyakran történik -, külföldi tudósítók, szakértők magától értetődően kikérik a véleményét, s bízvást számíthatnak rá, hogy a főigazgató asszonytól karakterisztikus, érdes, mindenesetre könnyen idézhető megfogalmazásokat kapnak - legyen szó múltról, jelenről és jövőről. Messziről jöttek számára az a fajta megosztottság, amely - ha nem is a választási aritmetika szerint - a magyar szellemi életet is jellemzi, egyszerűen realitás.

A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején Schmidt elsősorban a hazai zsidóság történetéről szóló forráspublikációival és feldolgozásaival volt jelen a magyar történetírásban. Ezután tért át az 1945 utáni hazai történelemre. Monografikus összefoglalásra erről ez idáig nem vállalkozott, könyvei hoszszabb-rövidebb esszék és publicisztikák gyűjteményei, utóbbiak főként a Magyar Nemzet hasábjain jelentek meg. Habitusának egyik meghatározó vonása, hogy a vita közegében érzi jól magát, mégpedig olyan vitákban, amelyek akár nyelvi kereteiket, akár gondolati horizontjukat tekintve nemigen értelmezhetők tudományos diskurzusként. Pedig e vitákban nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a jelenkori magyar történelem újraértékelését, sőt a kilencvenes évek magyar historiográfiájának revízióját. Az újraértékelés motívumainak meghatározásával, illetve a szóban forgó teljesítményekre való kritikai reflexióval azonban adós maradt. A mostani monográfiát már csak ezért is vettem kézbe nagy várakozással, mert úgy tűnt, ez alkalommal terjedelmesebb narratívában szándékozik egy történeti probléma bemutatására, s talán válaszokat is javasol.

Ráadásul igen összetett kérdésre. A könyv ugyanis a hidegháború korai szakaszának két nevezetes csomópontja, az 1948-50-ben az Amerikai Egyesült Államokban zajló Alger Hiss-ügy és az 1949-es magyarországi Rajk-per összefüggéseinek megvilágítását ígéri. Az összefüggés Schmidt Mária szerint a két nagyhatalom egymás ellen irányuló hírszerző (kém-) tevékenységének, egész pontosan az Egyesült Államok ellen, Amerikában tevékenykedett szovjet kémhálózatok sikerében, illetve kudarcában rejlik. Sztálin kémekkel rakta tele az amerikai stratégiai döntéshozatal legfontosabb intézményeit. A háború alatt, de kiváltképpen utána, ahogy a szuperhatalmi rivalizálás mind jobban kibontakozott, az amerikai elhárítás megkezdte a hálózatok felgöngyölítését, amiben komoly segítséget kapott az átálló szovjet ügynököktől, akik többnyire tudatára ébredtek, hogy évekig a rossz oldalán álltak.

El kell ismerni, ezt a kérdést a magyar nyelvű szakirodalomban eleddig inkább csak érintették, átfogóan nem tárgyalták, úgyhogy Schmidt Mária munkája úttörő jellegűnek tekinthető. A magyar kémkönyv-piac jobbára fordításokon él, hiszen a nemzetközi hírszerzés hidegháborús története Nyugaton (Egyesült Államok, Németország) és Oroszországban egyaránt rendkívül népszerűnek számít, az áruházak polcai roskadoznak a leleplezésektől, merénylettervektől, nyugállományú hírszerző tábornokok és dezertált ügynökök emlékirataitól meg a mindenféle „elemzésektől" - bár a színvonal finoman szólva egyenetlen. Az akadémiai körök többnyire a lektűr kategóriájába (esetleg alá...) sorolják az ilyen irományokat. Sok esetben alappal, de nem mindig. David Holloway vagy Amy Knight munkái meggyőzőek abban a tekintetben, hogy lehetséges történészi analízis a titkosszolgálatok dokumentumainak felhasználásával, sőt e dezinformációra építő homályos világ egyik-másik zuga igenis kivehető. Schmidt Mária benyomásom szerint behatóan ismeri ezt a sokarcú irodalmat - kár, hogy kritikai szemléjükre könyvében nem vállalkozik. Ez Magyarországon igen fontos misszió lenne.

És persze az ilyen kritikai szemle megalapozná, „beágyazná" saját téziseit. A jelek szerint azonban úgy véli, ezek a tézisek enélkül is igen szilárd lábakon állnak.

Az egyiket Schmidt Mária már több mint tíz évvel ezelőtt felvezette. Alger Hiss keleti parti, Harvardon végzett külügyi tisztviselőt, a Roosevelt-kormányzat egyik kulcsemberét 1948-ban azzal vádolta meg egy állítólagos régi ismerőse, sőt barátja, hogy a harmincas évek közepétől a szovjet hírszerzés ügynöke volt, ilyen minőségben vett részt a jaltai konferencián, bábáskodott az ENSZ alapításánál stb. Hisst az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé idézték, majd bíróság elé állították. Végül 1949-ben ötévi börtönt kapott - nem kémkedésért (az addigra elavult), hanem hamis tanúzásért. Bizottsági meghallgatása az egyik első egyenes tévéközvetítés volt, legaktívabb kihallgatójának egy fiatal kaliforniai republikánus képviselő, bizonyos Richard Nixon bizonyult - karrierjének sokak szerint döntő löketet adott a Hiss-ügy. Szabadulása után Hiss - feltűnő makacssággal - tovább tagadta bűnösségét. Ahogyan a különféle eljárások titkosított dokumentumai felszabadultak, újabb és újabb verziók, könyvek születtek. A Szovjetunió összeomlása után Hiss igazolást kért Moszkvából, hogy nem volt kém - és Dmitrij Volkogonov, az egyik divatos Sztálin-életrajz szerzőjének személyében akadt is, aki adott neki (utóbb aztán visszavonta). Hiss megélte a washingtoni szovjet követség és rezidentúra Moszkvába küldött, megfejtett táviratainak felszabadítását - emez úgynevezett Venona-iratok között tényleg volt is egy távirat bizonyos Ales fedőnevű ügynökről, amelynek közlései Hissre illenek. (Egyesek persze ezt is vitatják...)

Amerikai előadásaiban, ottani és hazai folyóiratcikkeiben Schmidt Mária már 1993-ban azt állította, hogy Hiss bűnösségének bizonyítékai - egyebek mellett - éppen a magyar belügy irattárában, pontosabban Noel H. Fieldnek a rehabilitációs irataiban rejtőznek. Field, a kelet-európai kirakatperek soha fel nem léptetett kulcsfigurája - maga is szovjet hírszerző a harmincas években - 1954-es szabadon bocsátása előtt hihetetlen terjedelmű önéletírásokkal öntötte nyakon az Államvédelmi Hatóságot. (A Field-iratok első, több mint nyolcszáz oldalas kötete is tavaly jelent meg németül...) Ezekben valóban említést tesz Hissről, aki be akarta volna szervezni őt is, hogy kémkedjen a Szovjetuniónak - de Field már, sajnos, addigra be volt szervezve, s ezt el is mondta Hissnek. (E ponton kedvenc könyvem egyik klasszikus fordulata jutott eszembe, amikor felderítő expedíciót szerveznek, s Micimackó megkérdezi Nyuszit: Mondjad csak, Malacka is szervezve van? - Mindnyájan - mondta Nyuszi, és elment.)

Schmidt tehát határozottan állást foglal az amerikai közéletet múlt, pártállás, világnézet stb. szerint majd hatvan éve megosztó kérdésben - nagyjából az ottani konzervatív hírlapírás fogalomkörét és érvrendszerét használva. Hiss és a hozzá hasonlók ügynökök voltak, a kommunista eszme rabjai olyanformán, ahogyan az ember például kábítószerfüggő, és elárulták hazájukat. Ennyi. Kérdés, hogy Magyarországon ez múlhatatlanul szükséges-e, de Schmidt Mária láthatólag úgy véli, igen. A jó és a gonosz birodalma közt folyó harc e nagyon helyi kérdésében (amelyet erősen átitatott az ottani politika alapvető dualizmusának logikája, továbbá felcsatolódik a McCarthy-időszak, a boszorkányüldözés emlékezetéhez) azért foglal állást ekkora szenvedéllyel, mert úgy gondolja, hogy a harc ma is folyik, az a harc (a végső...) folyik ma is, itt is.

A harci logika feleslegessé teszi a történetírói módszerek alkalmazását, hiszen a harcban nincs történeti probléma. Pedig lehetséges volna erről itt is mondani valamit. A Hiss-ügyben ma is születnek elemzések - például a harmincas évek fiatal, kvalifikált amerikai értelmiségének baloldali vonzalmairól, szovjet és kommunista elkötelezettségéről, a fasizmus amerikai percepciójával való összefüggéséről. Erről a kérdésről lehetne és kellene is mondani valamit innen - hiszen ez a mi kérdésünk is. Olyan szemléletben persze, amely a szovjet rendszert és a kommunista ideológiát kizárólag a totalitárius paradigma keretei között hajlandó elgondolni, ez nem kérdés, de nincs is kérdés. Csak érvek és adalékok, de leginkább feltétlen választás léteznek a mi és az ők, a jó és rossz örök harcában.

A munka másik fő tézise szerint a Szovjetunió az Egyesült Államokban folyó, a szovjet hírszerzőhálózat felszámolását célzó kampányra válaszul szervezte a kelet-európai kirakatpereket (így a Rajk-pert is). „Sztálin... a nagy becsben tartott amerikai hálózatáért aggódott, és hogy mentse a menthetőt, úgy döntött, hogy nagyszabású, az egész táborra kiterjedő ellenperek sorozatával tereli el a közvélemény figyelmét az USA-ban folyó leleplezésekről. Úgyis időszerűvé vált, hogy a hatalom megszerzése érdekében a második világháború után a szovjet érdekszférába került társadalmak széles rétegeivel szemben már addig is alkalmazott terrort - a szovjet gyakorlatnak megfelelően - ezen országok kommunista pártvezetőire is kiterjeszsze." (135. o.) Ez logikusan hangzik, bár a nyugati közvélemény figyelmét még Sztálinnak sem sikerülhetett tartósan Budapestre vagy Szófiára irányítani, ha egyszer New Yorkban és Washingtonban érdekes dolgok történnek, a hazai közvélemény pedig nemigen érdekelte. De a Hiss- és a Rajk-ügy ilyesfajta közvetlen összefüggését Schmidt Mária nem bizonyítja meggyőzően. Csak állítja. Bizonyíthatná közvetlen és közvetett módon. Az első „kemény", iratszerű bizonyítékokat igényelne, ám ezekkel Schmidt adós marad. Itt már nem a szovjet kémhálózat egyesült államokbeli működéséről van szó, amiről az egymást követő Freedom of Information Act-ok nyomán ezerszám szabadulnak fel a dokumentumok. Hanem a szatellitövezetre vonatkozó szovjet szándékokról, motívumokról. Amelyek dokumentumai Moszkvában találhatók, de közülük eddig igen kevés vált hozzáférhetővé, s láthatólag Schmidt Máriának sem sikerült újabbakat lelnie. Ez persze nem az ő hibája. [Az viszont igen, hogy a kilencvenes évek elején folytatott budapesti kutatásainak viszontagságait a könyv szövetébe integrálja. Schmidt két alkalommal is megemlíti (13., 216. s köv. o.), hogy kutatási engedélykérelmét a BM Történeti Irattárában elutasították. Ha ez így történt, akkor az természetesen jogtalan volt, s ha netán ebben Vásárhelyi Miklósnak, az engedélyező MTA Jelenkor-történeti Bizottsága tagjának szerepe volt, akkor hibát követett el, hiszen a kutatás mindenkinek alkotmányos joga. Ettől azonban Vásárhelyi életútjának (saját maga által elmondott) egyik mozzanatából szovjet beszervezettséget sejtetni - minden egyéb forrás, bizonyítás nélkül - szakmailag tarthatatlan, s csak a bosszúvággyal magyarázható.]

A tézis közvetett bizonyítására viszont volna lehetőség. Elsősorban a kelet-európai tisztogatásokra vonatkozó eddigi szakirodalom, eddigi elméletek kritikai revíziójára lenne szükség: rámutatni, melyek azok gyenge pontjai, ily módon verifikálva aztán a saját állításait. Ezt a deduktív bizonyítást a könyv nem végzi el, noha a szerző nyilvánvalóan ismeri ezt a nem jelentéktelen irodalmat. Így viszont a kötet második része csak egy szenvedélyesen előadott, nagyvonalú hipotézis, amelyet végül az olvasó azzal az érzéssel tehet le, hogy mindez valóban így is történhetett, de nincs meggyőzve. Számomra továbbra is úgy tűnik, hogy a tisztogatások komplex jelenségek, amelyekben a könyvben leírtak szerepet játszhattak. Ám fontosabbnak tartom a nemzeti útkeresésekkel való leszámolást, a sorok szorosra zárását, a félelem és rettegés keltését az éppen csak berendezkedett csatlós politikai-katonai elitekben, a paranoid és pánikjellegű reakciókat a szovjet vezetés részéről, amikre jól ráépültek helyi leszámolások, a túlbuzgóság és a kóros bizonyítási vágy.

A kémtörténeteket gyakran hasonlítják a krimihez - a Schmidt Mária könyvéhez ki tudja, miért csatolt szerkesztői utószó is ezt teszi. Csalódottan tesszük le azt a krimit, amelyben nem tudjuk meg, ki a gyilkos, vagy amelyik nem ad legalább elegendő tápot ahhoz, hogy magunk rájöjjünk. Ahol viszont az első perctől kezdve tudni lehet, az unalmas vagy Columbo. Utóbbinál a mesterség tudása, a megfejtés csak utólag átlátható logikája, a nyomozás izgalma az élvezet forrása. Ez a könyv ezt ígérte, de az ígéretet nem váltotta be. Felóvakodtunk a színpadra, látjuk a kopott, közelről elég szegényes díszleteket. De a darabot ettől nem értjük jobban.

Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Hitek, ideológiák és hírszerzők a XX. században. Budapest, 2005, XX. Század Intézet. 318 oldal, 2490 forint.