←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Rózsa Gyula

Szabadalom

Elhamarkodott ítéletek ellenszere az elmélyülés. Szurcsik József Godot Galéria-beli tárlatát első látásra nagyon monotonnak találtam, képről képre nőtt bennem a csüggedéssel elegy ingerültség; még mindig ugyanazok a falból kinőtt, borúsan azonos arcélek. Méghozzá két dimenzióban, négyszögletes keretben, szabályos vászon és olaj, legfeljebb különböző színben és méretben. Persze mint minden Szurcsik-néző, el voltam kényeztetve. Korábban Szurcsik nemcsak lefestette ezeket a bús tekintetű, enyhén biggyedt ajkú férfiakat, hanem ki is vitte őket a térbe, úgy alakította a vásznat, hogy egyik éle egyenes helyett a homlok-orr-száj vonalát formázta, előrenyomult a portré, mint történelmi hajók orrán a plasztika. Ma sem tudom, hogy hogyan csinálta, miként erőszakolta meg a vakkeretet, ha volt egyáltalán vakkeret, de volt olyan másfél méteres hurokműve is, ahol a vászon patkóalakban megtekeredett, visszafordult, és úgy végződött egyenes él helyett profildomborműben. Szurcsik tehát kitalált valamit, ami az övé, amivel pályakezdőként felhívta magára a figyelmet, s most ezt hasznosítja, kevesebb munkabefektetéssel. Működésbe lépett a szakmai előítélet is, tudni való, hogy grafikusként végzett, és alkalmazott grafikusként dolgozott sokáig, tehát tudja, hogy mi a logó és mi az imidzs, és most rutinosan mindezt kamatoztatja. Aztán grafikáinak tárlatán - két egyidejű kiállításról szól ez a beszámoló - nyilvánvalóvá vált, hogy a Maszk című nyomata olyan zaklatott és olyan fegyelmezett, a nagy, mélybarna elemei úgy torlódnak és úgy feszülnek rendbe, mint egy kubista csendélet. A biggyedt ajkú profil, pontosabban a maszkja ott van, mint minden munkán, de úgy lapozódik bele, úgy rotál a sík- és térformák rendjébe, mint egy hangszer vagy egy gyümölcsöstál Picasso, Braque valamelyik csendéletén.

A kertész finoman látomásos, a Fivérek vöröse és zöldje szigort oldóan szép - ilyen grafikák után nem volt terhes elmélyülni a vásznak változatosságában sem. Hiszen A távolodó tündöklően, tüntetően vörös, nagy felületét finom repedések tagolják, A tanító mintha némi engedménnyel humoros is volna, nemcsak groteszk, az Igazságőrzők láttán Kurucz D. István zöldessárga pusztájára és nagy egeire lehet emlékezni. Szurcsik József valóban föltalált valamit, ez bevált, ez az ő szabadalma, de mint minden rendes szabadalom, hosszan működőképes, egyelőre sem szakmailag, sem erkölcsileg nem évült el, nem múlták fölül. Amit föltalált, azt nagyon nehéz leírni, noha rendkívül egyszerűnek látszik. Adva van egy minden valószínűség szerint férfifej, pontosabban profil, középkorú, keletiesen, enyhén vágott szemmel és vastag ajakkal, továbbá - ebből következtethetünk korára és élettapasztalatára - nagy, ívelt ránccal (ráncokkal) az orrtövétől az álláig. Bálványszerűen zárkózott, csak ritkán és csak igen tüzetes vizsgálat után vehető észre, hogy időnként változnak az érzelmei, ezek a változások azonban mindig megmaradnak a komolyság, a komorság, esetleg a gondterheltség határai között, azt sem tudjuk, hogy alapjában rokonszenves-e vagy ellenkezően. Ember. S minthogy ez az emberarc többnyire falból nő ki vagy abba épül bele, sőt sokszor maga is fugázott téglasorokból készül, méltatói korábban urbanisztikai, falanszterisztikus értelmezéssel közelítették. Amiben sok az igazság, de talán nem elegendő. Nem csak azért, mert Szurcsik most bemutatott, legújabb munkáin mind kevesebb vagy mind elmosódottabb, lényegtelenebb a téglaraszter, mert sokszor vasbeton-egzisztenciát sem tudunk már alakzataiban fölfedezni, hanem azért sem, mert embere többet tartalmaz.

Egzisztencializmust talán igen, már amennyire képekre egy filozófia ráterhelhető. A figurák mindig magányosak, elidegenedettek akkor is, ha nincsenek egyedül, nincs nagyobb a magáramaradottság, mint az Egymás mellett című képen, és a Négyszemközt két figurája is olyan izolált, hogy még csak farkasszemet sem néznek egymással. A Kárhozottak I. (grafikai változata III-as számú) tulajdonképpen csoportkép. Egy hosszú rönkfából kitüremkedő arc, egy másik, amely maga egy henger, s egy harmadik, amely kockatest, néz szembe egymással vélhetően sivatagi sivárságában. Közöttük egy üres (kiszáradt?) kút, mögöttük vörösbarna izzás, de még ez a szükséghelyzet sem hozza össze őket. Külön-külön léteznek. Egyébiránt itt érthető meg legkönnyebben, hogy miért utalnak a Szurcsik-képek láttán némelyek Egyiptomra: a figurák és az installációk tömörek, súlyosak, lapidárisak. De ezen a képen fedezhető fel a lélektani változatosság is - nagyon kicsi, mondhatni mikromozgástérben. Háromszor ugyanazok a vágott szemek, a vastag ajkak, a lemondó ránc, de jó megfigyelőnek látnia kell, hogy a hosszú figura kétségbeesett, a hengertestű inkább apatikus, a hasábos meg merengő-lemondó ebben a derűre oly kevés okot adó jelenetben. Aki értékelni tudja az egészen apró elmozdulásokat, a nagyon viszonylagos fokozatokat, az észre fogja venni a furcsa, megbillent A tanítón, hogy a meglékelt koponyájú diák bizony komikusan kőfejű, s hozzá képest - bizonyára csak hozzá képest - a meglékelt koponyájú pedagógus tekintélyes, ám valamiképpen megértő, s észreveszi azt is, mekkora érzelmi különbségek lehetnek a Követek sorozat három elegánsan karcsú darabján annak függvényében, hogy kockás-ablakos vagy ívelt-hengeres formában öltenek-e testet.

Szurcsik kompozíciós rendje látványosabban változik. Míg a valóban építészeti-urbanisztikai indíttatású képek lényegüknél fogva sok derékszöggel, kemény paralelepipedonnal teltek meg, most mintha több volna a még mindig mérnökien szűkszavú, de változatosabb alapforma. A Két alakon tubus-, kuglibábu vagy gázpalack alakzatból tekintenek ki a mélykék címadók (akik mintha ezúttal és kivételesen nők volnának; de ez nem biztos), a Távolodó tekercsformában, ha nem volna profán, mondhatnánk, mákospatkó-metszetben rajzolódik a türkizes égre, a Kárhozottak II. címet viselő, dübörgő képen fenséges, súlyos spirálformák és mély vizek örvénylenek. Az említett Igazságőrzők pedig csaknem szakít a térgeometriával. Lefelé szűkülő, malomgaratra emlékeztető teste van a két figurának, amely testek majdnem antropomorf módon majdnem-cipőben, mindenesetre arra utaló képződményben állnak a földön, a már jellemzett zöldessárga pusztán, a végtelen és narancsosszürke horizont előtt. A látvány változatosságát a színek felől a legkönnyebb megközelíteni. Különleges hatásokat ér el a festő-grafikus már a nyomatain is, ezeken a körülményes műgonddal készített, ha jól értjük, számítógépprinterrel fokozatonként előállított papírképekkel, koloritja aztán az akrillal és olajjal megfestett vásznakon teljesedik ki. Sok, de változatos a vörös és a barna, pontosabban ezek nehezen megnevezhető elegyei, ma sem idegen tőle a brutális hirtelenséggel előbukkanó fekete, s kihívóan élnek az egyébként zárt, baljós képeken a vörös-zöld és kék-narancs vad komplementerek.

A Fekete fogoly és a Fehér fogoly egészen különleges élmény volt egymás mellett. Két alig nagyarasznyi, negyvenszer harmincas vászon, s ha az egyik komoly-kormos, súlyos tartalmával ragadta meg a nézőjét, a másik azzal, hogy természetesen semmi fehér nem volt benne. Rózsaszínes és zöldes, tünékeny vonásokból állt elő a finom, világos falrendszer, narancsos-okkeres színkeverésből a maszk, elegendően ahhoz, hogy egzakt és szerves, kemény és költői ritka egysége megteremtődjön. Elegendő alap ahhoz a nem túl eredeti tanulsághoz, hogy a művészet változatossága, érdekessége nem feltétlenül a tárgyak változatosságától és a témák hitelétől függ. A régi tanulságot korunk már egy ideje feltűnő boldogsággal hasznosítja, az emblematikus téma, levédett kézjegy, a száz méterről felismerhető karakter nem csak a műkereskedelemben kedvelt, bár vélhetően az profitál a legtöbbet belőle. Ha ennél nemesebb a haszon, ha a monomániát művek igazolják, nincs min furcsálkodni, és nincs jogunk odafigyelés nélkül legyinteni. Beuys filcei, Lichtenstein képregénykockái és Richter fotográfiái után a legkevésbé sem. A negyvenhat éves Szurcsik bálványpiktúrája egyelőre bebizonyítja, hogy tud olyan változatos lenni, mint bármely korábbi csendélet-, akt- vagy tanyafestőé - mint az erős, szuverén csendélet-, akt- vagy tájfestőké. Válasz nélkül immár egyetlen dolog maradt egyelőre: miért volt ennyire széttartó címük az egymást sokban fedő ikerkiállításoknak, és további elmélyülést kíván annak a kiderítése, hogy miért is volt éppen ez a címük.

 

 


Szurcsik József: Transzszubjektív (Godot Galéria) és Pokoljárók (Ericsson Galéria). Budapest, 2005. október 4. - október 29.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk